Part 14

– No nézzétek! Gaz világ! Az ember már nem is menekülhet tőle! Mintha a hortobágyi puszta kútágasára volna fölragasztva dr. Handler Mór hirdetése a nemi betegségek ellen.

Hát bizony igy vagyunk már.

Innen csakhamar elértük Rezivár hegyének alját, de itt le is tértünk az országutról, hogy jobbra kanyarodva benézzünk Hévizre s meglássuk az akkor kezdődő, de már hires gyógyitó erejü fürdőt.

Emlitettem valahol, láttam én azt már 1854-ben a páhoki magaslatról, le is ballagtam hozzá, meg is fürödtem meleg vizében, de az a tó akkor még nem volt fölfedezve. A környék falvai ismerték csodálatos hatását, a csonkák, bénák, sinylődők ünnepnaponként el is jártak oda fürödni, noha nem annyira a tóban fürödtek, mint a belőle kiszakadó folyóban, de az orvos urak, a fizikusok, kémikusok és természettudósok még akkor bizony nem vették észre, a paraszt nép, nyájőrző ember beszédjére pedig nem adtak semmit. Legalább régóta nem adtak, 1795 óta.

A tizennyolczadik század végén legalább volt ember, nem egy, hanem kettő is, a ki fölfedezte a viz csodatévő hatását. Az egyik maga volt a birtokos földesur, a nagy Festetich György gróf. Ő minden birtokát, minden dülőjét, erdejének minden pagonyát jól ismerte, Ügyelt mindenre, jól megfigyelt mindent s észrevette a Héviz tavát is, a melyet szegény emberek, csonkák, bénák, nyavalyások legalább ünnepnapokon fölkeresnek, hogy nyomoruságukat enyhitsék általa. A Hévizből jókora széles patak fakad. A hol a patak kiárad belőle, ott a patak szélessége öt-hat méter. Néha ünnepnaponkint sok ember seregelt össze a szomszédos közeli falvakból és városokból kocsival, lóval s lehidalták, lelegeltették a gyönyörü rétet, kaszálót a tó és patak partjain. Hogy legyen valami rend és kárpótlás, az okos és nemes gróf a patak tövéhez fabódét, ugynevezett czédulaházat, egyszerü deszkaalkotmányt épittetett, a hol a népek a fürdődijat befizették, naponkint és fejenkint két krajczárt.

A másik, a ki a vizet fölfedezte, orvos ember volt s egy kis könyvet is irt róla. A könyvecske czime: »Boldog Zalavármegye! Keszthelyi Hév-vizedről méltán neveztetel igy attól, a ki ezen rendeket (most ugy mondanák: sorokat) irta dicséretedre.« D. B. J. Anno 1795. Az iró, mint kipuhatolták, Dr. Babótsay József. Leirja a viz melegét és alkatát az akkori földtan és vegytudomány állása szerint. Minő kezdetleges dolgok voltak akkor még ezek a tudományok. Három melegfürdőt ismert akkor csak Magyarországon. A budait, a szlavóniai daruvárit és a horvát topliczait. Ezekkel összehasonlitja s ezeknél jobbnak tartja. A pöstyénit s a többi magyar hévizet nem emliti.

Én 1854-ben oly alakban láttam a Hévizet-nyárfáival és avult kis fabódéjával, a milyenné 1795-ben tették. Meg is fürödtem benne utazó pajtásommal, de egyetlen élő lényt se láttunk, a ki tőlünk a két krajczár fürdődijat kérte vagy elfogadta volna.

A fő sétaut a tó nyugoti partján akkor is megvolt már, mint most s erdélyi barátainkkal végigmentünk rajta, hogy mindent lássunk. Visszatérőben találkozunk két hatalmas jó alakkal. Szemközt jön felénk együtt mind a kettő.

Két nagy fej, kövér és borotvált, a tetején mind a kettőnek fényes, bolyhas selyemszőrü fekete kalap, az arcz egyenlően kövér, egészséges és mosolygó. Egyenlően széles vállak, domboru mellek s önérzetes kerek hasak. Magyar ruha, magyar nadrág, magyar csizmák, de a sarkantyu mégis hiányzik róluk.

Husz lépésről jól láttuk, hogy mind a kettő magyar pap, de igazi. Ha ők nem magyar papok: akkor nincs többé magyar pap a világon.

Gyulai Pál ur ismerte mind a kettőt, de ugy vettem észre: Salamon és Szilágyi is, sőt még Szentirmay barátom is. Én egy lépéssel hátrább álltam, mikor összeértünk; – ugy is illett egyéb okokon kivül azért is, mert én voltam a legfiatalabb. De azért Gyulai Pál ur sietett a két papot nekem is bemutatni.

– Szabó Imre szombathelyi püspök! És Nagy János szombathelyi kanonok és az Akadémia legrégibb tagja.

Hahó, Gyulai Pál ur! A Domine Illustrissime és Reverendissime püspököt én régebbről és jobban ismerem, vármegyém fia és egykori követe; 1861-ben, a mikor Pápán megválasztották, korteskedtem is ellene, de hiába. Ő szentelte be Deák Antal koporsóját, mikor meghalt s eljön az idő, mikor én irok róla.

Csak mellékesen jegyzem meg, el is jött. Könyveim »Magyar alakok« czimü kötetében irtam róla.

Hanem hogy Nagy János nevü akadémikus is van a világon, ezt csakugyan nem tudtam. De hát ez csak az én hibám. Nagy szerencse ért azzal, hogy megtudtam. Az Akadémiát, ezt a jó, régi magyar nemzeti intézetet ugy magunk közt sokszor keményen birálgatom, ugy hiszem, van is rá sok jó okom, de van is e miatt az akadémikusokkal sok vitám és sok versengésem, le is győznek a vitában engem rendesen, de azután, a mikor szemükre hányom legrégibb és legtekintélyesebb kartársukat, Nagy Jánost: derekuk meghajlik s elhallgatnak előttem nyomban. Bűnös voltukat érzik azonnal. Pedig hát ez a Nagy János nevü akadémikus igen szeretetreméltó, derék és kedves ember volt, a mint majd később őszintén bevallom. Most arról szóljunk előbb, mikor és miért lett ő akadémikus s mit dolgozott ő, mint akadémikus.

Irt 1832-ben gyerekeknek való magyar nyelvtant, de nem magyar nyelven, hanem latin nyelven. A mikor már Vörösmarty is nagy költőnk volt, a Kisfaludy-társaság összegyüjtötte nyelvünk, költészetünk, magyarságunk istenadta nagy munkásait, a mikor már a legvastagabb fejü főiskolák is magyar nyelvre rendezkedtek be: ő mindezt félretaszitva, a latin nyelven akarta tovább is nyuzni a magyar nyelvtudományt.

Könyvének czime: Grammatica lingvae hungaricae cum parallelismo inter aramaeam, hebraeam, arabicam et hungaricam ducto. Magyarul körülbelül azt jelentené: a magyar nyelv tudománya összehasonlitva az araméus, hebréus és arabus nyelvekkel.

Irtóztató ötlet. Hires Horváth István ábrándos tévelygéseiből magasra nőtt bolondság. Mi közünk nekünk azokhoz a napkeleti vad népekhez? Sohase volt a magyar nemzetségnek semmiféle őse se zsidó, se arabus, se araméus.

De azért a tisztes akadémia 1833-ban tudós tagjává választotta.

A tisztes Akadémia a választásnál nem ledérkedett, hanem a szabályokhoz tartotta magát, a mennyire tőle tellett. Nem igazgató tagnak, nem is rendes tagnak választotta, hanem levelező-tagnak, pedig akkora erővel és elszántsággal megválaszthatta volna akárminek. Hiszen a magyar nyelv mívelésére s a tudományoknak és szépművészeteknek magyar nyelven fejlesztésére alakult az a nemzeti intézet s ime, mégis a latin, arab és arami nyelv míveléseért lett tisztelendő Nagy János uram akadémikus.

No, de a mulasztást lehetett pótolni. Pótolta is a tisztes Akadémia. Csakhamar megválasztotta vidéki rendes tagnak, azután fizetéses rendes tagnak s adott neki, mig tudott, négyszáz forintot pengő pénzben, vagyis ezer forintot váltóczédulában, mostani pénzünk szerint valami nyolczszáznegyven koronát – évenként. Ha időközben mást nem gondol s el nem törli a fizetéseket, vagy ötven esztendőn keresztül fizetett volna, mint a köles.

Nagy János vidám és nemes lélek volt, magam is igazán megszerettem hévizi rövid időzésünk alatt. Hatalmas hangja, jóizü adomái; – ha kaczagott, minden madár felröppent a hévizi nyárfákról és jegenyékről. Professzor, plébános, utóbb kanonok, mélyen érezte, hogy háláját le kell rónia az Akadémia iránt s tovább is kell mívelnie a tudományokat. Belekezdett hát ezelőtt mintegy hetven évvel uj nagy munkába s meg is irt egy szótárt, a melynek ez a czime:

»Hierolexicon polymethicum latino-hungaricum.«

A munkát nem láttam, nem szólhatok róla. De Szily Kálmánon kivül olyan emberrel se találkoztam az életben, a ki látta vagy olvasta vagy okult volna belőle. De a munka megjelent diszes nyomdai kiadásban s azt kell hinnem, hogy az Akadémia könyvtárában meg is van s századok mulva majd valaki föl is fedezi, mint az egyiptomi hieroglifeket. Nem is vagyok kiváncsi a munkára, czime legalább nem jót sejtet.

De hát mind nem baj ez. Száz meg száz akadémikusnak tudományos munkálata jutott és jut arra a sorsra, a melyre Nagy János uram Hierolexicona jutott. Az akadémiai munkák legnagyobb része nem azért iródik, hogy azokat valaki elolvassa, vagy a nemzet megismerje. Isten mentsen attól, hogy a nemzet az akadémia és egyetem tudósainak munkáiból ismerje meg a tudományt és saját édes magyar nyelvét. Hová jutnánk akkor!

Azonban nem dévajul, hanem egész komolysággal mondom, hogy Nagy János azért derék, érdemes tagja volt az Akadémiának. Érdemesebb, mint a tagok fölös része. Megmondom felfogásom okát is, hogy egyetértsen velem minden igaz, józan elme.

Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A tagválasztó gyülésekről el nem maradt volna soha. Az isteni gondviselés jó erővel, egészséggel áldotta meg és hosszu élettel, nincs az a hurut, nátha vagy egyéb undok nyavalya a világon, a mely őt kötelessége teljesitésében meggátolhatta volna. Tekintélyes papos alkata, nagy feje s vidám, jó, nemes arcza mindig ott ragyogott a szemüveges, komolyságszinlő, mozgékony és kifogyhatatlan beszédességü tudósok között.

De a hagyomány ugy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a választásnál ajánlatba s akárki volt az ajánló, lehetett az a nádorispán, vagy Deák Ferencz vagy épen Gyulai Pál ur: ő soha nem szavazott senkire. 1833-tól kezdve közel ötven éven át az ő szavazatával nem lett akadémiai tag senki.

Ezt tartom én az ő nagy érdemének. Ezért tartom én őt egyik legderekabb egykori akadémikusunknak.

Elhatározásának egyenesen megmondta az okát.

– Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá méltó, azóta se vagyok. Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy válaszszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, a kit sehogy se ismerek? Hogy legyen az én előttem érdemesebb, mint önönmagam, holott arról bizonyos vagyok, hogy én nem vagyok rá érdemes?

Adomát is hozott fel például, igazolásul.

– Személyesen – ugymond – nem ismerjük a tagul ajánlott tudós férfiut, hanem csak könyve után. Mai napság azonban nagyon nehéz a könyvről megtudni, ki irta? Az irta-e, a kinek a neve rajta van vagy az csak idegen könyvekből böngészte, lopkodta, tákolta össze? Az ismeretlen tudósokkal is ugy vagyunk, mint az ismeretlen asszonyokkal. Egykor férjes asszony jött hozzám, mint papjához, irnok-ember felesége s keserves panaszokban tört ki férje ellen, férje kegyetlenül bánik vele, hivassam a magam szine elé, dorgáljam meg s tegyek igazságot. – Fellobbantam s nyomban hivatom a férjet, az irnok-embert. Megjelenik s én nagy lelki buzgósággal rája rontok, figyelmeztetem azokra a törvényekre, istennek és a világnak törvényeire, a melyek megszabják az asszony és a feleség iránt mindig szorosan megtartandó kötelességeket s nagy fölhevülésemben jól összeszidom s leszedek róla minden keresztvizet, elnevezem gorombának, kegyetlennek, pogányszivünek s megintem, hogy ezentul szeliden és szeretettel bánjék hitestársával. – Az irnok-ember szó nélkül türi a prédikácziót, ámbár arczán valami töredelmes megbánást nem vettem észre. A mikor elvégeztem mondókámat, azt feleli:

– Türelemmel meghallgattam a főtisztelendő urat, de tessék nekem egy kérdést megengedni.

– No csak rajta!

– Lakott már a főtisztelendő ur egy födél alatt az én feleségemmel?

– Azt még nem cselekedtem.

– No nem is kivánom, de aztán ne is tessék ám én rám olyan hirtelen megneheztelni. Házsártos asszonynyal békén lenni nem olyan könnyü ám, mint a misemondás. Ismerni kell az asszonyt!

– A goromba irnok-ember – igy folytatá Nagy János uram, – e szóval távozott el tőlem. Sokat gondolkodtam szavain. Nagy igazság van azokban. Ugy jöttem rá lassankint, hogy a tudósnak igazi érdemét se könnyebb fölismerni, mint az asszonyok természetét.

– Nem szavazok senkire.

Nagyon kellemes idő volt az, a melyet a két művelt, nemes gondolkozásu, vidám természetü főpap társaságában töltöttünk. Jó emberek, igaz magyar szivek. Meg is igértették velünk: Szombathelyen fölkeressük, meglátogatjuk őket. De más alkalommal.

Sokat beszéltem erdélyi barátaimnak Győrről, Pápáról, Veszprémről, a Bakony hirneves részeiről. Pannonhalma, Zircz, Bakony-Bél, Nagy-Somlyó hegye mind megérdemli az erdélyi ember látogatását. Ugy sincs erdélyi ember, a ki ezt az utat megtette volna. Elhatároztuk, hogy ezt az utat együtt megteszszük s következő évben s ugyanakkor Szombathelyre is kirándulunk.

Hejh-hajh! Harminczkét éve mult az elhatározásnak. Hova lettünk azóta! Legelőször kidőlt közülünk Szentirmay József. Azután az éles elméjü Salamon Ferencz s az örökké jókedvü Szilágyi Sándor. Legutóbb a mindig töprengő Nagy Miklós, a gondos, lelkiismeretes lapszerkesztők példaképe, a milyen nem lesz már több soha. De elmult időközben a két jeles főpap is, csak sirjuk fogadhatna bennünket, ha ellátogatnánk hozzájuk. S ki látogatna el? Gyulai Pál urral csak ketten ődöngünk már a Balaton körül utazó társaságból.

II.

(Az iszap. – Az iszapfürdő világcsalás. – Mi az iszap? – Nagy hátrányai. – Szendrey hagyománya Szegedy Rózáról. – Balatonra magyar!)

Jól megnéztük azt a Hévizet; vizét is, iszapját is, tavának alakját is, terjedelmét is. Kevés lehet ilyen a föld kerekségén.

Iszap!

E szó fölött ugyancsak hangos társalgásba keveredtünk. De nem ugy, mint orvosok, betegek, vegyészek, földtantudósok vagy bármiféle szakértők. De nem is ugy, mint nyavalyások, fürdővállalkozók vagy vendéglősök. Hanem ugy, mint ép szem és józan ész, a mely ritka természeti tüneményre botlik s azt megfigyeli, a hogy tudja.

A Héviznek iszapja van. Az iszap a tó fenekén nyugszik, fölszinre soha nem jő, lehet a rétege egy lábnyi, két lábnyi mély, néhol talán vékonyabb, másutt talán vastagabb. A ki fürdik: benne tipródik. A kinek tetszik s termete elég magas hozzá: lefurhatja magát az iszapba térdig is, mélyebbre is.

Azt mondják: ez az iszap sok betegség ellen használ. Különös iszap is ez. Mintha lencsehéj alaku és nagyságu pikkelyekből állana. Szentül hiszem, használ annyit, a mennyit maga a tó vize. Sőt azt is szentül hiszem, hogy nem ártalmas s addig nem is lesz ártalmas, mig az eddigi módon természetesen használják s nem pénzért mérik a betegeknek.

Azt állitottam s ma is erősen állok mellette, hogy a polgárisult világ gyalázatosabb csalást nem ismer és soha meg nem honositott, mint az iszapfürdővel való gyógyitást. Undokabb és veszélyesebb ez minden másféle csalásnál s jobban zsarolják vele az embereket, mint a szépitőszerekkel, hajnövesztő kenőcsökkel, hamis kártyával, lófuttatással s egyéb hitvány kuruzslással. Az orvosi tudománynyal jó és rosszhiszemüleg sok szédelgést követnek el, de e gyakorlati tudományágnak soha le nem mosható szégyene marad, hogy volt idő, a mikor ennek művelői eltürték, hogy aljas nyerészkedési vágyból a fürdővállalatok iszappal is zsarolják és bolonditsák a legérzékenyebb közönséget, a betegeket.

Nem hiszem, hogy magyar elmének furfangja szülte. Efféle aljasságra kezdeményezőleg a magyar lélek nem lenne képes.

Én Franzensbadon, Csehországnak eléggé hirneves fürdőtelepén vizsgáltam meg először. Hidegvérrel és közönyösen. Akármit eredményez gondolkozásomban a figyelés: nem lehetett belőle se hasznom, se károm. Még tudományos érdeklődésemet se keltette föl.

A fürdőtelep közvetlen közelében üde, zöld rétek és legelők vannak. Gazda szemével jól láttam, hogy a rétek, legelők füve tetemes részben savanyu fű, a talaj hát fenéktalaj, vizes, mocsaras természetü, lehet benne egyéb sók közt ugynevezett sziksó vagy széksó is. Napszámos emberek ásóval és talicskával dolgoznak a réten.

Mit csinálnak?

Fölássák a talaj felső rétegét vagy negyven centiméter mélyen, a füves részt levágják róla, a vizes, csepegős, fekete, büdös alsóbb réteget talicskába rakják s viszik be a fürdőintézet épületébe.

Mi lesz ebből ott?

Fürdő. Iszapfürdő. Kádba rakják, meleg vizzel föleresztik s a beteget a kádba beletanácsolják. A szegény beteg gyógyulást remél, képzelődik s belefekszik a kádba, a mely földdel, iszappal, ganéjjal és ganéjlével s irtózatos bűzü ezerféle állati és növényi rothadó anyaggal van tele.

Ez az iszapfürdő. Akkor, mikor megfigyeltem, egy forint és husz krajczár volt külön ára; – most már, ugy hallom, öt-hat korona.

Most már iszap is többféle van. A legtöbb olyan, a milyent én Csehországban figyeltem meg. Van azonban másféle is. Hoznak már más világrészből is. Legalább ugy mondják: hoznak. Természetesen annál nagyobb az ára.

A szegény beteg, kivált az asszonyféle, undorodik a dögleletes fürdőtől, de a mikor kiszáll s azt az utálatos mocskot meleg vizzel leöntözik róla, fehér bőrét ragyogóbbnak látja s konokul hiszi, hogy ime, a jótékony hatás már mutatkozik.

Ha az a szegény beteg, kivált az az ideges asszonyféle látná, tudná, miként készül s miből áll az az iszapfürdő – inkább a koporsóba feküdnék pihenni, mint abba a fürdőbe lubiczkolni. Pedig akkor még Pasteur se végezte be összes fölfedezését, nálunk még Darwin nyomozásai se váltak az általános tudás közkincsévé s a baczillusok tatárseregének hadi utjait se fedezték még föl a tudósok annyira, mint most.

Azon a csehországi fürdőtelepen marhák legelésztek az iszaptermő réten. A marha tiszta állat, mikor legel, de tisztátalanul hagyja maga alatt a gyepet. Nem is sejti az a jámbor tehén és borju, hogy az ő nyomait és hulladékait az iszapvágók csakhamar fölszedik s illatos gyógyitó fürdővizi folyadékká alakitják át – természetesen busás pénzért. Akad bolond, a ki megfizeti a busás pénzt. De hát ez még semmi.

Azon a réten tavaszonkint, nyarankint millió meg millió kisebb-nagyobb rovar, féreg, bogár él, ki szárnyas, ki szárnyatlan. Egyik röpköd, másik ugrál, valamennyi csuszó-mászó. S ha csak élne, de párosul, tojik, szaporit is, apró tojásaival tele rakja a fűszálak tövét s magának a talajnak is a felső rétegét. Szerencse, hogy az ég madarai igen sok rovart emésztenek. De itt vannak a tücsök-család százféle rokonai. Potrohos nagyobb állatocskák. A mint szerelmük kora lejár s az anya elvégzi tojásainak lerakását: elhullanak mind. Holttestüket nem hordja el senki. Holttestük nem szárad ki a harmatos, vizenyős réten, a buja fű árnyékában, hanem rothadásnak, penészedésnek indul. Nem oly meleg és száraz ám ott a talaj és a levegő, mint Egyiptom sivatagján s a Balatonnak veszprémi és zalai hegyes, köves partjain. Nem üres mumia készül ám ott, hanem büzös és ártalmas rothadék a természetnek ama milliárd apró lényéből.

Mindezt behordják iszapfürdőnek. S ha még csak azt hordanák be!

De hát a mi a fölszin alatt, magában a talajban él! Az álczák, a pajorok, hernyók, ugynevezett földi kukaczok mérhetetlen sokasága! Valamelyik maradhatatlan elméjü nagy tudós fölfedezte, hogy a marha legirtózatosabb betegségének, a lépfenének baczillusa azon a csinos, mozgékony, halványpiros szinü és sima testü földi kukaczon tenyészik, a mely kivált eső után kibuvik a föld alól s a talaj-fölszinre jön egy óráig szabadon mászkálni s isten napjának éltető sugarában gyönyörködni. Darwin jó szeme s csodálatos elméje ezt a látszólag kedves, de rettenetesen ártalmas férget élesen megfigyelte. Ezzel különösen tele van az iszaptermő talaj. Az a szegény iszapvágó munkás ettől bizony nem tisztitja meg a talajt, hanem ezt is fölveszi lapátjára, ezt is belevágja a talicskába s ezt is viszi be fürdőnek a tudatlan, bolond, de fizetni tudó közönség számára.

Nemcsak állati, hanem növényi rothadékokkal is tele van a talaj. Hiszen ezekből készül a televény, a mit humusznak nevez a tudomány és a gazdaközönség. Ez adja meg a talaj teremtő rétegének azt a jó barna szint, a melynek ugy örül a szántóvető.

Szerencse, hogy az ember bőre, még az asszonyé is, a gyenge leánykáé is elég vastag és elég tömött s a bőrnek felső hámja isteni lángelmével ugy van megalkotva, hogy igen sok veszedelmes érintkezést vissza tud utasitani a nélkül, hogy önmagában valami könnyedén kár eshetnék. E nélkül az iszapfürdők eddig sokkal több veszteséget okoztak volna életben és egészségben, mint például az automobilok vagy a veszettség. Kétségtelenül igy is sokat okoznak, de ezt az orvosi gyakorlat és fürdővállalat nyerészkedői ügyesen elhallgatják s a kárvallott szegény betegnek fejébe verik, hogy véletlenül támadt bajának más volt az oka s nem a dögleletes iszap.

Mily bambán türi ez állapotot az állam, a tudomány és a közönség, igazán csodálni lehet. Az állam a maga rendőri hatalmával mindenütt visszaélést szimatol, a tudomány mindenütt fertőztető baczillust keres, s a közönség mindenütt gyanakszik, hogy csalják, fosztogatják s ime, itt mindezekre nézve együttesen rászolgál az iszapfürdő-garázdálkodás s a mellett mégis csöndesen áll s bámul vagy tür és alszik mind a három.

Bizonyos, hogy a hideg viz is, meleg viz is, ott, a hol helyén van, fürdőnek okosan használva, esetleg és egyénenkint egyaránt jótékony hatásu sokféle betegség ellen. Azt is elfogadom, lehetnek savak, szeszek, olajféle egyéb szerek, melyek a fürdővizbe keverve a bőrön át is használhatnak valamit. Azt is elhiszem, a legundokabb iszapban is lehetnek hasznos savak, melyek szintén használhatnának, ha benne egyéb ártalmas dolgok is százféle alakban, vegyületekben és keverékben nem volnának. De a mikor mindenki biztosan tudja, hogy csakugyan vannak s ennek daczára mégis veszélyeztetik s fosztogatják vele a betegeket csupán abból a föltevésből, hátha van benne hasznos szer is: ez már sulyos bűn. Bűnösek, a kik elkövetik s bűnösek azok az állami s társadalmi hatalmak, a kik eltürik.

Ez volt utazó társaságunk egyik részének nézete. Enyém ma is az. Salamon Ferencz a maga parasztos, de hatalmas eszével egészen velem értett egyet.

– Ha van hasznos szer – ugymond – az iszapban, tessék azt a szert magát betenni a fürdővizbe, de az ártalmas és rút iszapot akkor se használni. A természetes, józan elmével gondolkozó ember az ősembertől máig, ha fürödni akar, mindig tiszta vizet keres és sohase büzös iszapot. Abban szeret csak fürödni, a mit, ha szomjas, szivesen iszik. Még a disznó is forró nyárban, ha tiszta vizet és szennyes vizet egymás mellett talál, a tisztába fekszik és nem a szennyesbe. Ha tisztát nem talál, belefekszik a mocsárba is, hogy a legyek s egyéb férgek ne csipkedjék. Csupán ezért cselekszi.

Igy okoskodott Salamon Ferencz.

Nagy Miklós és Szentirmay nem törődtek a kérdéssel. A jókedvü Szilágyi Sándor nevetett és kötekedett velünk. Vitánk oly hangos lett a tó partján, a fürdővendégek megálltak s ránk bámultak. Legalább megtudták, kik vagyunk.

Keszthelynek is vannak nevezetességei, de nem volt már időnk azokat megnézni. A Georgikon, a keszthelyi Helikon szinhelye, a Balaton-part fürdőtelepe s gróf Széchenyi István egykori kikötője, a nagy gróf Festetich György sok emléke. Látatlanul hagytuk ezeket.

Gyulai Pál ur tudta, hogy Szendrey Julia, Petőfi felesége itt született. Én is csak akkor tudtam meg. Valamint azt is, hogy Julia édesapja, Szendrey, mikor hirneves leánykája született, állandóan keszthelyi lakos volt és csak később költözött Szatmárvármegyébe.

Mindenki tudja, hogy Gyulai Pál ur vőtársa volt Petőfinek s igy a Szendrey-családdal rokonság is, jó barát is, benső ismerős is. Itt mondott Gyulai Pál ur Szegedy Rózáról, Himfy szerelmének fényes alakjáról fölötte érdekes dolgot. – Gyulai Pál ur bizonyosan nem ir olyat, a mit nem tud, de sokat nem irt meg olyat, a mit tud. Hogy ezt megirta-e valahol: nem tudom.

Az ő ipa, Szendrey, jól ismerte Szegedy Rózát. Főtisztje volt gróf Festetich Lászlónak, ez pedig unokatestvére Szegedy Rózának és Sümeg, a nagy költő lakóhelye, egyébként is közel fekszik Keszthelyhez. Szinte lehetetlen lett volna hát nem ismernie.

Azt beszélte róla, hogy ama dicső emlékü asszony hideg modoru volt, kevés szavu, szinte mosolygás nélkül való, úgynevezett büszke jelenség. Mondhatni: se fényt, se meleget nem árasztott maga körül.