Part 9

A család nemessége tehát nem nagyon régi. Alig terjed hét nemzedékre. A névből magából azt kellene következtetnem, hogy a család délszláv eredetü vagy legalább horvát eredetü. A szláv nyelveket nem ismerem. De sokszor olvastam, hogy például Rigó-Mező szerbül Kosszovo-Polje. Sokszor hallottam, hogy Kerka-Völgye vagy Kerka-Mezeje horvátul Kerka-Polje. Zalában is van Kerka nevü folyó, partjain és közelében már horvátok, vendek laknak s annak mellékét Kerkapoljének nevezik. Minden látszat arra utal, hogy a Kerkapoly név innen és igy keletkezett.

Szinte bánnám, ha arról kellene meggyőződnöm, hogy a család nem magyar eredetü. Testben, lélekben, a szellem óriási őserőiben, de még gyöngeségeiben is a család valóságos magyar fajbeli. Nemzetünk történelmének legnagyobb alakjaiból német, szerb, oláh ugy is elorzott már jó csomót. Nem szivesen adnám nekik a Kerkapolyakat is.

A Bakony-vidéki eredetet tisztán szóbeli hagyomány tudja és bizonyitja. De a mult század elejétől kezdve már én is tudom és bizonyitom, a mint elbeszélésem folytán majd kitudódik.

Kerkapoly I. Ferencz, a nagy miniszter ősapja, Balaton-Udvariban lakott. Ott volt ugynevezett kisnemes. Ott volt kis birtoka, kis háza, jó szőleje, semmi jobbágya. A régi Kerkapoly-ház ma is megvan. Egyszerü, szegényes ház nádtetővel. Néhány év előtt jól megnéztem. Teteje nem is lehet más, mint nád. A nádat a Balaton ingyen termi. A nádtető sokkal olcsóbb és hasonlithatatlanul jobb mindenféle más tetőnél. Könnyü és tartós. Kevés gonddal száz évig eltart. Nyáron hüsiti, télen enyhiti az időjárást azok számára, a kik benne laknak. Tüzet könnyen fog ugyan villámtól, égő szomszédháztól, de hát egyéb tető is csak elég, elhamvad, ha isten ugy akarja. A mikor pedig már a nádtetőt a zöld moha, fülfű, kövi rózsa egészen benőtte, jobban ellenáll a külső tűznek, mint akármiféle zsindely. Azután a veszett nagy jégeső a cserepet, palát, zsindelyt mind agyon veri, holott a nádtető föl se veszi azt. Okos ember azért a Balaton partján nem is épit másként, csak nádtetőre.

De miként került hát Kerkapoly Ferencz Balaton-Udvariba?

Szomoru ennek a története. Még szomorubb egész nemzetünkre, mint a Kerkapoly-nemzetségre.

A mikor a török kitakarodott hazánkból s a mikor dicső fejedelmünk, Rákóczi Ferencz, a Márvány-tenger partján örökre lehunyta szemeit: a németnek az jutott eszébe, jó lenne Magyarországból kiirtani a magyart. Nem tűzzel, nem vassal, nem fegyver élével, hanem alattomosan, ravaszul, mégis erőszakkal, égbekiáltó igazságtalansággal.

Száz módot talált ki rá.

Az egyik módot a Bakonyban alkalmazta nagy sikerrel. Ott van például az öreg Bakonyban két Lőd nevü falu egymás mellett. Az egyik Város-Lőd, a másik Kis-Lőd. A régi irások szerint hajdanta a két falu egy volt s a neve Leveld volt. Ebből lett Lövöld, ebből pedig lett Lőd. Nevezetes története van Nagy Lajos királyunktól kezdve, de ehhez semmi közünk. A török elpusztulása óta a veszprémi püspökség birtoka volt. Nagy messzeségben rengeteg erdőségei voltak. A legszebb bükkök, cserek, tölgyek, hársak a föld kerekségén. Az igazi öreg Bakony. Mindenütt, a hol most Város-Lőd, Kis-Lőd, Cseh-Bánya, Német-Bánya és Farkas-Gyepü és Koplaló falvak és puszták feküsznek.

A két Lődnek jó magyar, jó nemes és jó kálvinista lakói és birtokosai voltak, kiváltképen Kis-Lődnek. Itt birt és lakott különösen a Kozma- és Kerkapoly-nemzetség is. Az a Kozma-nemzetség, a mely a mi időnkben Kozma Sándort, a nagy főügyészt és Kozma Ferenczet, a világ legnagyobb lóismerőjét, adta nekünk. E családnak még a nemesi neve is Leveldi Kozma.

Mária Terézia magyarpusztitó korszakát élték őseink. A veszprémi püspök Padányi Biró Márton volt. Van neki még némi irodalmi neve is. De erős nagy úr volt, hatalmaskodó indulattal. Származása és egyénisége tiszta magyar, vallása buzgó, lelkes római, a minthogy a veszprémi püspök más nem is lehetett, de politikája kutyahitü német. Igy tetszett a magyarirtó kegyes királyasszonynak.

Padányi Biró Márton püspök úrnak nem tetszett a kálvinista magyar se szomszédnak, se alattvaló jobbágynak. De ha jobbágya volt, könnyen elbánt vele. Elvette ökrét, lovát, gunyáját, gyerekeit s minden jószágát, magát pedig szélnek eresztette, pokolba kergette, bujdosásra vagy áttérésre birta s a ki nála maradt, németté tette. Igy tettek a nagy uraságok is, az Esterházyak és a Zichyek s a nagy egyházi rendek is, a zircziek, a Benczések, a veszprémi káptalan. Ma mind jó magyarok, de akkor bolond volt a divat. Igy lett tele az öreg Bakony apró-cseprő, kisebb-nagyobb sváb faluval. A honából, szülőföldéről kivert szegény magyar föld népe akkor még nem mehetett Amerikába, elszéledt erre-arra. Nagy a világ.

A nemes emberrel nem lehetett elbánni ily könnyü szerrel. A nemes emberre nem hajtott rá oly könnyen se iró, se biró, se végrehajtó. Ha pedig hajduval akart volna rátámadni valami nagy uraság: a nemes ember nagyon hamar fokosra, kardra, puskára kapott s arra se volt röst, hogy segitségért beszóljon Szent-Gálra, Vámosra, Adáz-Tevelre vagy egyik-másik közeli nemes faluba. A nemes ember mind atyafinak, mind egy ősi családhoz tartozónak érezte magát.

– Ne hagyjuk az atyafiakat! Ránk is kerülhet a sor.

Ez volt a jelszó.

Nehéz szó, erő is volt mögötte. Padányi Biró Márton püspök úr sehogy se látta tanácsosnak a kis-lődi nemesek ellen hatalmaskodást kezdeni. Hanem szemre birta őket szép szóval, álnoksággal.

– Lássák be a nemes urak, békén egymás mellett nem maradhatunk. De én rosszat nem akarok még se, pedig volna erőm, hatalmam mindenre. Hanem van nekem nagy darab földem a Balaton partján, odaadom cserébe. A nemes uraknak ugyan terhükre esik a költözködés és épitkezés, de én ezt is szivemre veszem s minden kis-lődi tiz hold földért adok a Balaton partján husz hold földet.

Igy beszéltek a püspök úr is, küldött emberei is, sőt utóbb még a járásbéli megyei tiszt urak is. A püspök úrnak, ha úgy akarja, messze ér a karja.

Jól van no! Gondolkodóba estek a nemes urak. De legelőször mégis meg kell nézni azt a Balatonparti darab földet.

Megnézték. Megmutatták nekik azt a földet, mely a három Dörgicse alatt a hegyek lábán Akali és Örvényes közt elterül mind a viz partjáig. Ebből bizony kikerül tiz hold helyett husz hold.

Ritkás erdővel, vénhedett cserfákkal, vadrózsa és kökénycsalitokkal volt benőve az egész terület. Valami kis szégyenlős patak is csörgedezett rajta.

– Irtani kell itt atyafiak!

Hát hiszen az se nagy dolog. Nem őserdő az az erdő.

– Hát ha a földje nagyon köves?

Vágjunk belé. Száz helyen is belevágtak a likvágó kapával. Bizony volt ott kő elég. Még pedig ökölnyi apró mozgó kő. De azért televény is akadt. Helylyel-közzel lehet szántóföldet csinálni, legelőnek épen türhető, bor is jó terem a dörgicsei hegyek oldalán, éhen halni épen nem szükséges.

Hanem azért mégis csak rossz csere lesz az. Nem lehet azt ugy sebtében elfogadni.

Megint csak előálltak a püspök úr besugói, üzenethordói, küldött emberei.

– Gondolják meg a nemes urak jól, de azért ne sokat késlekedjenek. A püspök úr nagy úr, prókátor kezébe adja az egész falut. Neki nem kerül semmibe, hiszen ott vannak az uradalmi fiskálisai Veszprém-, Zala- és Somogyvármegyékben. Nem is egy, hanem három. A király az ő pártját fogja. A Kanczellária, a Konzilium, a Nádorispán, az Országbiró, a főispán, mind az ő kezére dolgozik. Mit ér ilyen hatalommal szemben nemzetes uraimék minden erőlködése? Eltart a pörösködés huszonöt esztendeig. Azalatt a költség koldussá teszi nemzetes uraimékat. Ha sovány is az a csere: mégis csak jobb lesz azt elfogadni!

Utóbb is ez lett a vége.

Minden nemes kálvinista magyar család fölkerekedett Kis-Lődön s átköltözött a Balaton-partjára. Átköltöztek a Kozmák és Kerkapolyak is. Egyes egyedül a Vida-család maradt meg Kis-Lődön. Meg is verte az Isten. Nem segitett rajta az se, hogy áttért a püspök úr kegyes hitére. Utóbb nemességét is elkorhasztotta az idő. Németté lett, svábbá lett, a faszénégetést és talicska-csinálást is megtanulta. Mikor ezelőtt épen negyven esztendővel kezembe vettem a falu magyarságának ügyét, akkor már egy Vida-sarjadék se tudta beszélni ősanyáinak édes magyar nyelvét.

Ez is furcsa eset volt, másutt mesélem el.

A nemzetségek szóbeli hagyományai szerint igy kerültek a Kerkapolyak a Balaton partjára. Eredetileg hát az öreg Bakony szülöttei ők.

Az illető családok hagyományai szerint sok kálvinista nemes család mozdult akkor ki ősi örökéből. Emlegetik a Gondol, Sebestyén, Sólyom nemzetségeket is. Valamennyi költöző nemzetség nem is Balaton-Udvarira szállott, szálltak Szent-Gálra, Szent-Antalfára, Köves-Kállára, Monoszlóra, Tót-Vásonyba, Akaliba és Balaton-Füredre is.

De a nagy miniszter épen bakonyi termés. Ott született Szent-Gál községében. Apja ott élt, ott halt. Ott van eltemetve a régi temetőben. Majd megnézzük sirját is.

A kis-lődi nemesek nem jártak szerencsével. A csere nem jól végződött. Ivadékaiknak volt okuk megsiratni.

A falut fölépitették, ma is áll. Közvetlenül a Balaton partjára épitették, hogy a kacsák, libák utczáról, udvarról egyenesen mehessenek a vizre. De a rák, hal, csuka és kárász is kéznél legyen minden pillanatban, ha a nemzetes urnak kedve kerekedik hozzá. Nincs is olyan falu több a Balaton partján, talán csak még Györök, mely annyira a viz mellé huzódott volna, mint Balaton-Udvari.

A ritkás erdőket, csalitokat, ligeteket kiirtották. Csináltak kertet, legelőt, szántóföldet, kopasz mezőket. Akkor tudódott ki igazán, micsoda átokverte vidék az.

Eke, kapa megbolygatta azt a vékony, aszufüves televényt, a mely a kavicstengert a ligetek árnyékában beboritotta. Megmozdult és felszinre került a fehér kavics. Nem termőföld ez se fönt, se alant; nem is szirt, nem is kőpad, hanem mozgó kavics, melyet ezer év óta hordanak le a felhőszakadások a három Dörgicse hegyeinek oldaláról. S ha mélyen ásnak, kutat furnak, a föld mélységeiben sincs egyéb, csak mozgó, recsegő fehér tört kavics.

Jöttek a záporesők, felhőszakadások s a megbolygatott kis televényt lesodorták. De azért hoztak helyette uj kavicsot. Jöttek a viharok Dobos-tetőről, Somlyó felől, az öreg Bakony tetejéről s a mikor szárazság uralkodott, még a porszemet is kifujták a kövek közül, bele a Balaton nagy vizébe. A Balaton-melléki viharhoz semmi se hasonlit. Oly hirtelen jön az, hogy meg nem érzi se pók, se zöld béka, se állat, se ember. De nincs is ott zöld béka se. Az is csak ott szeret tanyázni, a hol egyéb zöldség is akad. Itt pedig nem akad. Az ökörfarkkóró se magasabb arasznyinál, a kutyatej is előbb elszárad, semmint virágját kinyithatná. Gombafélének hire sincs. Még a földi moha is sorvadásban szenved. Itt-ott látni csak fülfűt, kövi rózsát, a mely a sima sziklapadon is meg tud élni. De az is mind el van gémberedve. Köröskörül, a merre a szem lát, nem lát egyebet, mint kövecstengert. Ez a köves Arábia sivataga. A csörgedező patak is rég kiszáradt. Fönt, a hegyek alján még van forrása, tavaszonkint ki is tör üde vize, de azután a sivatagon csakhamar elmulik. Malmot se lehetett rajta fentartani. Épitettek ugyan, de utóbb még a kövét is elhordták a viharos szelek. Itt-ott egy-egy busuló kökénybokor, az se hoz gyümölcsöt soha. És sárga, apró vadrózsa, hogy legyen valami legalább, a mi a vigyázatlan gyereket, állatot véresre karczolja. Lábnyi hosszu óriási gyikok czikáznak néha az ember előtt. Szinte nehéz elgondolni, miből élnek.

Ilyen lett a vidék. A falu temetőjét, a temető sivatag képét, a sziv alaku sirkövek történetét leirtam már a »Két temető« czim alatt a »Balatoni Utazás Vége« czimü munkámban. Igazán irtam le. Olyan az egész környék.

Ide telepedett hát le a kis-lődi kálvinista magyar nemesség. De magyar maradt és szabad és független, habár szegény is. Mégis jobban járt, mint a Kis-Lődön maradt Vida-nembeliek, a kik németté váltak és robotossá.

De az unokák már megkisértették, nem lehetne-e Udvariból menekülni. Nemzetes Kozma Ferencz uram már ügyvéd lett, tekintetes úr lett s el is költözött Somogyvármegyébe Kőröshegyre s onnan még tovább, a belső Somogyba. De vele s gyerekeivel, a nagy főügyészszel s unokáival, a költőkkel, Kozma Bandival s Bárd Miklóssal ez elbeszélésem folyamában már nem lesz dolgunk. Csak később egyszer emlitem meg tisztes nevét. A Kerkapolyakról kell folytatnom elbeszélésemet.

A Kerkapolyak több ága is elhagyta Udvarit.

István, a hires követ és alispán, már Kővágó-Eörsön lakott s ott volt tekintélyes birtokos. Testvéröcscse, János, a nagy miniszternek édes apja, már Veszprémvármegyében vert gyökeret s nem is kisebb helyen, mint Szent-Gálon a királyi vadászok között.

Ezekről kell elmondanom, a mit tudok s a mi megérdemli nyájas olvasóim figyelmét.

A nemességszerző I. István 1640 körül született s a hóhér-királytól, I. Lipóttól szerezte meg – mint emlitém – 1685-ben czimeres levelét. A család nemesi előnévül e szót használta: Kővágó-Eörsi. Benne van-e e szó a levélben: nem tudom. De épen e nemesi előnév használata bizonyitja, hogy valami köze már a tizenhetedik század közepén is volt Kővágó-Eörshöz.

E falu különben szintén Balaton-parti falu, noha nem közvetlenül a partra épitve. Hatalmas nemessége s kitünő birtokosai voltak hajdan is s vannak még ma is. Kerkapoly-ivadékok is lakják ma is.

A nemes ember egyébiránt hajdan akár szülőfölde, akár valamelyik nemesi birtoka után szabadon választhatott s használhatott nemesi előnevet. Nem ugy volt, mint most. A királyi adomány nem volt hozzá szükséges. Mi köze is van ahhoz a királynak? Ha a nemzetség maga s a vármegye s a megyei nemesség tudtul vette, elfogadta, jóváhagyta: szent volt a nemesi előnév s azon már semmiféle királyi hatalom változtatni nem tudott.

Az ősi, Árpáddal egyidős Szalók-nemzetség, egyik tagja megszerzi Borsodban Bessenyő birtokot. Ettől kezdve nevezi magát majd Bessenyei Szalóknak, majd Szalók-nembeli Bessenyeynek. Utóbb is századokon keresztül rajta maradt a Bessenyey név. Az igazi Szalókyak Veszprémmegyében vannak. A Marczal vidékén fekszik egymás mellett Nemes-Szalók és Pór-Szalók. Tehát az ős Szalók ivadéka teljes joggal nevezheti magát vagy Szalóki Szalókynak, vagy mind a két Szalóki Szalókynak, vagy ha tetszik: Nemes-Szalóki Szalókynak.

Van egy nemes barátom: Karcsay. Ő még az Álmos vezér korabeli Karcsának egyenes ivadéka. A Csallóközben fekszik egymás mellett a sok Karcsa nevü falu. Tizenhárom falu ugyanazon a néven egy csomóban. Nincs az a postamester a világon, a ki valami levéllel el tudna igazodni, ha mindegyik Karcsának valami jelző neve nem volna. Az egyik például Etre-Karcsa, a másik Damazér-Karcsa, a harmadik Omode-Karcsa. S igy tovább.

Már most néhai nemes, nemzetes és vitézlett Georch Illés urunk, nagy jogtudós könyviró urunk nemesi előneve »Karcsai« volt. De melyik Karcsai? Természetesen Etre-Karcsai. Igy hivták Pozsonyvármegyében: Elias Georch de Etre-Karcsa, magyarul: Etre-Karcsai Görcs Illés.

A puszta »Karcsai« nevet el nem nézték volna neki a nemes urak. Mert ez azt jelentette volna, hogy mind a tizenhárom Karcsától származik a nemesi előnév. Ez pedig nem igaz, tehát nem is szabad. Csak igazi Karcsaynak szabad ez. A kinek őse még együtt csatázott és együtt áldomásozott Álmos és Árpád vezérekkel. Ennek a nemesi előneve tehát minden félreértés elháritása végett latinul igy szól: »Karcha de Tredecim-Karcha«; – magyarul pedig igy szól: »Mind a Tizenhárom Karcsai Karcsay«. Ám mutasson szebb nevet valamelyik skót nemes vagy spanyol hidalgó.

Igy volt Pestvármegyében a »Mind a Hét Kátai Kátay« nemezetség.

Kisfaludy Sándornak, a nagy költőnek, Csák volt az igazi családi neve. Egyik őse megkapta Sopronvármegyében Kisfaludot s elnevezte magát Kisfaludi Csáknak. Csak azért, hogy a többi Csákkal össze ne zavarják. Rajt maradt a Kisfaludy név egyéb nemesi előnevekkel.

A Jókay-nemzetségnek nem a király adta az »Ásvai« előnevet. Az én nemzetségemnek se a »Ráczkevi« nemességjelzőt. Mégis joggal használjuk sok száz év óta. Deák Ferencz nemzetségének semmi nemesi előnevet nem adott I. Lipót, a hóhérkirály. Deák Ferencz teljes joggal használhatta a »Zsitkóczi« vagy a »Zalatárnoki« előneveket, mert ezek Deák-birtokok voltak. Kétséges, vajjon a »Kehidai« előnevet joggal használhatta volna-e? Ő ugyan nem is használta, de az országgyülés ezt az előnevet irta föl temetésekor nemesi czimerére. Ostoba észszel. Mintha bizony ez a szó: Deák Ferencz nem százszor többet jelentene, mint ez a szó: Kehidai Deák Ferencz.

Balgatag korszak. Léha nemzedék. Hitvány utódok!

Hajdan a nemesség disz volt, vagyon, erő, hatalom, jog és szabadság volt s akkor a nemes szabadon alkothatta előnevét. Most a nemesség semmi. Csupa hivalkodás. Léha lelkek silány vágya, nevetni való törekvése. S most a nemesi előnevet valami nagy és szent dolognak tartják.

Nem is tekintik semminek, ha nem a király adja s nem kutyabőrön adja. Legfölebb a kutyabőrt engedik el.

A ki nemesi előnevet királyi adomány nélkül használ: idézik a rendőrségre, huzzák-vonják, el is itélik, szakértőket is mozgósitanak ellene, mintha fölgyujtotta volna a szomszéd kazlát.

Buta német ész. Ha valaki y betüt használ i betü helyett, azért is pörlik, büntetik és megbélyegzik. A lapok czikkeket irnak miatta s követelik az y betü sérthetlen szentségét.

Hát most itt vagyunk. De másfél száz év előtt még nem jutottunk idáig.

A Kerkapoly-nemzetség feje és öregje teljes joggal vehette föl a »Kis-Lődi« és a »Balaton-Udvari« nemesi előnevet. Nem ezt vette föl, hanem a »Kővágó-Eörsi« nevet, minthogy e faluban volt legnagyobb, legtekintélyesebb nemesi birtoka.

II.

(A nemességszerző Kerkapoly. – Kerkapoly István, a jeles alispán. – Házassága. – Deák Ferencz társai Zalában. – Az alispán második házassága és halála. – Gyerekei. – Móricz, Tivadar, Balázs. – Csuzy Pál végrendelete. – A hires Csuzy-pör. – A becsehelyi rettentő éjszaka. – Az én munkám a pörben. – A nagy miniszter édes apja. – Édes anyja Bodor Zsuzsánna. – Milyen asszony volt? – Gyermekeik.)

Adataim a család leszármazására s elágazására nézve nem tökéletesek. Legalább az első két ízről nem.

Az én adataim szerint a nemességszerző ősnek, I. Istvánnak, fia I. Ferencz volt. Ez már Balaton-Udvariban lakott, legalább élete második felében. 1725 körül született s felesége Sebestyén Juliánna volt. Okos és szerző ember volt – ezt jegyzi meg róla a szóbeli hagyomány.

Ennek fia, I. János, a nagy miniszter öreg apja. 1756-ban született s 1808. évi április 4-én halt meg. Felesége, Szent-Király-Szabadjai Cseh Erzsébet. Bölcs férj, derék feleség. Gyermekeiket gondosan nevelték s a magasabb iskolákon tanittatták. Több helyütt volt birtokuk s azt jókarban tartották s tetemesen szaporitották.

Ezeknek volt elsőszülött fiuk Kerkapoly II. István, a hires alispán és követ.

Nem akarom életrajzát egészben összeállitani. Zalavármegye közönségének feladata ez. De életének és közpályájának némely részletére mégis ki kell terjeszkednem.

Kerkapoly István, István néven a II-ik, a túl-a-dunai tisztes birtoku köznemes szokott nevelésében s minden jó tudományában részesült. Ő még Balaton-Udvariban született, noha utóbb életének egész felnőtt ifju- és férfikorát Kővágó-Eörsön töltötte. Itt volt állandó lakása, uri háza és szép birtoka, melynek némely része lenyult a Balatonig, sőt – mint nemesi birtok – kiterjedt a Balaton vizére is. Nádlás, halászat és rákfogás dolgában ez is ért valamit. De nemes urnál pénzbeli értéket alig képviselt. A nádat megtartotta saját gazdasági czéljaira. Legfölebb kölcsön adott pár száz kévét jó barátnak, atyafinak, jó szomszédnak. Rákot, halat készpénzért el nem adott volna soha. Világ csodájaként emlegették volna. Világ csufja lett volna a neve. Akármennyit fogtak jégen, vizen halászai, cselédei, ha kocsiszámra fogtak is, abból eladni nem volt szabad. Igy hozta magával a nemesi jó erkölcs és a tisztesség. Sőt áldozattal járt. Mert a hal- és rákbőség alkalmából lakomát kellett rendezni s arra meg kellett hivni boldog-boldogtalant. Még a czigányokat is. Vidámság lett belőle, dinom-dánom. Ha mégis sok volt a hal, ha igy se fogyhatott el: akkor meg kellett emlékezni a tiszteletes urról, a rektor urról, nótárius urról, a szolgabiróról és pandúr-hadnagyról, az atyafiakról és jó barátokról. Mindenüvé kellett küldeni nagy nyalábot. Azután a halászok, cselédek, nyájőrzők is megkapták a maguk bőséges jutalékát.

Kerkapoly háza vendégszerető ház volt. Sok gyermek is volt. Öt fiu, három leány. A kényelmes uri lakás gyakran ugy megtelt, hogy az ember alig talált helyet, hova tegye bundáját, süvegét, tajtpipáját. Deák Ferencz is ellátogatott oda rendesen. Egyszer egyik szép tajtékpipáját el is vesztette ott szépen. Pedig maga is emlékként kapta nemes Gömörvármegyétől. Anno 1835. Valami jókedvü nemes atyánkfia emelte el, hogy valamikor eldicsekedhessék: ime, ez még Deák Ferencz pipája volt. Sokszor megfordult a háznál Kisfaludy Sándor is, Zala nagy költője.

De ne ugorjunk az események elé.

A pápai öreg kollégiumot Kerkapoly II. István se kerülhette el. Azután megszerezte az ügyvédi oklevelet. Azután házasságra gondolt.

Volt a nagy-vázsonykeői uradalomnak egy jeles embere: Kelemen Ferencz s felesége, Murmon Jozéfa. Nyilt, szép uriház hős Kinizsy Pál régi várában. Két leány volt a háznál. Róza és Klementina. Veszprémvármegyéből a daliás Puzdor Dániel viaskodott az egyikért. Gazdag nemes ifju, sok ezer holdnyi Bakonynak az ura. A másikért pedig Kerkapoly viaskodott Zalából. Délczeg fiu ő is, noha Puzdorhoz képest szegény fiu. De ő elnyerte annak kezét, a kiért lángolt s azután Puzdor Dániel is elnyerte a magáét.

Kelemen Róza lett hát Kerkapolyné, a délczeg fiuk és ragyogó szépségü leányok édesanyja.

Az ifju férj csakhamar a szigligeti uradalomnak lett fiskusává. És csakhamar főszolgabiró a tapolczai járásban. Esze, becsülete, az emberekkel való bánásmódja meghóditotta számára a vármegyét. Jó barátja lett a keszthelyi gróf is, a nagy Festetich György fia.

De jó barátja lett Deák Ferencz is. A mi nagy szó.

Zala volt az ország vezérlő vármegyéje 1825-től kezdve. Eleintén el-elragadozták tőle a babért Sopron Felső-bükki Nagy Pállal, Bars Galantai Balogh Jánossal, Borsod Ragályival és Palóczyval, de mindez csak ideig-óráig tartott. A mint Zala Deák Ferenczet küldte az országgyülésre, azóta Zala vezérségét el nem vitatta senki. Még Széchenyi, még Wesselényi is szivesen engedte neki át a vezéri pálczát.

De hát csupán Deák Ferencz alakja és egyénisége volt ennek egyedüli oka?

Nem. Még maga Deák Ferencz is csak barátai társaságában lett azzá, a mivé lett.

Minő társaság volt az!

Deák Antal, a komor bölcs, a szigoru római jellem!

Oszterhuber-Tarányi József, a kinek lelke nem ismert nagyravágyást, de ismerte, érezte és teljesitette a magyar nemes minden szent kötelességét.

Kisfaludy Sándor, a lánglelkü költő, a kinek lelke utóbb aggódott s érzelmei hüvösebbek voltak, mint koráé, de a kit a magyar fajáért lobogó lelkesülésben soha senki felül nem mult. Sem, a kik előtte, sem, a kik utána éltek.

És Csányi László, függetlenségi harczunk egyik kormányzója s legdicsőbb vértanuja!

És Kerkapoly István, a vármegyének bölcs és nyugodt kormányzója, országgyülési követe s hosszu időn át alispánja.

Sok lánglelkü férfiu vette körül Deákot Zalában, most csak ezeket emlitem föl.

Ha ezek nincsenek, Deákot a maga zajkerülő és nyugalomáhitó lelke sohase engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, sulyos aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek szoritották előre-előre!

E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.