Part 5

_Almásy:_ Először: Radovánnak, a Törő agyonlőtt alkalmazottjának a vallomása.

_Az altábornagy_ (töprengve vár egy ideig): Azután?

_Almásy:_ Kell még más is?… Ha kell: hol van Karanov Paula?

_Az altábornagy_ (vállat von): A szobájában lesz… Készül elutazni… A Törő szökése után elfogattam.

_Almásy:_ A Theodori tanácsára!

_Az altábornagy:_ De Theodori azután megállapította, hogy ártatlan.

_Almásy_ (gúnyosan): Megállapította!… Hát kérlek… (Kinyitja az előszoba ajtaját. Az ordonánc rögtön belép.) Eredj és hídd ide Karanov kisasszonyt… (Magyarázóan:) Az orosz kisasszonyt… A kegyelmes úr kéreti… (Az ordonánc ismételni akarja a parancsot.) Indulj. (Az ordonánc tiszteleg és elmegy.)

_Almásy_ (nyugtalanul visszatér a jobboldali ajtóhoz): A Theodori szobája innen a harmadik?

_Az altábornagy:_ Igen.

_Almásy:_ Bizonyos, hogy bent van?

_Az altábornagy_ (lassan kinyitja az íróasztal fiókját): Bizonyos… A holnapi parancsokat készíti el.

_Almásy:_ Valószinüleg két példányban, – egyet azoknak, – most már nem kell ugyan nekik… de a szokás hatalma… (Szünet.) Az ablakon vasrács van ugy-e?

_Az altábornagy:_ Igen. (A fiókból revolvert vesz elő, lassan megtölti.)

_Almásy:_ Más kijárat pedig nincs. Szóval… semmiképpen sem szökhetik el. (Észreveszi a revolvert. Elámulva:) Mi… Mi az?

_Az altábornagy_ (komoran, konokul): Ez egy kilencvenötös mintáju katonai revolver.

_Almásy:_ Mit csinálsz vele?

_Az altábornagy_ (konokul): Megtöltöm.

_Almásy_ (magánkivül, halkan): És… te… ezt a revolvert oda akarod neki adni?

_Az altábornagy:_ Oda… És egy félóra hosszat egyedül hagyom vele.

_Almásy_ (magánkivül): Én pedig ez ellen a leghatározottabban tiltakozom.

_Az altábornagy_ (elég sokáig türt; fölrobban): Mit mersz te…! Hogy mersz te…! (Nem figyelmeztetés, hanem katonai kommandó:) Vigyázz!

_Almásy_ (vigyázz-állásban): Én ez ellen a kegyelmi aktus ellen hivatalosan tiltakozom… (nyomatékosan:) a legfelsőbb szolgálat érdekében… Nekünk nem az a fontos, hogy egy hitvány ember valahogyan megbünhődjék, hanem az, hogy ez a hitvány ember rávalljon a büntársaira és hogy az árulás egész szövedékét a kezünkbe kapjuk.

_Az altábornagy_ (fájdalmas töprengésbe merül; a tiltakozás nagyon hatott rá; végre megrázza a fejét): Nem!… Amit vallana, majd megtudjuk nélküle… Ezt a kabátot hordta… az az egy joga mindig megmarad, hogy maga röpítsen golyót a fejébe.

_Almásy_ (válaszolni akar, de a Paula érkezése félbeszakítja).

MÁSODIK JELENET.

_Voltak, Paula._

_Paula_ (hidegen, megsértetten lép be. Amikor Almásyt meglátja, kiragyog az arca): Jó napot, kedves Almásy; csakhogy épségben megérkezett. De féltettem. (Hirtelen más hangon, fanyarul:) Nem is mondhatom különben, hogy olyan nagyon féltettem volna.

_Almásy_ (fogva tartja a kezét; nagyon melegen): Mondja, hogy igen… Miért tagadja le?

_Paula:_ Mert maguk nem bírják el a nyiltságot és az őszinteséget. Maguknak lesütött szemü és halk nők kellenek. Azt a nőt, aki őszinte, itt börtönbe csukják.

_Almásy:_ Haragszik ránk, Paula?

_Paula:_ Igen. Nagyon.

_Almásy:_ Pedig nekünk, ha győzni akarunk, gyanakvóknak kell lennünk.

_Paula:_ Igen, csakhogy maguk ott gyanakszanak, ahol nem kellene; ott pedig, ahol kellene, ott nem.

_Almásy:_ Én is, Paula?

_Paula:_ Maga… maga… nem… De ő excellenciája, aki engem becsukatott.

_Almásy:_ Tudja kinek a tanácsára?

_Paula_ (vonogatja a vállát; habozva): Tudom.

_Almásy:_ A Theodoriéra.

_Paula_ (fanyarul biccent).

_Almásy_ (közelebb megy hozzá, könyörögve): Kedves Paula… mi van Theodorival?

_Paula_ (habozik, a bosszusága még nem mult el, de hajlik a kérésre).

_Almásy_ (látja a lelki harcát): Kérem… Könyörgök… Mi van vele?

_Paula_ (elszánta rá magát, hogy megmondja. Bizonyos éllel az altábornagy ellen): Mi van vele? Az van vele, hogy áruló és azoknak a zsoldjában van.

_Almásy_ (fölemeli a fejét, egy pillantást vet az altábornagyra): Hm… bizonyítékok?

_Paula_ (alig hallgat rá): Az van vele, hogy (a táskájába nyúl:) ezt az útlevelet adta nekem… szökjem át Szerbiába. (Az útlevelet lecsapja az asztalra.) Ezt a pénzt adta nekem, hogy legyek majd a szeretője. (Lecsapja az asztalra a pénzt.) És készült ő maga is szökni, mert csak holnapra várta haza magukat… Én őt megcsalhattam volna most már és a szerb határon otthagyhattam volna. De utálom a csalást. Utálom az árulót. És gyülölöm azokat, akiknek ő a szolgálatában állt… Itt van az útlevél. Itt van a pénz. És az ő szobájában megtalálják a többi pénzt. És megtalálják azt az útlevelet, amellyel ő akart megszökni… Eddig van. Isten megáldja magukat.

_Almásy_ (feszült figyelemmel, lihegő elégtétellel hallgatta a kis kitörést; most meghökkenve): Hova megy?

_Paula:_ Utazom… Valahová… Nem tudom még.

_Almásy:_ Kérem ne. Várjon még.

_Paula_ (megrázza a fejét): Minek?

_Almásy:_ Mert… mert nekem még… mert én még… szeretnék… beszélni magával.

_Paula_ (vonakodik).

_Almásy:_ Hát jó. Csak egyet tegyen meg… nekem most… sürgős dolgom van… egy félóra mulva nézzen be ide… Csak tíz percre… Azután utazhat… Ezt megigéri?

_Paula_ (vonakodva): Ezt meg.

_Almásy:_ Jó, akkor most… Most menjen innen.

_Paula_ (megy).

_Almásy_ (komolyra vált arccal fordul vissza az altábornagyhoz).

_Az altábornagy_ (rendkívül izgatott. Szenved. Az arca vonaglik a felindulástól).

HARMADIK JELENET.

_Az altábornagy, Almásy_, később _Theodori_.

_Az altábornagy_ (fájdalmas erőfeszítéssel összeszedi magát. Halkan): Hivd be Theodorit.

_Almásy_ (halkan): Bocsánatot kérek… jobb volna, ha Theodori engem csak itt látna meg… (Szünet.) És jó volna már az első kihallgatást hadbíró jelenlétében megejteni.

_Az altábornagy_ (habozik; búsan megrázza a fejét; odalép a jobboldali ajtóhoz és bekiált rajta a harmadik szobába): Theodori!

_Theodori_ (kijön. Mosolygó és nyugodt, mint mindig… Amikor Almásyt meglátja, meghökken, de csak egy másodpercre. Azután megint derült és felsőbbséges): Parancs, kegyelmes uram.

_Az altábornagy_ (küzd a fölindulásával, szeretne rádördülni): Theodori…! (A lendülete elbágyad. Még egyszer összeszedi magát:) Theodori! (Nem bír egyenesen lecsapni rá azzal, hogy áruló. A másik módszert választja. Megfogta az útlevelet. Nyersen:) Mi ez, Theodori?

_Theodori_ (első pillantásra tisztában van mindennel, de most figyelmesen megnézi az útlevelet): Ez… ah!… hiszen ez a kis idegen nő útlevele… Hogy került excellenciádhoz?… A ravasz kis bestia nekem újra gyanus lett, megpróbáltam lépre csalni… de most már, ha ez az útlevél itt van, nem tudom, sikerül-e.

_Az altábornagy_ (fájdalommal és megvetéssel hallgatja. A pénzt sepri odább): És ez itt?

_Theodori:_ Ez… (Derülten:) Az a pénz ez, amelyet én adtam neki?… Jónak láttam ezúttal, amint excellenciád megengedte, a rendelkezésünkre álló alapot erősen igénybe venni, mert ennek a Karanov kisasszonynak a lelepleztetését igen fontosnak tartom… Az ilyenfajta kémek a legveszedelmesebbek, először, mert nők és szépek, másodszor, mert a hősiességnek és a becsületességnek olyan álarcában járnak, amely a leggyanakvóbb embert megtévesztheti.

_Az altábornagy_ (nem hiszi, amit mond. De a mód, ahogyan mondja, még mindig hat rá. Rá akar rohanni, de a fájdalma erősebb): Theodori… hogy bíztam én magában… (Félig Almásyhoz, félig magának:) Én nekem megfoghatatlan… Ez az ember áruló.

_Theodori_ (sértett méltósággal): Áruló?… Ki mondja rólam, hogy áruló vagyok?… (Szünet.)

_Almásy_ (még ő is habozik, mert szörnyű dolog egy ilyen rangú katonának a vádat a szemébe vágni).

_Theodori:_ Ah, ez a hazug kis nő talán… egérfogóban akartam megfogni; most cincog… Ha ő vádol engem, akkor…

_Almásy_ (kipirultan odalép): Nem ő vádolja önt, hanem én… Vádolom árulással és kémkedéssel… Vádolom azzal, hogy hazaáruló és fizetett kém.

_Theodori_ (fenyegetően): Almásy főhadnagy!…

_Almásy_ (nyugodtabban, szinte egyhanguan): Vádolom önt azzal, hogy állandó összeköttetésben volt azzal az idegen hatalommal, amellyel szemben álltunk, hadititkokat adott el neki és pénzt kapott tőle… Vádolom önt azzal, hogy a Törő találmányáról ön tett jelentést az ő vezérkaruknak és hogy ön segítette azt az egész műveletet, amely a találmány megszerzésére irányult… Vádolom önt azzal, hogy ön csempészte ide a házba azt az idegen vezérkari tisztet, aki itt Schmidt főlakáj gyanánt szerepelt és vádolom önt azzal, hogy Radovánnal és az állítólagos Schmidttel egyetértve, ön tette lehetővé a Törő szökését. Vádolom azzal, hogy innen szökni akart; hogy csak holnapig akart várni, mert azt hitte, mi csak holnap szabadulunk ki; hogy az állítólagos Schmidtnek levelet írt és a levélben azt kérte, eszközölje ki az ő követük, hogy bennünket még egy napig fogva tartsanak… És hogyha ön ezt tagadná… akkor… itt a levele… (A levelet kihúzza a zsebéből és odaadja az altábornagynak.)

_Theodori_ (az Almásy csendes zápor módra özönlő beszéde alatt lassan elveszti a derült, feszes tartását. Lassan összeomlik).

_Az altábornagy_ (átfutja a levelet. Mintha csak most jönne rá, mi történt, szinte fölordít): Theodori!… Canaille!

_Theodori_ (menekülést keresve, de megüvegesedő szemmel néz körül. Odatámolyog egy székhez, leesik rá. A kezébe temeti az arcát): Istenem… Istenem…

_Az altábornagy_ (fölszegi a fejét. Feszesen, mintegy rángatva a tagjait, mozog. Undorral kikerüli a széket, amelyen Theodori ül. Odamegy az íróasztalhoz. Elveszi a revolvert és hangos koppantással leteszi arra a kis asztalra, amelynél Theodori ül).

_Theodori_ (fölnéz, üveges szemmel bámul rá a revolverre).

_Az altábornagy_ (undorral tartja magát távol tőle. Hidegen): Ön… most… visszamegy a szobájába… Az ajtaja elé őrt állítok… De egy félórája még van… Azalatt… azt teheti… amit… jónak lát…

_Almásy_ (halkan tiltakozni készül).

_Az altábornagy_ (egy heves mozdulattal elhallgattatja. Megfordul. Magával vonja Almásyt is úgy, hogy mind a ketten hátat fordítanak Theodorinak).

_Theodori_ (ingadozva, hamuszínű arccal fölkel. Kinyul a revolver után, de a keze reszket. Megfogja a revolvert, de reszkető kezéből kiesik a fegyver és ő ijedten vonja vissza a kezét… Körülnéz; tévetegen keres menekülést. Megtörten csuklik össze; irtózatos harcot ví magával, végre megfogja a fegyvert és kitámolyog az ajtón).

_Az altábornagy_ (utána fordul. Hosszan utána néz): Becstelen!… Hadd haljon meg… (Szinte máris hallgatózik.)

_Almásy_ (halkan): Nagyon helytelennek tartom ezt a kegyelmi aktust… De az a reményem van, hogy gyáva és hogy nem él ezzel a kegyelemmel. Hanem választja a becstelen életet…

_Az altábornagy:_ Nem igaz… (Az előszoba ajtaját kinyitja.) Ki van itt?

_Válasz:_ Ordonánc a hatvanhetesektől.

_Az altábornagy:_ Gyere be.

_Kovács_ (teljes fölszerelésben, torniszter, puska): Parancs.

_Az altábornagy_ (kinyitja a jobboldali ajtót): Odamégy be az ajtó elé… Indulj.

_Kovács_ (bemegy).

_Az altábornagy:_ Ráfordítod a kulcsot. (Hallatszik a kulcs csörrenése.) Aki ki akar jönni, lelövöd. Akármit hallasz, nem mozdulsz. Ha én visszajövök, nekem jelentést teszel… (Behúzza az ajtót. Peckesen veszi a sapkáját. Int Almásynak:) Gyerünk. A hatvanhetesek parancsra várnak… (Visszanéz.) Mire visszajövünk, az ott halott lesz… (Almásy válaszolni akar.) Előre, indulj.

_Almásy_ (indul).

(Az ajtóban találkoznak Törővel.)

_Az altábornagy_ (rádördül): Itt van?… Nagyon jó. Itt vár rám… Ez a legjobb hely… Itt várni… Megértette?

_Törő_ (nyugodtan): Meg.

_Az altábornagy_ (kicsörtet).

_Almásy_ (vele).

NEGYEDIK JELENET.

_Törő_, majd _Beatrix_.

_Törő_ (mosolyogva néz az altábornagy után. Derült, nagy boldog jókedv ragyog az arcán, amelyet néha zavar meg egy kis nyugtalanság. Az ablakhoz lép. Kinéz rajta. Visszafordul. Türelmetlenkedni kezd).

_Beatrix_ (benéz az ajtón, mosolyog): Maga van itt?… Bejöhetek?

_Törő:_ Maga itt a ház úrnője… Én csak vendég vagyok…

_Beatrix_ (bejön): Nálunk a vendégnek több joga van, mint a gazdának.

_Törő:_ De én úgyszólván fogoly vagyok itt… Az apja rámdördült, és annak, amit mondott, azt hiszem, az volt az értelme, hogy fogságra vet és meg akar büntetni.

_Beatrix:_ Vallja be, hogy a büntetést megérdemelné… (Nagylelküen:) De én majd közbenjárok.

_Törő_ (mosolyogva, túlzottan): Örök hálára kötelez…

(Szünet.)

_Beatrix_ (jár-kel, úgyszólván kerülgeti Törőt. Várja, hogy Törő szóljon, de minthogy Törő hallgat, megrázza a fejét és ő szólal meg): Tudja mit… én nem szeretem ezt a hangot… Mondja meg nekem mindenekelőtt becsületesen és komolyan: mit érez most?… Hogy van?… Elégedett, vagy elégedetlen?…

_Törő_ (egy másodpercnyi habozás után): Megmondom… Boldog vagyok… Szeretném kinyitni a két karomat és megölelni vele a földet… Sohasem hittem volna, hogy ilyen jó az… az erkölcs; és… és a becsület; és… (a meghatottságát egészen elrejtve:) és hogy… Sohasem hittem volna, hogy én így szeretem a hazámat.

_Beatrix_ (minden mondathoz boldogan igent int. Azután vár).

_Törő_ (nem szól többet).

_Beatrix:_ És… és… és nincs nekem semmi érdemem abban, hogy maga… most ilyen jól érzi magát?

_Törő_ (kissé elsötétül az arca. Azután becsületesen): De igen. Magának köszönhetem… hogy… hogy… hogy egy jégkéreg lepattant a szívemről.

_Beatrix_ (megint hevesen többször igent int. Azután megint vár. Hiába. Bosszúsan): No?… És?

_Törő_ (zavarban): És?…

_Beatrix_ (odalép hozzá): Ejnye… hát igazán nem akar engem most már feleségül venni? (Maga is mosolyog a heves felelősségrevonáson. Általában nem veszi komolyan a dolgot.)

_Törő_ (nagy zavarban. Nem tekint a szemébe): Nézze, Beatrix, én magának… őszintén nagyon hálás vagyok… Őszintén az egész életre… De azt hiszem… a szabadságát vissza kell adnom.

_Beatrix_ (elkomolyodik): És miért?

_Törő:_ Mert… azt hiszem… úgy vettem észre… maga… maga még mindig szereti Almásyt.

_Beatrix:_ Ezért?

_Törő_ (int).

_Beatrix_ (röviden): Ez csacsiság… Sohasem is szerettem voltaképpen.

_Törő:_ De…

_Beatrix:_ Még valami van?

_Törő:_ Igen.

_Beatrix:_ Ki vele.

_Törő_ (elszánja magát; komolyan): Nézze, Beatrix, én azt hiszem… én megmondtam magának… én csak akkor tudok nyugodt és boldog lenni, ha engem nagyon szeretnek. Mindenek fölött. Mindennél jobban.

_Beatrix:_ És én?

_Törő:_ Maga… engem ide visszatérített… Az elszántságával és a bátorságával… Ezért én egy életre hálás vagyok magának… De ugyanakkor… ugyanakkor… maga azt mondta, hogy engem magamra hagyna; azt mondta, csak azért jött velem, hogy visszatérítsen; és ha nem jövök… elhagy engem.

_Beatrix:_ Ezért?

_Törő:_ Ezért.

_Beatrix:_ Mert azt mondtam magának, hogy elhagynám?

_Törő:_ Igen.

_Beatrix_ (elnyomott mosolygással): Csakhogy az nem volt ám igaz…

_Törő_ (álmélkodva): Mi?… Mi?…

_Beatrix_ (lassan): Amikor azt mondtam, nem mondtam igazat…

_Törő_ (levegő után kapkod).

_Beatrix_ (nyugodtan): Hazudtam. (Közelebb megy hozzá.)

_Törő_ (hátrál): Vagyis maga…

_Beatrix:_ Vagyis én magát sehogy, soha, semmiért a világon el nem hagytam volna. De ha ezt akkor őszintén megmondom, maga marad a makacsságban, a bajban és az örök bánatban. Hogy megmentsem… kénytelen voltam hazudni.

_Törő_ (levegő után kapkod): Maga tehát nemcsak azért jött velem, hogy…

_Beatrix:_ Én azért mentem magával, hogy mindig magával maradjak és hogy magától soha el ne váljak. (Feléje megy.)

_Törő_ (boldog volna, feléje indul, de hirtelen megáll): De hátha…

_Beatrix:_ Hátha?

_Törő:_ Hátha… akkor mondott igazat és _most_ nem mond igazat?

_Beatrix_ (mosolyogva tagadja és indul feléje).

_Törő_ (hátrál, kétségbeesve): Sohasem fogom megtudni, mikor hazudott.

_Beatrix_ (energikusan feléje nyomul): Az nem is fontos. Az a fontos, hogy végre belássa, hogy engem kell feleségül vennie. Még pedig sietve.

_Törő_ (mosolyogva meghökkenve néz rá).

_Beatrix:_ Akarja tudni, miért?… (Törő igent int.) Azért, mert… látja… én rájöttem, hogy ma már csak a nőkben vannak meg a férfias tulajdonságok.

_Törő_ (kételkedő arcot vág).

_Beatrix:_ Az igaziak: a hűség, az állhatatosság, a kitartás, a következetesség, az őszinteség… ezek csak a nőkben vannak már meg.

_Törő_ (szólni akar).

_Beatrix_ (nem engedi): Almásy?… az kivétel… Megállapítottuk tehát, hogy férfias tulajdonságok csak nőkben vannak. A férfiak hütelenek, állhatatlanok, következetlenek és mértéktelenül hiúk, különösen következetlen, állhatatlan és hiú a tehetséges férfi… Minél tehetségesebb, annál inkább… A maga következetlensége, állhatatlansága és hiusága tehát… (Alig talál rá szót:) már egyszerüen kimondhatatlan… Hogy ebből baj ne legyen, szüksége van arra, hogy a boldogsághoz és boldoguláshoz szükséges következetességet, állhatatosságot és puritán egyszerüséget, hogy úgy mondjam, rábízza a feleségére, az életének határozottan jobbik és szebbik felére… Kell, hogy valaki következetes, állhatatos és hiuságtól ment legyen maga helyett is… Kell, hogy valaki vigyázzon magára… Vagyis mi következik mindebből?… kell, hogy maga engem minél előbb boldogan, hálásan és szeretettel feleségül vegyen.

_Törő_ (állandóan hátrált előtte; most végre nem bírja tovább; megáll; elneveti magát. Egy másodpercig nevetve néznek szembe egymással. Azután Törő megöleli… Hosszu ölelés).

ÖTÖDIK JELENET.

_Voltak, Almásy, Az altábornagy._

_Almásy_ (berohan az előszoba felől. Amikor Beatrix és Törő ölelkezését meglátja, fölszisszenve megáll).

_Beatrix_ (kibontakozik a Törő karjaiból).

_Almásy_ (a foga között): Éppen itt kell?… Nem mehettetek máshová?

_Beatrix_ (félreérti): Bocsáss meg… Neked is jobb lesz így.

_Almásy_ (bosszusan): Nekem biztosan… A katona legyen aszkéta… Ne akarjon szerelmet és ne kösse le magát asszonyhoz.

_Beatrix:_ De ugy-e… te azért nem vagy benne bizonyos, nem kötöd-e le magadat nemsokára egy okos… nálam okosabb, egy bátor… nálam bátrabb, egy kedves… nálam kedvesebb, egy szép… nálam szebb asszonyhoz?

_Almásy_ (ránéz, hosszan, szótlanul néz rá; megzavarodik… Hevesen legyint, mert eszébe jutott, miért sietett előre): Ah istenem, mi itt hiábavalóságokat beszélünk… (Elsiet a jobboldali ajtóhoz és beszól): Kovács… van valami jelenteni valója?… történt valami?

_Kovács_ (csak a hangja hallatszik): Semmi, főhadnagy úr.

_Almásy_ (megfordul és az előszoba felé siet. Az ajtóban találkozik az altábornaggyal).

_Az altábornagy_ (komoran): No!…

_Almásy:_ Semmi.

_Az altábornagy_ (meghökkenve mered rá. Sokáig hallgat): Te… te lehetségesnek tartod, hogy ne lőjje főbe magát?

_Almásy_ (vállat von, halkan): Egy negyedóra már letelt a félből.

_Az altábornagy_ (a fejéhez kap, mint aki azt mondja: ez lehetetlen szörnyüség… azután magába mélyedve, hevesen járkálni kezd).

(Hosszu szünet. Senki sem akarja megzavarni.)

_Beatrix_ (végre előlép a sarokból, ahová behúzódott Törővel együtt).

_Az altábornagy_ (mintha álomból ébredne föl, ránéz. Úgy nézi, mintha nem ismerne rá. Szórakozottan): Te… igen… Itt vagy… Igen…

_Beatrix_ (indul feléje, hogy megölelje): Apám!

_Az altábornagy_ (most jut eszébe minden): Megállj. Hát itt vagy?… Hogy mertél te innen megszökni az én tudtom nélkül?

_Beatrix_ (nem veszi nagyon komolyan a mennydörgést): Igazad van apám… Én be is akartam neked jelenteni, hogy megszököm… De Törő úgy sürgetett, hogy abszolute nem maradt már időm rá.

_Az altábornagy_ (a Törő említésére fölhorkan. Keresi Törőt): Ah maga… igen… Jőjjön csak ide… Álljon ide.

_Törő_ (komolyan, csak egy belső mosolygással elébe áll).

_Az altábornagy_ (nagyon komolyan): Maga… szégyelje magát azért, amit tett… Ha nem érezne szégyenkezést azért, hogy a hazája ellen akart bűnt elkövetni, érezzen égő szégyenkezést azért a bűnért, érezzen nagy megbánást azért a bűnért, amelyet maga ellen akart elkövetni… Érzi ezt a megbánást?

_Törő_ (csöndesen, őszintén): Érzem.

_Az altábornagy:_ Maga így még nagy szolgálatokat tehet a hadseregnek, a hazának, a királynak. (Nagy megindulással:) Az árulónak azonban becstelen élet és nyomorult halál a sorsa… Az áruló nyögve viaskodik a gyalázatával és a gyalázaté lesz az élete, ha még arra sincs bátorsága, ha még… arra… sincs bátorsága, hogy… legalább… meghaljon… Aki iránta az irgalomnak még egy szikráját érzi, annak azért kell imádkoznia, hogy magát megölni legyen legalább bátorsága… (A meghatottsággal küzdve elhallgat… Hallgatózik, mintha azt várná, hogy most rögtön fölhangzik a dördülés… Hosszu csönd.)

_Törő_ (nyugodtan, kissé megindultan): Én mindezt magam is érzem… Mentségem egy van: az, hogy visszafordultam… (Szünet.) Ezt Beatrixnak köszönhetem… Kérem excellenciádtól a Beatrix kezét.

_Az altábornagy_ (a lánya felé fordul. Fájdalmas gondolatai még mindig erősebbek, de most tud ezzel az üggyel is foglalkozni).

_Beatrix_ (odasiet hozzá).

_Az altábornagy_ (megöleli; szemrehányóan): Te, te!… te is szégyeld magadat!… egy lány… három éjszakát tölt a házon kivül.

_Beatrix_ (bűnbánóan): Kénytelen voltam vele, papa… előbb ő hítt, azután fogva tartottak.

_Az altábornagy:_ Mit csináljak most veled?

_Törő_ (halkan): Adja nekem…

_Az altábornagy_ (ellódítja): Vigye… Úgy sem ér már semmit… (Beatrixnek:) Aztán vigyázz rá. (Törő felé int:) Ilyen dolog többet ne történjék.

_Beatrix_ (mosolyogva): Soha.

_Az altábornagy_ (elfordul tőlük… Újra Theodorira gondol… Járkál. Izgatottan halkan Almásyhoz): A félóra eltelik és…! (Kétségbeesett mozdulatot tesz.)

_Almásy_ (csak egy szkeptikus mozdulattal válaszol).

_Az altábornagy_ (elfordul, járkál; később leül az íróasztalhoz; egyszer be is néz a jobboldali ajtón).

HATODIK JELENET.

_Voltak, Paula._

_Paula_ (az ajtóban): Szabad bejönni?

_Beatrix:_ Sőt kell… Én nagyon vártam már.

_Paula:_ Miért?

_Beatrix:_ Hiszen megmondtam: sürgősen meg kell vele értetnie (Almásyra mutat.) hogy a katonának nem kell aszkétának lennie.

_Paula_ (megrázza a fejét).

_Beatrix:_ Maga nincs ezen a véleményen?

_Paula:_ Nem vagyok… A katonának igenis aszkétának kell lennie… Mindenkinek, aki egy nagy ügy katonája lett, egyedül kell élnie, magányosságban, ridegségben, mindig készen rá, hogy a mások számára értéktelen életét a maga nagy ügyéért föláldozza.

_Beatrix:_ Istenem, de szomoru volna, ha így volna.

_Paula:_ Igy van.

_Beatrix:_ Ha minden ügy boldogtalanságot kivánna a maga katonáitól és ha nem engedné meg, hogy… addig is… például addig… amíg… amíg az áldozatra rákerül a sor… addig boldogok legyenek… Ha például két ember találkozik és… (Elhallgat… Szünet.) Igaz, György… mit akartál te Paulának mondani?

_Almásy_ (kissé zavarodottan): Én… én… először is meg akartam kérdezni, igazán olyan szomoru-e…?

_Paula:_ El vagyok keseredve.

_Almásy:_ Miért?

_Paula:_ Most már ugy-e bizonyos, hogy elmarad a háború?

_Almásy:_ Bizonyos.

_Paula:_ Kétségbeejtő.

_Almásy:_ Az, hogy elmarad a háború?

_Paula:_ Igen… Most megint várni kell. Esztendőkig… Tovább kell menni valahová… Közel a hazámhoz… Dolgozni, ahogyan tudunk… Vagyunk így százan, meg százan, akik várjuk, hogy az elnyomó hatalom a csatatéren az első sebeket megkapja és hogy akkor rögtön otthon legyünk: fölgyujtani az eddig csöndben készülő forradalmat… Most megint reméltünk… A háború elmarad… Várni kell.

_Beatrix_ (Törővel együtt kissé hátra húzódott. Figyelemmel nézik a beszélgetést).

_Almásy:_ Nézze… kedves kis Paula… én magával mindenben… tökéletesen egyetértek. Nincs magának egyetlen érzése és egyetlen gondolata, amely nekem idegen volna… Éppen azért egy dolog van, amiben nem értek magával egyet.

_Paula_ (kissé pedánsan): És pedig?

_Almásy:_ Abban, hogy magának innen most el kell mennie.

_Paula:_ Ah…! (Legyint.)

_Almásy:_ Látja én értem azt a nyugtalanságot, amely magát tovább hajtja… De ezt a szubjektiv nemes lázat le kell csillapítani annak az objektiv, hideg megállapításnak, hogy a maga nemes indulatai elporlódnak a társadalom törvényszerüségein… Amikor az idő megérik… amikor a gazdasági élet kényszerüségei meghozzák… akkor a maga hazája is fölszabadul. Akárhol várja is be maga ezt az időt.

_Paula_ (élénken): A történelmi materializmusnak ez a szofisztikus magyarázata henye fatalizmusba visz. A gazdasági fejlődés megteszi a magáét. De tegyük meg mink is a magunkét és ne merüljünk bele léha szemlélődésbe.

(A pedáns beszélgetés egyre melegebb lesz. A két vitatkozó a legmelegebb szimpátiával húzódik közel egymáshoz.)