Part 17

A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet Keszthelyen 1854-ben.

Valami husz esztendővel ezelőtt, 1834 körül, egy vén koldus vetődött Keszthelyre. A Balatonra vezető utczának sarkán volt egy egyszerü, szegletes, kis ablaku, festett kapuju, de tiszta kisvárosi ház. Falusi háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő volt elültetve. A vén koldus e kőre letelepedett; minden nap délután, de ünnepnapokon délelőtt is e kövön üldögélt.

E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta negyvenhat év mult el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem rá. De már az utczára is alig ismertem. A város is változik, az ember is feled s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.

Nagyon öreg ember volt a koldus. Néhány szál ősz haj lengett a homlokán. Két szeme beesett, az arcza redők sürü fátyolával volt befödve. Csontos, reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, a hol üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fujt a szél, mint másutt. Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, a mikor a déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő kihült vérét.

Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, ugy látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása, kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annakelőtte, micsoda multja volt, hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta. Magábazárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki. Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta; ha nem kapott semmit, azzal is beérte.

Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára támaszkodva odabotorkált a fürdő hidjára, megállt a hidon, neki támaszkodott a korlátfának s szemeit órákon át a viz egyetlen pontjára szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:

– Itt fürdött!

Egyszer megkérdezte tőle:

– Ki fürdött ott, öreg?

A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreg legény volt már, ennek is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra felébredt s felelt neki.

– Ő fürdött itt, Csúzy Mária.

De többet ezután nem is szólt. Fogta botját s tovább vánszorgott. Ment az utcza sarkára, a kerékvető sarokkőre, kolduló helyére.

Csúzy Mária.

Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zalavármegyében éltek ugyan Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött rendelkeztek. Mária nevü nő ezek között alig volt; – de ha lett volna is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?

És mégis volt köze hozzá.

Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevü asszony, csodálatos szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték és herczegek udvaroltak neki. De már hosszu emberélet mult el azóta, hogy megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, a ki őt ismerhette. Ez csak nem lehetett az, a kiről az öreg koldus emlékezett.

Pedig az volt az.

A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött, haláluk fölött.

De kezdjük a dolgot az elején.

Az öreg koldus apja még a mult század végén gazdatisztje volt gróf Festetich Györgynek, a Georgikon hires alapitójának. Megyeri vagy Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.

Fiának jó nevelést adott. Maga a földesur, hires emberbarát és műveltségterjesztő, a ki atyai szemekkel nézte a környezetében felbukkanó tehetségeket, nagylelküen gondoskodott az eleven eszü fiu neveléséről.

Az ifju elvégezte a jogot és körülbelül husz esztendős lehetett vagy talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép, fiatal leánynyal, a ki szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak abban a sarokházban, a mely előtt később a vén koldus tanyát ütött.

Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban állottak-e a zalamegyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.

A leánynak is tetszett az ifju. A kis házikó lugasában sok édes órát töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában volt az ifju. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörü gyermeket. Mennyire irigykedett a vizre, a mely körülölelgette tagjait és a fűre, a mely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.

Az ifju és a hajadon – a mint az már meg szokott történni – örök hűséget esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány – a mint az már szintén meg szokott történni – elfeledte a hűségesküt.

Az ifju még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog szerelmes pár, azután nem kapott többé az ifju a leánytól egy sort sem.

A leány férjhez ment.

Jó házasságot kötött. A ki elvette, nem volt már fiatal ember, de jómódu, tekintélyes és egészséges. Talán nem szivesen ment hozzá, talán sirt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszeritsék: talán csak leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment és ezzel tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, a melyiket nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszu élet volt. Mikor én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilenczvenhez, mint a nyolczvanhoz.

Az ifju el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett, maga ellen nem sikerült a kisérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett boszuvágya. Szenvedései a legrettentőbb boszu tervét érlelték meg benne.

Közben multak az évek, az ifju boszuvágya nem csillapodott, de nem találkozhatott Máriával.

Férje, Lázár, udvari tanácsos, méltóságos ur és az udvari kanczellária referendáriusa volt, a ki Bécsbe vitte a fiatal asszonyt és uri pompával vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyuri mód ölén, előkelő tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény juristagyereket az urnő.

Nagyon szép volt és meghóditotta volna magát Napoleont is. Effélét beszéltek is róla. Legnagyobb hóditása az volt, mikor Batthyány Lajos herczeget is besorozta tisztelői közé. A herczeg magas műveltségü és kiváló izlésü uriember volt. És állandó látogatója lett a szép asszonynak. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog volna firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymásután maradoztak el és helyet csináltak a herczegnek. Az is bizonyos, hogy a herczeg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit. Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője is meglátogatta néhányszor a herczeg társaságában Lázárék házát.

Lázár referendárius a mult korábbi század végének valamelyik esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A pazar háztartás és az asszonyi fényüzés tönkretették. Halála után minden vagyona birói zár alá vétetett, a mi abban az időben körülbelül annyit jelentett, mint manapság a csőd. Ugy látszik, a herczeg talált rá módot, hogy a fiatal özvegy ezentul se nélkülözze megszokott kényelmét.

Néhány évvel később azonban meghalt a herczeg és 1806-ban nagyon is érezte az özvegy az elhagyatottságot, a melyben barátja halála után maradt.

Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herczeg, a ki akkor 25 esztendős volt, ugy vélte, hogy édes apja emléke iránt tartozást ró le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi járadékot rendelt neki s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, a melyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanitottak a napoleoni háboruk.

Az asszony ezt elfogadta. A zalamegyei Reznekre vonult vissza. Ez a falucska Alsó-Lendva környékén fekszik és abban az időben Bernáth udvari ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, csinos gazdaságot folytatott s oda bécsi cselédségének egy részét is magával vitte.

Hát az elfelejtett, megcsalatott, elárult fiatal emberrel mi történt?

Az ifju akkor már idősebb férfivá lett és sem szülei, sem rokonai, sem jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan helyeken, a hol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait félbenhagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a boszuvágy tartotta benne az életet.

Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre s koldusruhában kikémlelte az urnő lakását s házi viszonyait.

Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért, Lázárné még fönt virrasztott a szobájában és pasziánsz-játékkal ölte az időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta a mult és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.

Az asszony épen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó koczogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő két szem minden idegét megrázta.

Ráismert első imádójára.

– Én vagyok, – mondotta a kelletlen vendég. – Én vagyok. Pokollá tetted az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha többé meg ne szegjed: meghalsz!

Karabélyt rántott elő és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt. A golyó a szivig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait. De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság semmit se vett észre és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.

A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána. Hiába!

Egyszer hire kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhir volt.

Mindenféle gyanusitás kerekedett. Még a fiatal herczeget sem kimélte meg az éretlen szóbeszéd.

Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal juristára meg épen senki sem emlékezett már.

A vén koldus kibékült istenével. Nem kinozta tovább már szivét sem a szerelem, sem a boszu. Hiszen régen porrá vált már a hütlen asszony. De azt a házat, a hol Máriát megismerte, azt a helyet, a hol fürödni szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt s a sir szélére jutott.

Az lett büntetése, hogy nem tudott feledni.

* * *

Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik változatát az »A Nazarénusok« czimü müvemben »A tüzes barát« szakasz folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát személyével is összekötötték.

FELSŐ-EÖRS LIGETEIBEN.

(Szegedy János felső-eörsi prépost. – Nem akarja Szegedy Róza házasságát Kisfaludy Sándorral. – Az árva lányt elviszi magához Felső-Eörsre. – A lány merengései. – A Mike-palota omladékain.)

A Mike-palota se az már, a mi negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle. Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt. Gyikok, kigyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelid, tüzes szemük ott villogott. De a cserjék már megkezdték hóditásukat. Bangita, szömörcze, fagyal, kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát, fülfűt, a mindenféle kövi rózsát árnyékkal kezdték boritani. Vadrózsa gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és biboros ragyogását.

Ma már nem ugy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat, felturták az épület alapjait, gödröket és buczkákat ástak-hánytak a vár régi udvarán s a természet is elboritotta erdőfátyolával az egész Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az uj nemzedék nem is tudja már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának kis helye maradt kopaszon. Feszületet állitott oda a buzgóság. Mintha temető lett volna itt valamikor. De rég eltüntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege.

De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár s miről volt nevezetes?

Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év óta? Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.

Imádóját elvesztette a szűz. A délczeg testőr elment a csaták mezejére. Hirt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki. Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon sziv isteni haragja s a költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi bánat utána!

Kisfaludy Sándor eltünt. Hát Szegedy Róza hova lett?

A mi boldog emlékü Nagy Ivánunk, a mikor az ország nemeseinek családi leszármazásait megirta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, a ki ezelőtt közel kétszáz évvel született. S megemliti, hogy ennek legifjabb fiát Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.

Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett, mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy befolyása volt. Talán Kisfaludy, a délczeg testőr, e pap nélkül sohase lett volna költővé.

Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácznak, Róza édesapjának. Róza a család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsesége. A pap sehogyse akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden bölcseségével tiltotta a fiatalok barátságát.

A mikor Róza még kis leány volt, futkározó gyerek volt: akkor lett Szegedy János felső-eörsi préposttá. Árpád-kori prépostság a felső-eörsi. A prépost a Batthyány herczegek udvari gyóntatója. A herczegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy-nemzetség akkor is hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.

A prépost jó pap s bőkezü derék magyar nemes ur volt. Gyönyörü, tágas, kényelmes urilakot épitett Felső-Eörsön, mely ma is prépostlakás. Itt lakott s itt is halt meg s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze esett, de azért az atyafilátogatást szorgalmasan gyakorolta s Róza növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s nemes lelki bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy Sándor legyen a férje.

Ember tervez, isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s a mikor ennek hirére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett szivetört leánykát talált, kinek arczán hervadozóban voltak a rózsák, égszinkék szemeiből könyü harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De nem panaszkodott. Keserü szó nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két szerető sziv elszakadt egymástól, de a leány szive halálos beteg lett tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé, de azért az ő Rózája, az ő angyal huga mégse lett másé. Szivét nem adta oda lépcsőül a család emelkedésére.

Leányszerelem elmulik, beteg sziv meggyógyul, idő és távollét mindent megorvosol. Igy gondolkodott a bölcs pap.

Oh, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs igazad. Az ő szive, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van fölszentelve, istenek vigyáznak arra.

Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap Szegedy Rózának:

– Édes, jó leányom, én aranyos szentem, jőjj el hozzám, keress vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett, Felső-Eörs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szivednek nyugalmát.

Igy került Szegedy Róza Felső-Eörsre.

A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öcscsének családi boldogsága, magasrangu ifjak forró udvarlása mind nem tudták szivének nyugalmát visszaadni. Csak Felső-Eörs ligeteiben volt pihenése.

Ablaka az ősrégi gyönyörü templom ajtajára nézett. Keskeny utcza választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a lakodalmas népet, az esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús, fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a a házasulók boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tünt el? Eltünt-e örökre vagy még visszatér valaha?

Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben malom. Örökös zúgása, mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis jól esett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén kopasz szikla. Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra. Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt, örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és alkonyodó.

– Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan, oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, a kiben bizhatnám, a kivel szivemnek névtelen érzéseit közölhetném!

E szavakat irja Kisfaludyhoz innen egyik márczius 26-ikán kelt levelében.

Gyakran fölkereste inasa kiséretében a Mike-palotát. Képzelete, ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.

Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy oldalán. A Mike-palota körül is. A ficzánkoló kedves gödölyék odamentek hozzá s ott ugrándoztak körülötte. A hideg szemü anyakecske mereven nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelid volt hozzá minden s az ő lelke oly borús.

Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze, tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a végtelenbe, el az enyészetbe, el a délczeg testőr forró keblére!

Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonkint oly édes az ábránd. Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltünt boldogságnak emléke is mély fájdalom.

Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de még mindig daliás termet. Mellette az urnő, nagy szépség nyomai komoly arczán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szive most még alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Oh, mily boldog az a sziv, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!

Hát a várur örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán, török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szivének hőse, az ő boldogtalan szerelmének örökre eltünt vőlegénye. De amaz még hazajön. Erősen, büszkén, délczegen. Sebhely az arczán, de alig-alig látszik. Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát s boldogan töltik napjaikat, éveiket, gömbölyü arczu, vidám gyermek sereg körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság mindenütt, csak ő az, a ki elvesztette boldogságát.

Van egy komornája. Bécsi származásu, mivelt nemes leányka. Még 1792-ben került hozzá, a mikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de a mikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kisérni szokta bolyongásai közt a ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti urnőjét. Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez. Rejtett szavakban ezzel közli szive minden titkát s ez minden szóra megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette maradt férjhez meneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.

Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni s ha rokonsziv is együtt érzi azt.

Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad a Malomvölgygyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik Királykútnak.

Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szünjék fájdalmad, enyhüljön bánatod. Megtér majd deli vőlegényed s keserü fájdalmaidért méltó jutalmat nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben, halálban.

AZ ÉN TAVALYI KARÁCSONYOM.

(Elvesztettem életem társát. – Jobb asszony még soha nem volt. – Gazdaságom ő vezette. – Halálos betegségbe esik. – Kedves testvér ápolja a Lorántffy Zsuzsánna-egyletből. – Sóhajtása édesanyjához, imája az Üdvözitőhöz. – Boldogságos halála.)

Az 1905-ik évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el életem társát, édes jó feleségemet.

Magándolog. Közdolgaimról sokat irtam, magándolgomról soha. Most arról irok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szivek érző idegét mégis mozgásba hozza.

Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifju lánykát. Fiatal volt, üde és jókedvü. Egészséges, piros, szerény és nemes. Ugy éreztem, a gondviselés összeszánt bennünket.

Almádinak akkor még nem Balaton-Almádi volt a neve, hanem csak Almádi. Nem is volt országos hirü fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani 75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi iparosok birták a szőlőket egyszerü kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni fürödni. A módosabbak kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.

Elvégre 1867-ben összekeltünk.

Szegények voltunk: igy mondaná a közbeszéd. Ő rá is kis örökség nézett, de élt jó apja s éltek testvérei. Osztozásról szó sem lehetett. Én rám se nézett nagy örökség s nekem is éltek szülőim és testvéreim. De nem is osztozkodtam volna velük. Hiszen én már tisztviselő voltam a vármegyénél. Micsoda szégyen lett volna a szülői vagyon vagy segitség után ásitoznom.

Hatvan forint volt havi fizetésem. Lassankint fölemelkedett hetvenöt forintra. Kis fizetés, nagy fizetés: e fölött nem tünődtünk. Nekünk elég volt. Ebből éltünk, adósságot nem csináltunk.

Harminczhét esztendeig éltünk boldog egyetértésben és egészségben. Szerezgettünk is.

Kisfaludy Sándor, a nagy költő, azt irja egyik töredékes végrendeletében Szegedy Rózáról:

– Csekély szerzeményeimet iparkodásom mellett leginkább az ő hiv szeretetének, segedelmének, maga megvonásának és okos gazdasszonyságának köszönhetem!

Ime Szegedy Róza!

Ilyen volt az én szerény feleségem is. Jobb asszony és jobb gazdasszony nem volt a földön. Egyébként nem akarom ama dicső emlékü nőhöz hasonlitani.

Harminczhét évi boldog házasság után jobb mellében az ugynevezett rák-betegség támadt.

Iszonyu betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány. Bizunk, remélünk a jövőben, de eddig még nem ismeri.

Szegény szenvedő jó asszony! Talán későn szánta el magát a műtétre. A Vörös Kereszt-kórházban kezelték és ápolták. Tudós orvosok, szives ápolók. Némi könnyebbülés, talán némi halasztás volt az eredmény, semmi gyógyulás.

Szilárd volt akarata, nagy életereje, meg nem törhető gondossága. Az 1904-ik évet még gazdaságunk s háztartásunk vezetésével töltötte.

Utóbb ágynak esett. Kórházba nem ment, engem elhagyni nem akart, a házvezetés gondjaitól utolsó leheletig meg akart kimélni. Még idegen ápolót se akart a házba ereszteni.

Megépitette sirboltját a veszprémi temetőben. Még ezt se akarta velem tudatni. Nem akart vele fájdalmat okozni. Mikor még tehette, megjelölte a sirbolt helyét s alkalmas épitőmesterekkel, kőfaragókkal elkészittette örökös nyugvó helyét. Hogy nekem ne legyen erre is gondom és költségem, ha majdan oda költözik. Csak halála napján tudtam meg.

Az utolsó két hónapig magam ápoltam. Ágyunk egymás mellett. Nappal a munka, éjjel az ápolás gondja. De én szives nyugodtsággal viseltem ezt a gondot.