Part 1

Eötvös Károly Munkái

XXIII. KÖTET

A BALATONI UTAZÁS VÉGE.

Eötvös Károly Munkái

XXIII.

A BALATONI UTAZÁS VÉGE

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BALATONI UTAZÁS VÉGE

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

SZEGEDY RÓZA HALÁLA.

I.

(Betegeskedése, szobái, áhitatos lelke, szent képecskéi. – Kik látogatták halálos betegségében? – Utolsó szavai. – Szegedy Róza kertecskéje. – Mit bizonyit a halotti anyakönyv?)

A vég közel volt már. A fenséges fény kialudni készült, melynél a nagy költő ihlete lángra lobbant.

Szegedy Róza történetét eddig meg nem irták. Pedig még nem született nő a magyar faj kebelén, kinek alakját a költészet dicsősége ugy körülvette volna, mint az övét. Története a nemzet mivelődésének történetéhez tartozik. Emléke szent és dicső.

Halálának körülményeit akarom itt ismertetni. Hamvai már régóta porlanak. Hetvenegy esztendeje lesz néhány hónap mulva, a mikor sirjába 1832-ik évben május hó 18-án lefektették.

Gyermekkoromban érdeklődtem már neve, alakja és története iránt. Egy-két év mulva ötven éve lesz már, a mikor sirját először fölkerestem. Azután husz év mulva kerestem föl s végül két év előtt. Most már kötelességem mindent elmondani, a mit haláláról tudok.

Gyermekészszel nem gondoltam arra: akkor kérdezősködni róla, a mikor még lehetett volna, a mikor még százan, meg százan éltek, a kik őt ismerték s tiszteletükkel és rajongásukkal körülvették. A mikor még élénk volt róla az emlékezet s közénk s életének hagyományai közé nem szállt le a feledés köde. Mikor eszembe jutott: akkor már késő volt. Akkor már kevesen éltek, a kik szinről-szinre látták s vele ismerősök voltak. S az ő beszédüket is kétféle feledés csonkitotta meg. Az ő feledésük s az enyém. Hiszen mindent följegyezni akkor se jutott eszembe.

Élete folyamán sokszor volt beteges. 1831-ben csaknem egész éven át gyöngélkedett. Férjének legbizalmasabb egyik barátja az én egykori öreg barátom, Fülöp József volt, vármegyémnek mind haláláig tiszteletbeli főmérnöke. Ő beszélte nekem, hogy 1831-ben már mindig komoly volt. Sőt szomorunak látszott. Arcza halavány, szine hervadozó, csak sötét égszinkék szemeiben volt meg a régi sugár. Nem volt már fiatal, közel volt az ötvenhetedik évhez. Haja már szürkülni kezdett, noha nem igen lehetett észrevenni. A Szegedy-család szőke hajszine volt az övé s ezen kevéssé látszik meg a dérnek szürkesége, melyet ráhullat az élemedett kor. Ez évben valami Rédl nevü sümegi orvos látta el tanácscsal. Fizetést nem fogadott el, de a mikor a betegség sulyossá kezdett válni, akkor a nagyobb orvosi tekintélylyel biró Stamborszky orvost hivták a beteghez. Rédlnek szerény, de azért tisztes ajándékot adott a költő.

A szent emlékü asszony nem volt kényes. Bár nagy családból származott s a legelső főuri családokkal állt rokonságban, mégse feküdt ágyba, a mig csak lábain állni tudott.

A belső gazdaságot ezentul is ő vezette, háztartásának számadási könyveibe ezentul is pontosan följegyzett mindent. Nagyszámu belső cseléde volt. Szakácsné, szobalány, két szolgáló, két bejáró asszony. Nagy szelidséggel, de még betegen is feleselt velük. Konyhára, éléstárra, apró állatjaira csak ő ügyelt föl. A háznak jóléte, fénye, tisztasága, az asztalnak gondja az ő vállain nyugodott. A vezetést csak az utolsó négy-öt napon engedte ki kezéből. Férjének, a nagy költőnek elég dolga volt a külső gazdasággal, a közügyekkel, a tenger adóssággal s a nagy ábrándokkal, melyektől elszakadni soha nem tudott.

A költő anyja Sándorffy-lány volt. A sümegi Kisfaludy-ház, a melyen ott van a nagy költő márványemléke, Sándorffy-örökség. A ház ma is ugy áll, a hogy másfél század előtt az öreg Sándorffy épitette s a hogy azt 1809-ben Kisfaludy Sándor megtoldotta. Két szobával s egy keresztfolyosóval toldotta meg. Nem nagy szobák ezek. Egyik dolgozó s a másik pipázó férfiszoba volt a férfivendégek számára.

E két szobán kivül három szobája volt a Sándorffy-háznak. A nagyasszony belső birodalma volt mind a három. Az utolsó mellett volt a konyha. Régi divatu, sütőkemenczés, nyitott tűzhelyü konyha. A zárt katlannak, takaréktűzhelynek még akkor nemesi házakban semmi nyoma nem volt. A konyhán túl volt a tágas cselédszoba a női cselédek számára. A nő hálószobája a konyha mellett fekvő utolsó szoba volt.

Ebből nyilt az ugynevezett középső szoba. »Középső«, e néven lett hiressé, igy nevezik most is. Ez volt a nő diszszobája, a terem. Előkelő vendégeit itt szokta fogadni. Innen nyilt a harmadik szoba, mely egyuttal női vendégszoba is volt. A férfivendégeket a toldalék két szobában szokták elszállásolni. Volt egyébiránt vendégszoba még az udvarbeli épületekben is.

Sulyosabbá az 1832-ik év április havában, a hónapnak végén lett Szegedy Róza betegsége.

Néhány napig még akkor is rendes hálószobájában feküdt. A mint azonban a betegség fájdalmasabb lett, a konyha zaját, a lányok vihogását nem tudta türni. Halálos ágyát átvitette a »középső« szobába. Innen távol esett a konyha zaja is, a férfiszobák zaja is.

Nem idegeit bántotta a zsivaj. A régi magyar nemes asszonyok közé tartozott, a kik nem ismerték az idegességet. Nem is volt meg hajdan ez a furcsa betegség. A jó gazdasszony annyit járt a napon, szélben, hóban, szabad levegőn, hogy ezt a betegséget meg nem kaphatta.

Hanem áhitatát bántotta a zsivaj.

Gyöngéd, vallásos és álmodozó lélek volt. Lánykorát nagy szerelmi bánat s szomoru, de fenséges ábrándok töltötték be. Életre-halálra szerette a nagy költőt, a délczeg ifjut. De 1796-ban viszály ütött ki köztük. Az ifju, a ki akkor 24 éves volt, elment világgá, a francziák ellen folyt véres háboruba. A husz éves szüz árva szivvel, bús lélekkel maga maradt. Isten szerelmében, a vallás édes vigaszában keresett menedéket. Mikor nagy vagyonu, fényes állásu, deli alkatu imádók legyeskedtek körülötte; mikor a rokonok rajt hajtottak, hogy vesse le szüz fátyolát s adja kezét méltó ifjunak s mikor attól félt, hogy ereje eltalálja hagyni s szerelméhez s örök fogadásához hütlen talál lenni: mindig isten anyjához, a boldogságos szüzhöz folyamodott s álmodozó, gyötrött lelke mindig az egekbe vágyakozott. Ismét és ismét zárdába akart menni, hogy Jézusnak legyen örök szüz menyasszonya, semmint az eltünt ifjuhoz való szerelmét megtagadja. Pedig az az ifju minden nap a halállal állott szemközt s éveken át nem is gondolt arra, hogy valamikor vele egyesülhessen.

Ekkor lett lelke olyan vallásossá.

S most, a mikor már háta mögött volt a hosszu élet s a mikor a halál közelgett feléje: szüz hajadon korának mély vallásos ábrándjai, az áhitatnak istenre és a halhatatlanságra néző vágyai lepték el szentséges lelkét.

Csaknem rajongó lett haldoklásának napjaiban. Imával és édes könnyekkel tölté nappalait s éjszakáit. Nem félt a haláltól, vágyott megdicsőülésre. Imádkozott szüleinek s elhalt testvérének mennyei üdvéért s férjének és élő testvéreinek boldogságáért. És a szegényekért és rokonaiért és barátaiért.

Két szent ereklye mindig mellette volt halálos ágyán.

Az egyik boldogságos szüz Margitnak képe. Egyszerü, kis, vallásos képecske, bizonyára megvan sok kegyes család birtokában. Most e pillanatban meg nem tudom mondani, hol és mikor láttam, de bizonyos, hogy azt a szent képet láttam, melyen Szegedy Róza haldokló lelke révedezett utoljára.

A kép a szüz királykisasszonyt ábrázolja. Ruhája, a mely testét érinti, hófehér. Felső öltönye mintegy palást, csillagokkal behintett fekete szövet. Homloka félig fehér kendővel be van kötve, mint a zárdai szüzeké. Lábainál porban fetrengő korona, háta mögött a Duna vize, csónakos emberekkel. Arcza jobb oldalán ez van a papiron: Beata Margareta Virgo. Boldogságos szüz Margit. Jobb felől pedig ez van irva: Belae quarti regis Hunniae filia. Negyedik Bélának, Magyarország királyának lánya.

Sok szent képecskéje volt a dicső emlékü nőnek. Külön is, imakönyveiben is. De halálos ágyához éppen ezt választotta vigasztalóul. Annak a királylánynak a képét, a ki félreállt a világ elől s annak minden fénye, dicsősége és boldogsága elől, hogy puszta szigeten magányosan ajánlhassa föl szüz lelkét a mennyei boldogságnak.

Másik ereklyéje volt egy feszület, egy kis kézbeli szent emlék. Kisfaludy Sándornak nagy szerepe volt az 1809-iki franczia háboruban a nemesi fölkelés körül. E szerepét mint József nádorispán és fővezér hadsegéde töltötte be. A nádor felette becsülte és szerette a nagy költőt. 1809-ben Szegedy Róza is meglátogatta férjét Budán a nádori palotában. A nádor ekkor tisztelgett nála s emlékül ezt a feszületet ajándékozta neki.

Csinos és érdekes mű. Ezüstből van. Rajta a keresztre feszitett megváltó képe fehér és rózsaszinü zománczból. Lábainál halálfej. Feje fölött kis táblácskán Pontius Pilatus feliratának négy betüje. Jesus Nazarenus Rex Judeorum.

Ez ereklye most Kisfaludy Sándornak, tatai királyi közjegyzőnek birtokában van, a ki a nagy költő Mihály testvéröcscsének unokája. A költő hiven őrizte ez ereklyét s halála után Kisfaludy Dénesnek, unokaöcscsének jutott.

Utána szállt fiára, a tatai királyi közjegyzőre, ki szives barátsággal mutatta meg nekem. Kezembe vettem, sokáig elnéztem. Hideg ércz, élet nélkül való tárgy, emberi kéz csinálmánya. De a megváltónak szenvedő arcza s lábainál a halálfej gondolatok és érzések áradatát hajtja lelkünkbe.

Im ez volt utoljára a szent emlékü nő kezében. Ezt csókolta, ezt szoritotta kebléhez utoljára. Mikor szeme már az élet és halál határán révedezett, szemeinek édes sugara ezen tört meg utoljára. S lelke, mint madár a virágos galyról, innen röppent fel a magasságba.

Vajjon kik látogatták halálos ágyában?

Sokan. Alig lehetne ma már őket felsorolni.

Idvezitőnk azt tanitja: látogassátok a betegeket. Szent és csodálatos tanitás ez. A kit elhagyni készül az élet s a ki elhagyni készül a világot: keressék őt fel azok, a kik szerették s a kiket szeretett. Lehet-e az utolsó utra édesebb érzéssel elindulni?

A jó Anna, Mayer József őrnagy felesége Nemes-Dömölkről bizonyára nála töltötte az utolsó napokat. Ez volt a nagy költőnek legfiatalabb testvérhuga. Még kis leányka volt, mikor bátyja összekelt Szegedy Rózával. Éveket töltött a fiatal pár házánál s valósággal Szegedy Róza növendéke volt.

Jöttek látogatók a szomszéd falvakból és városokból, a Kisfaludy- és Szegedy-családok rokonai. Hetven év előtt az Üdvözitő tanitását még jobban követték az emberek, mint ma. Akkor még a halálos beteg szelid ápolása is atyafiságos és hű rokoni kötelesség volt, a melyet szivből teljesitettek. Az ápolás még akkor nem volt különös keresetmód; zárdaszüzeket, vörös-keresztnőket nem bocsátottak a haldokló mellé. Csak azokat, a kiket ismert s a kiket szeretett.

Két gyöngéd látogatójának nevét különösen megtartotta az emlékezet.

Az egyik volt Rosthy Katalin, Oszterhuber Ferenczné, kegyes jólelkü asszony. Rokonságban állott közelebbről vagy távolabbról mind a Kisfaludy-, mind a Szegedy-nemzetséggel. Ősi család ivadéka. Az ős együtt jött be Árpáddal; száz év előtt még virágzó nagy család, mely azonban tul a Dunán már kihalt vagy onnan elköltözött. Négy évvel később ő is elhunyt.

A második volt Szentgyörgyi Horváth Borbála. Dabronyi Cseh József felesége. Három évvel volt fiatalabb, mint Szegedy Róza, de együtt leánykodtak s mindig jó barátságban éltek. Több mint husz évvel élte túl dicső barátnéját.

A halálos beteg a háztartás vezetését az utolsó óráig nem eresztette ki kezéből. Számadási naplója bizonyitja ezt. Utolsó bejegyzése halála előtt tizenkilencz nappal történt. Ekkor már az ágyból nem tudott fölkelni.

Közlöm utolsó bejegyzését, de ezen meg ne ütközzenek szives hallgatóim. Ez bizony mindennapi közömbös dolog. Nem bölcs mondás, nem is vers, nem is képzelgés és ábrándozás. Hanem mindezeknél becsesebb. A nemes magyar urnőnek, a jó gazdasszonynak imádandó gondossága.

Sulyos betegsége alatt éppen Szent-György napja volt, a belső cselédek változása s bérfizető napja. Ápril 29-én ezt irta számadó könyvébe:

– Eörzse szakácsnét végkép kifizettem. Panni szolgálót szintén. Zsuzsi szolgálót szintén. Náni szakácsnénak foglalót adtam.

Cselédjeinek vezetéknevét nem jegyezte föl, csak keresztnevét. Egykori cselédjeire e miatt már akkor se lehetett ráakadni, a mikor én kérdezősködtem utánuk. Panni, Zsuzsi, Juli, Böske, Rózi: im, ezek voltak állandó cselédei. Bizonyára szegénysorsu szolgáló leányok; ki elhalt, ki férjhez ment, ki elköltözött időközben. Lehet, hogy magas aggkorban ma is él még közülük valaki. De ki tudná ezt megmondani, ki az a Zsuzsi, ki az a Böske, a ki ezelőtt ötven-hatvan évvel valamely nagyobb városban szolgáló volt egy rég kihalt családnál?

Hogy Szegedy Róza nem jegyezte föl a cselédek családi nevét, ne csodálkozzék ezen a mai nemzedék. Hiszen a mostani urnőink se jegyzik föl számadó könyvükbe. Hiszen még számadó könyvet se vezet urnőink mindegyike. Azt pedig éppen kevesen tudják, hogy cselédjük hová való, mikor született, mi a családi neve, él-e még apja, anyja? Törődnek is ezzel a mi urnőink. De hetven évvel az anyakönyvvezetők se törődtek. Éppen a sümegi plébánia anyakönyvében olvashatók effélék: »Juli szolgáló meghalt.« – »Egy vándorló köszörüs meghalt.« A mai anyakönyvbe egész lapokat irnak tele róla, ki született, ki halt meg, de azért a mai se ér többet, mint a régi. Halottnak, koldusnak, hazátlannak pedig semmit se ér.

Halála előtti napon, május 17-én gyönyörü verőfényes idő volt s a szent emlékezetü asszony kinézett az ablakon.

A Kisfaludy-ház ablakjai a várra néznek, mely omladékban hever s melynek csak elbarnult, csonka falai meredeznek az ég felé és a püspöki palotára néznek, melyet százötven év előtt Biró Márton veszprémi püspök épitett. Odanéztek a »középső« szoba ablakjai is, a hol a nagy beteg feküdt. A püspöki palota kertjében fák voltak s tömegesen orgonabokrok is. Azt kérdezte a haldokló:

– Nyilik-e már az orgona virága?

Azt felelték: a várkertben még nem nyilik.

Fényes, de hervadt arczán nem látszott nyugtalanság. Kis idő mulva azt kérdezte:

– Hát az én kertemben nyilik-e?

Szegény haldokló asszony, hogyan nyilnék a te kertedben, holott az még sokkal árnyékosabb, mint a püspöki palota kertje.

Negyvennyolcz év előtt néztem meg először Szegedy Róza kertjét. Kicsi kert a kapunál, az udvarnak az utczára dülő részén. De akkor még élt négy-öt korhadó gyümölcsfa, melynek virágos illatát s édes gyümölcsét még élvezte a dicső asszony. Még padja is megvolt, a hol az árnyékban forró napokon pihenni, üdülni s barátaival társalogni szokott s a hova behivta apró szárnyasait, hogy velük el-elbeszélgessen. Mennyi érzés, mennyi gondolat, mennyi álmadozás szállt innen föl egykoron.

Harmadfél év előtt is megnéztem. A régi fák már mind kidőltek, törzsöküket is elvitték, nyomukra se akadtam. Csak egy régi-régi tamariszk-fa él még ott ifjabb növendékei társaságában, melyről azt állitják, hogy ez még a nagy költőnek a fája s ezt még Szegedy Róza harmatkeze ültette. Nem tudom, meddig él a tamariszk s miként fejlődik. Gyermekkoromban még nem volt divatos az én falumban; nem figyelhettem meg eléggé. De ha mindenki mondja és mindenki hiszi, mégis ugy nézünk arra a fára, mintha azt Szegedy Róza emlékezetének ragyogása venné körül.

De ha az orgonavirág nem nyilott is, az ibolya már rég nyilt s azzal fölékesitették a haldokló szobáját.

Május 10-ikétől kezdve egy ferenczi-barát volt közelében állandóan a sümegi zárdából. Ott imádkozott zakadatlanul a folyosón s néha a beteg szobájában is. Ez a barát látta el a haldoklók szentségével s ez adta rá az utolsó kenetet is. Május 18-án halt meg, napfelkölte után nemsokára.

Vajjon mi volt betegsége, mi volt halálának közvetlen oka? Az orvosok azt mondták: betegsége idegláz volt. Ez van a haláláról szóló jelentésben. Ma ezt a betegséget hagymáznak, tifusznak nevezik. Fülöp József öreg barátom emlékezete szerint május elsejétől kezdve az ágyat már nem hagyhatta el s május 10-e után már többször ájulásba, eszméletlenségbe esett.

Az ország alig-alig tudta meg a nagy esetet. A halotti jelentést kinyomtatták, de az se történt gyorsan. Lovas küldöttek vitték a hirt minden irányban. Keszthelyre, Téthre, Eötvösbe, Szombathelyre, Egerszegre, Veszprémbe, Nemes-Dömölkre s általában mindenüvé a rokonokhoz s a vármegyék főembereihez.

Vasut, táviró akkor még nem volt. Budapesten volt ugyan egy-két hirlap, de hiszen mikor ért idáig a levél? Belekerült nyolcz napba, ha postán küldték a levelet. Budapest se volt még akkor, hanem volt Buda és volt Pest. Az egyikről bizton tudtuk, hogy német város, – a másikról bizton hittük, hogy valamikor magyar város lesz. Bizton hiszszük ezt még ma is. A két város lakosságának nem volt akkor még nemzeti ügye. A magyar költő sorsát épen nem tartotta nemzeti ügynek. Vajjon hogy keltette volna fel figyelmét egy messze földön elhalt kisvárosi tekintetes asszonynak halála, a kit személyesen sohase látott s a kinek még csak nevét se hallotta soha?

Megnéztem, mi van följegyezve haláláról az anyakönyvben. Hát bizony a jó öreg plébános mindent följegyzett, a mit róla tudott. Hogy a neve Szegedy Róza, férje Kisfaludy Sándor, vallása katholikus, származása nemes, életkora 57 esztendős, állapota tekintetes asszony: mindezt följegyezte.

De még mást is följegyzett. Azt, hogy nyolcz verset harangoztak rá.

Ne mosolyogjanak hallgatóim. A harangozás az egyház figyelme a halott iránt. De még inkább azok iránt, a kiké a halott. Szegény ember egy verset kap, sokszor azt se kapja, ha nincs rá pénze. S azt a verset is talán csak egy haranggal kapja meg. Másként áll a dolog a magas állásu halottakkal.

A nagy költő felesége nyolcz verset kapott. Talán nem is azért, mert a nagy költőnek volt a felesége, hanem inkább azért, mert a Szegedy-nemzetség szülöttje volt a nagy halott. Hiszen mikor a nagy költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak.

Ez is benne van az anyakönyvben.

Hanem hogy Himfy szerelmének költészete mekkora világot gyujtott a magyar szivekben, hogy ez a költészet miként ébresztette föl a nemzet közszellemét s hogy ez a költészet Szegedy Róza dicső alakja körül született meg: ez bizony nincs följegyezve az anyakönyvben.

Csak egy tekintetes asszonynyal van kevesebb Zalavármegyében, Sümeg városában: ezt tanuljuk meg abból a könyvből.

II.

(A temetés. – Az öltöztetők. – Kik voltak a temetésen? – Utolsó rendelkezése. – Hol feküdt első sirja? – Látogatásaim sirjánál. – Most már férje mellett pihennek hamvai.)

A temetés nagy diszszel történt. »Nagy temetés volt«: igy szokták mondani. Ha az ország nem ismerte is Szegedy Rózát s ha már férjének, a nagy költőnek nevére is rá kezdett borulni a feledés, ha saját testvéröcscse Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti költészet föllángolásában túlszárnyalták is őt: azért Túl a Dunának mégis ő volt akkor legnagyobb költője s az ábrándos szivek, az ifju lelkek s az ifjuságukra visszaemlékező aggok előtt mégis Himfy dalai képezték a nemes szerelem csillagos egét, melynek minden fénye Szegedy Róza alakját sugározta körül.

A ki most már ott feküdt a koporsóban.

Akkor még nem voltak temetkezési egyletek s temető-ünnepet rendező vállalatok. Gyászhintók ezüstös sujtással, koszoruszállitó társzekerek, kardos-, mentés-, panyókás gyászemberek, szegődött siratók, kőnyomatos tudósitók, az elhunytak érdemeinek és örök dicsőségének vállalati hirdetői: mindezeket nem ismerte a régi nemesi világ.

Akkor a család tagjai és tisztelői, a közeli és távoli rokonok, a keresztfiak és leányok, a jóbarátok, a vármegye tisztikara, a város tisztviselői, az egyház férfiai s a czéhek és a város szegényei képezték a temetői kiséretet. A czéhek ünneplő ruhában, lobogóikat bevonva gyászfekete fátyollal. És a szegények és ügyefogyottak, a sánták, bénák, szabadságos koldusok tömege. Az iskolás gyerekek és leányok nagy serege. Az uraság és urnő jobbágyai tizenegy faluból. A cselédek és zsellérek.

Volt két bejáró asszonya az elhunyt urnőnek. Az egyik volt Csólics fazekasnak a felesége. A másik volt özvegy Czinczné. Ennek valami szőlőmunkás volt az ura valamikor. Ezek voltak az öltöztetők. Ezek öltötték a kedves alakra legszebb fehérnemüjét s legnehezebb fekete selyemruháját. Ezek huzták föl ujjára jegygyürüjét, ezek fésülték meg s fonták be haját s tették nyakára ékszerét. Ezek egyengették el a koporsó fenekén a gyönge fenyőforgácsot; szelidre, simára, hogy a harmattestet föl ne törje. Ezek igazitották meg a fejalja vánkost, a melyen az az angyalfej nyugodni fog ezentul. Könnyeik hullatása közben oly vigyázva rendeztek el mindent, mintha most is élne, s most is rájuk nézne jó urnőjük.

A temetés költségeinek a jegyzéke megmaradt.

A plébánia, a templom, az egyházi szertartás, a harangozás kilenczvenegy forintba került. A sirásók harmadfél forintot kaptak s ezért be is gyöpözték a sirhalmot. A gyöpös göröngyöt sirhantnak nevezik. Ott metszik ki a temetőben a sirhalmok közt levő mezőcskékről. A koporsó tölgyfából és diófából készült. Diszes munka volt. Hatvan forintot kapott érte az asztalosmester. Tizenhárom czéh állott ki a temetésre egész diszben. A nagy költőtől összesen harmincznégy forintot fogadtak el czéhköltségül. A kolduló barátok hat forintot, a város szegényei huszonnégyet kaptak ajándékul. A két halottöltöztető is megkapta a maga jutalmát.

A gyertya-osztás akkor általános szokás volt. Az előkelőknek nagy szál gyertya, a kisebb ranguaknak kisebb szál. A gyertyát viaszból öntötték. Diszes öntésü gyertyának harmadfél ezüst forint volt bécsi fontja. Harminczhat fontnyi viaszgyertyát osztottak ki.

A házbelieket s közelvalókat, az árva gyerekeket fekete kelmével, gyászruhával is el kellett látni. A Scheiber zsidó és Wellner zsidó voltak a szállitók. Tizenöt rőf fekete tafota, nyolczvannyolcz rőf fekete fátyol, fekete pántlika és fejre való fekete keszkenő a fehér cselédeknek. Az összes temetési költség mintegy ezer koronába került. Ebben benne van Stamborszky orvos dija és az Antal kőmüvesnek bére is, a ki kimeszelte a »középső« szobát, melyben az urnő utoljára feküdt. És benne van még a fekete spanyolviasz is. Ugy kivánta a kor izlése, hogy egy ideig fekete pecsétet üssön leveleire az, a ki gyászol. Ma a levélboritékok fekete szegélye a fekete pöcsét.

Mindez kicsiség.

A temetésen mindenki ott volt a vidék előkelői közül, a ki csak mozdulhatott. Bizonyos, hogy a nagy költő vőtársa, Bezerédy György is ott volt Kámból László fiával s a Szegedyek se maradtak el. Az eötvösi uradalom tisztikara, cselédsége s jobbágysága ünneplő diszben jelent meg. Ott volt Kehidáról Deák Antal, a nagy költőnek egyik legjobb barátja s Deák Ferencz. Ott voltak Csányból Csányi László, a közelből és távolból a Hertelendy, Bogyay, Nedeczky, Bezerédy, Oszterhuber, Berzsenyi, Kisfaludy, Kerkapoly, Forintos és Gyömrey nemzetségek tagjai. A főuri rokonságból megjelent Keszthely ura Festetich László gróf, ki Szegedy Rózának unokatestvérje volt s vele ott volt közeli uradalmainak egész tisztikara. A nagy Széchenyi István gróf is unokatestvére volt, de ehhez későn ért el a nagy költő értesitő levele. Csak levélben fejezte ki részvevő érzését.

Nem beszélhetem el részletesen a temetés lefolyását. Időm sincs rá, de a mai temetésekben se találok nagy gyönyörüséget s ugy hiszem, sokan vannak velem egy izlésen. Csak az életnek emlékezete becses, nem a halálé.

A megdicsőült asszonyt utolsó napjaiban nem bántották gondok, aggodalmak.

Gyermeke nem volt.

Közeli s távoli rokonai mind vagyonosak; jólétben, tekintélyben biztosak.

Férjével, a nagy költővel egyetértett már régen halála esetére. Régen készült már a halálra. Végrendeletét tizenegy év előtt megcsinálta. Ez Sümegen kelt 1821-ik évi szeptember 4-ikén. A veszprémi káptalanban biztos helyre volt eltéve. Ott megőrizték.

Nem rendelkezett nagy vagyon fölött. A mi az ősi vagyonból osztályrészbe jutott rá: az visszaszállott a testvérekre, minthogy gyermeke nem született.