Part 2

A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra hányták mindenüket. Három haramia őrizte a zsákmányt.

Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:

– Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkisérnek a legközelebbi faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az, a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.

De még egy korty papramorgóval is megkinálta őket, mivel hogy nagyon hideg volt. Igy bocsátotta utnak a pandúrsereget.

Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat ujra fel kellett szerelni. Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést tette a gyülésen:

– Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak!

Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességeért jót nem állok. Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanutól, se nem feltétlen hitelü, előkelő férfiutól. De az eset egészen valószinü. Valami töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinművében elég halványan fel is használta.

Az eset a következő:

Sobrit Tapolcza felől nagyon szoritották, át kellett vonulnia a Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai; más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy Tihanynál szük a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés. Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.

Ment hát Tihany felé.

De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.

A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt Tolna-, Veszprém-, Zalavármegyékben. E családból való volt az én apai öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban voltam, noha ez zalavármegyei volt.

Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökiti. A dalnak egyik szaka igy szól:

Nem félek én se a Paáltól, Se a nagybajszu Kaszástól, Se a nemes vármegyétől, Csak a rózsám két szemétől.

Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak őrmester s épen Somlyó-Vásárhelyen volt őrállomása; Kaszás pedig Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.

Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu. Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangu férfiu is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig mondogatta:

– Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom, föltekerem a bajuszomra.

E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire Sobri fülébe is.

Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.

Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogyban vannak a szántódi révnél és semmi más szóra át nem jönnek, csupán csak a nagybajszu Kaszás intésére. Az ő fehér lobogós intése nélkül nincs hidas, nincs komp.

Sobri összeütötte sarkantyus csizmáját.

– Ez se baj. Azért mégis csak átmegyünk.

Tihanyban nem kellett félnie üldözéstől, meglepetéstől. Ki őrizné, ki bántaná azt a szegény kis falut? Barátok vannak ugyan a zárdában. A barátnak van is kenyere, bora elég, de pénze ugyan nincs.

Sobri pihenőt tartott a kocsmában, legényei ettek, ittak, mulattak, még kissé aludtak is. De a pihenő alatt mégis fölszerelt egy lakodalmas menetet négy kocsi népséggel s egy kocsi czigánynyal. Menyasszony, vőlegény, nyoszolyólányok, vőfélyek, lakodalmas vendégek akadtak elegen. Még káplán is akadt palásttal, a ki kiséri a nászba menőket.

A tihanyi révnél nem volt csárda, csak egy nagy nádfedeles épület. Szin, félszer volt ez az utasok számára. S tanya a révészek s most a pandúrok számára. Két-három óriási jegenyefa a félszer mellett. Kis gyermekkorom óta mindig láttam a messzeségből a hatalmas jegenyéket, de valami husz év óta eltüntek azok is. Talán vénség, vagy talán a teknővájó czigányok elpusztitották.

Ott mulatott, ott iddogált, ott dalolgatott s ott szidta pandúrjait a nagybajszu Kaszás, a jegenyefák árnyékában. Felülről, Tihany ormáról, szőlők és csalitok közt kigyózott le a szük kocsiut a révhez.

Egyszer csak fölnéz egy pandúr a hegy ormára.

– Nini, lakodalmasok!

Nézi a nagybajszu Kaszás. Csakugyan lakodalmasok. De a pisztolylövéseket is hallja, a piros kendők lobogását is látja, a hegy ormáról egy-két muzsikahangot is odasodor a szellő.

– No gyerekek, mulatunk ma egyet!

A nagybajszu Kaszás mondta ezt. Tudta ő azt, hogy a nászba menőkkel jó tihanyi bor is van, lány is van, menyecske is, muzsika is. S mi kell egyéb?

Csakugyan odaér a lakodalmas menet. S a ki legelőször leugrik az első kocsiról, az a vőlegény. De nagy mennykő csutorát is emel magához s megy tisztességgel nagybajszu Kaszáshoz.

– Szerencsés jónapot, komiszáros uram. Dörgicsei Pista a becsületes nevem, vőlegény is volnék, Köröshegyre mennék, szerelmes mátkámat is vinném, ne vesse meg tőlem ezt az ital jó bort.

S nyujtotta a nagy csutorát.

Soha se lett volna a nagybajszu Kaszás igazi nemes ember, hanem sokkal inkább gézenguz, kapczabetyár sarjadék, ha ezt a tisztességes kinálást el nem fogadta volna. De bizony nagyot huzott a csutorából. Az igaz, hogy a bor is jó volt benne.

– Jól esett fiam!

– Adja isten egészségére!

De már erre a czigányok is mind lemásztak a kocsiról, leszedték a szerszámokat is s ráhúzták a ropogóst. A násznép tánczra kerekedett s olyan hejjehujját csapott, csakugy bólintgattak rá a nagy komoly jegenyefák.

Nagybajszu Kaszást se kellett valami nagyon biztatni. A menyasszony első szavára belekeveredett a ropogósba. Hires toborzó volt, csakugy bámulta a lakodalmas népség.

A vőlegény egyszer odafordul hozzá:

– Komiszáros uram, a vizen nem szeretnénk megesteledni, ha szivesen átszólitaná a kompot.

– Igaz a fiam!

Kihozatta a félszerből a fehér lobogót s átlengette a szántódi révbe. Megvárta, mig a révészek összeszedelőztek s meginditották a hidasokat.

Jó egy óra mulva minden kocsi, minden ló, minden ember, leány és czigány a kompon volt s indult neki a nagy viznek. A vőlegény is elbucsuzott a nagybajszu Kaszástól. De a mikor elbucsuzott, ezt is mondta:

– Volna még egy utolsó szóm a komiszáros úrhoz. Lépjen be a hajóba s jöjjön át velünk. A szántódi csárdában töltsünk el még egy jó órát együtt.

– Igazad van fiam, megyek.

A szántódi csárda szemközt feküdt Somogyban a tihanyi révvel. Voltaképpen révház volt egyuttal az is. Akkor még viz vette körül, töltésen lehetett hozzá jutni. Most is megvan, kissé más alakban.

Ott is folyt a dinom-dánom.

De a vőlegény egyszer csak intett lakodalmas társainak. Azok azután kimentek a kocsikhoz, gunyáikat kiszedték a ládákból és ülések alól, de fegyvereiket is. Kis idő mulva visszajöttek seregesen, kanász-kalappal, Sobri-szürrel, állig fegyverben.

Nagybajszu Kaszás csak bámult, csak hatalmas bajuszát sodorgatta. Mi akar itt lenni? Furcsa sejtések röpködtek agya körül.

Nem sokáig bámult. A vőlegény odalépett hozzá.

– Most már mennünk kell, komiszáros uram. Köszönjük a jó mulatságot. Nem vagyok én Dörgicsei Pista, se vőlegény nem vagyok én, mert én Sobri Jóska vagyok. Ezt is csak azért mondom, hogy megtudja kelmed, hogy Sobri Jóskát mégse sodoritja fel a bajuszára. De azért harag ne legyen közöttünk!

Nagybajszu Kaszás nagyot sodoritott a bajuszán. Érezte, hogy Sobri nincs a bajusza közt. Azután nagyot ütött csizmaszárára spanyolnád vesszejével.

– Az áldóját az öregapádnak, Sobri, csúffá tettél! Elmehetsz, utad nem állhatom, de azt ne felejtsd, ott voltam a lakodalmadon, ott leszek nemsokára a temetéseden is.

Kezet fogtak. Sobri ment a maga utjára. A komiszáros pedig szemre birta a czigányokat. Szijjat hasit a hátukból, ha egy szót is szólnak arról, a mit láttak és hallottak.

Mégis futó tűzként terjedt el az eset hire. Bizonyosan maga nagybajszu Kaszás beszélte el.

Igaz-e ez a történet? Én igaznak tartom. Gyermekkorom óta ismerem. Vármegyém pandúrtisztjei is ugy tudták, ugy beszélték, mint igaz történetet. Ugy szól róla a népdal is.

Milfajt nem szól erről vallomásában. De ez semmit se bizonyit. Milfajt a látóhegyi bitón előbb kilehelte lelkét, semmint Sobri eltünt a világból. Sobri még élt azután egy darabig.

A rege ugy szól, hogy a tihanyi ut lett volna Sobri utolsó utja a Bakony vidékéről Somogyba. Ez után nem sokára következett volna a lápafői ütközet és Sobri halála.

Ez azonban nagyon kétséges.

A mikor társát, Fűmagot, később, már Sobri halála után, elfogták s kihallgatták: ez nyiltan azt mondotta, hogy a szolga-győri rablás után, a nagy üldözés alatt, Sobri és társai a Balaton jegén keresztül menekültek és pedig a sarvalyi, uzsai, lesencze-tomaji erdőkön s a Sárkányerdőn át Meszes-Györöknél Fonyód irányában. Ha ez igaz, akkor a tihanyi ut más időben történhetett.

Kopácsy József főszolgabiró azt is kérdezte Milfajttól, hova rejtették el Sobriék a rablott kincseket?

Milfajt azt felelte, hogy Sobri kincsei egy óriási odvas fában vannak eltemetve, Sümeg közelében, valahol a rendeki erdőkben.

– Megtudnád-é mutatni azt a fát?

– Talán meg, de fogadást nem teszek rá, meg vagyok már zavarodva.

Igaza volt. Nagy sebje miatt erős seblázak gyötörték kihallgatása alatt és a siralomházban is.

A talponálló biróság nem is halaszthatta el az itéletet és a végrehajtást. Egy-két nap alatt végeznie kellett, mert különben Milfajt a törvény szerint kisiklott volna a talponálló biróság kezéből. De az is nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem élhet. Majkon kapott lősebében el kell pusztulnia. Sümeg az erdők járásával hatvan-hetven kilométer távolság Veszprémhez, három-négy napba is belekerült volna az odvas fa keresése.

S aztán hátha még se találják meg? Halálra itélt s azon kivül halálos sebben kinlódó embert nagy kegyetlenség lett volna napokon át messze vidékre, erdőn, tüskön-bokron át hurczolni.

S mit is érhettek azok a kincsek?

Egész biztossággal csak annyit tudott a nemes vármegye, hogy kincs-számba menő érték Sobri kezébe csak a kónyi és szolga-győri rablásoknál juthatott. Amott a győri püspök s itt Hunkár Antal kincseiből. Aranygyürük, órák, lánczok, ékszerek s ezüstnemüek. A váczi püspök mesés kirablásának történetét csak képzeleti mende-mondának tartom. Erről egyébiránt még egyet-mást elbeszélek.

Sobriról az a legjobban elterjedt monda, hogy a gazdag emberektől elszedte a pénzt és a szegény emberek közt kiosztotta. A gunyhók szegény lakói ezt regélik róla még Horvátországban, még Dalmácziában is. Neve csodálatos népszerüségének ebben látom okát.

De igy nyersen ez se igaz.

Sobri pályája igazán csak két évre terjed. 1835-re és 1836-ra. Az 1837-ik évi élete február 16-ig már csak folytonos üldöztetés közt folyt le. Néhány pajtása már korábban is, később is haramia volt, de ő maga nem. E két év alatt pedig nagyobb értékü kincset nem gyüjthetett.

A szegények iránt való bőkezüsége is más természetü. Igaz, hogy bőkezü, jószivü volt bizonyos értelemben. Ama hiteles esetek is, melyeket elbeszéltem, ezt bizonyitják. De nem pénzosztogatásban, hanem másként volt bőkezü a szegények iránt.

Emlitettem már, hogy leginkább vásárosokat, urasági tiszteket, bérlőket, zsidót, papot fosztogatott, különösen a gyolcsos tótokat megvámolni el nem mulasztotta.

Sok vég gyolcsot harácsolt össze. Megkivánta, hogy legényei oly tiszták legyenek, csak ugy ragyogjanak. De ezen kivül pazarul osztogatta a gyolcsot a falvakban, a szegényebb sorsu asszonyok és leányok között. Áldották is érte.

És osztogatta a bécsi piros fejre való és nyakra való kendőt. Ez kedvelt ruhadarabjuk volt a paraszt nőknek. Ezt viselték tul a Dunán mindenfelé. »Bécsi piros« volt a neve. Ezt szoritotta ki egyelőre a nemzeti védegylet mozgalmai alatt a magyar kékfestők által gyártott fehér czifrás, kék keszkenő. A bécsi pirost nem tudták olcsón gyártani a mi festőink. Sobri száz számra, ezer számra osztogatta szegényebb nők közt a bécsi piros kendőt.

Milfajt vallomásának még egy pontjára rá kell mutatnom.

Kopácsy József jó öreges, mult korszakbeli ünnepélyességgel ezt a kérdést intézte Milfajthoz:

– Szállj magadba, istentelen gonosztévő s nyomorult lelkiismereteddel számot vetve, valld meg igaz lelkedre, vajjon igazán megtörtént-e, hogy ama rabló, gyilkos, haramia Sobri Józsi Veszprémben is megjelenni, az uraságok tánczmulatságában részt venni s uri nőkkel tánczolni nem iszonyodott, sőt ezt a borzasztó vakmerőséget is egyenesen elkövette?

Milfajt felelete rövid:

– Ezt én soha nem hallottam senkitől.

Milfajt tehát ezt nem tudja, még ha megtörtént is.

De akár megtörtént, akár nem: maga a kérdés azt bizonyitja, hogy ezt abban az időben széltében beszélték s erősen hitték. Kopácsy József nagyon komoly ember és komoly biró volt. Jól ismertem. Egészen hiába való üres mende-mondára haldokló emberhez ezt a kérdést nem intézte volna.

Valóban akkor is, azóta is, szentül hitték igen sokan hogy Sobri uri társaságokba is befurakodott időnként. Ezt a hitet természetesen nem lehetett ama balhittől elválasztani, a mely szerint Sobri nem volt más, mint vagy Csuzy János, vagy Vay Józsi gróf. Ezek csakugyan urak voltak.

Sobri csakugyan deli szép alak volt. Tökéletes termet s a legszebb paraszt arcz. Tiszta szemek, kerek, üde, szabályos arcz, alig kibujt pörge bajusz, sima áll. Fiatal kora természetesen csak élénkebbé tette az ugynevezett férfiszépséget. Hiszen halálakor alig mult huszonöt éves. Bátorság, erős figyelés, jó modor és eleven észjárás nélkül alig lehetett volna ilyen fiatalon s kezdő ember létére oly soktagu haramiacsapat vezére.

Nem lehetetlen, hogy némi uras szokásai, mozdulatai s szójárásai is voltak. Husz éves kora előtt gyakran megfordult a baltavári kastélyban, a hol – mint Hoitsy Pál barátom irja – az egyik belső fiatal cselédlánynak volt a szeretője.

III.

(A váczi kaland hagyománya. – Öreg barátaim nem tudtak róla. – Osváld Dániel. – Fűmag megejtése. – Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a váczi püspököt? – Miként keletkeznek a hagyományok?)

Sobri váczi kalandjáról meg kell emlékeznem. Nem azért, mert az a kaland igaz történet, hanem azért, mert a Sobri-hagyományok közt talán az van elterjedve legszélesebben. A Duna-balparti felső vármegyékben szentül hiszi, széltében beszéli minden mesemondó ember.

Túl a Dunán, a Bakony vidékén én soha nem hallottam. Pedig hát Sobri ott született, ott élt, ott üzte veszélyes játékait, ha szemernyi igazság volt is abban a kalandban, emlékének ott fenn kellett volna maradnia. De életében se tudtak róla se Veszprémben, se Pápán.

Ha Veszprémben tudtak volna: Kopácsy József főbiró bizonyára megkérdi ezt Milfajttól. Hiszen százszor kisebb jelentőségü mendemonda iránt is kérdezősködött.

Volt nekem Pápán három öregebb nemes barátom s bizalmas ismerősöm. Semmi efféle dolgot el nem titkoltak, sőt el sem hallgattak volna előlem. A mit Sobriról tudok, azok nagy részét is tőlük tudom.

Az egyik volt Vermes Illés, Pápa városának 1848-iki követe s vármegyémnek 1872-től való alispánja. A mult század negyvenes éveiben a pápai Esterházy-uradalom fiskusa. Éles eszü, erős figyelésü, művelt ember. Sobri korában már több mint huszonöt éves. Lehetetlen, hogy a váczi kalandnak, ha csakugyan megtörtént, hirét ne hallotta volna.

Másik öreg barátom volt Pápay Miklós, szintén pápai uradalmi fiskus s táblabiró. De a lánglelkü nagy táblabirák sorából. Együtt is szolgáltuk a vármegyét s nagy rokonérzés kapcsolt össze bennünket. Apja Pápay Sámuel volt, a jeles magyar irodalomtörténetiró, Kisfaludy Sándornak s Kazinczy Ferencznek bizalmas barátja. Levelei egy részét Kazinczy leveleivel mostanában adja ki a Tudós Társaság. Volt másik lángelméjü fia is Pápán. Ez Pápay Lajos volt. Róla is szólok még, ha röviden is, ez elbeszélésem folyamában. Ezek se tudtak Sobri váczi esetéről semmit.

A harmadik öreg barátom Osváld Dániel, egykori megyei tiszttársam, később Pápa városának polgármestere. Legalább is 87 éves lehet s szellemi erejének ma is megvan teljessége. Sobri idejében 17–18 éves ifju lehetett már.

Azért is fel kell emlitenem, hogy Szépfaludy Ö. Ferencz lássa, hogy a Sobri-legendák történeti valóságát ezek a férfiak sokkal jobban megvigyázhatták, sokkal jobban meg is őrizhették, mint Szigeti József szinművészünk, a ki a Sobri idejében még érettlen gyerek volt s családjának szerény polgári helyzeténél fogva a vármegye dolgairól egyébként se értesülhetett tisztán. Holott ezek a férfiak egykoruak, már akkor is tekintélyes állásban levők s állásuknál fogva a Sobri-világ több kisebb-nagyobb szereplőjével valósággal érintkeztek.

Osváld Dániel nemes öreg barátom például személyesen is ismerte Sobrit. Szemtől-szembe volt vele 1836-ban. A vasvármegyei Ostfiasszonyfa határában volt akkor a Ragyogó-csárda. Kertész János a csárdás. Osváld Dániel, mint fiatal mérnök-gyakornok, ott étkezett, a mikor Sobri és társai odamentek s a csárdástól holmi aprópénzt harácsoltak. Ott tudta meg azt is, hogy Sobri kis ideig Szentgyörgyi Horváth János uraságnál is kanászbojtár volt Répcze-Szentgyörgyön. Ismerte Sobri társai közül Pap Andort is. A ravaszdi erdőn látta. Akkor sánta s törődött embernek tünt fel előtte.

Ismerte Recze Marczit, a kit – mint emlitettem már – álnéven Fűmagnak is, Kalarábinak is neveztek. Ennek kézrekeritésénél is jelen volt 1837-ben.

Az igriczei erdőket mérte Zalában. Ellátása Rumy Ferencznél volt, Igricze uránál. De a jó Rumy Ferencz rettenetes vallásos, jó katholikus ember volt, Bucsu-Szent-Lászlóról barátot tartott a házánál s naponként többször is misét hallgatott. Ez ugyan nem lett volna baj, hanem baj volt az, hogy kegyetlenül tartotta a bőjtöt s holmi teknősbékával és csigabigákkal volt tele pecsenye helyett az asztal. Osváld kálvinista gyomrának sehogy se tetszett ez az állapot. Sobriék ott kalandoztak a vidéken, e miatt egy csomó pandúr őrizte az erdőket. A pandúr jól élt. Juhot, bárányt, malaczot, süldőt piritott nyárson az erdőben. Csodálatos vonzóereje volt a fiatal mérnökre az ősi, felséges, nyársonsült pecsenyének. Kissé füstös izü, de mi az, ha az ember megszokja? A párolt sültet élvező mostani világnak sejtelme sincs arról, minő felséges ize és illata van a szabad levegőn és szabad tüzön sült üde husnak. A kálvinista ifju mérnök kijárt az erdőre a pandúrokkal lakmározni.

Ilyen lakmározás közben egyik napon azt mondja az őrmester egyik pandúrjának:

– Eredj, nézz körül, hozz egy marok piroshátu gombát.

A pandúr elmegy s gombakeresés közben beleütközik Fűmagba. Fűmag rálő, csákóját átlövi. A puskadurranásra a pandúrok fölugrálnak. Fűmagot megkeritik, meglövik s vasra verik. Igy került Fűmag a sümegi talponálló biróság elé.

A népköltészet ezt a duhajt kegyetlen embernek rajzolja. Akkor ifjabb Csányi László szolgabiró volt a vidéken, a későbbi vértanu hires Csányi László rokona. Ez a szolgabiró is összekeveredett egykor Sobriékkal. Szalapa volt az összeütközés helye. A szolgabiró fiatal, heves, megfontolatlan ember volt. Még éjjel is üldözte a duhajokat az erdőn, de minthogy koromsötét volt, hát lámpással. Nagy nevetség lett ebből. Hiszen a pandúr a lámpásnál nem láthatta a duhajt, ez pedig jól láthatta a pandúrt. A Sobri népdal igy emlékszik a fiatal Csányiról és Recze Marcziról:

Csányi gyerek is itt vagyon. Recze mondja: lőjjük agyon. Sobri mondja: ne bántsd őket. Kiméld a szoknyalesőket. Szalapai kertek alatt Csányi gyerek majd ott maradt. . . . . . . . . . . . . . . .

Osváld Dániel még ezentul is sok részletet tud a Sobri-legendákból, de a váczi kalandról ő se tud semmit, ő se hallott semmit. Elmondom most ezt a kalandot, ugy, a hogy a nép mende-mondáiban él.

A váczi püspök akkor Fogarasföldi örökös gróf Nádasdy Paulai Ferencz volt. Nagy úr, exczellencziás úr, sok aranya, sok kincse, utóbb kalocsai érsek.

Egyszer csak egy szegény ember megjelenik portásánál s egy levelet ád a kezébe. De élőszóval való üzenetet is hoz. Az üzenet igy szól:

– Sobri Jóska a visegrádi erdőben mulat, tisztelteti az exczellencziás urat s kezeit csókolja; – holnapután, csütörtöki napon, délután 4 órakor pontosan meglátogatja, nem is kiván mást, csak egy pohár jó bort s egy tarisznya aranyat.

Ez volt a levélben is.

Közlik a püspökkel s a belső papokkal.

Bolondság az egész. Hogy jönne ide Sobri? Ha jönne is, csak van esze, előre csak meg nem mondja, mikor jön.

De hátha nem bolondság. Sobri Jóska fenegyerek. Kitelik attól még ez is. Végre is a nagy egyházfejedelmet veszélynek kitenni nem lehet.

Nosza, járási főbiró, állj elő pandúrjaiddal. Pesti katonai főparancsnok is állj elő a vasas németekkel. Szálljatok meg minden utat, minden utczát, minden házat, tőrbe kell csalni Sobri Jóskát.

Másnap levél jön Pozsonyból. Irja Bezdédi és Kisbákai báró Bémer László dulczinai püspök. Jelenti, hogy Bécsből jön, a felséges császári udvarból és csütörtökön délután 4 órakor alázatos tiszteletét teszi ő exczellencziájánál.

No ez kellemes látogatás. Azt suttogják, ő lesz a nagyváradi püspök nemsokára. Szivesen kell fogadni. Meg is jelentik a főbirónak és a vezénylő tisztnek a látogatást. A dulczinai püspököt bocsássák be bátran a rezidencziába, de minden más teremtett lelket füleljenek le.

Eljön az óra.

Báró Bémer püspök csakugyan pontosan megérkezik. Uj hintó, ezüstös szerszám a lovakon, fényes lovak, huszár a bakon kalpaggal, mentével, karddal, a hogy illik. Üdvözlik a főbirák és tisztek.

Szivesen látott vendég. A váczi püspök maga siet eléje. Jobbfelől bocsátja, karját karja alá ölti s ugy vezeti be. De azt még hallja a cselédség, a mint a vendég mondja:

– Domine Excellentissime! Csak egy minutám van. A palatinus ő fensége parancsol. Még ma nála kell lennem Budán!

Bemennek a legbelső szobába. Ott körülnéz a vendég s kiveszi karját a váczi püspökéből. Igy szól:

– Kegyelmes uram, se a pohár bort nem látom, se a tarisznya aranyat! Pedig megirtam, meg is izentem!

Bizony a bort és aranyat a váczi püspök se látta. De nem is látott, nem is hallott e szóra semmit. Csak sóbálványnyá meredt.

Nem a dulczinai püspök állt ő előtte, hanem Sobri Jóska, a félelmetes haramia.

De a haramia mosolyogva üt a püspök vállára.

– No csak legyen nyugodt, kegyelmes uram! A pohár bort máskorra hagyjuk, a tarisznya aranyat hamarosan összeszedjük, azután kegyelmes uram elkisér engem kocsimon Göd-felé a temetőig, fél órába se telik s mintha sohase láttuk volna egymást.

Megfogta pisztolya agyát, kivette a pisztolyt s megnézte: rendben van-e?

Rendben volt. Aztán helyére visszatette.

De a kegyelmes úr is látta, hogy az a pisztoly átkozottul rendben van.

Nem sok idő telt el, alig negyedóra, csak jön ám a kegyelmes püspök kedves vendégével karonfogva s mosolyogva folytatott csöndes beszélgetéssel. Együtt beülnek a kocsiba s megy velük a kocsi, csak ugy robog. Az egész cselédség látta. A főbirák és tiszt urak üdvözölték is őket.

Kiérkeztek a temető felé a Duna partjára. Csakhamar megállt a kocsi és Sobri kiszállt, de kocsisának, huszárjának rendeletet adott.

– A kegyelmes urat visszaviszitek s a nagy templom előtt kétszáz lépésnyire leteszitek. Azután lóhalálában mentek utatokra.

Csónak volt a Dunán. A csónakban halászok, révészek. Mindannyian Sobri legényei. Csak ugy sivitott, ugy vitte a csónak Sobri Jóskát a tulsó partra.

A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró ujjongva fogadta a kapuban.

– Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide közel se jönni, ha engem lát. Ime öt óra és szine világát se láttuk.

A kegyelmes úr keserü vidámsággal felelte: