Part 6
Meg kell ezt fontolni. Hátha nem késő? Ismerni kell a nemes urakat.
Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán utközben nem állanak meg sehol. De valószinü, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy kis dinom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.
Téthen talán nem állnak meg, vagy csak addig, mig a ló egy abrakot bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörüen huzza. Ilyen czigány nincs is most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is késhetnek egy-két napig.
De Bécsben is késhetnek.
Nemes ember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik keményen. Még ezer forintot meg akar takaritani. Utiköltséget, kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.
Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.
Becsöngeti a szobalányt.
A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyilt álmos szemmel bejön.
– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon, egy óra mulva indulunk.
A Jancsi kocsis pokolra kiván minden abrakolást, itatást; minden uraságot és indulást. De egy óra mulva készen áll a kocsi a kapu alatt.
A kékfestő zsebjébe tesz harminczezer forintot és feleségét megcsókolja.
– Bécsbe megyek, angyalom.
– Reggelig nem várhatnál Vincze?
– Öt nap mulva itthon leszek. Isten áldjon!
A kékfestő elindul. Utközben csak addig áll a ló, a mig eszik s kissé kifujja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül, Farkas Miskával nem huzatja. Majd csak azután.
Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, épen indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s Hertelendy Kálmánnal. Ezek épen most érkeztek Bécsbe.
– Jó reggelt, méltóságos uraim!
– Jó reggelt, Ramazetter. Hát maga micsoda járatban van itt?
– Csak ugy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is fizettem az árát. Nem volt épen olcsó. Zsebemben a szerződés.
A két magyar nemes csak egymásra nézett s azután elnevette magát.
– Nagy hunczut maga, Ramazetter!
Igy jutott a kékfestő a legszebb badacsonyi szőlőhöz.
V.
(Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei kaland. – A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét Sümegre. – Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.)
Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőleje. Pár ezer akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti, szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tizezer akót. S megkezdte a magyar borral meghóditani a világot.
Még az angolt is. Még a sülthalszemü Charwood et Owen-czéget is: London, Tolleystreet, a London-Bridge közelében.
Ennek is van története.
Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette s vagyona és hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó magyar bort s jó szerencsére, vaktában felállitott ott egy magyar borcsarnokot. Hol, melyik utczában, melyik házban: nem tartozik a mi dolgunkra.
Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megirja benne londoni kisérletét. Sikerrel biztat a kisérlet. De olyan bor kellene, mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbiró balatonmelléki bor. Arra kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év mulva megfizeti az árát becsülettel.
A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a pénzét!
Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a fejéből.
De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben, este. Még álomban is.
Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld: olyan badacsonyit küld, a melynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de a melyhez hasonlót mégse ivott az ánglius, mióta a tengereket járja.
Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad azért neki kétszázszorta több.
És hátha hirt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha urrá teheti Gréger Miksát is?
Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól folyik: még több bort is rendel s ha többet rendel: akkor első dolga lesz a száz akó bor árát megfizetni.
Addig, addig tünődött, hogy egyszer csak megparancsolta pinczemesterének: készitsen el száz akó kitünő bort, pöcsételjen le akonát, csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Gráczba a vasutra, szállitsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is s vigyék Londonba a bort igaz állapotban.
Ez kellett Gréger Miksának, de ez kellett az angolnak is.
Vagy fél év mulva egy augusztusi nap délutánján kint üldögél Ramazetter badacsonyi hajlékának erkélyén s beszélget egyik emberével. Egyszerre felugrálnak kutyái s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.
– No, ezek valami szokatlant éreznek. Talán csak nem Sobri Jóskát?
Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, a mint óvatos körültekintgetéssel közeledtek a kapu felé.
Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a harmadik sümegi városi hajdu.
A hajdu bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg ne egyék a kivül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.
– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli ur akar idejönni nagyuramhoz. A kinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a czédulát.
Átad egy látogatójegyet.
Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-czég meghatalmazott ügynöke. A czég telepe: London, Tolley-Street, a London-Bridge közelében.
– Hm! Ez az én madaram.
Az emberek lefülelik a kutyákat s bezárják a pinczébe s a két idegent az ur elé vezetik.
A fehér köcsög bemutatja magát, a hogy a látogatójegye szólt s bemutatja a fekete köcsögöt, a ki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök. Megmutatja utlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott. Megmutatja főnöke megbizását, a mely kifogástalan s a czég reklám-prospektusát s minden anónszát, melyekből kitünik, hogy a czég jóhirü londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.
Ramazetter mosolyogva hallgatja s mielőtt a további diplomácziai tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos policzáj mirevaló?
A fehér köcsög erre is megfelel.
A hely, a hol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevü tartományában, a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van s még a helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég biztositékot nem láttak: ennélfogva czélszerünek mutatkozott egy bécsi polgári rendőrügynöknek is, mint kisérőnek a ház költségén való felfogadása. Ekként fogadtatott fel kisérőnek a sümegi városbiró beleegyezésével a sümegi városi hajdu is.
Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta s folyton abba nézve, igy szólt:
– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt ur, az a Ramazetter Vincze kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, a ki ezelőtt mintegy nyolcz és fél évvel, 1848. évi február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et Owen-czégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében személyes látogatást tett s házamnak magyar borokat felajánlani szives volt?
– Egészen én vagyok.
– További megbizatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel, tisztelt ur, közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe venni s egyuttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt ur, a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.
– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát s vendégem lesz. A rendőr ur szállást és ellátást kap a vinczellérnél s holnap visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jót állok. A Bakonynak ugyan rossz hire van s a Bakonyban is legrosszabb hire a Dobos-erdőnek, az pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt legyen szives majd a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?
– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágositást nyujtani, tisztelt ur! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt ur, szállitani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most azonban Gréger Miksa ur londoni magyar borcsarnokából s az ön borczimletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt ur, Londonnak nem kék bort szállit.
Nevetett Ramazetter, csak ugy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át ugy aludt tőlük, mint a mormota. Sőt a mikor harmadnapon reggel fölébredt s az ablakon át meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a bálti tengeren van s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák tengerbe, holott ő a Bakonyerdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jó embert észrehozni.
Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s szerződést s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.
De bevonult Németországba is.
Lipcsében bizományost s nagy lerakatot tartott. Ezzel egyszer furcsán járt.
Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni s idegen névvel és ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e annyira, mint a magas áru, világhirü rajnai borokat? Szegény a magyar, pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért adófizetővé tegyük a kerek földet?
Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, a mit a királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak kellene egyesült erővel megcselekedni, de a mit azok meg nem tesznek semmikép.
Egyik utjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe s kér magyar bort. Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?
– A milyen van!
– De nekünk nincs más, csak Ramazetter-féle.
– Nohát adjanak olyant.
– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott, hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli, szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.
– Hozzanak hát rajnait.
Hoznak. Megizleli egyiket is, másikat is. Oda hivatja a gazdát.
– Hallja kelmed, bormérő uram, ez a bor nem rajnai!
– Miért ne volna ez rajnai? Hol teremne ilyen bor másutt?
– Ez a bor magyar bor. Ez Ramazetter bora.
A német kissé gunyosan néz a kékfestőre.
– Ön ezt jobban tudja, mint én?
– Jobban tudom. Mert én vagyok az a Ramazetter, én küldöm ide ezt a bort.
A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét nyujtja, mosolyog.
– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen találkozhatom önnel. Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejü ajánlatot teszek. Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.
– Hallom!
– Az ön borai csodálatos jó és nagyértékü borok. Nem hiszem, hogy párjuk van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pinczemestert, ha borainak valamivel világosabb tükre volna s ha megengedné, hogy én rajnai czimlet alatt áruljam: akkor biztositom tizszeres forgalomról s palaczkonként nyolczvan krajczár helyett beszámolok két forinttal. Most eladom évenként nyolczezer forint értékü borát s beküldök tizenkétezer forintot. Ez csak magyar czimlet. Rajnai czimlet alatt eladok nyolczvanezer forint értékü bort s átadok önnek évenként kétszázezer forintot. Ime ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat üzletem. Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.
A kékfestő két könyökét föltette az asztalra s két ökle közé támasztotta fejét. Ugy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a hosszunyaku Liebfrauenmilch-borral tele nehéz palaczkot, mely előtte állt az asztalon s ne vágja-e a német fejéhez?
Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivó közönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, a kik ott a Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.
De hát rossz ember-e?
Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig, minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha üzletemberrel, a ki az ilyen ajánlatért nyomban arczul vágta volna. S talán jó lélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.
Nézte a németet figyelemmel.
A német ötven év körüli korban. Becsületes jó arcza van. Se nem okos, se nem buta. Azt kérdi tőle:
– Van önnek családja?
– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcz esztendős. A legnagyobb fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő is velünk lakik.
A kékfestő erre azt mondja:
– Nohát német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!
De a kezét nem nyujtotta neki.
A német azonban majd kibujt a bőréből, ugy megörült a tetubarátságnak. Annyi sózott és füstölt hallal kinálta a kékfestőt, hogy a kékfestő utóbb még a zsebóráját is halszagunak találta s majd a földhöz nem vágta.
Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a bormérő gazdának:
– Hallod-e német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem azért lettem veled tetu, hogy kedvem szerint összeszidjalak. Sok gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se minden nemzetségedért. Adta németje!
Megkönnyitette lelkét. Fölkelt. Otthagyta a németet, de kezét megint nem nyujtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták többé egymást ezután.
Hanem egy tanácsát mégis megfogadta.
Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghiresebb bora? – Metternich herczegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pinczemesterének? – Megint csak Metternich herczeg. – Hogy hivják azt a pinczemestert vagy üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.
Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékony dongáju fiatal cseh kölyket talált maga előtt. Talán nem is épen cseh volt s nem is épen kölyök. Ez volt a Hladny János.
– Te vagy fiam a Hladny János?
– Szolgálatjára!
– Ülj föl fiam a kocsimra, viszlek pinczemesternek és üzletvezetőnek Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.
A cseh fiunak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben épen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és Sobri Jóskáról.
– De nem megyek ám!
– Kettős fizetésed lesz.
– De bizony mégis megyek.
El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is azok.
Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szegszárdon szerezte be.
Él-e még a kékfestő?
Hire, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a jó bort még Budapesten is.
De ő erről már semmit se tud.
Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek azóta nem volt világa. Deák Ferencz halála napján ő is behunyta nagy okos szemeit örökre.
Hát vagyona hova lett?
Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapitott reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiu. Adott rá harminczezer forintot. Alapitott felső leányiskolát, hogy derék, mivelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá huszezer forintot s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapitott alreáliskolát, arra is adott huszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, épitsen szép uj városházat. Alapitott kórházat husz ágyra s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapitott cseléd-ösztöndijat és szegény lányok számára kiházasitási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapitotta a Zsófia-óvodát.
De ezenkivül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pinczék.
Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében urrá tette pinczemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost és másik fősegitségét, a ki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.
– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt: őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, a mikor én már nem élek.
Bölcs volt a halálban is.
Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állitsanak emlékezetének. Én már állitottam e sorokban, pedig én életemben egyszer láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.
A DARNAY-GYÜJTEMÉNY.
I.
(Szent-Mártoni Darnay Kálmán. – Nagy elődei Magyarországban. – A hédervári gyüjtemény. – Kubinyi Ferencz losonczi kincsei. – A Fejérváry-muzeum. – A Jankovich-féle gyüjtemény mérhetetlen gazdagsága. – A Horgosi Kárász, – a Ráth György – és a gróf Kreith-féle gyüjtések. – Miként törekedtem báró Bánffy miniszterelnök óralánczára csecsebecsét keresni?)
A mióta erdélyi barátainkkal ott jártunk, azóta Sümegnek uj kincse támadt. Uj hire-neve, uj tudományos intézménye, uj varázsló ereje, mely hivja, vonja, csalogatja, bámulásra birja a látogatót. Nem volt elég puszta vára, hires nagy története, jó bora, szép fekvése, nagy költője, Szegedy Rózája, gazdag kékfestője, ragyogó vidéke; – ezeken tul uj vonzóerőhöz jutott. Ez a Darnay-gyüjtemény. Valóságos muzeum nagy értékkel, sok szépséggel, kegyelettámasztó, honfi-érzettápláló magyar kincsekkel, történetelőtti korszakaink rengeteg emlékeivel.
Az én nemes barátomnak, szentmártoni Darnay Kálmánnak tárháza ez. Ő szerezte, ő gyüjtötte, ő kapargatta össze. Egyedül ő. A magyar miveltség történetének e gyönyörü munkálata egyedül az ő érdeme. Olyan érdem, a melyhez a világon senkinek sincs osztályos joga. Még a szerencsének se. Ő nem örökölt se nagy nevet, se óriás vagyont, se nagy befolyást, mint a korábbi nagy magyar gyüjtők. Nem utazta be a nagyvilágot, nem szemlélgette idegen nemzetek nagy gyüjteményeit, nem tanult egyetemeken, akadémiákon s nem járt a régiség- és műtörténelem tudósainak nyakára. Egyszerü kisvárosi művelt magyar kereskedő volt s ma is az. Vaskereskedő, mint a világhirre vergődött Schliemann. Ebben is hasonlit e nagy gyüjtőhöz és kutatóhoz. Csakhogy Schliemannt magasra fokozott tudnivágya mellett milliónyi vagyon s a nagy német birodalom kormánya és mérhetetlen tekintélye segitette, Darnayt pedig mindez épen nem segitette. Hol van a magyar birodalom bölcs kormánya és nagy tekintélye? De hol van az a birodalom? Multak emlékében, hazafi vágyakban, lázzadozó képzeletben.
Harmincz évnek szerény, zajtalan munkája az a sümegi gyüjtemény. Két évvel utóbb kezdődött tehát, mint a mikor ott jártunk. Ha megmutatta volna is valaki azt a szöszke, serdülő gyereket, azt a játékos, ugra-bugra tanuló ifjut, a ki akkor Darnay volt, valószinüleg komoly szóba se állunk vele. Ki sejthette volna akkor, hogy nevéről szól majd egykor a magyar művelődés történetének egyik fejezete?
Nagy elődei voltak nálunk is a tizennyolczadik század utolsó negyedrésze óta. A Széchenyi és Teleky-könyvtárak gyüjtőit nem sorozom épen elődei közé. Ők könyveket gyüjtöttek, könyvtárakat alapitottak, tehát különleges gyüjteményt állitottak össze. Tudós volt és államférfi, főrangu és óriás vagyonu mindkettő. A Teleky-könyvtár ma is külön áll fenn, a Széchenyi-könyvtár a Nemzeti Muzeumé, e muzeum könyvtárának kezdő része s e könyvtárba olvadt bele. Darnay barátomnak is erős érzéke van a könyvek gyüjtéséhez. De se ősi vára, se száz szobás palotája, a könyvek pedig nagy urak, nagy hely kell nekik, különben nem engednek magukhoz férni senkit. S azonkivül is tenger költséggel járnak a kötések és szekrények, az olvasó és munkahelyiségek, a butorok, őrzés, szolgálat, rendezés s többeféle. Országnak, milliós intézetnek, nagy urnak való mulatság. A Darnay-gyüjteményben is meg volt egyebek közt Kisfaludy Sándor nagy költőnk könyvtára s Szegedy Róza összes kedvelt olvasmánya. Emlékkönyveik, jegyzeteik, gazdasági naplóik. Együtt értékes nemzeti kincs. Darnay a Nemzeti Muzeumnak adományozta.
Európai hirre emelkedett ezelőtt közel száz évvel a loósi és hédervári gróf Viczay III. Mihálynak hédervári gyüjteménye. Fölötte értékes ritkaságok, régiségek s művészeti tárgyak halmaza. Musaeum Hedervarianum név alatt volt ismeretes. A külföld jobban ismerte, mint a mi országunk. A külföld szakirodalma eléggé foglalkozott vele. Nemzetünknek nem volt belőle haszna. Az egész fejedelmi gyüjtemény eltékozolódott, talán minden darabja idegen országokba jutott.
Szomoru sors érte Kubinyi Ferencz losonczi gyüjteményét is. Ennek darabjegyzékét, lelettári összeirását és beosztását nem láttam. Pulszky Ferencz azt mondja, történelem előtti nagyon becses bronz- és aranytárgyak nagy tömege volt benne. Igen sok a Terenne körüli nógrádvármegyei ásatásokból. Neje losonczi Gyürky Francziska volt, Gyürky Pálnak, Terenne urának leánya, ipa hát elősegitette a gazdag eredményü ásatásokban. A mikor az orosz sereg 1849-ben Losonczot elpusztitotta, kirabolta és fölégette: egyuttal szétdulta ezt a nagy gyüjteményt is. Csak kis része menekült meg. Ez a Nemzeti Muzeumba került.
A Fejérváry-gyüjteményt is csak kis részben tudták hazánk számára megmenteni. Ezt komlós-keresztesi Fejérváry Károly állitotta össze. Nagy vagyonu s nagy tudományos műveltségü hires táblabirája egykor Felső-Magyarországnak. A gyüjtemény utóbb Pulszky Ferencz birtokába jutott, a ki, minthogy birtokait az osztrák kormány elkobozta, hosszu bujdosása alatt legjobb igyekezettel se tudta együtt tartani. Elvégre 1866. után sok igen becses darabját, görög és római igen értékes műtárgyakat haza hozott s a nemzetnek fölötte szerény áron megvételre felajánlotta. Az akkori ellenzék oktalan zajt ütött ellene s azért a vételből nem lett akkor semmi. A becsesebb darabok egy részét utóbb mégis a nemzetnek adományozta.
Alig lehet ma már meghatározni azt az értéket, melyet a Jankovich-féle gyüjtemény képvisel. A jeszeniczei Jankovich-nemzetség vadasi ágából Jankovich Miklós gyüjtötte ezt csodálatos erélylyel, ügyességgel, szerencsével és tetemes pénzzel. De egyszersmind hatalmas tudománynyal s nemes izléssel is. Csodálatra méltó különösen könyvtári gyüjteménye. Ő szerezte meg a magyar nemzet számára az első Korvinákat, Mátyás király egykor világhirü budai könyvtárának darabjait. Magyarország volt e könyvtár székhelye és tulajdonosa s épen Magyarországból kiveszett egészen. Minden művelt nemzet gyüjtött belőle s gyüjteményét őrizte gondosan. Olasz, német, franczia, angol, még a török is, csak a magyarnak nem maradt belőle semmi.