Part 6

Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgős mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet? No hát pusztulj innen a közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.

Valami effélét mond némán az a puskacső.

De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból, harsány hangon beszél:

– Szent-gáli nemes atyafiak! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel, mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi is másként beszélünk.

Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.

A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal mellett kis utcza is van.

Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat, vajjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon tuli nemességet hátulról megrohanni?

Az utcza felől senki se kisértette meg.

De a Séd-vize felől tizen-huszan kisérletet tettek. Szomoru lett a vége. Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba.

Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.

Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háboru. Nyomban belátta mindenki s ezen tul a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor hazament békességgel.

Ki lőtt?

Ez volt a kérdés egy-két napig.

Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyóvidéki nemesség vezérére.

Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.

Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvármegyében. Tele van elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a nemzetség.

Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.

Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem, nem is bizonyult be soha.

Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.

Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyülésén a tanácskozás: hány pandurt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel szereljük föl?

Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra:

– Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állitsunk föl ötezer pandurt s lássuk el jól fegyverrel s tanitsuk ki őket katonásan.

Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember. Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.

– Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy fegyveres erővel.

Nyugodtan felel az öreg kurucz.

– Abból indulok ki, tisztelt közgyülés, hogy a mi vármegyénk hetvened része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állit pandurt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.

E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatja:

– Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.

Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg volt valami a régi virtusból!

Fejezzük itt be kis krónikánkat.

Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a megyei közgyülést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.

Kenessey Antal főbiró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Verner András vendéglőjében s az Angyal-vendéglőben történtek.

Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogy mindez »a személyes bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongás« volt.

Mi lett a következése ez ékes szónak?

A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A legnagyobb tekintélyü, birtoku és méltóságu férfiakat választotta be a bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb inzurgens!

Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase deritett ki semmit.

A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjja már elvitte a csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.

Bánja manó, hol ette meg!

A SZENT-GÁLI NEMZETES ASSZONY.

(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácsony-esténk.)

Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.

Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges; munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja; adóssága semmi.

Tehát nagy úr volt.

Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?

A történet furcsa tanulságot nyujt e kérdésben.

Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt, szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni.

A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghalt: alig telt vagyonából koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.

A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is; épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még azt is hirdették róla, könnyelmüen bánt az ország vagyonával. S mikor meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy vagyonát is megette a pénzügyminiszterség.

Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije. Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány filokszéra-ette rossz szőlő. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.

Az ő helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem üzött egyéb fényt, csak azt, hogy kupakot csináltatott hosszu száru födeletlen cseréppipájára és csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy kiadás miatt. Igy aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.

A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben. Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha se vállalkozott se nagy vagyonu ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry volt az egyetlen született főrendi úr.

De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes anyja s ő vezette a háztartást.

A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett művészi becsü vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.

A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy valami nyoma fönmaradjon.

Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt. Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara, vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.

Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a mult század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából.

Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni. Fölvitte oda édes anyját.

Édes anyja egyszerü szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel, konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott gazdálkodni. Szalmafödelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy világa. S most ő foglaljon el husz teremből és szobából álló palotabeli lakást.

– Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.

Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka, derék eszes, mivelt ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja. És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó barátunk. Tudományos és mivelt férfiu.

Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok szobán keresztül mentek.

Minden szoba be volt butorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori pozsonyi butorai voltak. Magas hátu, XIV. Lajos korabeli divatu divánok, pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem, damasz és faragvány minden butoron. Az öreg asszony megnézte gondosan valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és zsöllyék ülőkéje.

Nem szólt semmit.

Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II. József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothschilddal s még valami kis töredék százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az alkudozást is s azt mondotta:

– Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem adja.

– Odaadom.

Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet száz forintot. Azonban Wekerle maig se adta oda Rothschildnak. Most is ott ketyeg a falon.

Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se szólt semmit.

Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától jobbra. A másik egy homályos, földszinti széles folyosón át hátul. Ez szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nemzetes asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak butorok.

Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:

– Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.

A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák naphosszat?

De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.

– De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a miniszter a nagy urakat?

– A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több butorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más butorát nem használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok.

Ugy is lett.

A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni. Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga butorai között.

Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt kilehelte lelkét.

E vendégszobában laktam én is az 1872-ik év őszén, mint ujdonsült képviselő. Családom nem jött mindjárt föl Pestre s el kellett pár hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives vendéghivását.

Abban a kis lakásban ültük meg 1871-ben karácsony estéjének ünnepét is.

A »kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött, főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt husért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes asszony.

Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más nagyságosnak szólitotta. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy ő nem »nagyságos«. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta, hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.

Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült csirke, befőzött, aszalt gyümölcs és mindenféle kalács volt a vacsora. S micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában! Mint a mikor ragyogó ifju menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében. Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra füzött meggyek és cseresznyék, a dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és birsalmasajtok! Mind önmaga készitette! Holmi csemegés boltok, olasz gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékai, franczia és arab aszalékok nem látták az ő asztalát soha.

Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni mindenütt.

A kalácsokért megdicsértem a cselédet.

– Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá. Ezek a pestiek nem értenek hozzá.

Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.

Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.

– A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!

Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén!

Pedig ez volt utolsó karácsony-estéje.

A FARAGÓ BÉRES.

(Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A Bakonyba megy szerszámfáért.)

Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a vonókés: ugy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a pejló tetejében.

Járomfa van épen a csiptetőben, két hajlását a Bé-fát már simára huzta, hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét huzza meg kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.

Ha kivéste, ha kifurta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot tudna akasztani a rud végére, ha mindjárt remekelt mester is.

Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak ugy leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen.

Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek jobb dolga van, a hajdu ficsurosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós, juhász csak a csürhét terelgeti; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az esztendeje; a hajduról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetyár is lehet még belőle; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony szegény legény marad.

De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdu el nem parancsolja, pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg, ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp, igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi hugom, Panna néném szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket, kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.

Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a pacsirta se fujja különben.

Nyilik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a kisbéres.

– Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha zimankó készülődnék odakünn!

– Ráérnek már a gyerekek? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.

– Csak a szót várják, felel a kisbéres.

– Lássatok hát hozzá!

Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:

– Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres?

– Várj csak öcsém – szüri a hangot az öreg fogai közül – megérik egyszer a csicsóka is.

Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti azt a Jancsi gyereket, még se türheti szó nélkül, hogy az a tacskó már most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.

Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony magas fokot képez.

Első fok az ökrészgyerek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát, ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak szükségből van neki megengedve.

Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám kijár neki. Keverő és vetőszántásnál husz krajczár, rossz időben kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él, minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrészgyerek ugyan kis legény ő előtte.

Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csufságnak van alávetve. Sok olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben uszik s nincs az a káromkodás és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban káromkodik a bivalyos: annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.

Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani, kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.

„Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a szekéroldalon“

– igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gunyolhassa.

Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója, egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas! Nincs a kerek földön az a doctor juris utriusque, a kinek a diploma nagyobb örömére váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé előmozditott kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a diadalmas csatatérnek minden dicsősége!

És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a mit mond is: nyugodt, lassu hangon mondja. Neki már kertje és házacskája is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.

Néha elfogy a fája időközben. Mit furjon faragjon, ha nincs szerszámfa? De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás, ha eke, talyiga, szekér és minden szerszám nem lenne tökéletes.

Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött. Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek alatt. Mi van meg? Mi hiányzik? Mi van pusztulóban? Mi kellene? Mérő, véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel.

Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.

Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon, vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is. Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni mindent.

Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat seprőnek; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak, petrenczeemelőnek; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek, hozunk még nyirfaabroncsot is, a kisbirónak ajándékba mogyorófát is, de körülnézünk még azért is, vajjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályuért. Nem kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek, fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is. Konvenczió-méréskor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta miatt.

Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig föl nem irna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg kanczellistának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.

Nem üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel, szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával. Mindez elromolhatatlan jóizü ennivaló két-három napra, de tovább is. Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés. Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat huzhat abból az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort ugy se szokott inni, csupán csak ilyen alkalommal.

Igy folyik a faragó béres élete!

BORONYA HALÁLA.

(Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy a kürtszó?)