Part 16

Baksay Sándortól kaptam nyolcz vagy kilencz éve levelet. Nem egy okom van rá, hogy közöljem.

Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor barátom, az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimü könyvemben.

Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.

Okom az is, hogy pár alakot állit elénk. Meztelent, de eredetit és magyart, melyet franczia irodalomból élő ifjabb iróink tanulságosan szemlélhetnének.

Okom az is, hogy pár krónikás adomát nekem is eszembe juttat. S ha már eszembe jutottak: el is mondom őket.

Legfőbb okom pedig a közlésre, hogy azt a levelet Baksay Sándor irta. A tiszta nyelvü nagy magyar iró, a kivel versenyre szállni, a kit követni és megközeliteni az én nagyravágyásom is. De nem a röstségben. Mert kivánatos dolog az, hogy ebben ne legyünk egymásnak példaképei.

Baksay Sándor levele igy szól:

Kedves Barátom!

Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott, a hol a többi sok elfér, elfér ez a kevés.

Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának. Kalandos hajlamu, de nem inkorrekt ember. Már deákkorában megtette, hogy az utonállás és utonállók impresszióit ex concretis ismerni vágyván, két babkáros krányitznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a két károsult, visszaparancsolta őket, felszedette portékájukat s minden vám nélkül elbocsájtotta. – Katonának állva, több izben megszökött Olaszországból, mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt érte utól végezete, egy izben Pápán. – Vesszőfutások, végre kötél. A megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem. Magas, barna sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbbrendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.

* * *

Folytatom az anekdotázást.

Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?

Volt nekem két kedves öreg barátom: Bernáth István felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két évvel halt meg. És Szőke Gábor, ki 1848 előtt valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a maga kedvenczét Nyékre rendeltette papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.

Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most, sem soha papja nem lészen, (hiába kérlelték) ölbe szedte a könyveit, leszaladt az orgoványi pátrimoniumába, 40 esztendeig ott szántott, vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken – a magyar irodalmin is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a minőt sohasem hallottam. – Tehát ez a két ur – mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor- és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam.

Van aztán a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.

Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban, erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman késő vénségig, még a finom humor adományával is birtak.

Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták, talán mint végzett diákok vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében. Felvetették a kérdést: Hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották, hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnak (akkor jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire), gróf Károlyinak, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni, hogy mire használhatja, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg…

Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez a két szeretetre méltó ember, – jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. ápril 10, hű barátod: Baksay Sándor.

Ime Baksay levele. Megismerünk belőle röviden olyan két derék magyar embert, a ki elvégez tizenkét iskolát, végigjárja a gimnáziumot és akadémiát, se nem henye, se nem tehetségtelen s egy időben még se tudja, hogy mire való.

Eszembe jut Dőry János szava.

1872-ben Balaton-Füreden tartottuk Lajos napját, Kossuth nevenapját. Együtt tartottuk Dőry Lajoséval, ki meghivta vacsorára az egész fürdő közönségét.

Nagy korhelykedés volt. Éjfél után már kalapja, bajusza mindenkinek félreállott. Két gőzöse volt a Balatonnak. Egy nagyobb, a Kisfaludy s egy kisebb propeller. Éjfél után az egész vendégsereg fölkerekedett, meglepte a két hajót s a holdvilágos szép tavon elkezdett hajókázni.

Darabig csak jól ment. Folyt a pezsgő, huzta a czigány, teljes gőzerővel hasitotta a két hajó a vizet. Hajnal felé azonban részeg lett már mindenki. Uraság, pinczér, vendég, czigány, hajóskapitány, matrózok, kormányos egyaránt. Akkor eszébe jutott valakinek tengeri csatát játszani: vajjon a két hajó hogy tudná egymást felöklelni.

Már a hajnalcsillag is fölkelt, mikor a bolond ötlet fölmerült. Ott jártunk valahol a tihanyi kettős torony vizmagaslatán. Láttam, hogy a legénykedésnek szomoru vége lehet. Egy barátommal, kit többször emlitek, Mórocza Kálmánnal együtt a Kisfaludy-gőzös kormányosát félrelöktük, kezünkbe vettük a kereket s egész erővel menekültünk a kikötő felé. Mellettünk ült és búsult egy törzsökön Dőry János képviselő. Kezére támasztott fejjel mélázott s egy szót se szólt.

Mikor szerencsésen kimenekültünk, azt kérdem tőle:

– Min búsultál annyit, Jankó?

Tudni kell, hogy Dőry Jankó volt a parlamenti tréfás neve.

– Nem búsultam én, csak azon tünődtem, hogy a mióta birtokom elúszott, mire lennék még én jó ezen a világon?

– Kitaláltad?

– Ki. Nem való vagyok már semmire másra a világon, csak épen képviselőnek való!

1874-ik év végén hoztuk meg az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondtuk, hogy nem lehet képviselő a biró. Ezt már régen kimondtuk. Nem lehet képviselő az, a ki választott vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet képviselő, a ki bérlője az államnak vagy vállalkozik az állam részére. Kimondtunk sok bölcs dolgot.

Azután inditványozták, ne lehessen képviselő az ügyvéd, se az egyetemi és gimnáziumi tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona, se a községi hivatalnok.

Kerkapoly Károly volt pénzügyminiszter a tulzás kézzelfoghatóvá tételére azt inditványozta pajkosságból a pártértekezleten:

– Ne teketóriázzunk, mondjuk ki egyenesen, ne lehessen képviselő olyan ember, a ki tisztességes munkával meg tud élni a nélkül is!

… Veress Sándor hires honvédbujdosó és legjobb utazási irónk bujdosása kezdetén hamarosan Várnára jutott s mire oda jutott is, már pénztelen, kenyértelen és ruhátlan volt. Elment egy török basához munkát, kenyeret és tanácsot keresni.

Kérdezi a basa:

– Jártál-e iskolába?

– Kitanultam a debreczeni kollégiumot tizenkét esztendeig.

– Akkor hát megélhetsz könnyü szerrel. Aztán mit tanultál?

– Tanultam theológiát, filozófiát, fizikát, hisztóriát, latin nyelvet, görög nyelvet, zsidó nyelvet.

– Akkor hát nem élhetsz meg, fiam, mert ez mind szamárság. Hát szabó-mesterséget nem tanultál?

– Azt nem tanitották.

– Hát csizmadia, ács, kőmives, kovács, takácsmesterséget nem tanultál?

– Mindezt nem tanitják a kollégiumban.

– De bolond kollégiumtok van nektek ott Magyarországon.

Ostoba török basája! Igy beszélt a mi kollégiumainkról. Még azt is hozzátette:

– Nem való vagy te fiam semmire, ha egyebet nem tudsz. Hanem hát eredj el a kádihoz, kérdezd meg tőle, miféle mesterember van itt Várnán legkevesebb.

A bujdosó honvéd szót fogadott. A kádi azt mondta: szabó van legkevesebb.

Veress Sándor tehát beállott szabólegénynek. S a mit egy hónapig tanult, annak több hasznát vette a Fekete-tenger partján, mint a mit Debreczenben tizenkét esztendeig tanult.

Az én kedves barátomnak, Baksay Sándornak két jó, derék magyar embere nem tudhatta 1845-ben, hogy ő mire lenne jó. Ők nem beszélhettek akkor még azzal az ostoba várnai basával. Salamon Ferencz, mikor ezt elmondtam előtte, igy felelt:

– Magam is igy voltam 1849 végén és 1850-ben. A sors szerzett nekem életpályát, nem én magam.

A LOVASI HEGYEN.

(A Balaton tájképi szépségei. – A Lesencze völgye a balaton-györöki fordulóról. – A Bácsi hegy hágójáról. – Az akarattyai szilfa mellől. – Lovas falu. – A Mike-palota. – Hol siratta eltünt lovagját Szegedy Róza. – Mórocza Kálmán és élete története. – Tökéletes biró. – Vitám Szilágyi Dezsővel miatta. – A Balaton szépsége az ő hajlékából. – Itt irtam sok munkámat.)

Sok ragyogó tájszépsége van a Balaton környékének. Magam se vizsgáltam meg valamennyit. Az ábrándos, tündéri és csodálatos gyönyörüségek képeit magam se szemléltem végig. Fiatal sziv, rajongó lélek és egész élet kellene ahhoz. Mindez most már elszállt tőlem.

De voltam Badacsony tetején, Tihanynak Csúcshegye ormán s Balaton-Szemes fövenyes partjának legmagasabb dombján, a honnan ellátni az egész Balaton fölött Veszprémen, Somogyon és Zalán keresztül a kenesei partoktól a fenéki partig. Mindent látni erről a három pontról. De óriássá terebélyesül a tájék s ködössé és mérhetetlenné válnak szépségei. Megterheli s lankadttá teszi a lelket. A gyönyörüség is csak mértékkel nyujt tökéletes élvezetet. Nagy festőművész se tudná, mit csináljon e három ponttal.

A tájképi szépségek ott tökéletesebbek s a művészeti remek alkotás minden gyönyörüségét lelkünkben ott keltik életre, a hol jól belátható szükebb körre szoritkoznak, a hol az egész tájkép összes változatainak együttes hatása nem nyomja el a részletek szépségeit s a kiváló részletek feltünő arányai se zavarják az általános hatást.

Csodálatos tájképi szépség például a Lesencze völgye, különösen két állópontról. Az egyik pont ott van, a hol a Keszthelyről napkelet felé vezető út Balaton-Györök mellett derékszögben egyenesen északra fordul. Itt meg kell állani minden ép szemü és ép lelkü emberi lénynek. 1854-ben láttam először ezt a képet. Agyam szédült az első pillanatban, ugy elragadt a vidék művészi bája és fensége. Hátam mögött a Sárkány-erdő a szent-mihály-hegyi remete kápolnájától föl Sümegig, de ezt e látópontról nem látom. Hanem előttem a szigligeti mély öböl romokban andalgó egykor hires várával; szemközt bezárja a látás határát a méltóságos Badacsony hegye, attól mindig észak felé s mindenütt a látás határán a gulácsi és káptalan-tóti csúcsok és Csobáncz várának hatalmas tömegü bércze, a mint dicső hagyományainak ragyogó fényéből felénk világol. A háttérben, a Lesencze-völgy északi végén szintén bezárul a kép. Dobos rengetegére alig pillanthatunk, szemünk, lelkünk, minden érzésünk megakad Szent György hegyén, mely ott nyujtózik a látás határán, mint óriássá nőtt him oroszlán s mögötte Haláp őskori tűzhányója szépen, simán, módosan, mint nőstény oroszlán, a ki bozontos himjét hallgatag nézi s közeléből nem távozik. E határok közt középen a völgy folyóival, ereivel, patakjaival, csatornáival s ragyogó jegenyefasoraival – szántók, mezők, hatalmas pázsitok, malmok, tanyák s a legelőkön nyüzsgő gulyák és juhnyájak. A tornyok és falvak s hajlék-diszitette szőlők a hegyek oldalán és lábain mindenütt a látás határain, a ragyogó kép szélein.

E táj lerajzolását se merném tanácsolni a világ legnagyobb festőművészének se. Ligethy se kisérlette meg, a Balaton legnagyobb s igazán remek festője. Mészöly se, a ki egyébként is csak apró balatoni részleteket örökitett meg ecsetével. Ujabb tehetséges ifjabb festőink közt többen megkisérlették, de észrevehető hatás nélkül. E látópontról 1875-ben erdélyi hires barátaimnak nem mutathattam meg a vidéket. Nem arra vezetett utunk. De hazavezető utunkban figyelmeztettem rá őket. Igaz, hogy távolról, a fonyódi Balaton magasáról. Csak elmosódó, ködös kereteit láthatták.

Van másik látópont is, a honnan szintén művészi ábránd szüleményének, igazi tündérképnek látjuk Lesencze völgyét. A hol Köves Kálláról Tapolczára vezető utunkban elérjük Csobáncz vára mögött a Bácsi-hegy hágóját: ott ez a pont. A szigligeti öböl, Szigliget vára, az öreg Badacsony, a gulácsi és tóti csúcsok itt oldalt feküsznek balfelől, Csobáncz és Haláp szintén oldalt, de jobbfelől, hanem Szent György hegye előttünk fekszik s büszkén és nyugodtan néz ránk viruló szőlő-vágóival s kopasz homlokával. Badacsony és Somlyó mellett a harmadik egyenlő rangu tűzhányó alkotás, melyet nem fáraók, nem zsarnok urak épitettek hitvány hivalkodásból, hanem játszi kedvükből az ősvilág istenei.

A völgy nyugoti oldala szemünk előtt sötétedik a Balatontól Sümegig, déltől északnak egyenesen. Erdős hegység, a komor Bakonynak a Balatonba nyuló egyik erős karja. A Bakony nem is érinti másutt a Balatont közvetlenül. Két magasabb csúcsáról Rezi vára és Tátika vára szórja felénk halaványodó fényét, de ragyogó költészetét s gazdag hagyományait is.

Van még ilyen csodás szépségü látópont több is. Azt hiszem, Hegyeskő teteje is ilyen ott, Henye és Monoszló körül. Nem másztam meg, minden utamon kivül esett, ma már se időm, se elég erőm hozzá. De ismerem Balaton-Füred határain a Szálkahegyet és Tamáshegyet. Kissé más-más tájékot nyujt mindegyik, de mindegyiknek ormáról be lehet látni Tihanynak minden titkát, egész belsejét, hegyeit, völgyeit, tavait, dülőit, régi várát, ujabb szentegyházát, pusztuló romjait. Alattunk fekszik a hatalmas félsziget azzal a két nagy öböllel, mely bejáratát Aszófőnél jobbról-balról összeszoritja. A falvak tornyai egymást érik közelben és távolban látásunk határain. Messze-messze Somogy partjain kékellenek Boglár és Fonyód dombjai. Ma virágzó fürdőtelepek. A mikor erdélyi barátaimmal ott jártam, csak apró falvak, inkább csak népes puszták.

Ilyen látópont az akarattyai nagy szilfa mellől; – ilyen az alsó-örsi kálvinista paplak napnyugatra néző ablakából. Nagy szépségekkel teljes óriási tájékot tár fel előttünk mind a kettő. De ugy e kettőről, mint a többiről remek képet festő nem alkothat. Szertelen keretben számlálhatlan részletet kellene alakitania. A fényt és árnyékot lehetetlen volna jól beosztania A távolságok és mélységek köde boritana be a képen mindent.

Ligethynek tökéletes érzéke volt ehhez s azért remek képein csak egyes kiváló részletek nyertek művészi alakot. Száz külön képet kellett volna festenie vagy sokkal többet, hogy a Balaton partjának szépségeit, megközelitőleg vásznon örökitse meg. Egyszer régen megmutattam neki Veszprém völgyét az Angyal vendéglőtől a Zsidócsárda és Sashegy felé; – szük kis völgy, szerény patak, a Séd folydogál rajta. De sziklái, ormai, fokai, kanyarulatai, épületei, fái, omladékai oly tüneményesek még kisméretük daczára is, hogy papirjaira ötven vázlatot vett föl, hogy a történelmileg hires völgyet megörökitse. Pedig hát mi ez a nagy Balaton partjaihoz? Szunyog a keselyü mellett.

Hanem hát van mégis látópont, mely várja művészét s melyről meg lehet alkotni a világ legszebb tájképét. Ez a lovasi hegy s ezen is az én legkedvesebb és legrégibb barátomnak, Mórocza Kálmánnak szőlőhegyi kisded hajléka. A mint a hajlék ajtaján kilépünk: ott az a látópont.

Lovas kicsiny falu, szük völgy torkolatán, alig ötven-hatvan házból álló, alig látszik ki kerti fái közül Még temploma is kicsiny. Alig nagyobb jókora fali szekrénynél, a tornya is olyan, mint hajdani legényes pipafödél, de régi az a templom. Azt mondja a hagyomány, az elmult viharos századokban sokat viaskodtak a kis templomon katholikusok és kálvinisták. Kétszer is volt egyik felekezeté is, másiké is. A falu is régi, már Árpád-kori, már Szent István-kori irások emlegetik. Erős jó magyar népe.

E kis falu mögött fekszik a lovasi hegy. Mögötte is, fölötte is, Alsó-Örstől nyugotra, Felső-Örstől délre. Nem is magas a hegy, tetejét és oldalait szőlők boritják, nyugati meredek oldalát a völgy fölött erdő, sürü csalit, rókáknak fészke s erdei vad madaraké.

A lovasi hegy észak felé magas fensik s határos a felső-örsi Mike-palotával. Kerek hegyfok ez a száz forrás völgye fölött, nincs is rajta egyéb, csak egy avult keresztfa, jámbor jó lelkek állitották oda bizonyságképen arról, hogy annak a hegyfoknak, kerek kődombnak története van. Van is. Hatalmas ur volt ott hét nyolczszáz év előtt Mike ur, a Batthyány-nemzetség őse. Ennek állt ott palotája. A palotának csak foszladozó alapfalait találhatni már meg. Gyermekkoromban még némi faltöredékei fennállottak. Nyájőrzők, képzelődő kincsásók, szőlőhegyi hajléképitők azóta már földúlták a falakat. Valószinüleg Mike ur épittette a felső-örsi régi templomot IV. Béla királyunk alatt a tatárjárás után. Az épitőművész valószinüleg ugyanaz, a ki a budavári helyőrségi templomot is épitette IV. Béla alatt. A két templom ugyanazon műterv szerint épült. A budavári a király költségén s ez a templom jóval nagyobb; a felső-örsi Mike ur költségén. Csakhogy Mike urnak több pénze volt, mint a királynak, az ő temploma sokkal szebb és értékesebb műremek, mint a királyé. Az is lehet, hogy a sok udvari léhütő kezén kallódott el a király pénze. Ősi szokás.

Mike-palota dombjáról már látni arra a helyre, a hol száztiz év előtt Szegedy Róza üldögélt, búsult és könyezett. Siratta lovagját, a ki tőle elbujdosott, idegen országokba szállt s véres csaták mezején játszott életével és az imádott hajadon szivével.

Édes emlékü öreg urambátyám volt Mórocza Dániel. Felső-örsi birtokos s élete utolsó szakában ottani lakos. Negyven év óta aluszsza örök álmát. Ő mutatta nekem először Szegedy Róza búsuló helyét. Egykor vármegyém táblabirája s becsületbeli tiszti vicefiskusa. Egy napon és egy órában kapta ezt a tisztséget Kocsi Sebestyén Gáborral 1823-ban. Pedig zalavármegyei nemes volt, Csányi László vértanunknak kortársa és jó barátja, Deák Ferencz rendületlen hive s buzgó harczosa, a mikor a föld alatti és föld feletti álnok erők és hatalmak a haza bölcsét le akarták szoritani a közélet mezejéről. Mórocza Dániel kutatta ki először a Mike-palotának, a felső-örsi prépostságnak s a gyönyörü templomnak történetét.

Az ő hajléka volt az, a mely ott fekszik a lovasi hegy látópontján. Most fiáé, Mórocza Kálmáné, a kivel együtt jártuk a pápai kollégiumot, együtt jogászkodtunk, együtt patvaristáskodtunk Veszprémben, együtt akartunk belekeveredni az Almássy-féle összeesküvésbe, egy időben viseltük a vármegye tisztét, ő a magáéban, én az enyémben.

Együtt léptünk a birói pályára is. Ő megmaradt rajta, engem a törvényhozás s az irói művészet csalfa ösztöne csakhamar elcsábitott róla. Jó biró volt. Jobb birája nem is volt, nem is lesz az országnak és semmiféle országnak. Olyan biró volt járásában, a milyent én tartok tökéletes birónak. Le is apadt pöreinek száma hat-hétszázról esztendőnkint hetven-nyolczvanra. Igaz ember, hamis ember egyaránt tudta előre, mi lesz az itélet, hát nem pörösködtek előtte hiába, csak a mikor az ostoba törvények miatt kikerülhetetlen volt.

Erős vitám volt e miatt egykor Szilágyi Dezsővel, az igazságügyek miniszterével. Sokszor véleményt kért tőlem tervei és intézkedései felől hol előre, hol utólag. Egyszer előhozta, hogy a kimutatásokból azt látja, Mórocza Kálmánnak nincs semmi dolga, alig van előtte száz peres ügy, a veszprémi járásban pedig sok ezer van, áthelyezi hát azt a birót, ha belenyugszik, Veszprémbe. Azt kérdem tőle:

– Büntetés akar ez lenni, vagy jutalmazás?

Nagyot néz rám.

– Egyik se, hanem ha olyan jó biró, a milyennek mondod, dolgozzék a nagy járásban.

Furcsa észjárás, igazán miniszteri.

A mikor az én barátom elfoglalta birói állását ezelőtt 36 évvel: három ügyvéd volt járásában, harmincz uzsorás és száz meg száz furfangos üzérkedő. Járása nagy, falva sok, az ország első balatoni fürdőtelepe, százezer apró szőlőbirtokrészlet köröskörül s néhány év mulva minden ügyvéd elköltözött onnan, minden uzsorás elment világgá s minden furfangos üzérkedő nekiment a Balatonnak vagy a Bakonynak. Rend, béke és nyugalom lett az emberek között.

Ilyen biró volt. Régen curiai biró lehetett volna. De elve volt: nem kérni senkitől semmit. Elve volt: csak az érdem ad jogot az előmenetelre, nem a tisztségben eltöltött idő s ha a kormányzók nem veszik észre vagy nem becsülik meg az érdemet: az az ő hitványságuk. Ő akkor se kér.

Ősi vármegyénk régi embere maradt, a mikor már királyi táblabirónak csufolta is korszaka. Utóbb elbetegesedett, nyugalomba vonult. De nyugdijának elintézése késett. Közbejött a birói fizetések fölemelése. De ő hathatósan megsürgette az ügy elintézését, azt adván okul, hogy a fölemelt fizetés után ugy se fogadhatna el nyugdijat, mivelhogy ő a fölemelt fizetés mellett már birói tisztet viselni nem akar. – Öreg bajtárs, téged se tart bölcsnek ma már minden ember.

Kocsit, lovat tartott. Ugy illik magyar urhoz, ha nem gazdag is, ha biró is. Ott van szőleje, hajléka, öröklött ősi tanyája a lovasi hegyen, el nem hagyná a világért se. Szereti szőlejét és nemes borait s szives barátsággal látja el látogatóit. A közdolgok közül csak egyháza ügyeit intézi még nagy buzgósággal.

Mit érnek, mit nem érnek irodalmi dolgaim: e fölött nem töröm fejem, határoz e fölött nemzedékem. De ha érnek valamit, följegyzem, hogy ezek egy részét a lovasi hegyen alkottam meg. Legbecsesebb munkámnak »A nagy per« czimü könyvemet tartom, – ennek harmadik kötete egészen ott készült.

Munkám közben pihenőül, erőgyüjtésül, le nem irható gyönyörüségül, elnéztem a tájat. Egykor volt kedvem a rajzolgatáshoz. Bohó ifju mindent megkisérel. Sokszor jutott eszembe: ezért a tájért érdemes volna még egyszer mozgásba hozni a rajzoló-szereket s talán az ecsetet is. Késő gondolat.

A lovasi hegyet jobbról mély völgy határolja. A felső-örsi malomvölgy patakja s a lovasi Királykut patakja egyesülve csatangol a völgy fenekén, gyönyörü kertek, árnyas szilvások között a faluig. Az a Királykut alacsony sziklából kibuzogó forrásviz. A hagyomány szerint fárasztó vadászat után ott pihent gyakran első királyunk, a kit Szent István néven ismer a történet. Ha ez igaz: bizonyára ott ütötte föl sátorát a Mórocza-hajlék közelében. Királynak való ez a hely volt.

A patak elhagyja a falut és siet a Balaton felé. Utközben malmokat hajt. Azokat a régi patakmalmokat, a melyeket árnyas fák, virágos mezők, zöld legelők, sok szinben játszó, apróra hasitott szántók vesznek körül. A táj határát balról elzárja az alsó-örsi Somlyó hegye s maga a falu fehér egyházával s lakóházaival. Lent a parton a fürdőtelep nyaralói és tornyos hajlékai. Előttünk a Balaton, de tulsó partja messze, alig láthatni ködbe vesző vonalát. Itt legszélesebb a viz. Jobbról, napnyugatról Tihany félszigete a határ. A látópont magas, alattunk fekszik az egész világ a közelben is tiz faluval, száz uri nyaralóval s ezer szőlőhegyi fehér hajlékkal. Mind vár, mind hí, mind mosolygó arczczal ajánlja barátságát. S népe is olyan a tájnak, mint maga. Szives, vidám és magyar.

Jól elmult harminczkét éve, mikor erdélyi barátaimmal arra jártam. A mint a vasut elhagyja a szántódi révet, attól kezdve jó szem megláthatja a lovasi hegy szives hajlékának fehér homlokát. Barátaim figyelmét oda irányitottam. Gyulai Pál kifigurázott vele. Ügyel is ő minden szőlőhegyi nyájas viskóra. Ők bizonyára elfeledték ezt már, én el nem feledhetem.

A VÉN KOLDUS TITKAI.

(A keszthelyi vén koldus. – Eredete, nevelődése. – Szerelmes Csúzy Máriába. – A leány hűtlen lesz, nagy urhoz megy feleségül. – Kalandos hirek róla. – A rezneki kastélyba megy lakni. – Régi imádója orvul meggyilkolja.)