Part 3

Akkor is a pénz segitette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniok kell, mit ért akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak ugy tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany s mennyi volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?

Ezzel vesződött Salamon Ferencz álló egy esztendeig. Egy történeti és egy társadalmi igazságot akart földeriteni s magyar nemzetének becsületét magasabbra emelni. El is érte czélját.

Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne el lelke: sohase irná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomoru történetét, sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre és sohase ölné Salamon Ferencz életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit nyomott Nagy Lajos aranypénze?

S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanitók és tanárok nem nagy buzgósággal lelkesitik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.

De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk az után, miként gazdagodott meg a sümegi kékfestő? Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos gazdag ember lett volna: meg nem emlékezném róla semmiért.

II.

(A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy. – Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. – Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi le a grófot?)

Kisfaludy Sándor korában a mult század elején élt Sümegen Ramazetter Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, a ki Árpáddal együtt jött volna országunkba. A kékfestő czéh mindenütt német emberekből állott.

De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy Sándor Balaton-Füreden 1831-ben a Nemzeti Szinházat alapitotta és épittette: nem egyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s a veszprémi postamester mindig kisegitette. A költő hiába fordult volna adományért királyhoz, nádorispánhoz, püspökhöz, káptalanhoz: nem látott volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a postamester meleg honfiszivvel s tele erszénynyel mindenkor készségesen állt szolgálatára.

Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vincze volt a neve. Ez a fiu lesz elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a sümegi palotában.

Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a száritót és mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat, gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál legény fiát, hosszu zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett senki. Szép fiu volt az a kékfestő legény, ugy tudott beszélni a menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; mig az ő kék vászna, babos kék kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a kezét.

De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal is.

Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem, most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmult volna.

Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra s azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérnemüvel.

Mit árul a gyolcsos tót?

Derék ember lenne az, a ki el tudná mondani. Abrosz, törülköző, asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak, durva vászon, finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán, fehéren, jól kihuzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva. De ez még mind semmi. Abrosz-sávolyok, csipkék, szalagok, czifrásak, szatying, gatyamadzag, fehér füző, véggyolcsok halomszámra. A mint ki van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estélig libbegeti a gyolcsos tótnak világkiállitását.

A gyolcsos tót jó ember, szelid ember, kevés beszédü ember. Azért is, mert nem tud jól magyarul s azért is, mert ugy ejti ki tótos nyelvén a magyar szót, hogy a sok vásározó fehér cselédet rögtön előveszi a nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset tud: valamivel mégis csak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre való a nadrágszij és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabiró paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos vagy aczélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszij kellett, a melynek se lakodalomban, a mikor gazdája igazán jól lakott, se birkózáskor, se tüsszenéskor, se lóra-üléskor elszakadnia nem volt szabad. Apáról fiura szállt az igazi nadrágszij, mint a nemesség. A nadrágszij volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében. A nadrágszijon levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét lyuk volt a nadrágszijon. Az első csak tartalék volt, ha netalán száraz betegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztujitást, a hatodik a keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre tudniillik, mikor az embert öregbirónak választják. Mert az öregbirónak nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély, tekintély nélkül nincs igazság a földön.

Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyukkal, kalácscsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De terjeszkedésének határt szab a nadrágszij csatjának a lyuka. Az utolsó lyukig lehet, azon tul nem lehet. Minden három-négy tál étel után egy lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.

Hejh mennyi okosság tünt el a föld szinéről, mióta elmult a nadrágszij!

Hát a csengő?

Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból; érczbányák, huták, kemenczék, öntő mühelyek birodalmából. Csikócsengő, hámos lócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csörgő, nyájkolomp, ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak ugy tódult oda a közönség.

Hát a többi tót legény mit csinált?

Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi volt a czigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót legénynek ezekre kellett vigyázni.

A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót. Arató tót szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges, de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.

Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, a kivel a sümegi fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.

Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a kartont, gyolcsot, patyolatot, mint a hogy a kékfestőék nagyban tudják venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem ez a gyolcsos tót.

A fiatal kékfestő, Ramazetter Vincze pedig gazdag ember akart lenni.

Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, a mikor már a berakodást mindenütt elvégezték, oda szól a kékfestő egy tót legényhez:

– Hejh Janó vagy Gyuró, nem jönnél velem egy pohár borra?

– Hajh bizony nem!

– De én fizetek.

– Hajh bizony akkor megyek!

Megisszák az első pohár bort.

– Hát Janó, mi a család neve?

– Hajh bizony Kompanek a Ferencz.

Megitták a második pohár bort.

– Gazdag az a te gazdád, Janó?

– Hajh bizony viczispán, főispán nem is olyan gazdag.

– Aztán hol lakik ez a te gazdád, Janó?

– Hajh bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is kell, mire haza érünk.

Tölt a kékfestő harmadszor is a pohárba.

– Hát Janó, hol veszi a te gazdád a vásznat, gyolcsot?

A Janó fölkel, összeüti a tenyerét.

– Hajh bizony már nem iszom többet.

Hajh, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se. A kékfestő legény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem mondott.

A Vincze gyerek mindezt hüségesen elbeszélte apjának, az öreg kékfestőnek.

Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet s elég komolynak találta.

– No lásd, kölyök!

Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen megütközni. Embernek ugyan nincs kölyke, csak a kutyának, macskának van kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök, macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó mindaddig, mig nyakon nem ütik érte az embert.

– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a száritóm, tizenhat legényem van munkában, huszezer forintot ér a kész portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is megélsz, mert, ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?

– Akarok.

– Akkor szedd össze minden gönczödet, készitsd el a batyudat, holnap hajnalban indulj Győrbe, a czéhmesterrel irasd alá a vándorló könyvedet s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz s miként szerzed meg az ő titkait. Itt van nesze tizenkét huszas.

– Gyalog menjek?

– Nem is négylovas hintón. Még pedig mezitláb, mig az idő engedi. Legénykori vándorló botomat elviheted.

Ugy lett. A kölyök összeszedte gönczeit. Négy pár fehérnemü, két törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egy pár munkához való ruhadarab, szappan, imádságos könyv, tű, czérna, vándorló levél, apró tükör, sós-paprikás szelencze, szőlőzsir, nyulháj, egy kis gombolyag madzag, közepes ruhakefe: mind bele jött a batyuba.

Kezébe vette apjának legénykori vándorló botját. Jó nehéz, erős, görcsös jószág, vaspeczek a végén, szijból való kezénlóggó a fején, az apja is ugy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség. Ez a fődolog.

Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját, kezébe vette a botot, odament apjához s kezet csókolt neki. A legények körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a bucsuzásnál, egymást jól hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták s azzal ment az ifju kékfestő legény a vándorutra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez, mint a sümegi hegyhez.

Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül s megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyü volt ráakadni. Ment egyenesen ő hozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán megtalálta.

Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva meggörnyesztette, langalló szinü lapos sapkáját a szemére huzta s estennen beállitott Kompanek udvarára.

Az első legény, a kivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arczu, poros ruháju, görnyedt termetü vándorló legény volt az, a ki őt pár hét előtt a szombathelyi vásáron néhány pohár borral megkinálta.

Örült ennek a Vincze legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt a mikor éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót szivesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent-Iván-almával is megkinálta s éppen ugy látta el, mint a többi legényt.

Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, a kik helyette és számára rugdalóztak. Mind tót volt és mind legény volt. A vastagabb sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel szövette. Ezekkel aludt egy szinben a Vincze legény. Iparkodott ugyan velük ott a földre vetett sarju-ágyon beszélgetni, de lehetetlen volt. A mint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi. Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.

Másnap se indult el onnan a Vincze legény. Azt mondta: nyilalása van; engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szivesen megengedte, hiszen látnivaló volt, hogy a vándorló legény biczeg és görnyedez.

Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot. Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg. Apróbb-nagyobb pufók tót lányok üzik-füzik, kötik-verik a csipkét s himeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs, patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva s minden kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.

Hanem hát ez mind semmi se.

Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de rettenetes szőke, fehérbőrü és kékszemü valamennyi; – de nincs a világon olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, a ki fehérségtől, fénytől, sugártól ugy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska vagy Zsófika.

Magas sudár termet, szelid szerény arczczal, de egyenes büszke állással. A hó se olyan üde, mint az ő arcza, a cseresznye se olyan kivánatos, mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörü kék, mint az ő két szeme. S aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy nézett volna hát a kopaszképü vándorló legényre?

Adta tótja, szőke Annuskája, neked a sümegi kékfestő fia senki, semmi?

Nohát a Vincze legény se törődik a tót leánynyal. Nem is azért jött ő, hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos tót?

Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy Morvából, Sléziából drótos tótok segitik a sok vásznat becsempészni. Ha pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, a ki neki csempészni segitsen.

Egyenesen haza ment a Vincze gyerek s oda állott apja elé. Nagy elszántság ült az arczán.

– Baj van, apám uram!

– Ugyan no!

– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a megszabadulásra.

– Melyik az egyik?

– Ha én azt a vén tótot agyonütöm.

– Hát a másik?

– Vagy pedig, ha a lányát feleségül veszem.

Egyik mód se nagyon tetszett az öreg kékfestőnek.

– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál, inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád jön-e feleségül?

– Az a tót lány? Hejh, de kevésre becsüli apám uram a maga egyetlenegy fiát! Ugy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.

No várj csak, kékfestő legény!

Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafurt fejébe, hogy ő beszegődik takácslegénynek Kompanekhez s ugy hóditja el a szép Annuskát. Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, fesziteni, rendbe szedni s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába került, mig ezt megtanulta s mig tenyeréről, keze fejéről, körmei ágyából a kékfestéket eltávolitotta. Máskülönben azonnal kisült volna a csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.

Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult Kompanekhez s munkát kért. Most már nem volt az arcza borotvált; pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félre vágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a gyolcsos tót nem ismert rá most se.

Kapott munkát, de nem volt benne köszönet.

Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában, hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt valami százezer forint örökség, a mi szép pénz volt hatvan-hetven év előtt, de az a gróf gyerek valószinüleg mégis az Annuskát akarta feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond az eset igy is, ugy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főur Árpád óta ugyan el nem vett feleségül.

Az öreg Kompaneknak nagyon tetszett a dolog. A gróf-gyerek apja főispán volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Hajh bizony ez nagy dolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.

De mit szól az állapothoz Annuska?

Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?

Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasunak tart vagy legalább csufol minden takácsot, mert a takács rugoldozás közben ugy ütögeti a zugolyfához vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé válik. Zöldhasu takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt egy pillanatig is habozni?

Szegény kékfestő- és takácslegény, te ugyan megjártad.

Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik mint a veszett csikó, hányja-veti a vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között s nézi a legényeket. S látja ám, hogy az ál-takácslegény, a kékfestő esze nélkül hajigálódzik s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat, szövőszéket.

Ugy is van. Mert Annuska a gróf gyerekkel éppen az udvaron sétált s karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén, mint a gróf gyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kivánni, hogy takácslegény szive, keze és lába ilyenkor rendesen szőjjön-fonjon.

A vén gyolcsos tót dühbe jön, a mikor a kékfestő veszett kapálódzását látja. A vetitő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:

– Mit csinálsz te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide én hozzám? Nem szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?

Ramazetter Vincze föláll, földhöz vágja a vetélőt ugy, hogy abból sohase lett többé vetélő s vakmerően oda áll a gyolcsos tót elé.

– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem azért jöttem én ide, hogy a te fonaladat vászonnak szőjjem, hanem azért, hogy a te lányodat feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.

No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki takácslegénynyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Hajh, bizony ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.

Ugy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyulánk, erős. Akkora keze-feje, a mekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor mint a pandur, a hogy szeme, szava bizonyitja.

De a gyolcsos tót se esett a feje lágyára.

– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod hejh? Az a másik kérő gróf ám, főispán fia!

– Nem bánom én, ha herczeg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni akarok a te leányoddal.

– No hát jer!

Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját. Felöltözött szépen, haját rendbehozta, bajuszát kipödörte s ugy állt a leány elé. Ugy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran, nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.

– Eddig takácslegényünk volt, ezentul vendégünk lesz, a mig te akarod, Annuska!

Az a fehér arcz egyet pirult, az a kék szem egyet villant, az az egész tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit szólt is hozzá s aztán bement a maga szobájába.

Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szivét. Ezek nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület vagy az imádságos könyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd segit rajta.

Hiába hitte azt a tót lány.

Mert ő ugy négy szem között már odaigérte kezét a gróf-gyereknek. Megszerette talán? Tudja is ő! Jól esett neki a gyerek udvarlása. Az ő tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes, hires, nevezetes ősi Révay-család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifju gróf sokat beszélt neki őseiről, a kik már jeruzsálemi Endre király idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatniczai, a trebosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás a multból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy angol-kertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt urnő! Vármegye gyülésén, országnak gyülésén, királynak koronázásán mindenütt urnő, grófné, a kinek komornák és huszárok szolgálnak s grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még a szolgabirák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, a ki eddig egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte, keverte és tálalta a kását, gániczát, nyögvenyelőt, turót, sajtot, aludt tejet, irót, savót, pujnalevet.

Csak eredj te haza, kékfestő legény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég vásznat vigy haza magaddal.

Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szive még mozdulatlan, mint a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász s kidagad a szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatal ember, férjnek való, főur, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaigérte a kezét, épen ma este akarta apjának megmondani.

S most ide jön ez a takács-legény. Nem is takácslegény, hanem kékfestő legény. S nem is holmi inczi-finczi legény, hanem igazán derék szál legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan s tiszta, érczes hangon e szavakat mondja:

– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat s ő beleegyezett. Most hát ujra itt vagyok s magát, Annuska kisasszony, feleségül kérem. Elviszem innen Túl a Dunára, Zalavármegyébe, Sümeg városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édes apja, azt se bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó mühelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, ugy megélünk együtt, mint a hal a vizben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szivével, én már tisztában vagyok a magaméval.

Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De az igaz, derék fiunak látszik. Az is igaz, hogy a szive remeg egy kissé, mig e szavakat hallja. Az ő szive? Hiszen ez a sziv már, sőt még ma is a gróf gyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kaczér, olyan ingadozó lenne az ő szive?

Mit feleljen? Irul-pirul arcza, akadozik szava, torkát valami szoritja – mit feleljen?

Szerencsére apja okos ember. Megfogja a kékfestő karját.

– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot, majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.

A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony. Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt meghányni-vetni való.

Este, mikor már csak ketten voltak együtt s a vendégek lefeküdtek, meg is kérdezte Annuskát:

– No lány, mit szólsz hát a dologhoz?

A lány oda borult a gyolcsos tót nyakába.

– Én már kezemet odaigértem a grófnak!

– Mit csináltál? Már odaigérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első szóra, most is takácslegény volnék és se gróf, se kékfestő nem futkosna a kezed után.

Az öreg gyolcsos tót természetesen ugy gondolkozott, hogy a sziv is csak olyan vásári áru, mint a végvászon. Az ember először magasra tartja s ha akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron adjuk el. Ha igy se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül a szivet se kell adni.

Vagy talán mókázott az öreg gyolcsos tót?