Part 10

A jurátusok, jókedvük tetőpontján, rágyujtanak Béri Balogh Ádám kurucz dalára: Piros bársony süvegem! Azután felállnak s eléneklik a Szózatot. Ők se régóta ismerik ezt a nemzeti dalt, minduntalan szivesen rátérnek.

Hallgatja ezt a pirosképü ur. A szöveget ismeri, a dalt most hallja először. Arcza komolylyá, áhitatossá válik. Azután föláll s odamegy az ifjakhoz.

– Én Somogyi Benjámin vagyok, monoszlai kálvinista lelkész. Nemde, az urak pápai diákok?

Mosolyogtak az ifjak. Lükő Géza felelt:

– Örülünk az ismeretségnek, de nekünk az öreg apánk se volt pápai diák. Pozsonyi jurátusok vagyunk mi az országgyülésről. Országot-világot járunk.

– Annál jobb. Pedig öcsémuraim megérdemelnék, hogy pápai diákok legyenek.

– Miért épen pápai diákok?

– Mert magam is az voltam.

Büszke volt a pap a maga pápai diákságára. Nem is csoda. Hires tanárai voltak a pápai kollégiumnak. Még hiresebb diákjai. Épen akkor voltak ott diákok: Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Kozma. Oroszlánkörmüket már akkor mutogatták. De nem hivalkodott tovább a pap, csak ennyit mondott:

– Most pedig én is, kedves feleségem is szivesen látjuk öcsémuraimékat vacsorára, éjjeli szállásra és mindaddig, mig nálunk jól érzik magukat.

Hm! A pannonhalmi fejedelmi vendéglátás után a szegény kálvinista pap vendégszeretete! Nagyon jó lesz. Az egyházfejedelem után az egyház szolgája.

Bemutatta a pap a kékbelit is. Bodor uram, vagy ki, az egyház kurátora. Ezután ő is közibük ült. Jóravaló falusi nemes ember. Most már kilenczen mulattak.

Azonban szürkülni kezd már. Induljunk.

Jó négy lova volt a kurátornak, de csak ugy paraszt kocsija. Kocsijára föl akarta tömni a jurátusokat.

Nem ugy lesz az. Gyalog megyünk. A kocsi jőjjön utánunk. Mi az az egy órai vagy másfél órai séta?

A mikor Monoszlóra beértek: este volt már, de gyönyörü holdvilág. Az emberek már elkezdtek éjjeli nyugalomra térni. De az ifjak rázenditették a Szózatot. Lakatos Miklós hangja csodálatosan zengett. A pap is velük énekelt már. Ő is tudta már az uj nemzeti dalt. De még a kurátor is megtanulta már. Dörgő mély hangja kisérte az ifjakét.

Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai. Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai!

Csodálatos idők! Lélekszaggató nemzeti dal! Még akkor is bánatos, a mikor fajunk dicsőségét zengi. Hova lettek annak a kornak érzései? Elmultak-e örökre, vagy csak elszunnyadtak? Fölébrednek-e még valamikor? Vagy örökké alusznak. De akkor feküdjünk le mi is örökre.

Ez a szó is Lükő Géza szava: vagy álljunk talpra, vagy feküdjünk le örökre.

Monoszló kis falu, de lakói közt sok volt a nemes ember. Zala nemessége nagy nemzetharczot vivott akkor. A bécsi udvar Forintos-pártja akkor folytatta ádáz küzdelmét Deák Ferencz ellen életre-halálra. A balatonvidéki nemesség rendületlen hive volt a nemzeti ügynek. A honfikötelesség érzete sehol se volt erősebb, mint itt.

A monoszlaiak első hallásra szivük mélyén érezték a Szózat rettentő igazságait:

Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért.

Még jönni kell, még jönni fog Egy jobb kor!…

Kifutottak az emberek és az asszonyok az udvarokból és ágyasházaikból. Körülvették a pozsonyi ifjakat. Velük sirtak, velük fohászkodtak. Isten áldását könyörögték le rájuk. Még kezüket, még ruhájukat is csókolták. Hisz az a nemzeti dal ugy hasonlit a kálvinisták szentegyházi énekéhez! S abban a dalban nemcsak az örökké élő Istennek, hanem az örökké élő hazának dicsősége is benne van!

Igy kisérte az egyszerü paplakra Monoszló közönsége a pozsonyi ifjakat.

– Soha se volt szebb napom életemben.

Ezt irta Apostol József az utinaplóba.

Ezt mondták társai is még vén korukban is. Kérdezzétek meg Lakatos Miklóst, az öreg honvédet. Ő még él az ifjak közül. Hatvankét év mulva nem dobban-e meg szive ma is, mikor erre gondol?

Pedig az a »Szózat« nem is volt már egészen uj, noha nem is régi. 1844-ben már hetedik esztendeje, hogy napvilágot látott valami Auróra nevü háji-báji ujságban vagy valami effélében. A mai ember kinevetné vagy megcsodálná az efajta ujságot. El sem ismerné ujságnak. De akkor nagy dolog volt ez is.

Ma ugyan fél millió ember olvas ujságot nagy Magyarországban naponkint. Akkor is olvashatott két-háromszáz. Ha olyan dal készül manapság, mely meglepi a világot: három nap mulva jelszóvá lesz s egy hét alatt könyv nélkül tudja mindenki, dalát és zenéjét pedig dudolja, fütyörészi mindenki, huzza minden czigány s fujja minden fuvó szerszám. Ma a budapesti adomát vagy szójátékot harmadnap mulva már minden nyiri faluban ismerik, vasut, táviró, távhang odaröpiti mindenki házába, minden falu, város olvasókörébe. De nem igy volt ez hajdan. Minden vidéknek megvolt a maga külön dala, közmondása, adomája, szójátéka s mindenféle meséje, mókája, szólása-mondása. Más vidék nem tudott erről semmit, nem is törődött vele. Csak az terjedt el, a mi valahogy belekerült a naptárba. Az se mindjárt. Jó tiz év kellett ahhoz, hogy az érdekes bohóság minden naptárba egymásután belekerüljön s igy járja be az országot.

Vörösmarty maga is lassan készült el a nemzeti dallal. Belefogott már 1834-ben, a következő évben már több versszaka készen volt, az egész mégis csak 1837-re készülhetett el igazán. A mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ir, ötven novellát, három-négy szinmüvet s azonkivül három uj lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyü is volt az a régi idő, régi kornak komor nagy költője! Mily gyorsan nő a mai füzfa a régi világ fönséges tölgyfája mellett.

De hajdan nem is az irodalom terjesztette e dalokat. Hanem az a két-háromszáz szegény diákgyerek, a ki évenkint bejárta az országot, a mi szépet, jót erre-arra hallott, megtanulta, őszre kelve bevitte a kollegiumba, a sok diák ott eltanulta tőle s vitte haza a szünidő alatt mindenfelé. Igy készült, igy terjedt, igy maradt meg a magyar lélek szépmüvészete eszmében, dalban, zenében, vidámságban és búbánatban mind maiglan.

Bizony nehéz, darabos, néhol csikorgó is annak a nagy nemzeti dalnak a nyelve. Hány szebb és ragyogóbb költeménye van Vörösmartynak! A mai költő nyelve mily sima, mily folyékony, mily fürge, mily pattogó, mily szellemes ahhoz képest.

Csakhogy abban a nemzeti dalban együtt van minden magyar igazság, minden fenséges és keserü igazság s nincs is benne más, csak rettentő nagy igazság. A minőt a magyar fajon kivül nem ismer a kerek világnak egyetlen nemzete se.

Te pedig, édes fiam, mai idők korszerü költője, azért csak énekelj tovább. Fényes, aranyos, csigaházas kobzod el ne hadd némulni. Hadd zengjen-bongjon, hadd csillogjon nyelved tökéletessége s rimeid összhangja és simasága. De azt el ne hidd magadról, hogy benned is csak ugy lángol a magyar igazságok tüze, mint a Szózat költőjében.

Annak a nemzeti dalnak még zenéjét is nagyon meg lehet birálni.

A Nemzeti Szinház igazgatója tüzött ki valami koldusdijat a Szózatra dalzenét alkotni. Talán husz aranyat vagy annyit se. Pályáztak többen. Bihari és Lavotta nem éltek már akkor. A kurucz dal mérhetlen kincsei mélyen feküdtek akkor még a föld alatt. A dijat és koszorut Egressy Béni nyerte el. Az ő dalával énekeljük ma a Szózatot.

Van a dalban magyar zene is, de azért az a dal mégse tökéletes magyar zene. Szerkezete nem is felel meg egészen a költemény szerkezetének. A szöveg és a zene nem tud ölelkezni. Ezt a sort például: »Itt élned, halnod kell« nem lehet arra a zenére elénekelni. Hanem ki kell a nagy költőt foltozni s igy kell énekelni: »Itt élned, élned, halnod kell«.

S hacsak ebben volna a hiba!

A nyugoti zene, a német zene, az ugynevezett műzene elkezdte már akkor azt a munkáját, a melyen ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza, megfertőztesse, beszennyezze s ha lehet kiirtsa a magyar zenét. A hogy más ritmusa van a magyar költészetnek: ugy más ritmusa van a magyar zenének is. S a kettőnek össze kell vágni. Szózatunk zenéje ez ellen is vét. Például abban az »Itt élned…« sorban a két ritmus igy ölelkezik, ha daloljuk:

„Itt él–nedél–nedhal–nod kell!“

Mi ez? A jó magyar ész, még ha én mondom is, alig hiszi ezt el. Ám kisértse meg, énekelje el ezt a sort külön s figyelje meg gondosan. De ne szakértő muzsikus, hanem józan eszü zeneértő elme figyelje meg.

De hagyjuk el ezt a sivatag mezőt. Mivé tették volna már eddig a német műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb alkotását, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt rá nem birom, hogy ássuk ki százados sirjából a kurucz zenét, az igazi magyar dalt s mutassuk meg ennek a nemzedéknek, a mely már-már Liszt és Wagner visitásaiban kezdi egyedül látni mennyországát.

Zenéjének minden gyöngesége mellett is összenőtt a magyar lélekkel a Szózat. S bizony becsületére válik Monoszló egyszerü falusi népének, hogy a Szózat eszméit és érzéseit ugy megértette, oly igazán átérezte. Pedig életében akkor hallotta először, a mikor az a hét pozsonyi jurátus erős tiszta hangon előtte eldalolta.

Somogyi Benjáminné tisztelendő asszonyom jóizü vacsorára várta a jurátusokat. Idejében kapta meg az izenetet. Bizonyos, hogy pörkölt csirke és turós csusza nem hiányzott az asztalról. De minek is lett volna több is, más is? Ott volt a vacsorán természetesen rektor uram is, kurátor uram is.

A késő éjszakába nyult be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám felköszöntők. Azután édes pihenés. Hárman a papnál, ketten a rektornál, ketten a kurátornál. A reggelire összejövünk majd a kurátor uramnál.

Ugy lett.

Reggeli után a jurátusok készülődtek, bucsuzni akartak. Ők mennek Köves-Kállára s onnan tovább-tovább.

– Abból pedig, öcsém uraim, semmi se lesz!

Ezt a szót egyszerre ejtette ki a száján a pap is, a rektor is, a kurátor is. Mintha csoda esett volna.

Jó oka volt mind a háromnak.

A pap azt mondta, hogy felesége készül az ebéddel. Olyan jurátus pedig nincs a világon, a ki az ő édes, aranyos feleségének a kedvét elronthatná.

Ez igaz.

Azután meg azt mondta, hogy a ki a tihanyi visszhangot hallotta: annak meg kell hallania a monoszlai visszhangot is. Nemcsak Tihany van a világon, hanem Monoszló is. Tihanyról minden jött-ment, minden ábéabismerő tud, de a monoszlai visszhangról nem, pedig szebb is, erősebb is a tihanyinál. Ha Csokonay itt járt volna, költeménye százszor szebb lett volna, noha – el kell ismerni, – igy is szép.

A rektor még sulyosabb okokkal áll elő. Olyan messzeföldi utazó még nem tette be lábát Monoszlóra, a ki az ő pinczeszeri vacsoráját, az ő ürüpörköltjét s az ő 1841-iki borát egész életére meg ne kedvelte volna. Neki pozsonyi jurátus, vagy pápai diák: egyik olyan, mint a másik. Ő csúffá tenni magát nem engedi. S aztán Répa Rozi bús dalát is meg kell tanulniok. Vigyék haza a jurátusok a maguk vármegyéjébe.

A kurátor szavának éppen nem lehetett ellentmondani. Ő Jézus Krisztust és semmiféle apostolát addig a határból kimenni nem engedi, a mig az ő bajor szőlejéből jól nem lakik, mert olyan szőlő nemcsak a világon nincs, de még Badacsonyban sincs.

Hát ez igaz is.

Van a Balaton zalai hegyeinek egy koraérő szőlőfaja: a bajor. Ott bajornak hivják, másutt és a tudományban góhérnak nevezik. Ez az a szőlőfaj. Másutt is terem, másutt is megérik, másutt is előkelő faj, de a zalaihoz hasonló édességü, izü, illatu és zamatu csakugyan nincs több a világon. A saszlák és muskotályok minden faja csak üres bogyó ehhez képest. Még a Rajna rizlingje, még a Tokaj furmintja, még Hispánia mazsolája, még Badacsony kéknyelüje, még Somlyó rakszőlője, még a budai hegyek mézesfehére is messze esik tőle. Semmi gyümölcs nem hasonlit hozzá.

Még látása, nézése is művészi gyönyörüség. Ugy néz, ugy mosolyog az emberre, mint a galamb. Nagy szeme, aranysárga héja ugy ragyog, mint a legértékesebb borostyánkő. Még vesszeje, még levele, még bokrának alkata is csodálatos szép. A szőlősgazdák messziről megismerik. Száz tőke közül is kivilágit hozzád, hiv magához, mosolyog rád, zöld aranyfényü világos szinét feléd sugározza.

Hajdan jobb világ volt. Minden ember tenyésztette. A legszegényebb szőlősgazdának is volt néhány tőkéje. Később már csak az urak üztek vele fényt és hivalkodást. Ma már kevés van a Balaton mellett is. Zalában is. A korszerü gazdaságra berendezett szőlőkből egészen hiányzik. Maholnap örökre kihal, mint a nemes állatok, mint a daru, mint a szürke nyest, mint az erdők fejedelme, az óvilági bölény.

Hajh, öreg anyám még büszke volt balaton-füredi bajor tőkéire. Györgyhegyi szőleiben épen tüneményes fürtök termettek. Nincs a teremtésnek olyan szép virága, mint az a bajor fürt, a mely ott ékesitette a tőkét.

De nem is való már a mi számitó, alkudozó, takarékos korunkba.

Korán érik. Tőkéje nem is épen sokat terem. S a mennyi jóizlésü tücske-bogara van a természetnek, az mind rögtön észreveszi s rohan csodájára, élvezésére. Egér, patkány, fogolymadár, tyuk, csirke, rigó egyaránt szereti. Az erdei madarak egész serege lepi meg. S ha ettől meg lehetne menteni: jönnek a méhek, darazsak, dongók s mindenféle apró röpülő fenevadak. Elhordják méznek, föleszik-iszszák a száraz-magjáig. Megrészegesznek tőle s ott henteregnek napokon át ittas fővel a tőke körül. S utóbb odahozzák egész atyafiságukat s tanyát ütnek a szőlő körül. Ugy kell őrizni a bajor szőlőt, ha valaki meg akarja menteni, mint az aranyat.

Nos hát a jurátusoknak ilyet hozott kurátor uram ebédre egy egész óriási vékával.

Nem is ettek ilyen szőlőt se azelőtt, se azóta. Pedig Oláh Dani Tokaj-Hegyaljáról való volt, de azért az igazságot megvallotta.

A napirendet teljesen megtartották. Az ebéd is, a pinczeszeri lakoma is ugy történt, a hogy a pap és a rektor óhajtotta.

Megnézték, meghallgatták a monoszlai visszhangot is. Ezt én magam nem ismerem. A jurátusok ugy beszélték, valami hegyre, erdőre, sziklaaljára vezette őket a pap. De arra már nem emlékeztek, mily irányban? A temető felé-e, Hangyásra-e vagy az alsó erdőre? De nem csodálkoztam emlékezésük halványságán. Hiszen negyven-ötven esztendő mulva mesélték el nekem kalandjukat.

Késő éjjel jutottak tanyájukra a pinczeszerről. Olyan vidámsággal, a minőt ritkán ér az ember az egész élet folyamában. Minden jurátus azt állitotta, hogy egész utazásuk hosszant legszebb idejük Monoszlón telt el.

Jó Somogyi Benjámin tisztelendő ur is rég aluszsza már örök álmát. Fia is a hetvenedik év felé közelget, ő is pap s egyházának magasállásu tisztviselője. Ma már Monoszlón senkise emlékezik a pozsonyi jurátusokra.

Másnap Köves-Kállára mentek. De bizony a pap oda is velük ment. Egész napot és éjszakát ott is elmulattak. Vendégszerető jó nemes urak onnan se akarták őket elereszteni.

IV.

(A bácsi hegy hágóján. – Csobáncz várának hagyománya. – A szigligeti szunyogveszedelem. – Keszthely és Kehida. – Föl Tátika várába. – Rezy Sándornak és szerelmesének bús története. – A tátikai márvány-emlék. – A messzelátó. – Kegyetlen záporeső. – Bőrig áznak.)

No, de már most hova menjenek? Csobánczra-e vagy Szigligetre?

Mind a kettőre. Sőt még Badacsonyra is. Hiszen szent föld ez mind, a nagy költő lantja által megénekelve, fölszentelve. Hogy járulhatnának ők a nagy költő szine elé, ha az ő Helikonjának minden hires helyét előbb meg nem látogatnák?

A mint a bácsi hegy hágójára értek, megnyilt előttük az Eger völgye a gulácsi és tóti piramisokkal és Csobáncz, Szent-György és Badacsony, komoly, méltóságos alakjaival. Van-e ennél szelidebb és mégis szebb tája a világnak? A távolabbi határokban Haláp és Szigliget s szemközt napnyugatnak Rezivár és Tátika sötét erdős hegyormai.

Elbámultak. Szótlanul álltak, mintha megmeredtek volna. Lakatos Miklós harsogó hangja volt felocsudásuk első jele.

– Vegyük le kalapunkat, fiuk! Mintha templomban volnánk!

Bizony szentegyház az, de épitőmestere maga volt az Isten. S nem goromba mérnökökkel, nem német pallérokkal s nem részeg kőmüvesekkel dolgozott.

Megmászták Csobáncz várát, a világhős Gyulaffy László sasfészkét, Gyulaffy Rózsa halálos szerelmének bús tanyáját. Körüljárták az omlott falakat, körülnéztek a magasságból. Nyájőrző fiu magyarázgatta nekik a szépségeket. Ime, itt a Dobos-rengeteg. Ez megint az öreg Bakony. Pedig azt hitték már, elhagyták Veszprémnél s nem is látják többé. – Fönt északon, égföld határán a kék Somlyó hegye, oldalt tőle Kemenesalján a Ság teteje. – Majd eljutnak odáig is. – Szent-György-hegye szépségeit tökéletesen belátták a magasságból. – Megtalálták az utat is, a honnan Rózsa vőlegénye, László urfi előre nyargalt haldokló menyasszonyához. Apostol Józsi magával hozta a nagy költő regéit. – Ime, itt toppant meg László urfi paripája, a mint a nyul előtte keresztülfutott az uton. – Ime, ott a szikla, a hol huhogott a vészjósló bagoly!

Hát a harangszó?

Szomoruan hallott kongni A várban egy harangot, Mit jelent ez? Az erős szél El-elkapta a hangot.

A vőlegény hallotta a harangszót, de a jurátusok már nem hallották. Nincs már torony Csobáncz várában, nem szól már ott a lélekharang. Csonka falak töredékei meredeznek a fényes vár helyén. Kegyetlen német ádáz dühe összerombolt mindent. Épen százharmincz évvel előbb, semmint a pozsonyi jurátusok ott jártak. Még a nevüket se irhatták föl a jurátusok az összerombolt falakra.

A vár tövében a gyulakeszi molnárnál volt bőséges lakomájuk.

Innen egyenesen mentek Szigligetre. Alig tiz kilométer az ut odáig, de alkonyodni kezdett már, a mikor a faluba értek.

Ott kellett hálni. De vendéglő nincs, vendégszoba nincs. Mit csináljanak?

Puteáni báró volt Szigliget ura. A hires, régi dúsgazdag Lengyeltóti Lengyel nemzetség egyik örököse. Jókedvü férfiu, kényelmes urilak, látogassuk meg!

De erre bizony a jurátusok egyrésze rá nem állt. Egy nap már pihenni is kellene. Hátha megint éjszakázni, mulatni kell. Négy nap óta hegyen-völgyön lakodalom. Legyen már bőjt is egyszer.

Oláh Dani is igy okoskodott Lakatos Miklóssal. Még ketten csatlakoztak hozzájuk. Hárman meglátogatták az uraságot s ott is maradtak nála.

Szigligeten szegény jobbágy emberek laknak. A négy jurátus egyik jobb alaku parasztházhoz szállt be.

– Jó estét, gazdauram! Jurátusok vagyunk, országot járunk, megesteledtünk, mindenünk van, csak éjszakai szállást kérünk.

– Szivesen adok, ifju urak. De ma nagy meszelés volt a háznál, be se tudunk a szobába rakodni. De nem is ajánlom ám az ujonnan meszelt szobát, az ember csömört kap tőle. Hanem van egy uj juhaklom, ott el lehet éjszakázni.

Igy is jól van.

Zsuppszalmát a földre, pokróczot a szalmára, a jurátus heveredjék a pokróczra. Alhatik ott, akár a paplanos ágyon.

Hejh-hajh! Könnyü ezt mondani, könnyü ezt elgondolni. Ha közel nem volna a Balaton és annak végtelen nádasa.

Szent István napja felé járt az idő. A szunyog ekkor kel szárnyra seregesen. Annyi szám nincs a világon, a mennyi szunyog ekkor támad elő. Rajonként jön. Ugy jön, mint a felhő. Éjjel nem is látni, csak a nótájukat hallani. Vérszopó ilyenkor, mint a tigris.

A jurátus leteszi a fejét s a mint leteszi: nyomban el is alszik.

De a szunyognak jó orra van. Megérzi az emberszagot három dülőföld távolságból. Jobb szaglása van, mint a vizslának.

Ott ül egy őrszunyog egy gyékényszál serkedező buzogányán. Fülel, szimatol, szemét-orrát megtörli s egyszer csak azt mondja társainak:

– Bajtársak! Szagot érzek, pozsonyi jurátus szagot. Szedjétek össze az ezredeket, hadtesteket!

Ne neked, jurátus!

Jött a szunyogtábor. Nagyobb, mint Attiláé, veszedelmesebb, mint Dsingiszkáné. A jurátus egyszer csak arra ébredt föl, hogy rászakadt a juhakol teteje.

Pedig dehogy az szakadt rá. Hanem megrohanta Dsingiszkán szunyoghadserege. Iszonyu csatazajjal, vérszivó lándzsafegyverekkel. S meg nem véd ellenük se nyugodt vér, se harag, se puska, se ágyu. De semmiféle ruha se. Hiába takarják be arczukat, kezüket zsebkendővel. Hiába hadonásznak, rugdalóznak, kapálóznak. Még a káromkodás se segit. Vasvértezet, bagariabőrköpönyeg vagy bakonyi szür; csak ez a három segitene. De minden megvan, csak éppen ez a három készség hiányzik.

Bizony, fiuk, föl kell nekünk kelnünk, szabadba kimennünk, pipára gyujtanunk. Alvásnak, éjszakai nyugalomnak ma már vége.

A Balaton is aludt. Gyönyörü, sima felszinén végigragyogott a telehold. Velencze, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett képen dicsekszik vele. Boldogtalan talián, jer csak a Balatonra, ott nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj pisszenni, ha tudsz!

Nem aludtak a jurátusok, de azért nem bánták meg ezt az éjszakát. Hiszen a teremtés remekében találtak gyönyörüséget. Ezért ugyis ébren kellett volna tölteniök egy éjszakát.

Kimentek a partra s ábrándozó beszélgetésben, költőálmodozásban töltötték el az időt. Hanem pipára gyujtott valamennyi s csinált maga körül akkora füstöt, hogy túl a somogyi parton is fölébredt rá a fonyódi Nagyberek kanásza s el nem tudta gondolni, hogy mi van ott túl a vizen Szigliget táján. Meszet égetnek-e, ökröt sütnek-e vagy meggyuladt a Bakonyerdő, noha most még csak a füstje látszik?

Innen Keszthelyre mentek az ifjak. Badacsony szirtjét nem mászták meg, de a szentmihályhegyi remete kápolnáját megtekintették s nevüket a falra fölrajzolták. Ugy rémlik előttem, mintha tiz évvel később, 1854-ben, magam is olvastam volna.

Keszthelyen megnéztek mindent, a mi megnézni való. Az utolsó erdélyi fejedelem sirját, a Georgikont s hires kertjét s a hévizi nagy völgy óriási jegenyefasorait. Magát a Héviz nevü csodafürdőt nem nézték meg. Akkor még azt nem fedezték föl a tudósok. Csak a szomszéd falvak parasztjai tudtak csodatévő erejéről. Jámbor, együgyü parasztokra mit adtak akkor a tudósok?

Innen északra fordultak Sümeg irányában.

Utjokat Kehida felé kellett volna venni. A haza bölcsét, Deák Ferenczet, meg kellett volna látogatni, hiszen ide járt az országgyülés küldöttsége is tanácsért, bölcsességért. A körmönfont bécsi leiratokra itt készült az igazi felirat. Ide nézett akkor minden hazafiremény. Széchenyiért már nem lelkesedett az ifjuság ugy, mint egykor, Balogh János már letört, Wesselényiért csak ugy rajongtak, mint egykor, de kegyetlen üldözések és sulyos betegségek őt is megbénitották; Kossuth még a pálya kezdetén, csak Deák volt akkor a nemzet egyedüli fővezére. De ő se volt az országgyülésen. Föl kellett tehát őt Kehidán keresni, ez lett volna egyik főczélja utjoknak is. Azonban Keszthelyen biztos hirt kaptak arról, hogy Deák nincs otthon s ezért hiába tennék meg a kehidai kerülő utat.

Tehát egyenesen Sümeg felé!

Rezi várát jobbfelől hagyták el. Oda nem mentek föl a hegyekre. Tátika közel van. Az a vár szebb is, nagyobb is, magasabban is fekszik, oda ugyis felhatolnak. Azután a nagy költő regéi közt önállóan Rezi vára nem is szerepel.

Zala-Szántón a faluban költötték el kora ebédjüket s ugy váltottak neki a sürü Bakonynak, a meredek hegynek, hogy Tátika omladékaihoz eljussanak.

Tátika!

Ezt a nevet maga a nagy költő teremtette. A tatárjárás idején s azután századokon át Tadenka volt a neve. Ugy látszik, ilyen nevü veszprémi püspök épitette ezelőtt hetedfélszáz esztendővel. Száz év előtt a nép és az irás Tádékának ismerte. Maga a nagy költő is. A vidékbeli magyar nép a hosszu i betü helyett é betüt mond. A gyikot, kigyót, Enyinget ugy ejti ki: gyék, kégyó, Enyéng, stb. A nagy költő ugy gondolta: Tadéka is igazán Tádika. Ezért ruházta költeményére ezt a czimet. Sőt még ezen is t-re változtatta a d betüt.

Ettőlfogva, most már száz év óta a vár neve Tátika. Senki se tudja másként. De nem is meri másként nevezni. Ki is tudhatná azt jobban, mint a nagy költő?

Maga a rege nem történelmi eset. Legalább ott és akkor meg nem történt.

Szánthó Gáspár volt Zsigmond király idejében a vár ura. A mikor meghalt, özvegye maradt. Gonosz, buja asszony. De maradt első nejétől árvája is: Manczi. Ezt a nevet gyereknévként használják Magdolna helyett. Berzsenyi is, Kisfaludy is, Csokonay is kedvvel használták a Juczi, Nacza, Manczi neveket.

Szánthó Manczi ragyogó szépség volt s nemes és angyali lélek. Mindenki rajongott érte. De ő Rezy Sándornak, a szomszéd Rezi-vár urának volt eljegyzett mátkája és halálig hű szerelmese. Azonban boldogtalanok lettek.