Part 15

Én hiszek e hagyománynak, mely Szendreytől ered s melyet némileg Berzsenyinek egyik megmaradt levele is támogat. De megjegyzem, Szendrey akkor-tájt születhetett 1800 körül, a mikor Szegedy Róza, mint 25 éves hajadon, Kisfaludy Sándorral megesküdött. Ő hát a nagy asszonyt csak jóval később figyelhette meg, a mikor már a nagy asszony 40, 45 vagy több éves lehetett, s a mikor már annyiszor megujuló betegeskedése komolylyá, kedvetlenné s talán komorrá is tette.

Keszthelyen átutaztunkban fölemlitettem erdélyi barátaim előtt, hogy valahol olvastam vagy hallottam, hogy az utolsó magyar fejedelem, a kinek fejedelemségét a történelmi közjog nem vonja kétségbe, II. Apaffy Mihály, Keszthelyen halt meg s ott van eltemetve. Többet nem tudok róla, de történetiró barátaim, Szilágyi és Salamon se tudtak sok és bő részletet haláláról és eltemettetéséről. Most a nyáron kérdezősködtem erre nézve nemes barátomnál, a hahóti apátnál s keszthelyi plébánosnál. Szivesen megigérte, a részletek iránt nyomozódni fog.

Balaton-Szentgyörgyön vasutra ültünk s a Balaton déli partjának egész hosszában jöttünk vissza a fővárosba. Szentirmay József ezután már nem jött velünk.

A vasutról, messze távolban mutogattam társaimnak Balaton-Udvarit, Felső-Örsöt s a Lovasi hegyet s beszéltem el, a mit könyvemben »A két temető«, »Felső-Örs ligeteiben« s »A lovasi hegyen« fejezetek alatt megirtam. Ugyan a messze távolban mutattam a Vérkuti fürdő épületét is, melyről az országgyülési jurátusok Balaton körüli utjának leirásában szólok bővebben »Hazádnak rendületlenül« czim alatt.

Ma már huszonöt virágzó balatoni fürdőtelepet mutathatnék, nem hármat-négyet, mint harminczkét év előtt. Akkor voltaképen csak két fürdőtelepe volt a Balatonnak: Balaton-Füred és Keszthely, de kezdődött már Almádi és Siófok is. Utazásunk után negyedszázad mulva jelent meg könyvem első két kötete. Csodálatos szeretettel karolta ezt föl mivelt jó magyar közönségünk. S az ország északi és keleti részein talán még nagyobb szeretettel, mint nyugaton, túl a Dunán. A messze lakók előtt ujabb és ismeretlenebb volt a tárgy, a Balaton szépsége, tehát érdekesebb is. A gyakorlati siker tünteti föl könyvemnek bármily szerény, de valódi becsét. Mióta könyvem napvilágot látott: azóta évenkint szaporodnak a Balaton körül az ujabb és ujabb fürdőtelepek. Kenese, Világos, Aliga, Zamárdi, Szárszó, Falu-Szemes, Mária-telep, Balaton-Berény, Györök, Szepezd, Badacsony, Alsó-Örs fürdőhelyek azóta keletkeztek s ezek is, a régebbiek is azóta váltak nagyobbá és diszesebbé.

Legnagyobb örömet nekem ezzel okozott könyvem.

De még nem vagyunk a végnél, a hova el kell jutnunk. Jó magyarnak, okos hazafinak nem szabad idegen népek tengerét, idegen országok fürdőit látogatni s szegény országunk fölös pénzét ott tékozolni. Majd ha a Balaton partjának minden alkalmas része kényelmes nyaralókkal lesz behintve s ötvenezer fürdővendég helyett fél millió jön oda üdülni nyarankint: törekvésünk végére akkor jutunk el.

Ne törődjünk azzal, ha császárok, királyok, főherczegek, nagy mágnások és nagy tőzsérek nem tanyáznak ott s nem vonzzák oda a művelt világ ledér alakjait s a majomerkölcsü tömeget se hazánkból, se a külföldről. Nincs mit várni a magyarnak mindezektől. Szivesebben okoznak ezek kárt nekünk, semmint hasznot hajtanának.

Csak magunkban bizzunk s dicső végzetünkben.

A KÉT TEMETŐ.

I.

(Balaton-Udvari és vidéke. – Melyik temető tetszik nekem legjobban? – A szivalaku sirkő története. – Kiket találtam a sirok alatt? – Miként kerültek oda?)

A vaskocsi tovább zörög, kéménye ontja a füstöt, keserves forróság bágyaszt, a nap is önti, a Balaton is önti ránk sugarát, repülünk. Elhagyjuk Falu-Szemest, elhagyjuk Szárszót, odaérünk Balaton-Földvárra. Most még pusztaság, nem diszes fürdőhely. Tehenek legelésznek, libuczok kiabálnak a pompás nyaralók helyén, a viz szélén fehér halászmadarak és barna csérek tollászkodtak.

Álljunk meg itt egy pillanatra s tekintsünk át a Balatonon a tulsó partra.

Kis falucska, kis tornyocska látszik. Talán nem is egy, hanem kettő. A falu mintha bele volna épitve a vizbe. Kicsiny falu, alig hatvan-hetven háza. A neve: Balaton-Udvari. Háta mögött: szőlők, hegyek, erdők. A Somostető magasan üldögél fölötte, kevélyen tekintget jobbra-balra, a kis rongyos falut meg se látja.

Ki hallotta a kis falu hirét? Idegen nem hallhatta. Csak a közeli szomszédok tudhatnak róla valamit. Nevét, fektét csak azok ismerhetik.

Igaz barátommal, Mórocza Kálmánnal kocsin utaztam ott néhány év előtt. Voltam én ott már gyerekkoromban is, de annak a kornak emlékei rég elmosódtak. Nem is olyan volt az a vidék ötven-hatvan év előtt, a milyen most.

Most sivatag. Kavicsmezők mindenfelé. Még a szántóföldek is kavicsmezők, még a legelők is. Se patak, se erdő, se vidám lombozat, se zöld pázsit sehol. Itt-amott törpén maradt galagonya és kökénybokor. Még az se nagyobb, mint másutt a kutyatej. Felhőszakadások néha rázuditják felülről a rohanó vizet. A vizek itt-amott széles árkot ásnak. Az árkok is tele fehérlő kavicscsal és inséges szárazsággal.

Az országut a falu mellett huzódik el. De éppen mellette. Egyik oldalán a falu; másik oldalán a temető. Ha ugyan temető.

Egy-két búsongó fa a szegélyen, avar fű vagy egy holdnyi területen, magasabb és tömöttebb, mint a kőmezőkön. A fekvése egyenetlen, mintha sirdombok is volnának rajta. Bizonyára vannak is. Hiszen sirkövet is látunk, a mint egyik-másik kinéz az avarból. Csakugyan temető volna ez?

Temető. A balaton-udvari temető.

Megállunk. Le a kocsiról. Nekem ezt a temetőt meg kell néznem. Sokat lehet tanulni a temetőben. Sok kincset lehet ott gyüjteni. Gondolatok és érzések kincsét, ábrándokat és sejtéseket, tanulságokat és erényt. Csak bűnt és gonosz indulatot nem lehet. Tiltja ezt az enyészet.

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága.

Az egyik tele van az alakitó művészet fenséges alkotmányaival. Sirboltok, emlékek, áhitat oltárai, remek szobrok, bölcseségszülte, bánatsugallta sirversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyüjteménye.

De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe se jut, a ki alant porlad. Eszembe se jut, a ki fájdalmának vagy hiuságának tömegével, pénzének és a szokásnak sulya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmemet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.

Jobban szeretem a virágot a siron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szivében. A ki a virágot ülteti és ápolja a siron: annak keze, szive és lelke ott van a mellett, a ki a sirban nyugszik. S ha már nem dobog a sziv, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszünik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már ugy sincs, kinek. Bérért ápolni a sir virágait: fagyasztó gondolat.

Legjobban szeretem a sirok fölött az erdőt, a suttogó lombot, a titkokkal és sejtelmekkel teljes árnyékot. Kálvin, a nagy gondolkodó azt tanitotta, temessétek el halottaitokat, de sirjuknak nyoma se maradjon. Se emlék, se fejfa, se sirkő. Mindez hivalkodás. Még a sirdomb is. Porból lettünk, porrá leszünk. Egyik por olyan, mint a másik. Mi különbség köztük? Az ő sirjának nyoma is elenyészett. Csak a temetőemberek tudták s még azok se sokáig. Még azok is elfeledték életükben. Igy kell lenni. Ez a természetnek az igazsága.

De még Kálvin se mondta, hogy ne ültessetek fát a temetőbe. Az erdő árnya maga is rokon a temető árnyaival. Csicsergő madár, mozgó falevél, napsugár nélkül nőtt halvány virág, szerény pázsitfű, zörgő haraszt, fényes szentjánosbogár: mintha szabaddá lett lelkek bolygó serege volna. A hogy az életben: ép ugy nem látsz előre biztosan semmit a temető sürü lombu erdejében. Mégysz-mégysz, szemed és szived látnivalót, éreznivalót keres; – talál is, de mindig váratlanul. A hogy az életben, ugy a temetőben. Az előtted levő utat nem látod, a mögötted levőt elfeledted. Az életnek nagy vigasztalása ez.

De ennek a balaton-udvari temetőnek se emlékköve, se virága, se erdeje. Ez a tökéletes sivatag alant is, fönt is. Alant a porladó tetem, fönt a hervadó tenyészet. Se keritése, se kapuja, még gyalogut sincs benne. Azok a kis halmok is szabálytalanul heverésznek egymás mellett. Hiányzik a feszület is. Egyszerü lélek, magyar kálvinista sziv nem ültet feszületet temetőjébe.

De sirköve mégis van vagy harmincz. Az se olyan, mint másutt. Se nem márvány, se nem gránit. Hol venné itt azt a költséges követ a szegény ember? De a sirkőnek még alakja is más, mint a hogy szokás. Ily alaku sirkövet én sehol se láttam. Nem is hiszem, hogy volna valahol.

Volt Balaton-Udvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sirkövet szivalakura kell faragni. Legyen lába, a melyet elültessenek a sirban nyugovó fejéhez, de a mi kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szive. Arra jőjjön rá az irás.

A régi szokás hivei ellenkeztek. De a furcsa ember nem engedett.

– Nekem van igazam, nem kendteknek. Hiszen a halott szive is kővé válik. Előbb porrá, azután kővé. Honnan lenne ez a sok kő a mi határunkon? Azután, a ki élve maradt, annak is kővé válik a szive. Hát nem felejti el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az emberek a holtak jó tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat, nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szive is meg nem kövesednék? Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sirkő, mint az ember szive. Ez illik a holtakhoz is, élőkhöz is.

Addig beszélt: elfogadták.

Maga faragta a sirköveket. Fölment a hegyek alá, alkalmas kőlapokat keresni. Talált is a dörgicsei határ közelében. Azután kifaragta sziv-alakura. Azután rávéste a halott nevét s születésének és halálának évét. Nem is kért érte pénzt. Megelégedett szivből jövő köszönjük szóval s egy-egy csutora borral. De azért munkáját mégis megfizették.

Régen meghalt a furcsa ember. Az ő fejéhez is szivalaku követ tettek. Azt is ő faragta. De azóta senkise csinál szivalaku sirkövet. Szegény embernek az is szükségtelen fényüzés volna.

Megnéztem azokat a sirköveket. Fehér mészkőlapok durván faragva, semmikép se simitva. Mintha el se volnának ültetve. A sziv csucsával áll a földön. A sziv két válla, kettős domborodása felül. A kő lehet harmadfélláb magas, másfélláb széles, a hol legszélesebb. A sziv olyan alaku, a hogy a nép képzeli. A milyen mézesbábból készül. A milyennek a szüzanya hét tőrrel átszegezett szivét föstik.

Egy sirkő se áll egyenesen. A vihar és az idő vagy előre, vagy hátra hajlitotta. Némelyik alig látszik ki az avarból. Aszu körülötte minden. Száraz, sivár, tökéletes sivatag. Még a kőrózsa, még a fülfű is nyomorék marad mellette. Valami apró sárga virág tud megélni tövében. Az egész virág nem magasabb egy hüvelyknyinél. Csak a moha tud itt megélni. Annak is csak a kéregszerü száraz faja. Ez a moha lepi be a sirkövet is. Egy csomó apró csiga mászott föl valamikor a kőre s ott maradt rászáradva. A sirirat betüi esetlenek, de vaskosak. Elővettem a zsebkésemet s megkisérlettem a betük kitisztitását. Távozzál onnan moha és szemét, por és apró csiga. Hadd látom, kik porladoznak ott alant.

Barátommal együtt kerestünk neveket s találtunk.

KOZMA.

KERKAPOLY.

Sokat találtunk ebből a két névből. Egész nemzedékek feküsznek itt.

Tehát a Kozma- és a Kerkapoly-család innen ered.

Tehát az én két dicső emlékü barátomnak, Kozma Sándornak és Kerkapoly Károlynak ősei itt nyugszanak. Itt éltek ebben a rongyos faluban s itt váltak porrá és hamuvá ebben a sivatag temetőben!

Jól van. Sohase láttam embert és magyart, a ki szegény hazánkért s üldözött magyar fajunkért jobban buzgott, jobban lelkesült, erősebb kötelességérzettel munkált volna, mint ez a két férfi. Sohase láttam magyart s közférfiut, a kit a hitványok rágalma ádázabbul üldözött volna s a ki az üldözést magasztosabb lélekkel türte volna, mint ugyanez a két férfi.

Együtt éltek, együtt ábrándoztak Pápán a tudományok csarnokában Jókai, Petőfi, Kozma, Kerkapoly. Meleg barátság kötötte őket össze. Mind elköltözött már közülünk. Jókait és Petőfit megmentette a feledéstől költői alkotásaik örökké sugárzó dicsősége. A másik kettőt, ha élek, én mentem meg a rágalom emlékeitől. Oly tiszta és oly dicső legyen alakjuk, a milyen igazán volt.

Szegény nemes barátom: Kozma Sándor többször emlitette előttem, hogy őseit a Bakonyból, Veszprém vármegyéből valamikor a vallásüldözés hajszolta el. Padányi Biró Márton volt a nagy hatalmu veszprémi püspök, ő kergette ki a kálvinista magyarságot Város-Lödről és Kis-Lödről, hogy németet, svábot, gyülevész népet telepitsen helyébe. A magyarságot aztán elzavarta a Balaton partjaira. Ott is oda, a hol legnagyobb volt a sivatag, legbiztosabb az elpusztulás.

Veteres migrate coloni!

Ős faj, honfoglaló magyar, istennek legdicsőbb nemzete, pusztulj el hazád szent földjéről!

Hajh, nem a vallásüldözés csinálta ezt, hanem az az átok, mely arra birta a magyarok királyát, hogy irtsa ki a magyarok népét. Csak ürügy volt az, hogy a magyar éppen kálvinista volt.

De minek emlékeznénk ebben a sivatag temetőben. Hisz itt csak feledni kell.

Kozma Sándor azt hitte, hogy ősi fészkükből kiszórt ősei Kővágó-Örs és Köves-Kálla körül huzódtak meg. Nem ott, hanem Balaton-Udvariban. Mórocza Kálmán barátommal ezt én fedeztem föl abban a sivatag temetőben, a melynél pusztább, elhagyatottabb temetője nincs Magyarországnak.

Ez az egyik temető.

Most lássuk a másikat.

II.

(A paplak. – A vén pap és felesége. – A szoba berendezése. – Mit csináltak a pápai diákok 1848-ban? – A világosi fegyverlerakás. – Szentirmay József urrá teszi a kálvinista papot. – A legszomorubb temető.)

A papot meg kellett látogatnunk, az anyakönyvbe be kellett pillantanunk. Mentünk a paplakhoz.

Egyetlen utcza vonul a temetőtől egyenesen a Balatonig. Jobbról-balról nádfödeles parasztházak. Szegényesek. A legtöbbnek se utczai keritése, se kapuja. A Kozmák és Kerkapolyok ősei bizony nádfödelü viskókban tanyáztak. Ez volt a legokosabb. A nádat ingyen adja a Balaton. A nádas ház télen meleg, nyáron hüvös. Egy házon se látszik meg, hogy nemesi ház. Még csak annyira se, hogy tűzfalának ereszes csapott teteje volna.

A keleti házsoron van a paplak. Az is csak olyan, mint a többi. De utczai keritése van legalább, kapuja és kis ajtaja. Bementünk. Talán be sem kopogtattunk. Valami kis lány megmondta, itthon vannak a tiszteletes urék. Minek is kopogtattunk volna? Tudtuk, hogy a tiszteletes asszony világtalan, a tiszteletes ur pedig nagyot hall.

Hohó! Álljunk meg csak kissé. Csak lassan és sorjában mondjuk el, a mit elmondani akarunk. Hiszen itt is csak temetőben járunk.

Kiss Dávid a papnak a neve. Pápai diákok és paptársai jól ismerik. Minden rektor irigységgel gondol rá. Annyi adomát valamennyien se tudnak, mint ő. Olyan fölséges hangja, mint neki, senkinek sincs. Nem száz népdalnál, hanem ezer népdalnál is többet tud. Édesen, szépen, búsan, mély hangon, magas hangon, dévajul és fenségesen dalolja el őket. Kiséri gitárjával.

Igy ismertem én őt ötven év előtt. Kisebb fajta középtermet, nagy fej, hatalmas vállak, vastag nyak, széles mell, nagy bikaszemek, a melyek tüzesek is, ábrándosak is és mindig mosolyognak. De harmincz esztendejénél is több, a mióta nem láttam. Hanem az én Mórocza barátom mindig találkozott vele. Mert ő főbirája volt a vidéknek csaknem negyven esztendőn keresztül.

Őt meg is ismerte rögtön már az alakjáról, már a lépéséről. Én rám csak ugy nézett, mintha azt kérdezte volna:

– Hát e meg már kicsoda?

Megtudta azt is.

Odatipegett az ajtóhoz, kinyitotta, kikiáltott:

– Anyjuk, édes szivem, a papramorgót!

Körülnéztem a szobában. Szegény eklézsiának szegény papja. Minden ócska, minden régi, minden kopott és fakó a szobában. A szoba ugyan ki van padlózva, de az se régen. A balaton-füredi ismerősök összebeszéltek, pénzt adtak össze s mikor a pap két-három napig nem volt otthon, tudta nélkül kipadlózták szobácskáját. Bizony csak földes szoba volt azelőtt. Sohase látott perzsa szőnyeget, de még gyékényből valót se. Kis szekrényalaku állványon az anyakönyv. Azonkivül ötven-hatvan kötet könyv valami almáriumban. A falon Petőfi képe és valami lengyel bujdosó hősé. Egy kis tenyérnyi tükör alatt valami kokárda-féle 1848-ból. Szinehagyott. Két cserfalevél van mellette. Száraz, töredezett az is.

Bejött a tiszteletes asszony. Lassacskán, zaj nélkül, óvatosan, mint a hogy a vak ember szokott. Öreg, soványocska, szótalan. Szemei fölnyitvák, de nem mozognak. Nem akarnak látni, nem tudnak már látni. Pillái is mozdulatlanok. Hanem arczának édes, hamvas finom fehérsége s gyöngéd pirossága még most is megvan, mint hajdan, a mikor vőlegényének édes csókja érte. A nagy életkor redői és szenvedései nem pusztitották el végkép.

A magyar lélek remekelt akkor, a mikor a vakot elnevezte világtalannak. Világtalan! A világ egy nemzetének sincs meg ez a szava, ez a fogalma. Világ a fény, világ a napsugár, világ az összesség, a mi az ég és föld között van s a mi az égen és a földön él, mozog, vidul, virágzik, meghal és ujra támad. Ez a mindenség. Ez az egész világ. S mindez nincs meg annak számára, a ki világtalan. Ezt jelenti ez az egyszerü magyar szó.

A papramorgós üveget egyenesen megtalálta a vakablakban a tiszteletes asszony s tiszta pohárkával s asztalkendővel együtt letette az asztalra. Azután apró pogácsát hozott be s magunkra hagyott. Látott ő, de nem szemeivel, hanem szokásával és szeretetével.

Hát te, tiszteletes uram, elaggott barátom, ki vagy, mi vagy, mi voltál hajdan, miért lobogtak fiatal korod vágyai és ábrándjai? Ma ugyan már semmit se érsz. Egyik lábad a sirban, mind a két lábad rokkant, kezed reszket, fejed reszket, agyad álmos, nyelved akadozik. Mit értél egykor? Értél-e annyit, mint egy egész ember?

Bizony az ő története egyszerü és szép.

Pápai diák volt. Öreg diák, végzett diák. Haza is mehetett volna már, káplánnak is elmehetett, de azért ott őgyelgett a senior körül. Nehéz azt az öreg kollégiumot olyan gyorsan örökre elhagyni.

A tanévnek is vége volt. Éppen gyilkolták a magyart mindenfelé. Osztrák, horvát, rácz, oláh. 1848-at irtunk. Mit csinálhat ilyenkor a pápai diák? Nagyot káromkodik s összejön az oratoriumba határozni.

– Elmegyünk honvédnek.

Ott vannak hires tanáraik: Tarczy, Bocsor, Vály. Intik őket, gondolják meg jól a dolgot.

Pásztor nélkül elvesz a nyáj. Szentegyházunk oszlopai összedüledeznek, ha otthagyja egész nemzedék.

Valamelyik öreg diák komor, mély hangon beleszól a csöndbe:

– Hát szegény hazánk, édes magyar fajunk! Ki védje meg, ha mi is elhagyjuk? Előbb való az, mint maga az atyauristen.

A rektor-professzor odaszól:

– Ki volt az az istenkáromló?

Előállott Kiss Dávid.

– Én voltam.

A bölcs professzor gondolkozott. Mit szóljon? Haragudjék-e vagy megengedje, hogy könnye kicsorduljon? Az a derék fiu, az a jó tanuló, a főiskolának ama büszkesége, mit csináljon vele?

– Pogány szót ejtettél ki, fiam. Légy hű hazádhoz és fajodhoz, de maradj hű istenedhez is.

Ebben az órában honvéddé lett valamennyi. Örege-apraja mind fegyverre kapott. Mit is csinált volna egyebet a pápai diák? Hanem Kiss Dávid szava példabeszéddé vált.

Együtt harczolt a többivel. Ott volt mindenütt. Sebet kapott kétszer, kiheverte mind a kétszer s ujra visszament a csatába.

Arad mellett tanakodtak tiszttársaival, a mikor le kellett tenni a fegyvert. Ki mi sorsot válaszszon. Nagy a választás. Golyó, akasztófa, börtön, bujdosás, osztrák seregbe besorozás. Kényelmesen lehet válogatni.

Az egyik azt mondta:

– Én agyonlövöm magam.

Kiss Dávid mosolyogva felelte:

– Minek vesződnél ezzel te magad, bajtárs? Majd elvégzi ezt az osztrák.

Ki bujdosásra adta fejét, kit besoroztak osztrák katonának. Ez a sors érte legjobb barátját, Szentirmay Józsefet is. De Kiss Dávid kikerülte.

– Én pedig – ugymond – szinész leszek. Papot, prókátort, volt katonát halálra keres az osztrák, de a szinészt nem meri bántani.

Még aznap elásta kardját, pisztolyát. Még aznap lenyiratta haját, levette bajuszát, szakállát. Még aznap kiöltözött szinésznek Aradon. Kopott fekete, bő ruhába, gallér nélkül való köpönyegbe, széles karimáju lenge kalapba.

Alig tiz nap mulva benézett Nagyváradra. Honvédtiszt bajtársai ott voltak foglyok gyanánt. Közibük keveredett. Egyik bajtársa a poharazás közben odaszól hozzá:

– Te polgártárs, a te pofád nagyon hasonlit Kiss Dávidhoz. Nem ismered?

– Hogyne ismerném? Édes testvérem apul-anyul.

Ime, ő hát biztosan rejtőzik. Nem is ismerték föl soha. Nem is üldözték, nem is keresték sehol.

Pápai diák voltam, mikor egyszer csak megjelent ott. Szerettük, rajongtunk érte, tapsot, koszorut kapott eleget. De ő benézett a kollégiumba: nincs-e valahol papi üresedés?

Volt. Nagyon is sok volt. Hiszen két nemzedék kiesett az időből.

– Melyik a legszegényebb eklézsia?

– Bizony csak Balaton-Udvari az!

– No, az jó lesz nekem. Katonának, szinésznek ugy se illenék a gazdag papság.

Igy lett balaton-udvari pappá. De már a szegénységben mégis megcsalódott.

János püspök volt a falu földesura s János püspök épen akkor rendeztette a balaton-udvari határt. Szentirmay József barátom volt az igazgató, birtokrendező főmérnök s egyuttal János püspök rokona.

Találkoznak véletlenül a kavicsmezőkön. Szentirmay rögtön megismerte. Majd sóbálványnyá változott, mikor megtudta, hogy Kiss Dávid itt kálvinista pap. Hiszen vitéz honvédnek s azután hős-szerelmes szinésznek ismerte ő!

– Bizony pappá lettem én, Szentirmay bajtárs. De czélszerü lett volna, ha egyuttal lúddá és réczévé is tudtam volna lenni. Itt a Balaton vizén könnyebben meg tudnék élni, mint ezen a köves Arábián.

– No ne búsulj, bajtárs, majd mérek én teneked akkora darabot, magad is elbámulsz rajta.

Mért is. Még a katholikus papoknak se mért oly bőven sehol. A szegény kálvinista pap megélhetett kényelmesen.

De nem is volt olyan papja Balaton-Udvarinak se azelőtt, se azóta. Áhitata, buzgósága, harsogó gyönyörü hangja betöltötte azt a kis templomot. Még a kárpitok falai is reszkettek néha, ha szent indulatában nagyot talált kiáltani. De meghallották azt a halászok is a vizen és messzeségen át.

* * *

Nézd most ezt az arczot, ezt a termetet! Roskadt termet, nem is csoda. Nyolczvan esztendő igen nagy teher, kevés gerincz birja el.

De nézd ezt az arczot. Mély és hosszu redők keresztül-kasul. A szemöldök ősz és kusza. A szempillák megritkultak.

A száj reszket, az egész fej reszket. Az egész alak omladék. S még csak azt se lehet megtudni róla, minő deli férfi omladéka. Semmi sincs, a miről visszaemlékezhetnénk a multra.

Hajh, nemes agg barátom. Alakod, arczod puszta temetővé vált. Olyanná, mint a másik ott a faluvégen.

Hova lett a honvéd, a rettenthetetlen harczos, a bátor dalia, a ki megmászta Buda várának falait, a ki százszor szemébe nézett a keserü halálnak, a ki vérét ontotta szegény hazájáért, édes jó magyar fajáért? Hova lett a hős?

El van temetve a roskadt termet alá!

Hova lett a szinművész, a feledhetlen alakok alkotója, a ki a világot jelentő deszkán élő és érező képben állitja eléd a nagy eszmék, nagy indulatok, nagy szerelmek hősét? A kinek nézése megreszketteti a szivedet s ha ezüstös hangját hallod, kicsordul a könny a szemedből? A kiért egykor a nők és férfiak rajongtak? Hova lett a művész?

El van temetve az alá a reszkető arcz alá!

Hova lett istennek szolgája, igéjének hirdetője, a fáradt lelkek vigasztalója, a halhatatlanság szent ösztönének tolmácsa, üdvözitőnknek igaz hive, a tévelygőknek szelid őrizője? Hova lett a lelkipásztor?

El van temetve a hervadó kor alá, az aggság alá, az összeomló élet alá.

Ez a temető nagyobb sivatag, mint az a másik.

* * *

Tavaly meghalt dicső agg barátom. Most már mindezt elmondhattam.

A BALATON HÁTÁN.

(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai basa tanácskozása.)