Part 7

Ez a kép tünt az öregnek a szemébe, mikor már a saját becses személyisége fölkötéséhez készült; s hirtelen másra határozta magát s a két baj közül a kissebbet választotta. A képről elmondta a mesét; s akadt elég, aki azt elhitte.

Hogy pedig a jó jövedelmet biztositsa; megfogadta ötven váltóforintért a Sármány koldust, aki jó üzletnek találta, hogy a szent kép csodatévő ereje által már egyszer valahára leszedhette fényes nappal is a nyakából a lábát; holott eddig csak akkor járhatott egyenesen, ha senki nem látta.

A koldus kenyérkereseten se veszitett semmit a fordulattal; mert most még több alamizsnát kapott, hogy meggyógyult – nyomorék lábait mutogatta.

Külömben Sármány urat, a bucsújáró hely bezárása után, – ujra lehetett látni akármelyik szomszéd országos vásáron, meg bucsún; ahol ismét nyakába szedett, nyomorék két lábával, irgalomra inditotta a jólelkü emberiséget.

Csak az öreg gazda járta meg keservesen; mert a világcsalásért, öt esztendei börtönre itélték; hanem az ájtatos adakozók nem kaptak vissza a „templom-alapból“ egyetlen krajczárt. Sőt maga az öreg se élvezhette az alapot; mert a zsandárokat megneszelve elásta az összeszedett pár ezer forintot; s nem is ásta föl többé. Benn veszett a börtönben; valami járványos betegségben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

K–t mezővárosában pedig épen a mult heteken esett meg a csoda, hogy egy gazda-ember kútjában szállást vett szent Miklós. Természetesen itt is hamar fölkapták a bucsújárást, s az ájtatoskodókat alig birta két kocsma kielégíteni. Ez az élelmes bucsúhely azonban rövid véget ért; mert a szolgabiróság már a második héten betemette a különös kút-lakást. De talán maga a lakó is benszorult, ha nem volt anynyi esze, hogy ideje korán kihurczolkodjék belőle.

Különben épen ezzel a szent Miklóssal történt az a furcsa história; hogy, mikor a kút gazdája, a jobb üzlet tekintetéből az öreg K. esperestet megkérte, hogy szentelje föl a kútját, mert szent Miklós van benne; az öreg úr, aki sokkal derekabb pásztora a népnek, semhogy ilyen babonákkal még maga segitsen elbutitani őket, kerekre kiebrudalta a kocsmáros urat.

Neszét vevén azonban, hogy a nép tömegesen zarándokol a szent vizre, meg a szomszédságban levő szentelt kútvizzel megkeresztelt borra; kiment a helyszinére s prédikált a népnek arról, hogy milyen csalásnak lettek áldozatai. A butábbak persze haragudtak az öreg papra; de az kereken kimondta, hogy még ha igaz volna is a dolog, az olyan szent Miklós életéért ugyan egy fabatkát se ad, aki magának külömb lakást nem talált a kocsmáros kútjánál.

S épen ő volt az, aki a világcsalásra a hatóságot figyelmessé tette, s két hétre a szentkút be lett temetve; de a két kocsmának a bejárójat is fölverte ám a gyöp.

És százféle ilyen csodatörténetet, beszélhetnék el egy végből s sovány vigasztalásul legyen mondva; ez oldalról nem csak a mi népünknek van gyöngéje. Más világnemzetek is nyögnek ebben a bajban. Hogy épen emlitsek egyet azokból is, miknek hire hazánkba a kártékony ponyváról vett históriás énekek által jutott el, fölhozom a hires arcisi csodaképét; melyhez Francziaország elmeszegényei még nagyobb számban zarándokolgatnak, mint a t–i galambképű szentlélekhez; az sz–i ablakban ülő Máriához vagy a k–i kútban lakó szent Miklóshoz.

Pedig a hires arcisi szent kép, mely a mese szerint Arcis falu mellett egy sziklán termett, – semmivel sem külömb legény, mint az ablakon ülő Mária. Valaki oda akasztotta egy hegy szakadékba, ahol egy hegyi forrás patakzott s egy hét alatt ott is történtek olyan csoda-gyógyulások, mint a szegény Sármány, ötven váltó forintért kiegyenesedett lábain.

Ha tehát valakinek a arcisi csodakép háromkrajczáros históriája a kezébe akad, mindjárt tudhatja, hogy hányat ütött Arcis faluban az óra.?!

Ha pedig azt meggondoljuk, hogy menynyire szereti ami jó magyar népünk, ami tót, szlovén, bogár s egyéb ájtatos testvéreinkkel egyetemben – a bucsújárást; – valóban azon kell csodálkoznunk, hogy már valamenynyi falunak, ahol csak egy kis kurta kocsma megfér, még nincs külön egy-egy kútban ülő szentje.

Mert nem akarunk megbotránkozni azon, ha akármelyik atyánkfia egy kis bucsú-kirándulást tesz hébe-kórba, hogy ájtatos imádságát valami régi szent hírben álló templomban elvégezze; mert azt minden ember tudja, hogy aki istenéhez térve szívéből kiimádkozza magát; az imádságban mindig nagy lelki megnyugvást talál.

De igenis megbotránkozunk azon módon, amiként a bucsújárások mai napság divatban vannak. Mikor egész népvándorlás megindul a legnagyobb munka időben bucsút járni; öt, hat, tiz napig tartó útra; aztán az ájtatosság helyett a kirugó fiatalság a hosszú utat, az együtt utazást, élést és hálást, a legnagyobb erkölcstelenségek s tivornyák gyakorlatára használja föl. Midőn a bucsúsok egy tizedrésze nem tisztult ájtatossága végzésére, hanem elbutult elméjével csakis csodák keresésére jár a bucsúkon; kilencz tizedrésze pedig azért, hogy dologtalan és henye kirándulást csináljon s a bucsú örve alatt egy pár vig napot töltsön. A nagy rész tökéletesen az öreg Döcsi bátya hitvallását követi; aki elment a hires radnai bucsúra; aztán hazajövet, mikor kérdezték tőle, hogy tetszik neki Radna? Azt felelte rá: „Egye kutya Radnátokat; még csak egy jó pohár bort se ihattam benne!“

Mind ennek pedig az az oka, mert jó népünk esze, mesterségesen ki van csavarva helyéből; azért a mai bucsúk, – el hozza még az isten azt a jó időt, maguktól is hitelüket fogják vesziteni; amint a nép gondolkodni kezd s kikutatja okát-módját a bucsúbeli csodáknak.

Hogy ebben segitsünk valamit; – csak azt kell elbeszélnünk, hogy milyenek voltak azok a régi bucsúk, amelyek valódi áldásai voltak a szenvedő emberiségnek; nem ugyan csodáik által, hanem nagyon is természetes úton. Aki gondolkozni tud, egyszerre megérti, hogy mit tartson azokról a csodákról, amik a bucsún történni szoktak.

Régen régen, még az emberiség őskorában; a keresztényeknél pedig Jézus azon szavai óta, miket a bélpoklosnak modott: hogy „menjen és fürödjék meg a Jordán vizében“; – nagy bizalma volt az emberiségnek a gyógyvizekhez és forrásokhoz. S a szentirásbeli bélpoklos óta, sok millió és millió ember köszönheti egészségét a gyógyitó erejü vizeknek.

A legrégibb időkben ezrenkint jártak a hivők és betegek oly helyekre, amerre a jó anyatermészet gyógyforrásokkal áldotta meg a vidéket. Sánták, bénák, köszvényesek és fekélyesek; mankón járó nyomorékok és gyöngélkedők, sok-sok napi járó földről elgyalogoltak, vagy vitették magukat a jóféle gyógyvizekre, s italul és fürdőképen használva, gyógyulást találtak általuk.

Az ilyen gyógyforrásokhoz való zarándoklásnak igazi utódai, a mai gyógyfürdőhelyek; hol mai napság is ezeren és ezeren áldják a jó természet gyógyitó erőit.

Nem egy, de száz olyan embert nevezhetnék, ki a gyógyfürdőre mankókon ment; és azok nélkül jött haza.

A tudomány kifejti, hogy mily betegségnek, mely ásványnemekkel telitett fürdőhely a gyógyitója; s igy a sánta meggyógyulását mai napság nem tartja senki csodának.

De régenten; mikor a tudomány még gagyogni sem birt, mint a bölcsőben fekvő kisded; s az emberek egyedül vallásos érzésük után indulva, minden természet fölötti tüneményt istennek; vagy legalább valamely jó vagy gonosz szellemeknek tulajdonitottak; eltelve a katekizmus és biblia számtalan csodatételeivel, – ily rendkivüli gyógyulásokban, a bibliabeli csodák nyomán, szintén csodát találtak. – Csodának hitte nem is remélt gyógyulását a beteg; és csodának hirdette annak örvendező rokonsága; csodának hitte a nép s legfőképen csodának hirdette azt az egyház, mert egy ily ujabb csodatörténet, nemcsak a hivőket erősitette meg hitükben; de sok hitetlent is áttéritett az egyház kebelébe.

Azért az egyháznak első gondja volt; hogy ahol egy ujabb gyógyitó erejü forrás nyilt, oda azonnal templomot épittetett, és kolostort. A kolostorba szerzeteseket telepitett, kik az oda zarándokló népek ezreit ellátták minden lelki és testi szükségletekkel. A bucsús nép viszont ajándékokkal, szent adományokkal segitette a szerzeteseket s hálaajándékokkal fölékesitette a templomot. A szerzetesek aztán igen természetesen a gyógyvizek erőit a vallásos érzelem terjesztésére használták föl; a gyógyulásokat csodáknak keresztelték, s azokat az isten és a szent szűz, vagy egyéb szentek érdemeinek tulajdonitották.

Igy keletkeztek régenten a bucsúhelyek és azok csodái; s midőn a buzgó népben már vérré vált a rajongó hit, és vakbizalom a bucsúk csodatévő ereje iránt; már később egy újabb bucsújáró hely keletkezéséhez nem is volt szükség gyógyforrásokra és jó vizekre; elég volt csupán anynyit elhiresztelni valamely helyről, hogy ott a szent szűz, vagy másféle szent a sok közül, megjelent valami jámbor barátnak; vagy egy istenes embernek, s arra szóllitá föl az illetőt, hogy azon helyen kápolnát épitsen.

Ha a kápolna fölépült; a bucsúsok, mint a „szomjú szarvas a forráshoz“, úgy siettek a csodatévő kápolnához.

De ha nem is volt gyógyviz a bucsúhelyen; azért csodás gyógyulások napirenden voltak; ha nem is épen bénák és sánták épültek föl a nyomorból; de akadt mindig egy-két vallásos rajongó, egy-egy lelki beteg, egy ördögtől megszállott; ki a csodatévő helyen meggyógyult; vagy kiből a tizenkét barát kifüstölte, kigergette az ördögöt.

A barátoknak jól ment dolguk; s egyébbel nem gondoltak, csakhogy – ezentúl is jól menjen; s ha időnkint csökkent a bucsúlátogatás; egy-egy ujabb ördögűzés; – vagy olyan Sármány-féle nyomorék meggyógyulása rendesen fölfrissitette a bucsúhely jó hirét és megkétszerezte a látogatást.

Mint látjuk; ezen utóbbi bucsújáró helyek; már inkább csak a vallásos érzületre és az emberek könynyenhivésére épittettek; – ezekből aztán már nagyon természetes, hogy a jó haszon és könynyű élet szempontjából, a röpkedő szentlélek; az ablakban ülő Mária és a kútban lakó szent Miklós gazdái is kedvet kaptak bucsújáró helyek csinálására.

Láttuk, menynyire mentek velük; de fájdalom azt is láttuk, hogy könynyenhivő is akadt elég a horgon, akik a „perselyt“ megtöltötték.

Mindezekből tehát láthatja, aki erővel be nem hunyja a szemét, hogy miféle fán teremnek a mai bucsújáró helyek és azok csodái; ezért tartjuk mi károsnak azt, hogy a nép horogra megy; ott hagyja legégetőbb mezei munkáját s napokig tartó bucsúra jár, hogy egy heti fáradtságos és költséges út árán csalódást vásároljon.

Aki igazán ájtatoskodni akar, az buzgóságát a saját faluja vagy városa templomában is elvégezheti, s akit jó szive alamizsnálkodásra készt; az, ha körül tekint, közelében is talál gyámoltalan szegényt, akinél jámbor adományát jobban elhelyezheti; aki pedig csak azért vándorol napokig, hogy mint az öreg Döcsi, egy jó pohár bort ihassék; az megérdemli, hogy úgy járjon, mint az öreg; ki boszszúságában a kutyával étette meg a csodatévő bucsúhelyet.

Azt nem hihetjük, hogy a bucsújárás egyhamar végkép kimenjen a divatból, mert a vallásos meggyőződés, csak lassankint alakulhat át; s a túl vallásos ember végre is azt képzeli, hogy tetszetősebb dolgot tesz istennek, ha ájtatosságát még fáradtságos zarándoklással is nyomóssá teszi; azonban tiszta szivből csak azt ohajtjuk addig is; hogy ha valaki épen bucsúra jár; tegye azt csupán ájtatossági czélból; de ne bántsa meg a jó isten irgalmasságát azzal, hogy a bucsúhelyen csodát várjon, vagy a hazudott csodákban higyjen, s ne higyjen többet, mint menynyit a sziv tisztult érzése parancsol, – bár mily észficzamitó dolgokat prédikáljanak is az istennek a bucsúsok fillérein élő, – méltatlan szolgái. Mert maga az irás mondja: hogy ne higyj a farkasnak, ki feléd – báránybőrben közeledik.

A rajongók.

A vallásos babonák sok embert vezettek már a tébolyodáshoz; de milliókra megy azon szerencsétlenek száma, kik a tébolyodásig még nem jutottak, hanem megállapodtak a lelki betegség fél útján, s mint hülyék lézengenek és tengődnek az emberek irgalmán.

A nép elnevezi az ily félbolondokat „istenes Jancsinak“ vagy „Katuskának“, amint nadrágot, vagy szoknyát viselnek.

Aki életében már egyetlen tébolydában, őrültek házában volt; föltünhetett neki, hogy majdnem fele a szerencsétlen őrülteknek magát istennek, Jézusnak, Máriának, megváltónak, Judásnak, apostolnak, szentnek képzeli. Legtöbb a világot akarja elpusztítani vizözönnel; nagy része pedig a bűnösöket megváltani. Egyik azon csodákról beszél, amiket életében már véghez vitt; másik azokról az áldozatokról, akiket pokolra juttatott. Egy szóval szomorúan sok az olyan szerencsétlen, kit a vallásos rajongás, a túlhajtott vallásos képzelődés, a vakbuzgóság, az őrültek házáig vezetett. Van köztük olyan, aki fiának nyakát vágta el őrültségében; mint Ábrahám akarta saját gyermekeét, hogy az Úrnak föláldozza; – vannak olyanok, kik saját tagjaikat csonkitották meg, hogy mártyrokká legyenek.

Hogy az embernek elfacsarodik a szive a szerencsétlen áldozatokon, kiket enynyire hozott az isteneskedés, a szakadatlan imádkozás, bucsújárás s a csodatörténetek buzgó hivése.

Százszor anynyi azonban azok száma, akik féluton állanak s kik talán szintén elérnek a tébolyda kapujáig.

Azok a szerencsétlen képzelődők, akik folytonos istenes dolgokkal foglalatoskodva a beteges képzelődésbe anynyira bele élik magukat, hogy folyton csodás jelenéseket látnak; – menybéli intelmeket és szavakat hallanak; kik beteges képzelődésükben izeneteket s menynyei parancsokat vesznek, hogy bőjtöljenek; ruha nélkül járjanak s a népet téritsék; s mit tudom még mi százfélét cselekedjenek.

Ezek a szerencsétlen csoda-látók, hallók, meztelenek és bőjtölők; s csakugyan nem egy vidéken beszél a nép nagy csodálattal olyan emberekről, akiknek „kinyilatkoztatásuk“ volt; akiknek megjelent a Márai; akik hetek óta éheznek, s étlen szomjan vannak; akiknek teste nem tűri el a ruhát; meg a jó isten a megmondhatója, hogy hány ilyenféle csodás dolgokat mivelnek.

Az ilyen csoda-emberek aztán persze mind úgy tengődnek a jólelkű látogatók alamizsnáiból; ebből él még az éhező is; aki néhol nem veszi olyan komolyan a dolgot, hanem eszik is, – legalább tejet.

Az ilyen szerencsétlenek, ha egyszer akaratukon kivül ily nyomorult helyzetbe jutottak, csak úgy volnának gyógyithatók, ha a törvény egész szigorával munkára szorittatnának; a mindennapi kenyér fáradtságos megkeresése mellett apránkint kigyógyulhatnának a beteges rögeszméből is.

E szerencsétlenek közé tartoznak az ördöngősök, vagy is az úgynevezett ördögtől megszállottak; kik a folytonos imádkozás, az égiekkel s a pokol kinjaival való folytonos foglalkozás folytán oly rögeszmébe esnek, hogy a gonosz megszállotta, és kinozza őket. Az egyetlen gyógyitási mód, mit a hozzá tartozók az ily szerencsétlennel megkisértenek, még maga veszedelmesebbé teszi a bajt. Bucsúra hurcolják az ilyen boldogtalant; füstöltetik, szentelt vizzel öntöztetik s azonközben oly borzalmas ördögűző imádságokat mondanak a beteg körül, hogy az okos ember is valóságos ördöngős betegségbe eshetik tőle.

Legtöbb ördöngős van szegény oláh testvéreink között, kiknél lépten nyomon, még a legegyszerűbb betegségeknél is, mindjárt a tömjént, füstölést és ördögűzést alkalmazzák a szegény eszü pópák.

Végre némiképen ide sorolhatók a stigmatizáltak, vagy más néven vérző szűzek; kikről az a vélemény, hogy azok minden nevezetesebb napon, kezükön, mellükön, homlokukon; vagy pláne az úgy nevezett Krisztus öt sebe helyén, a két kéz és két láb fejen, az oldalon s végre a halántékon; tehát a hol Krisztus testét átszúrta a szög és lándzsa s a hol fejét megszúrdálta a tövis korona, – bizonyos vizes – véres folyadékot izzadnak.

Nálunk a nép nem igen ismer ilyen vérző betegeket; de a ponyváról vett históriákban, sokszor olvashat ilyesmikről; azért vettem ide ezt is a vallásos rajongók, vagy is lelki betegek közé.

E vérző szűzek, tulajdonképen szintén éheznek, mint a bőjtölők; illetőleg ők is azt képzelik, hogy nem esznek semmit; vagy csak mutatják úgy; amint tudni illik igazi betegek, vagy ámítók.

Mert bizton rámondhatjuk azt, hogy tiz eset közül kilencz ilyen lelkibeteg, – csak valóságos kenyérkeresetből éhezik, képzelődik, lát és hall, ördöngősködik és vérezik.

Nagy hire van épen napjainkban; s bucsúkor vagy vásár alkalmával a históriás, tiz krajczárért árulja is a gyékényen, a híres Lateau (olvasd Lató) Luiza, a franczia vérző szűz történetét. Innét – úgy hiszem, ismerőse ez a hires vérző kisasszony, a mi népünknek is.

Ez a franczia leány már egypár év óta úgy bolonditja a franczia népet; hogy nagyobb ünnep napokon, vagy két három hetenkint véres verejtéket izzad; és sohasem eszik; legalább mikor az emberek látják.

A lányra a jezsuiták vigyáznak és úgy mutogatják, mint egy szinházi csodát.

Természetesen nem is egyéb az szinházi csodánál; hiszen aki csak egyszer volt nagyobb városi szinházban, biz ott láthatja, hogy a szinészek milyen szépen kivannak öltöztötve, kenve, fenve a valóságos formájukból. Némelyik olyan betegre van csinálva, hogy az ember azt hiszi, hálni jár bele a lélek; a másik vaknak öltözött; a harmadik olyan sebet rajzolt a homlokára, hogy mikor izzadni kezd; az ember igazi vért lát alá csorogni a sebéből.

Szóval az emberi mesterség ma, sok olyan dolgot képes művelni, amire, – ha az ember nyitját nem érti, – mindjárt csodát kiált.

Hát még ha van olyan tudományos ember is, aki azt nyiltan csodának prédikálja; mint a Lató kisasszony vérezését.

Hanem hát, ezer meg ezer ember látogatja a csodát, s az mind hagy ott egy két krajczárt, ha nem: forintot; s jól jövedelmez az üzlet.

Aminthogy nincs is háladatosabb és könynyebb kenyérkereset a népámitásnál; mert nincs a világon olyan bolond dolog, aminek hivője ne akadjon; s a jólelkű nép nem szokott a mértékre nézni, mikor olyan csodálatos szent embert táplálhat; aki jelenéseket látott; aki szent szókat hall az égből; – akinek teste nem tűri el a ruhát; gyomra be nem veszi az ételt; akit az ördög gyötör; s aki Krisztus sebeiből vérezik és izzad.

És csodálatos dolog, hogy a vallási rajongás ilyen nyomorékjai többnyire akkor szoktak föltünedezni, mikor a nép legnagyobb bajokban van. Igy régebben is a babonás történetek leggyakoriabbak voltak valami háború; aszály, járványok vagy áradások idején; midőn a szegény ember az elemek, vagy az ellenség, mint a török, tatár uralom nyomása alatt nyögött.

Napjainkban szintén legtöbb babonás alak került elő a szabadságharcz elnyomása után, az ötvenes esztendőkben, azután az 1863-ik évi nagy szárazság s az ez időközben uralkodó többszöri cholerás időszakok alkalmával.

Ekkor volt olyan nagy hire a t–i meztelen asszonynak; a hires topáni éhező takácsnak s különösen a szegedi ördöngős lánynak.

Az első csodálatos szent asszony volt, aki húsz esztendő óta egy tanyai csősz házban ruha nélkül feküdt; aki ugyan maga semmiféle csodákat nem mivelt mást, minthogy egész nap egy szalmazsákon heverészett egy pokróczczal letakarva; még csak nem is beszélt a látogatókhoz; hanem ezt annál jobban elvégezte helyette az ura, egy rosz életű, iszákos tabakos; aki jobb mesterségnek tartotta az ajtónyilásban üldögélve, egy kis kegyes adományért mutogatni a bucsúsoknak meztelen feleségét, akinek teste húsz év óta nem tűri a ruhát.

És ez az ember éveken keresztül csőditette a bucsúsokat a kis kunyhóhoz; és rakta zsebre az ájtatos lelkek adományait; mig végre a kerületi csendbiztos is meglátogatta egyszer a csodás szent asszonyt; s a bucsúsok szeme láttára fölöltöztette a szegény mezitelent s összekötve kedves férjével, bekisérte a vármegyére. És csodálatos! a szent asszony teste megtűrte a ruhát; s ezzel vége lett a csodának, – de vége lett a tabakos pár könynyű mesterségének is; melylyel anynyi ideig bolonditották és zsebelték a könynyenhivő ájtatoskodókat.

A topáni éhező takács azonban még furcsábban járt.

Ez a szegény atyánkfia, mert a mestersége megállott, beállt bucsúvezetőnek; s a híres bucsújáró helyeken úgy betanult a csodákba, hogy egyszer csak rajta is kiütött a szent élet.

Arról kezdett panaszkodni, hogy nem esik neki jól se étel, se ital; amire a jó emberek, próbálgatták mindenféle jóval ingerelni az inyét; azonban a szerencsétlen ember semmiféle eledelt be nem vett.

Ennek a csodálatos dolognak aztán csakhamar hire futott; s vége hossza nem volt a látogatóknak, akik az éhező szent embert akarták látni, akinek „ételt, italt be nem vesz a gyomra.“

A látogatóktól ételfélét, de még ajándékot sem fogadott el a szent takács; hanem kicsiny szent képeket árulgatott nekik, amelyeket ő a maga szent kezével megáldott. Sok ájtatos ember van a világon; aki egy ilyen szentelt kis képért, nagy pénzt se sajnál; s a takácsmester úgy vette észre, hogy azon a kis padon, ahol üldögélt, több bankót lehet szőni, mint a legnagyobb szövőszéken.

Hanem hát végre is a takács, – kifelejtette a játékból azt a közmondást, hogy: „nem tagadja meg a természetét, mint a mádi takács.“ Ennek meg az volt a természete, mint általán minden jóravaló takácsé, hogy nagyon szerette az – uj bort.

Hát a mi szegény takácsunk bicskája is épen uj bor idején törött a szent életbe. Csunya esős, őszi napon; amikor azt gondolta a szegény, hogy ilyen itéletes időben csak nem akad olyan bolond, aki szentet nézni bucsúra indul; tehát egy jó napot akart magának csapni. Egy fertály akócska jó karczost csapra ütött a belső szobában, s jóféle pörkölt oldalassal csiklandozta rá az inyét. És mikor igy legjavában elmerülne a földi gyönyörüségben; elfelejtkezve az égiekről ép úgy, mint az ajtó závárjának előre tolásáról; egyszerre csak betoppan egy nyakig ázott ájtatos bucsús csapat; akik „éhező szent embert látni“ járnak. Bezzeg volt kölcsönös bámulás és csodálkozás.

Hanem a takács nem az az ember volt, aki föl ne találta volna magát; s a bámuló bucsúsoknak kedélyesen elbeszélte, hogy az Ur Jézus az éjjel, álmában megjelent neki, s azt mondta, hogy eleget vezekelt a világ büneiért; s mire fölébredt, megjött az étvágya.

Igy lett vége aztán az éhező csodának is; és az éhes takács azután annál jobban vendégeskedhetett a – kis képek árából.

A szegedi ördöngős leány már nem anynyira csaló volt, mint valóságos lelki és testi beteg; vallási őrjöngő volt s ezenkivül a nehézség is gyötörte. Hanem a csodahivő nép azt hitte róla, hogy megszállotta az ördög.

Már kis lány korában túlzott vallásos, hogy úgy mondjuk, valóságos istenes Katuska volt a szerencsétlen teremtés. Iskola helyett csak a templomokat bújta; s dolog helyett folyton a bucsújárókkal csatangolt. Belépett a „Mária szive“ társulatba, mely elég dolgot ád tagjainak – az imádkozásban. A sok ájtatoskodással a lány és szülei a szerencsétlen nehézkórt akarták gyógyitani; s utoljára nemcsak hogy a betegség jobban elővette áldozatát, hanem még a vallási őrjöngés is kitört a lányon.

Sokszor órákig magánkivüli állapotban volt; félre beszélt, sirt, könyörgött, imádkozott s egy képzelt kisértő ördögöt kergetett magától. S ha a baj nagyon előfogta, akkor sivalkodva futott minden rejtek-helyre, bújt, menekült, s a sátán csak rendesen akkor hagyott neki békét, ha a háznál lévő szolgalegény vasvillával őrizte a leányt a rejtek-helyen.

Később a baj mindig jobban-jobban hatalmaskodott; s ekkor a lánynak egy csodacsöngetyüt keritettek valahonnan, melyet Rómából hoztak a pápa áldásával. A lány nyakába kötve viselte a csöngetyüt; s mikor a baj elővette, azzal csöngetett s mint mondá, ekkor az ördög békét hagyott neki.

A csöngetyüt azonban sokszor ellopták a roszak a lány nyakából; egy nap több izben is, s igy megint csak a régi orvossághoz folyamodott, hogy bebújt a kamrába a szolgalegénynyel, aki őt ott a vasvillával őrizte.

Roppant hire volt akkoriban ennek a csodálatos dolognak; és sok olyan ember akadt, aki a vasvillás legényt is gyanúba fogta, hogy valami varázsszerrel a lányt megétette, mivel hogy a lány gazdag szülék egyetlen gyermeke volt; – a legnagyobb rész azonban szentül meg volt győződve, hogy csakugyan az ördög tartja megszállva a leányt.

Sok orvos megakarta nézni a beteg lányt, de mikor egy feléje közeledett, a lány sivalkodva elmenekült s ördögnek nevezte őket; s igy a szülék később meg se engedték, hogy doktor jöjjön a házhoz.