Part 8

Gyönyörü juliusi nyári nap volt. A Mezőföldön még forró napsugár verte a bujdosókat, de fönt az öreg Bakonyban már édes magyar sziv, langyos szellő s zöld erdei fény várta őket. A nemesi udvart akkor még javakorbeli szálas erdő környékezte. Ugy hallottam, másnap már a Kossuth-gyerekek vidám zaja fölverte az erdőt. Ott játszadoztak, ott futkároztak az árnyékban, a lágy haraszton. Édes jó Bakonyerdőnk: elszállt-e szellőd arra napkeletnek Arad felé, Szeged felé s megsugta-e az elborult apának, hogy gyermekei boldogok?

Ó-bányától nyugatra alig egy-két kilométernyire fekszik Pénzeskut nevü kis sváb falu. Ez is a Bakony urának birtoka. Igazi bakonyi erdőbirtok. Az öreg Bakonynak itt kezdődik már a közepe. Ide közel már Bakony-Bél ősrégi, Szent István korabeli apátságával. Innen már nem messze el lehet érni a szent-gáli erdőségeket is.

Boros Sándor lóhalálában fölkereste a Bakony urát, Zámory Kálmánt, a ki akkor komárom-vármegyei, csalóközi birtokán, Nagy-Kesziben gazdálkodott. Még akkor fiatal ember, még tüzesebb, mint később.

Boros testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólitani. Igy szólitotta a Bakony urát is.

– No testvér, bajt és becsületet hozok rád.

– Egyikre sincs nagy szükség, van belőlük nekünk is. Mi jó szél hozott ide?

– A Kossuth-gyerekek Ó-bányán vannak Martonéknál. Bujdosnak, rejtőznek. Ugy fordul, hozzád kényszerednek Pénzeskutra. Ott talán még jobb helyük lesz. Intézkedjél.

A Bakony ura fölugrott ültéből. Kegyetlenül elkeritette a németnek áldóját.

– Fogatok rögtön.

– Hátha huz-von, zaklat a német! Hátha golyó elé állit?

A Bakony ura nevetett.

– Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön? Kossuth gyerekeit csak meg kell mentenünk.

Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az ostromló osztrák sereg – hanem Győr felé.

Intézkedett, pedig nem is volt rá szükség.

Pénzeskut akkor már a bujdosók, menekülők tanyája volt.

Ott lakott báró Splényi Béla. Ugy emlékszem: haszonbérben birta Pénzeskutat már akkor is. Ott volt nála menekülőben Mária nevü testvérnénje, Guyon Richárd hős honvédtábornoknak, Beauffré grófjának felesége kis gyermekével. Ők se találtak hamarabb biztosabb menedéket, mint a Bakony.

Édes apjok báró Splényi Ignácz volt, a nagy napoleoni háborukban vitéz hadvezér s minden méltóság és kitüntetés tulajdonosa. Legutóbb országnagy, zászlósúr, a magyar nemesi testőrző sereg kapitánya. Már akkor nem élt.

Hanem élt özvegye: nagyszigethi Szily Mária csillagkeresztes hölgy.

Ő is ott volt éppen akkor Pénzeskuton Béla fiánál. Talán egy nappal később érkezett oda, mint a Kossuth-gyerekek Ó-bányára.

Azért nem volt hát valami nagy szükség Zámory intézkedésére, mert hiszen a Splényi-család a nélkül is igaz szeretettel gondoskodott volna a Kossuth-gyerekekről. Igaz azonban, hogy a Bakony ura is ki akarta venni részét a szent kötelesség teljesitéséből. Pénzeskuti kastélya sohase volt ugy tele nemes vendéggel, mint akkor.

A nyugalom nem sokáig tartott.

Valahogy kiszivárgott s elterjedt a hire, minő fenséges vadak vannak Bakonyban, érdemes reájuk vadászni. Agg úrnő, csillagkeresztes hölgy, zászlós úr özvegye alig tünhet el nyom nélkül. Bizonyára sokan tudják hol van, merre jár. Azután leánya, hires honvédtábornok felesége. Lehetőleg kutatnak ő utána is. Hát Kossuth gyerekei, a nagy kormányzó családja. Hogyne lett volna szem és fül, minden kém és áruló munkában a nemzetgyilkolás ama vészes napjaiban?

Sohase tudtuk kipuhatolni, miként tudták az osztrák katonai hatóságok az óbányai és pénzeskuti menedéket fölfedezni.

Egyébiránt Ó-bánya puszta, Pénzeskut kis magyar sváb falu. Távol minden világosságtól, országuttól. Nem jár arra senki. Kivált télen több hónapon át járhatatlanok az eredei utak. Csak nyájőrzők, szénégetők, taplószedők, szentgáli vadászok és szegény legények tévednek arra néha, ezek is az erdőket járják. A sváb zsöllér csak ily alakokat ismer.

Annál jobban feltünhetett neki a sok idegen előkelő alak. A zirczi és veszprémi hetivásárokon eljárhatott szája. Egyik szó a másikat érte s elvégre hatalmas és veszedelmes helyre hatolhatott a hir vagy legalább a gyanu. Augusztus végén már mind a két helyen meglepték a menekülőket.

Mind a két nemesi udvart osztrák katonaság vette körül egy időben. A parancsnok fogolynak nyilvánitott mindenkit s nyomban intézkedett a foglyok elszállitása végett.

A foglyokat Győrön át Pozsonyba szállitották. Zirczen a nélkül mentek át, hogy az apátság tudta volna, kik a foglyok. A pannonhalmi barátok szives vendégségre hivták meg a foglyokat s a katonatiszteket. A tisztek elfogadták a meghivást, de a foglyoknak ezt nem engedték meg.

Győrben már megszaporodtak a foglyok, többnyire ismerősökkel. A megszaporodott társaság a hajón már együtt ment Pozsonyig.

Pozsonyban a vár börtönében helyezték el őket. Botrányosan egyszerüek és kényelmetlenek voltak a szobák, butorok és berendezések. Föstetlen faágyak szalmazsákkal és pokrócztakaróval s ugyanolyan asztalok, székek. Tükör, irószer semmi. Négyen-öten egy-egy szobában.

Soroljuk föl e nemes alakokat, a kik bűn nélkül, vád nélkül, dicső erényeikért szenvedtek.

Ott volt a három Kossuth-gyermek. Mi volt ezek bűne? Az, hogy a világon voltak s dicsőséges nevü szülők ivadékai voltak. Mi volt a bitorló önkény szándéka ezekkel? Kiirtani talán, mint Zách Feliczián családjának apraját-nagyját? Vagy németté és a magyar nemzet ellenségeivé nevelni őket, mint a hogy Rákóczi fejedelem fiaival tették?

Marit, a szobaleányt nem tették fogolylyá, őt elbocsátották. Akkor előállt Marton Antónia s kemény, elhatározott hangon szólt a parancsoló tisztnek.

– Akkor én önként megosztom a kicsinyekkel a fogságot, gondjukat viselem.

A tiszt durva, műveletlen osztrák lélek volt. Azt felelte:

– Nem fogadhatom el az ön önkéntes buzgalmát, ön is foglyom!

Elfogták s a pozsonyi várba zárták özvegy Splényi Ignácznét, a csillagkeresztes hölgyet, annyi véres csata hősének asszonyát s vele együtt három leányát. Az egyik Mária, gróf Guyon Richardné, a másik volt Amália, gróf Beckert Alajosné, a harmadik volt Sarolta, akkor még hajadon.

A vád az volt ellenük, hogy Kossuth gyerekeinek menekülését elősegitették s erre összeesküdtek. Őrült vád. Hát mi bűnük volt a gyerekeknek? S mióta bűn kis gyermekekről jólelküen gondoskodni? De nem is volt a vád igaz. Hiszen a magas állásu urnő fia látogatására nyaralni ment Pénzeskutra s ott véletlenül találkozott a bujdosókkal.

Guyonné ellen külön vád is volt. Az a bűne, hogy a hős magyar vezérnek felesége. De vele együtt foglyokként elhurczolták három kis gyermekét.

Ime Ó-bányáról és Pénzeskutról egyszerre összesen tizenegy fogoly!

Ugyane napok egyikén fogták el Perczel Mór hős vezérünk nejét is Sárközy Juliánnát. Nyolcz gyermekük volt s a nyolcz közül annyit, a mennyit megkaphattak, édes anyjuk társaságában szintén foglyul vitték. Ott sínylődtek a pozsonyi várban.

Ugyanott velük volt Veszprém vármegyéből, Marczaltőről, a ragyogó emlékü úrnő, az ezeréves Amadé nagy nemzetség utolsó sarjadéka. Ez gróf Amadé Dominika, Marczaltő úrasszonya. Férje porosz származásu férfiu, báró Üchtritz volt, hős honvéd-főtiszt s elszánt magyar hazafi. E miatt kellett e nemes úrnőnek fogolylyá lenni.

Minő szent emlékü társaság volt ez együtt ott a vár dohos, penészes oduiban! S mind asszony és kis gyermek. Az osztrák rendszer vitézsége.

Haynau alig egy hónap mulva, már szeptember végén meglátogatta őket. Komárom várának feladása előtt néhány nappal.

A csillagkeresztes hölgy kevélyen beszélt vele. Azt mondta Haynau előtt a börtönfelügyelőnek, mikor ez a hóhér előtt az ő nevét megmondta:

– Hallja profósz, engem bemutathat akárkinek, az önök hatalmában vagyok, de azt megtiltom, hogy ezt az urat nekem bemutassa. Nem törődöm pribékekkel.

Guyon grófné is engesztelhetetlen volt. Férje angol polgár, házassága révén ő is angol nő. Tudta, hogy őt a világbiró angol hatalom megvédi. De ugy látszik, Haynau is tudta. Valami kedveskedő szót, valami bókfélét mondott Guyonnénak. A hőslelkü nő ugy felelt, mint magyar asszony, angol asszony.

– Öntől csak börtönt, golyót, kötelet fogadok el, nem bókot.

Egész életében emlegette a hóhér ezt a pozsonyi látogatást.

IV.

(Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket. – Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik Bakony urával. – Az asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s telkét elveszik erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király főügyésze. – Miként meneküljön Bakony ura? – A pör vége.)

Bakony urának sok lakása volt. Télen Budapesten, őszszel, szüret táján Badacsonyban, nyáron vagy bakonyi uradalmaiban, vagy nagy-keszi kastélyában. Ezt különösen szerette. Csallóközben, nagy-keszi uradalmában volt hires szarvasmarha-tenyészete. Erre büszke volt. Ezt igen gyakran akarta látni.

Nagy kastélya volt itt, de csak utczasorba épitve. Előtte keskeny utcza. Szemközt, az utcza tulsó oldalán apró urbéri zsöllértelkek. Nyolczvan négyszögöl egy-egy telek. Minden telken apró, viskószerü, nádfödelü házacska. Szegény zsöllérnek igy is jó, különb házra meg ugy se tellik. Ezen a zsöllérsoron lakott bizony már takács is, czigány is, foltozó varga is, de lakott szegény asztalos ember is. Az asztalos neve Leválik volt. Igazi neve más lett volna ugyan, de azt már senki se tudta, csufnév gyanánt maradt rajta a Leválik név. Mert akármit told, fold, ragaszt és enyvez, oly szerencsétlenül csinálja, hogy az mindjárt leválik. Szegény is maradt örökké.

Egyik napon kegyetlen tüzi veszedelem leégette, elpusztitotta az egész zsöllérsort. Nem maradt épen egyetlen ház se. Csak düledezett falak, füstös omladékok, egy-egy árva kémény magasra ágaskodva, mint az akasztófa, mig valami szél le nem dönti. Az emberek, a kárvallottak sirtak, sopánkodtak, tele volt szivük keserüséggel. Most már mit csináljanak? Ujra épitkezni nem tudnak. Szivesen elköltöznének; az egyik Komáromba, a másik az öreg Dunán át Győrbe, de hiszen még a költözködésre sincs pénzük. Hát azt a nyomorult kis zsöllértelket, a mit a tűz el nem emészthetett, ki veszi meg?

A nagy jajgatás hangja eljutott Bakony urának fülébe is. Odaszól házi ispánjának:

– No héjh, mit csináljunk?

– Vegyük meg nagyságos uram azt a sok apró-cseprő telket. Lesz belőlük vagy két-három holdnyi. Ne éktelenkedjék az a sok rossz viskó itt a kastély előtt.

– Hát azután mire használjuk?

– Csinálunk belőle herefüves kaszálót.

– Ángyod térdit. Csinálunk belőle angol kertet. Teleültetjük fával, a baromfiaknak oly jó helyük lesz benne, mint a paradicsomban. Megér négyszögölenként ötven krajczárt, de mi adjunk a szegényeknek kétszer annyit. Eredj hamar, vedd meg hamar, fizesd ki hamar! Egy-kettő-három!

Igy szokott beszélni. Ismerte már a házi ispán. Sarkon fordult, pénzt vett magához, futott a jegyzőhöz, behivatta a kárvallottakat a falu házához. Megvett minden telket, megcsinálta róla az örökleveleket, kifizetett mindent és sietett vissza haza Bakony urához.

– Itt vannak az öröklevelek!

– Mind megvan?

– Mind, – csak a Leválik asztalosé nincs meg. Valami ok miatt nem jött a jegyző hivására.

– Eredj hozzá magad. Ő se maradhat el.

Igaza volt Bakony urának. Leválik telke éppen szemközt feküdt a kastélylyal. Ha ez idegen kézben marad, akkor hiábavaló a többi áldozat.

Másnap jön az ispán szavára Leválik.

– Csókolom a kezét nagyságos uram, én a telkem nyolczvan forintért nem adhatom.

– Hát mennyiért?

– Százhatvan forintért.

– Gézenguz, igy akarod te csalni a többi felebarátodat?

– Csókolom a kezét, nem én akarom igy, hanem a feleségem.

– Majd meggondolom. Most takarodjál innen, holnap ilyenkor itt légy.

Ott volt az asztalos pontosan. Bakony ura pattogva szól:

– No, megadom, a mit kérsz. Menjetek a jegyzőhöz, csináljátok meg a levelet.

– Csókolom a kezét nagyságos uram, most már százhatvan forintért se adhatom a telket. Háromszázhusz forint az ára.

Bakony ura nem szól hozzá, hanem az ispánhoz fordul.

– Dobd ki ezt az enyves szagu gazembert, csak arra ügyelj, hogy keze-lába ne törjék.

Az ispán ugy kidobta Leválikot, hogy lába se érte a földet.

Két hétig csöndesség volt. De már hiába, a telket meg kellett venni. Világ csufjára ott nem maradhat az a rongyos viskó. Azt csak nem türheti az uraság, hogy a falu népe kinevesse. A többi telekről már a romokat eltisztogatták, a földet elegyengették, most már csak maga éktelenkedett ott az asztalos.

Megint magához hivatta Bakony ura.

– No Leválik, akaszszanak föl a neved napján, megadom a pénzed, de most már pisszenést se halljak.

Hajh-hajh, nem ért ez a beszéd semmit. Az alatt a két hét alatt száz emberrel beszélt az asztalos, tiz ügyvéddel tanácskozott, szakszervezetektől szerzett tudományt s megtudta azt, hogy Bakony ura őt az ő beleegyezése nélkül a telekből ki nem turhatja se szép szóval, se más módon. Teljes önérzettel azt felelte:

– Pedig volna még szavam, nagyságos uram. A teleknek ára most már hatszáznegyven forint!

Erre a szóra nem az ispán dobta ki Leválikot, hanem maga Bakony ura. Indulatba jött, erős ember volt, nyakon ragadta az asztalost s ugy kiröpitette az ajtón, hogy hatot is bukfenczezett, mire leért a földszintre.

Hatszáznegyven forint!

Ezen a pénzen akkor Nagy-Kesziben a telkesgazda házát meg lehetett venni a hozzávaló negyedtelek külső birtokkal együtt. Hiszen ha ezt megadná Bakony ura, csuffá lenne az egész vármegyében. Hogy rongyos falusi asztalos igy kitudott fogni ő rajta!

Nem is a pénz volt fölháborodásának oka. Milliói voltak s gyakran csak ugy szórta a pénzt. Hanem hát hova sülyedt az úri becsület? Maga az asztalos is, apja, öregapja is csak zsöllérje volt egykor neki s most ugy beszél vele, mintha csak együtt őriztek volna csürhét. Nem türi ő ezt.

De eljött az ősz, a szüret ideje. Badacsonyba kellett mennie. Azt mondja ispánjának:

– Egy-két hétig oda leszek. Mire megjövök, Leválik telke rendben legyen. Okvetlen megcsináld, a hogy tudod.

De az ispán nem tudta megcsinálni. Ő neki már ezerkétszáz és negyven forintért akarta az asztalos a telket eladni s ha ezt megigéri, megint följebb viszi az árt, föl a csillagos egekig. Látszik, a zsöllér csak csufolódik Bakony urával. Sőt épiteni is kezdi a leégett házat, néhány födélfát már föl is huzott a szelemenre s a sárgerendára.

Hetek mulva jön haza a szüretről Bakony ura. A mint négylovas kocsija befordul a régi zsöllérsorra, nyomban szemébe ötlik az asztalos háza. Ime födélfa is van már rajta. Az ispán hát nem hozta rendbe a dolgot.

Rettenetes haragra gerjed. Megállitja a kocsiját. Odakiáltja magához béreseit.

– Minden ember hagyjon abba minden munkát. Minden ember siessen rögtön az asztalos házához, pusztitsátok el rögtön azt a házat, egyengessétek el a földjét, délután öt órára föl is legyen szántva, be is legyen sóval a helye vetve, be is legyen boronálva.

Mintha csak ezt a parancsot várták volna az emberek. Nosza fegyverre, ásóra, kapára, fejszére, kalapácsra, vasvillára minden tagjabiró ember! Pusztitsátok el azt a buta asztalost. Nagy mulatság lesz az. Ilyen nem volt régóta a faluban, de még a vidéken se.

Azonban Leválik uram se esett a feje lágyára. A mint a nagy hajszából látta, mi fenyegeti, menten fordult az öregbiróhoz segitségért. De az öregbiró úr bölcs férfiu. A mint meghallotta az esetet s megértette, hogy igy vagy amugy Bakony urának haragját vonhatja magára: nyomban annyi dolga akadt a szőlőben, hogy haladék nélkül oda kellett kimennie, három napig haza se tért a faluba. Igy járt az asztalos a törvénybiróval, a szolgabiróval, a jegyzővel s a pappal is. Bakony ura ellen nem talált se égi, se földi segitséget.

No hát segits magadon, az isten is azután majd csak megsegit. Futott haza az asztalos, fölfegyverkezett istenesen, gyalut, fürészt, vésőt, kalapácsot magára öltött, odaállt omladozó háza ajtajába, ott várta a béresek sáskahadát. Ő volt igazságában, őt védi a törvény, minden bérest legyalul, kettéfürészel, kivés, leszegez, a ki ártó kezét fölemeli az ő háza ellen.

Hiába volt. A végzet másként akarta.

A béresek sokan voltak. Gyaluját a hátához verték, fürészét összetörték, vésőjét, kalapácsát kidobálták, szétszedték még gyalupadját is, magát az utczára dobták ki, minden gönczét, czókját-mókját utána hajigálták s azonfelül még nagyokat is röhögtek balesetén. Délután öt órakor nem volt már a háznak nyoma se, földje elegyengetve, megszántva szépen, bevetve sóval, lesimitva fogassal és kökényfaboronával.

A hogy Bakony ura parancsolta.

Az eset csodájára odaszüremkedett lassanként az egész falu népe, de nem mert pisszenni se. Hiába sirt, jajgatott, panaszkodott Leválik uram.

De nem is panaszkodott többé, a mint a nap leszállt, hanem nyakába vette az országutat s loholt be Komáromba. Ott a nemes vármegye, a királyi törvényszék, a királyi ügyész, a királyi vizsgálóbiró, ott a sok ügyvéd és biróság, ott majd lesz segitség. Másnap délre már egész Komárom tudta, mily rettenetes eset történt tegnap Nagy-Kesziben.

Az igaz, hogy rettenetes. Hanem azért meg kell gondolnunk, mit csináljunk. Bakony ura még se jött-ment, szedett-vedett ember. Több uradalma, sok milliója, több izben képviselő, testi-lelki barátja a hatalmas miniszterelnök, Kossuthnak rokona, a Kossuth gyerekeknek egykor menedéke, a király is vendége volt egykor, a mikor először utazta be Magyarországot, ő röpitette ezüstös kocsiján, négy sárkánylován Csallóköz utjain, maga volt a kocsisa. Akármit csinált azzal a boldogtalan Leválik asztalossal, ő vele csak ugy rendesen, más ember módjára elbánni sehogy se lehet. Hiába tennénk akármi kisérletet, utóbb is ő kerül felül, boszut is állhat, pokolba kergethet minden biróságot, hatóságot.

De hát a törvény mégis csak törvény. Az asztalos talált ügyvédet. Most már nem emlékszem, Gerencze volt-e az ügyvéd neve vagy Lilienthal, de ez ugy se fontos dolog. Az ügyvéd kellő meghatalmazással ellátva, beadta a birósághoz a bűnvádi keresetet.

Meg volt az a kereset csinálva jól. Rablás, erőszak, idegen vagyon rongálása, hatalmasul való gonosz foglalás, könnyü testi sértés, sulyos testi sértés, tizenháromféle testi sértés, a büntető-törvény ötven szakaszát sértette meg rutul. Kér az ügyvéd példás elégtételt, kéri a megsértett közrend és közigazság helyreállitását, a vádlottnak vasbaverését, elfogatását, fegyházra itéltetését, minden uradalmának elkobzását. Azonkivül meg kell itélni a panaszos félnek házát, munkamulasztását, fájdalomdiját, orvosi és gyógyszerköltségeit, ügyvédi és peres költségeit. Fel kell épiteni elpusztitott házát; kutyája, macskája világgá futott, csibéit, réczéit eltiporták, mindez tetemes kár. Hát a műhely, hát a gyalupad, a szerszámok, a sok ajtó és ablakkeret! Összesen százezer forint!

Számitani hát tudott az asztalos, meg az ügyvédje. Igy szokott lenni. A madarat, ha tőrbe kerül, meg kell koppasztani. Bakony ura elég tollas.

Egyszer csak betoppan hozzám Bakony ura. Hatalmas termete, fekete Kossuth-kalapja; kuszált haja, bajusza, szakálla, feszes fekete magyar ruhája, huszár csizmája, vastag sétabotja – valósággal ő és senki más. Valami irást tart egyik kezében.

– Nézd csak pajtás, micsoda irás ez? Mit látsz ki belőle? Azt-e, a mit én?

Nézem az irást. Hivatalos alak, száma is van, pöcsétje is, kesze-kusza aláirása is, a mit senki se tud elolvasni. A komáromi királyi törvényszék vizsgálóbirájának idéző levele, a melyben Patkós-Teszéri Zámory Kálmán nagykeszi lakost mint terheltet ez és ez napra s ez és ez órára maga elé idézi s keményen meghagyja neki, késedelem nélkül megjelenjék, mert különben elővezetteti. A vád ellene százféle büntett és vétség, a miért valamikor kerékbe törték, fölnégyelték az embert.

Látja, a mint nézem az irását.

– Jól megnézd ám pajtás előlről, hátulról.

Még egyszer jól megnézem az irást.

– Bizony ez barátom idéző végzés, a vizsgálóbiró ismeretes ostoba nyelvén. De ők se igen tehetnek róla. Ez ma már a hivatalos irka-firkák módja. Hogy jutottál hozzá?

– Az ispánom küldte, Kesziben nyomták a kezébe. S azt kérdem most már tőled, csakugyan megbolondult ez a világ?

– Mit akarsz e kérdéssel?

– Mit-e? Elgondolhatod. Hogy rongyos vizsgálóbiró én hozzám ilyen levelet intézzen, hogy én ő előtte az ő piszkos hivatalos odujában megjelenjek, hogy ő én hozzám kérdéseket intézhessen s engem bekisértethessen: ez már, pajtás, csakugyan a világ vége. Megbolondult itt már mindenki.

– Hát nem akarsz hozzáfáradni?

– Sehogyse. Ha dolga van velem, jöjjön hozzám uri lakásomba akár itt Budapesten, akár Nagy-Kesziben, akár a Bakonyban. Ha vendégként jön: szivesen látom s akkor pipaszó mellett elintézhetjük a dolgát. De én hozzá ilyen idézésre nem megyek. Itt hagyom nálad az irást, adok meghatalmazást, végezz vele, a hogy tudsz.

Kitört belőlem a nevetés. Az elintézésnek csakugyan könnyü ez a módja.

Menni akart.

– No ne siess még. Miféle dolgod lehet neked annál a büntető biróságnál?

– El se tudom gondolni. Talán az a Leválik asztalos adott be valami nyöszörgő panaszt ellenem.

– Mit csináltál vele?

– Semmit, szót se érdemel. Tudod, a háza utamban állt, ott volt az orrom előtt; – megakartam tőle venni, már kétszeres árt is ajánlottam neki, de sehogy se adta. Hát bizony én kidobattam onnan, a telkét elvettem tőle, még hetvenkedett is kissé, hát természetes, hogy az embereim jól megagyalták. Rászolgált a gazember. Ez az egész!

Ez az egész? De már ezen nevettünk mind a ketten. Azt mondtam neki:

– No öregem, csakugyan kutyabaj. Attól féltem már, valami semmiség miatt ütötted össze a tengelyt a törvénynyel. Ott bizony nem találtunk volna pártfogót. De a mit cselekedtél, az csakugyan nagy eset. A Corpus Juris ezt actus majoris potentiae-nek nevezné. Ha valaki nemes emberen követte el: fejét és jószágát vesztette miatta. De a mai törvény is keményen fogja, ha nem nemes ember is az a Leválik asztalos. Rettentő eset ez. Éppen azért légy csak nyugodt barátom. A hajad szála se görbül meg.

Csakugyan igy gondoltam.

Ha az ügyből rendes büntető per lesz: akkor a sulyos itéletet kikerülni nem lehet, Bakony urát pedig sulyos itélet alá vonni elképzelhetetlen. Tehát büntető pert csinálni a dologból nem szabad. Sőt még azt se szabad, hogy Bakony urát a vizsgálóbiró kihallgassa.

Kocsira ültem s nyargaltam Komáromba, Nagy-Keszire, saját szememmel és saját fülemmel győződni meg, mi történt hát valósággal? Hiszen Bakony urának mintha sejtelme se lett volna az ügy komolyságáról.

Bizony semmi vigasztaló se volt tapasztalataimban.

Az eset ugy történt, a hogy elbeszéltem.

A királyi ügyész és a vizsgálóbiró kegyetlen elszántságra készültek. Meg kell törni a gőgös nagy urat. Nem élünk már a középkorban. A szegény ember se rongy és szemét, a melyen büntetlenül tipródhassunk. Van már joga, törvénye és igazsága a szegénynek is. Az igazság a birodalmak szegletköve.

Szentül igaz ez mind. De azért nagy sietve fölkerestem a királyi főügyészt. Tanácskozni vele s tanácsát kérni.

A főügyész Kozma Sándor volt. Benső jó barátom, forró rokonszenv kapcsolt hozzá. A régi remek táblabirák közül való ember. Örökre elmult korszak utolsó hirmondója. Nagy eszmék és szent érzések közt nőtt fel ifjusága. Petőfi, Kerkapoly, Jókai voltak valamikor versenyző társai. Tökéletes magyar volt minden erényünkkel és minden gyöngeségünkkel. Szabad lelke, nemes szelleme, lángoló emberszeretete. Ő még tudott busulni és lelkesülni magyar mivoltának gondolatán.

Elmondtam neki az esetet apróra. Nagyon meghatotta. Ő nem vajdának csufolt engem, hanem prófétának.