Part 11

Tiz évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek, vagyonosak, jókedvüek. Ugy szerették egymást, mint összekelésük napjaiban. Gyönyörü gyermekeik születtek egyre-másra.

Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt. Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével Győrffy Dániellel, zalavármegyei ősi nemes és birtokos férfiuval, megyei tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.

A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.

Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiu. Gábor névre keresztelték. 1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt.

III.

(A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. – A halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A nagy miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? – Milyen tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öreg biró a nagy miniszterből akar tolmácsot nevelni.)

Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy. Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.

Ez a szó: »keresztapám«, »keresztanyám« nagy dolgot jelent a régi nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya családjához tartozik. Kivált, ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran hosszu és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában, anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor, birtokszerzéskor, nagy betegségben, sulyos kárvallás esetén mindig tőlük jön az első jó tanács, az első édes segitség.

De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay, Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó magyar nevek és alakok azok is. Hőbe János Balaton-Udvariból volt az ősi fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szentgáli. Hiszen csak itt kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.

Iskolázott, okleveles férfiu csak egy van a keresztszülők között. Ez Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről, Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két nagytehetségü fiu, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltünt már akkor is, pedig Jókaival, Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.

1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sujtotta a Kerkapoly-családot. A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal, tele élettel s hosszu életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.

Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be: Nemes Kerkapoly János, házas férfiu, 34 esztendős. Temetése diszes volt, ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés kettős egyházi tanitással és bucsuztatóval történt. Tehát két pap végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a halotti szent beszéd. S a tanitó is áhitatos szónoklattal, ékes versekben bucsuztatta el az elhunytat szerető nejétől, árva gyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.

Hihetetlen haláleset. Vajjon, mi lehetett ennek oka?

Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka »ki nem üthetett patécs« volt.

Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.

De hát most már, hetvennyolcz év mulva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel? Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével tudhatták meg az igazságot.

Hát a sirkő, a sirirat mit mond?

Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk hát a sirkövön?

De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi temetőben. Buja fű boritotta, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik immár. A közel nyolczvan esztendő elsimitotta már. De sirkövét megtaláltam. Egyszerü kő, vörös-berényi vagy alsó-eörsi vörös kőből faragott. Azon a vidéken ez a szokás. Irás van a kövön, de az irás nagy részét már elfödte az avar. Ugy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A kövön ez az irás:

– E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34 esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.

Egyszerü sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: »nemes« és ez a szó: »ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem »nemes ur«, hanem enyészet, por és hamu. De azért ne birálgassuk a bánatos özvegyet. A kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.

Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.

De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét ugy, a hogy öreg Gombás Lajos szentgáli egykoru birtokostól s a halottnak keresztkomájától s ugy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam. Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az esetet.

Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy szót se.

Emlitettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt Szent-Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is hozzá, a köztársaság ugy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak.

Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig évődnek s ha bor van bennük, gunyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve. Egyébként bebizonyitani nem tudnám.

Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.

Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavu ember volt, békén türte a gunyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:

– Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!

Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett. Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.

Bóday utána ment s tovább folytatta gunyolódását. Kerkapoly megint szó nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.

Bóday oda is utána ment.

Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt mondta neki:

– Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted holtig!

Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:

– Szeretném látni!

S egyuttal hüvelykujjához szoritott középsőujjával megpöczkölte Kerkapoly fülét.

Kerkapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje tetejére.

Ökle vasból volt, Bóday összeesett, ugy vitték haza, néhány nap mulva meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.

Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak, hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes türelemmel lenni.

De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert agyonütött.

Ez már nehéz sor.

A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabiró is s megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet, a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és sulyos dolog: ugy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly elhárithatatlanul itéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében volt nagy s nem Veszprémvármegyében.

Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, előljárók és tiszti emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A köztársaság nem is itélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nem lehet. Lám, Kerkapoly Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől. Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly fülét.

Ezt már nemes ember el nem türheti. Száz élete volna, valamennyit halál fenyegetné, akkor se türheti. Ha eltürné, sőt ha biróhoz menne is panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De még gyermekei se menekednének meg.

Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tizparancsolat? Hát Jézus tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.

Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem türné azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirugná a fogát. Adta zsidaja! Még hangosan el is keritené az ántiját.

De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly itéletet kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy meghalt 35 éves korában »hirtelen«.

Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserek addig irgették-forgatták Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.

Komoly ember nem könnyelmü a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett, hogy a fenyegető itéletet magáról elháritsa. Vallott ügyvédet is.

Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját, a későbbi hires alispánt Kővágó-Eörsön. Akkor ugyan még nem volt alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt, miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, itéletről.

Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprémvármegyébe. Sorba szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.

Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyülési követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban. Talán épen a szedria előlülője a második alispán helyett.

Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is sok szavazat, a táblabirák közt többen vannak, a kik azt a sok szavazatot maguk ellen zudulni nem engedik.

Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent is sujtja, nemcsak a bűnöst.

Hát az emberek?

Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást. Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak. Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.

Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségü fiatal feleségét. Itt hagyni ezt az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt meg kell attól menteni, hogy elitélt ura legyen, a kinek csonka a tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asszony nincs még harmincz éves s el kell válni tőle örökre.

El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de azért egy-egy öreg könnycsepp le-legördült arczán. Négy kis gyerek. A legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?

Özvegyet és négy árvát!

Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világ kemény szivü. – Hogy menjenek neki ezek a hosszu életnek? Az élet viszontagsággal teljes. – A sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja előle s elháritja utjából?

Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.

De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny, az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesiteni kell. Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom áron elvesztegetni nemes sziv nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó menedéke az!

Hát a becsület!

Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el lehet halasztani a feleletet: erre nem.

A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.

A közügyek intézésében ezentul nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet rá.

Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az arczán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez az, a kinek elitélték az urát.

Ott vannak az árva gyerekek. Fiak és leányok. Az életnek vásári zaja s ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiak és derék leányok: akad ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a leánya, a kit a nemes vármegye elitélt.

Nem ugy lesz. Őt nem itéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett: minden elveszett.

Kerkapoly János nem várta be az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott, nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny gyermekeit, jó éjszakát kivánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.

Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.

Ez is jól van tudománynak.

Igy lett apátlan árva a nagy miniszter már négy éves korában.

Özvegye nem szivesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem tudta meg a nagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére s mikor a szomoru özvegygyel a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy, hogy ő jól sejtette, isten megsugta neki, hogy valami eféle nagy szomoruság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Kerkapoly István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos testvéri szeretetébe ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.

A gazdaság és az árvák!

Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjü. Gyakorlatilag is jó gazda mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszonyoknak nevelte, szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.

Sohase ment ujra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos urnő volt. Az 1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes szépsége megvan egész teljességben. Körülrajozták a kérők. Hiába. Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen. Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, – meg nem engedte volna csonkulni se életben, se halálban.

Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a legkisebbik, 1831-ben meghalt.

A fiu oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül. Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórákat s a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd, táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet. Szegény kálvinista nemes ugy se juthat a császár udvarába, hacsak szent vallását s önnön faját el nem árulja.

Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.

Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.

Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnál is különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.

Vajjon ki lehet ez, mi lehet ez?

Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szentgáli királyi vadászbiró.

Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy. Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy nagyon magas állásra is.

Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja. Többet tud a nagyobb gyerekeknél, többet tud a rektornál, papnál. Ha itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony isten szent-gáli biró lehet belőle. Apul-anyul nemes vér, birtoka is tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava hangos; virtus is van benne elég, néhány tyukot a szomszédoknál már agyondobált s ugy birkózik, mintha mestersége volna.

Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró?

Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni.

Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és gazdag ember; – Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet ugy fel isten számára, mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és somogyvármegyei atyafiak?

A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.

Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem olyanok ám, a kiknek »jáger« a neve, vagy »kerülő«, vagy »erdész«, vagy valami »császári királyi alkalmazott«. Dicső Árpád apánk fiai és unokái tették őket királyi vadászokká s bizony ők meg is maradtak olyanoknak, a milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás, törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle pogányellenség le nem győzte őket soha.

A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát, hagyományait másutt irom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt hát itt kell elmesélnem.

Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar Székes-Fejérvárott vagy Budavárában vagy Visegrádon volt: addig nem volt a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Visegrádon vagy a hol a királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.

Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a király s a király ezentul nem a mi szép országunkban lakott, hanem Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s maga az udvarbeli népség is azontul német volt, cseh volt, mindenféle idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.

Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király konyhájába, a király asztalára jusson.

De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent-Gálon olyan ember nem volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az olyan embert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.

Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval. Elvitték a papot is, a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul. Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A királyi udvarban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.

Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba? Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabaditani s hazahozni. Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhurczolják gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.

Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a kik deákul is tudnak. A német pedig – istenadta fajzatja – nemhogy megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész Sopron városáig, de már azon tul rettenetes tudatlanok az emberek. Ha megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó, értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni?