Part 4

_Beatrix_ (ekkor elhatározza magát arra, amire a beszélgetés egész ideje alatt készült; hogy közbelép… Almásyhoz): Kérlek, György, én mostan téged arra kérlek… ne folytasd… Én szeretnék vele most végre egyedül maradni… Még egy percig sem voltam vele egyedül… (Szünet.) Te most… menj ki.

_Almásy_ (komoran): Hová?

_Beatrix:_ Menj le… Nézd meg a házat…

_Almásy_ (komoran): Igen… Hiszen… hozzájuk… tartozom. (Lassan elmegy jobbra.)

HATODIK JELENET.

_Beatrix, Törő._

_Törő_ (komoran és zárkózottan járkál).

_Beatrix_ (lassan és óvatosan készülődik a mondani valóira. Óvatosan): Most egyedül vagyunk végre.

_Törő_ (nem válaszol, nem is fordul feléje).

_Beatrix:_ Ketten, – együtt, – nagy csendességben – hogy vágyódtam rá, – sírni tudtam volna már a türelmetlenségtől. (Szünet.) Maga… nem vágyódott azután, hogy egyedül maradjunk?

_Törő_ (nem néz rá, komoran): De igen.

_Beatrix:_ Most meghallgatott már mindenkit, – mindenki elmondta, amit gondol, – csak én nem. (Hiába vár választ. Odamegy hozzá. Nagyon gyöngéden:) Nem akarja meghallgatni azt, amit én gondolok?

_Törő_ (ránéz; fanyarul, halkan): Almásy magának már majdnem a vőlegénye volt, amikor én magukhoz jöttem?

_Beatrix_ (elképedve): Igen.

_Törő:_ És én miattam szakított vele. (Szünet.) És most bennünket összehasonlít, – nem?

_Beatrix:_ Én… magukat… már régen összehasonlítottam; és maga mindenkinél jobban tudja, kinek a javára ütött ki ez az összehasonlítás.

_Törő_ (nyugtalanul): Most… amikor Almásy kijött abból a szobából… ahová maga rejtette el… a maga sikoltása olyan rémült volt és a hangja olyan könyörgő, mint… mint… mint egy szerelmes lányé.

_Beatrix_ (végre magához tér a meglepetéséből. Ragyogó arccal): Istenem, de boldog vagyok.

_Törő:_ Miért?

_Beatrix:_ Mert gyanakszik. Mert nyugtalankodik. Mert félt engem.

_Törő_ (ingadozva): És maga… a mikor az előbb az Almásy pisztolya elé vetette magát… engem féltett-e, vagy őt?

_Beatrix:_ Én… én… (Válasz helyett a Törő karjaiba veti magát. Megöleli.)

_Törő_ (hosszú csók után): Engem féltettél? Szeretsz? Csak engem? Egyetlen gondolatod sincs más számára? Ne legyen. Nem szabad. Nincs?

_Beatrix_ (a karjában van; megrázza a fejét).

_Törő:_ Nincs? Engem így kell szeretni, – úgy, ahogyan embert még sohasem szerettek. Én nem a lehetőt kívánom, én a lehetetlent kívánom. Tudsz úgy szeretni? Fogsz úgy szeretni? (Szünet. A karjában tartja. Mosolyogva:) Ha nem, akkor menj. Akkor eleresztelek. Akkor elküldelek. (A karjába szorítja.) Küldelek, látod.

_Beatrix_ (mosolyogva fészkeli magát mélyebbre a karjába).

_Törő:_ Maradsz? Akkor cserébe érte elviszlek (mámorosan)… istenem, hová! Majd meglátod, ki vagyok én. Én… én (mámorosan:) mindent jobban tudok, mint más. (Eszébe jut Almásy.) Ah látod, ő, – ő derék, – igen, – és hűséges. De mi az, deréknek és hűségesnek lenni! Derék és hűséges ember sok van. De én… én (összeszorított ököllel:) én csudákat fogok teremteni. Én a pénznek hatalmasabb ura leszek, mint akárki más. Én jobban tudok örülni, szeretni és nevetni, mint akárki más. (Magánkívül:) Én a világról, az életről, a mindenségről szebbeket gondolok, mint akárki más. Örülsz annak, hogy velem jössz?

_Beatrix_ (magához térten, józanul, csendesen): Örülök.

_Törő_ (türelmetlenül): Nem örülsz eléggé. (Szünet.) Én a világot ajándékozom neked.

_Beatrix:_ Igen. De…

_Törő:_ Mit: de?

_Beatrix_ (halkan): De haza ugy-e nem mehetünk?

_Törő_ (lehűtötten, elfordulva, fanyarul): Nem, – haza nem mehetünk.

_Beatrix:_ Soha.

_Törő:_ Soha.

_Beatrix:_ Kár.

_Törő_ (hevesen): Ne sajnáld. Én…

_Beatrix_ (a szavába vág): Te meghódítottad és nekem adod a világot. Csak Magyarországot veszítjük el, amely a te hazád és Ausztriát, amely az én hazám.

_Törő:_ Mit sajnálod. Előtted van a százszinü világ, hegyek, tengerek és emberek, afrikai hajnalok és izlandi éjszakák és ezen a tarka földtekén, te egy szürke foltot siratsz. Érdemes?

_Beatrix:_ Nem.

_Törő:_ Ugy-e nem?

_Beatrix_ (egészen nyugodtan): Én kimentem egyszer a mödlingi temetőbe az anyám sírjához. Meleg tavasz volt, és én ott a virágzó temetőben egyszerre csak meglepetve arra gondoltam, hogy az én anyám másnak nyilván éppen olyan közömbös és hideg emlék, mint a milyen közömbösen és hidegen én a mások anyját nézem. Miért tartják szentnek az anyákat, holott a más anyját mindenki gyarló asszonynak nézi? Miért?

_Törő_ (komoran): Nem tudom.

_Beatrix_ (nagyon nyugodtan): Csak azért, mert mindenkinek volt anyja és mert a maga anyja, aki másnak gyarló asszony, mindenkinek szent. (Szünet.)

_Törő_ (gőgösen): Azt akarod ezzel mondani…

_Beatrix_ (félbeszakítja): Nem. Semmit sem akarok vele mondani. Csak éppen elmondtam, mert eszembe jutott… (Szünet.) A te anyád is fiatalon halt meg, ugy-e?

_Törő_ (komoran): Igen.

_Beatrix:_ Szép volt?

_Törő:_ Nagyon szép.

_Beatrix:_ És jó volt?

_Törő:_ Nagyon jó.

_Beatrix:_ Az én anyám a mödlingi temetőben van eltemetve… És a te anyád?

_Törő_ (vonakodva): Egy… gömörmegyei… kis faluban.

_Beatrix_ (lassan): Szép a temető?… Tavasszal… És van virág a sírján?… (Lassan:) És mondd: mikor voltál utoljára az anyád sírjánál?

_Törő_ (kínlódva keresi a választ, végre egy heves mozdulattal és egy bosszús kiáltással lerázza magáról a megindulást): Nem!… Elég volt. Nem felelek… Ezeken az érzékenységeken én nem botolhatok meg. Mit érne az én erőm, ha ezt se tudnám lerázni magamról!… Nem akarom, hogy ezekről a dolgokról beszélj és nem akarom… nem akarom… hogy ezekre a dolgokra gondolj.

_Beatrix_ (csendesen megrázza fejét): Nem… Látod ezek olyan dolgok, amelyek annál gyakrabban jutnak az eszembe és annál gyakrabban jutnak neked eszedbe, minél keményebben eltiltod, hogy rájuk gondoljunk.

_Törő_ (remegve): Hát ilyen nyomorult babonákkal nem tudok én megbirkózni?

_Beatrix_ (nemet int).

_Törő:_ De megtudok. (Összeszorított foggal:) Én… magamban… legázolom… Már a talpam alatt van… És a te szívedből kiszorítom… Ne gondolj rá… Boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy boldog légy.

_Beatrix_ (föláll, sóhajt, nyugodtan): Pedig látod: így mi boldogok sohasem lehetünk.

_Törő_ (megdöbbenve): Mi?… Beatrix!

_Beatrix:_ Soha… Mert van valami, ami velünk jön. És a világon végig üldöz bennünket.

_Törő_ (megvetően): Mi?… Az ő (Almásyt jelzi) ostoba fenyegetése?… Az ostoba emberek ostoba megvetése?

_Beatrix:_ Nem… _Az_ itt belül van… Az emberekkel nem kell törődni, semmivel sem kell törődni, de itt belül van egy seb és akárhová megyünk, az sajog; itt bent van egy fájdalom, egy félelem, egy nyugtalanság, amely sehol sem pihen el; így ülünk nyugalomban és csendességben, és a csendességben megszólal egy hang, amelytől megborzadunk és dideregni kezdünk… Én borzadok… és didergek… és jobban félek tőle, mint a golyóktól ma délután… és ez elől nincs hová menekülni, mert ez végigkerget a világon… (Hosszú szünet.) És az életed így mérgeződik meg; és így leszel ellensége az embereknek; és így lesznek ellenségeid az emberek; és így maradsz egyedül; korán és elfáradva így maradsz magadra.

_Törő_ (görnyedezett ezek alatt a szavak alatt, de most rátalált arra a szóra, amelybe belefogózhatik. Fölrázza magát): Hát magam leszek. Végre… teljesen… tökéletesen egyedül… Mindig erre vágyódtam. Soha magamhoz közel senkit ereszteni nem akartam. Soha a szívemből senkinek egy darabot adni nem akartam… Hát végre magam leszek.

_Beatrix_ (fölindultan, de halkan): A… szívedből… nekem… nem adtál… semmit?

_Törő:_ Igen… Neked igen… De hiszen te… te velem maradsz.

_Beatrix_ (fájdalmasan habozik, végre kimondja): Nem.

_Törő_ (megdöbbenve): Mit? Te…

_Beatrix_ (fájdalommal): Én nem maradok veled.

_Törő:_ Te… Te…

_Beatrix:_ Én innen visszatérek. Veled, ha jössz. De egyedül is, ha te tovább mégy.

_Törő_ (égő kínban keresi a szavakat): De… de hát… de hát akkor… miért jöttél… velem ide?

_Beatrix:_ Mert szeretlek… Mert máskülönben abban a percben veszítettelek volna el, amikor megmondtad, hogy szeretsz… Mert abban a másodpercben, mint egy villámlásra, megláttam mindent: hogy te mégy bele egyedül a veszedelembe és a bánatba, és hogy nincs veled senki, és hogy nekem azért kell mindent kockára tennem és mindent eldobnom, hogy megmenthesselek… Eljöttem veled ide azért, hogy te velem oda visszatérj.

_Törő_ (félig lehúnyt szemmel): És… ha… nem térek veled vissza?

_Beatrix:_ Akkor… Akkor… én is… elhagylak… És egyedül maradsz.

_Törő_ (behúnyja a szemét, a mellére esik a feje, a végső elbágyadással, nagyon halkan): Nem bírom… (Szinte megtántorodik, úgy ül le egy székbe; a fejét belehajtja a két kezébe.)

(Hosszú szünet.)

_Beatrix_ (végre ijedten és gyöngéden megszólítja): Mi az? Pál!… (Meg akarja símogatni.)

_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz): Nem.

_Beatrix:_ Nézzen rám.

_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz. Föláll, tompán): Híjja be Almásyt.

_Beatrix_ (habozik, de Törőnek egy újabb mozdulatára az ajtó felé indul; kimegy).

HETEDIK JELENET.

_Beatrix, Törő, Almásy_, később _Radován_.

_Törő_ (egy másodpercig egyedül marad; elborult szemmel, bágyadtan, az élet teljes és keserű utálatával néz maga elé).

_Beatrix_ (visszajön Almásyval).

_Almásy_ (fölindult várakozással): Hivattál engem?

_Törő_ (nem néz rá, mintha álomban beszélne): Én… elhatároztam… hogy hazamegyek.

_Beatrix_ (megrezzen az örömtől).

_Almásy_ (kitárja a karját, remegve): Barátom…

_Törő_ (egy fáradt mozdulattal elhallgattatja őket. Fáradtan): Tudsz rá módot?

_Almásy_ (alig tudja, hol kezdje a mondanivalóját): Itt… minden kijárat előtt fegyveres őr áll. De… én a huszároknak meghagytam, hogy mihelyt sötét van, úsztassanak át a Dunán… azok most lent vannak tehát valamelyik parti erdőben. Két perc alatt ott lehetnénk…

_Törő:_ Ha innen kijuthatnánk.

_Almásy:_ Igen. Ha innen kijuthatnánk.

_Törő_ (fanyarul): És hogyan jussunk ki innen?

_Almásy_ (habozik).

_Törő:_ Azt még nem tudod.

_Almásy:_ Nem. Azt még nem tudom, de…

_Törő_ (fanyarul közbevág): Akkor majd én megmondom. Ti maradhattok… majd eleresztenek benneteket… én pedig… majd átgázolok egy ilyen őrön.

_Almásy_ (ijedten): Nem… Nem engedem.

_Törő:_ Csak az egyik őrrel kell verekedni és a többi kijárat rögtön szabad. Nyilván odarohannak mind, ahonnan lövés hallatszik… ha én (jobbra mutat:) erre nekivágok, ti arra kényelmesen kisétálhattok.

_Almásy_ (nagy szemmel hallgatta): Igen… De mert itt egy élet van, amely érték… én vágok neki erre, (jobbra mutat:) az őrnek és te sétálsz ki arra (balra mutat).

_Törő_ (egy kissé, alig észrevehetően megütközve, fanyarul): Te… én értem… magadat föl akarod áldozni.

_Almásy_ (egy másodpercnyi várakozás után): Igen.

_Törő_ (felülről lefelé Beatrixhez): Mit szól hozzá Beatrix?

_Beatrix_ (a kezét tördeli): Istenem, én… Istenem…

_Almásy:_ Vigyázni!… jön valaki.

(A jobboldali ajtó nyílik és óvatosan, a fejét a nyaka közé húzva, jön be rajta Radován. – Hirtelen hallgatás.)

_Almásy:_ Hm… igen… hm…

_Radován_ (fájdalmas, alázatos, torz vigyorgással): Én… én csak átmegyek itt a szobán… Már megyek is ki.

_Almásy_ (nem tud felelni).

_Törő_ (hidegen): Jó.

_Radován_ (a szoba hátsó részén meggörnyedve vonul át, azután torz vigyorgással újra odafordul a többiekhez): Csak azt akarom megnézni, lehet-e onnan megszökni… Az ablakból leugrani. (Kimegy. A többiek dermedten állanak egy darabig.)

_Beatrix_ (remegve): Ez mindent tud. És mint a halál, úgy jár-kel itt.

_Törő:_ Pestises gazember!… Ha nem is tud mindent, legalább is sejt mindent.

_Beatrix:_ Hogy jár itt. Mint a halál… Elárul bennünket.

_Almásy_ (összeszorított foggal): Nem árul el bennünket… Mert ha most visszajön… és ha bennünket csakugyan el akar árulni… én… az első mozdulatára… habozás nélkül… hátulról, orvul… le fogom lőni.

_Törő_ (nyugodtan): Vigyázz… Jön.

_Beatrix_ (nyugtalanul): Ne bántsd. Inkább beszélni kellene vele…

_Almásy_ (megrázza fejét): Le kell lőni.

_Radován_ (görnyedten jön ki… Amint a görnyedt hátát a többiek felé fordítva, lassan behúzza az ajtót; amint azután arccal fordul feléjük és megmutatja eltorzult fejét, amelyről nem lehet tudni, vigyorgás torzítja-e el, vagy valami szörnyü fájdalom, amint lassan és pókszerüen mozog, valóban van benne valami kisérteties): Visszajöttem… (Nagy szünetekkel beszél, tudja, hogy minden szavát feszült várakozás fogadja:) Megint itt vagyok… (Senki sem felel. Most tartja a leghosszabb szünetet, a fejével hevesen bólogat:) Maguk… szeretnének… egyedül maradni?

_Törő_ (gőgösen): Ah…

_Beatrix_ (udvariasan, izgatottan): Óh…

_Radován_ (egyikről a másikra néz, hevesen bólogat): Maguk… maguk most innen szökni akarnak.

_Almásy_ (szikrázó szemmel lesben állva várt. Most, mint egy támadó vadállat mögéje ugrik).

_Beatrix_ (azonban megelőzi… Visszafojthatatlan izgalmában rémülten sikolt egyet és egy mozdulattal föltartja Almásyt): Ne. Ne még.

_Radován_ (hátrafordul. Mindent megért. Vigyorogva bólogat): Meg akart ölni… Megölni. (Hosszu szünet. A torz vonaglás eltünik az arcáról. Nagy lélegzetet vesz és tiszta, szomorú, mély hangon mondja:) Hiszen én úgyis meghalok.

(Feszült várakozás.)

_Beatrix_ (helyre akarja hozni a hibáját; könyörögve): Radován úr, kérem, könyörgök…

_Almásy_ (fenyegetőn): Ide figyeljen és értse meg jól…

_Radován_ (elhallgattatja őket egy széles mozdulattal, a szeme becsukódik, a teste irtózatos fájdalomban összecsuklik, egy székre zuhan és följajdul): Én meghalok.

(Ijedt hallgatás.)

_Beatrix:_ Mi baja van…?

_Radován:_ Nem látják rajtam? A belemet ronggyá tépi… Süt mint az izzó vas… (Nyögve:) Hiszen nem tudok már járni se. És a pofámon rajta van a halál álarca… (Valamivel nyugodtabban): Még két hetem van. Vagy egy.

(Hallgatás).

_Beatrix:_ De… de talán téved…

_Radován_ (ültében kiegyenesedik, nyugodtabban): Ah, most megenyhült… (Komoran:) Nem tévedek. Két hetem van, vagy egy… mást régen levert volna a lábáról… más már ordítva fetrengene az ágyban… Nekem nem lehetett ledőlni addig, míg magukat ide nem hoztam.

_Törő:_ Míg bennünket…

_Radován_ (a fájdalmával foglalkozik; nem néz oda; halkan:) Magukat én hoztam ide… (Törő szólni akar. Fölnéz rá.) Magában én támasztottam föl a gőgöt.

_Törő_ (meghökkenve): Maga…

_Radován:_ Én… Mindennap piszkáltam… Magát én tettem részeggé.

_Törő_ (magánkívül): Maga…

_Radován_ (nem is néz rá): Én. Mert ide akartam juttatni… Idejuttattam.

_Törő_ (elkábultan áll, azután eltorzult arccal, szégyenkezve, gúnyosan elneveti magát és mélyen lehajtja a fejét).

_Radován:_ Én… (Lehajtott fővel ül. Hosszasan gondolkozik.) Kellett… A gyerekek miatt… Akiket (nem néz föl, de Beatrix felé int) maga utált. És megsímogatott.

_Beatrix_ (reszketve): Kérem, bocsásson meg nékem.

_Radován_ (fájdalmasan): Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni… Gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak… (Szaggatottan:) Olyan rútak, hogy fáj rájuk nézni… És én meghalok… Sietni kellett… Olyan rútak… ki néz majd rájuk… Az anyjuk régen elhagyott… Mi lesz velük, ha én meghalok… (Szinte zokogva:) A gyerekeimmel, a gyerekeimmel… (Hosszu hallgatás.) Ezért hoztam magukat ide.

(Hosszu hallgatás… A többiek összenéznek. Nem tudnak szólni.)

_Almásy_ (végre összeszedi magát. Óvatosan): Mert pénzt kapott érte.

_Radován_ (lehajtott fejjel): Mert pénzt kaptam érte. Azért hoztam… ide… magukat… (Szünet. Föláll. Rájuk néz.) De most már megbántam… (Hosszú szünet.) Én meghalok, de az bitang dolog… Megbántam… (Szünet.) És most itt vagyok… Itt vagyok… hogy maguk vegyék meg az életemet.

(Meghökkent hallgatás.)

_Törő:_ Amit… maga mond… az nem nagyon érthető.

_Radován:_ Az az ostoba odalent kiadta azt a rendeletet, hogy ha az egyik őr lő, a többiek mind szaladjanak oda… Csak egy életbe kerül… csak le kell magamat (jobbra int) itt lövetnem és maguk arra (balra int) az ebédlő ablakából kényelmesen megszökhetnek… (Szünet.) Hiszen erről beszéltek, mi?

(Almásy és Beatrix habozik a válasszal.)

_Törő_ (egy mozdulattal elsöpri a habozást): Erről.

_Radován:_ Erről… Csak egy életbe kerül. És az én életem nekem már mit ér!… Én döglődöm!… A maguké az életem, ha maguk a gyermekeimnek megfizetik.

_Törő_ (kis habozás után): Pontosan meg kell mondania, Radován, hogy mit kíván.

_Almásy:_ Megálljon Radován. Csak ezt: Theodori magukkal tartott?

_Radován:_ Theodori sokkal nagyobb gazember, mint én.

_Almásy:_ Ez elég. Most mondja –!

_Radován_ (csekket vesz ki): Én… itt… attól odalent… ezt kaptam… Odaadom maguknak… Evvel csinálhatnak, amit akarnak… ha megfogadják, hogy a gyerekeim a maguk pénzéből ezt az összeget megkapják.

_Törő_ (átveszi a csekket): A kétszeresét fogják megkapni.

_Radován:_ Megfogadják?

_Törő_ (igent int).

_Almásy:_ A becsületemmel kezeskedem érte.

_Radován_ (téveteg szemmel néz egyikről a másikra): Maguknak van… Maguknak sok a pénzük… Pedig szépek és… és… minek annak a pénz, aki szép… (Beatrixra néz.) Maga fogadja meg… Esküdjék meg rá.

_Beatrix_ (reszketve): Én megesküszöm… De borzasztó, hogy mi itt megvásároljuk az ön életét, pedig talán…

_Radován_ (szinte rikácsolva): Nem… Nem… Ne mondja… Én elrothadok… (fájdalmasan halkan:) soha életemben nem lehettem becsületes… (izgatottan Beatrixhoz:) most ne beszélje le őket arról, hogy a rothadt életemet megvegyék.

_Beatrix_ (rémülten): Nem. Én csak…

_Radován:_ Nem… Hát megveszik?

(A felelet: néma igen.)

_Radován:_ Megesküdtek rá!… (Néma igen.) Akkor… akkor én… (Megáll. Visszafordul az ebédlő felé.) Maguk aztán ott kényelmesen leugorhatnak… (Néma bólintás a válasz.) Én akkor… (Indul. Megáll. Beatrixre mutat.) Őt hagyják itt.

_Almásy_ (halkan, gyorsan): Igen, Beatrix… öt perc múlva visszajövünk érted. Csak egyszer kint legyünk.

_Radován:_ Akkor én… (fuldokolva az elfojtott izgalomtól:) most kimegyek… (Megáll. A homlokáról törli a verejtéket.) Megyek… (Indul. Az ajtóig ér. Irtózatos halálfélelemmel küzd.) Nem, nem.

_Almásy_ (melléje ugrik, halkan): Most ne legyen gyáva.

_Radován_ (rettegve): Nem, nem… Félek.

_Almásy_ (összeszorított foggal): Most menj már, gazfickó.

_Radován_ (fölordít): Nem. Félek a haláltól.

_Almásy_ (megragadja): Menj, vagy én lőlek le, mint egy ebet.

_Radován_ (félőrülten viaskodik vele): Nem… Élni akarok.

_Törő_ (odalép; eddig utálattal nézte a dolgot, most rászól Almásyra): Ereszd el.

_Almásy_ (elereszti Radovánt).

_Radován_ (visszarohan a szobába, odatámolyog az asztal mellé, lezuhan egy székbe, a fejét a kezébe hajtja).

_Almásy_ (a foga között): Gyáva gazember!

_Törő:_ Hagyd. Végre is… nem rugdalhatjuk ki.

_Almásy:_ Megvettük a hitvány életét.

_Törő:_ De ha nem adja… Most mit csináljunk?

_Almásy_ (gondolkozva, komoran): Akkor… mégis egy jobb életet fogunk cserébe adni azért, hogy te visszatérhess.

_Törő_ (elgondolkozva néz rá; odalép hozzá; a karjára teszi a kezét; gyöngéden): Várj még… várj még…

_Almásy_ (komoran): Várni veszedelmes… És minek?… Valakinek ki kell mennie.

_Radován_ (ekkor ültében kiegyenesedik. Az arca egy rárohanó, nagy belső fájdalomtól eltorzul. Lihegve mered maga elé egy ideig. A többiek megdöbbenve néznek rá).

_Radován_ (hirtelen fölugrik): Én megyek. (Elvakultan körülnéz, a fájdalomtól szinte nyögve várakozik, mintegy habozik még egy másodpercig, azután végső nagy elhatározással, szinte futva indul a jobboldali ajtó felé. Fölrántja az ajtót. Eltünik. Az ajtó nyitva maradt.)

(Bent feszült izgalom.)

_Törő:_ Most nem fog visszafordulni.

_Almásy_ (gyorsan az ajtó mellé ugrik): Vigyázz… Hallgatni… (Hallgatóznak.) Végigszaladt a folyosón. (Hallgatózik.) Lerohan a lépcsőn… Kinyitja az ajtót… Dulakodnak… Most… (A távolból lövés hallatszik. Megrémült hallgatás egy másodpercig. Törőhöz:) Most gyerünk.

_Törő_ (nyugodtan): Még egy másodpercet!

_Almásy_ (gyorsan): Beatrix, ne félj. (Megszorítja a kezét.)

_Beatrix_ (Törőhöz fordul).

_Törő_ (azonban nem búcsúzik tőle, hanem nyugodtan mondja): Most!

(Mind a ketten átrohannak az ebédlőbe.)

NYOLCADIK JELENET.

_Beatrix_, később _Golovin_.

_Beatrix_ (a szívére szorítja a kezét és gyötrő izgalomban hallgatózik. Egy másodpercig csend. Azután kettős zuhanás. Utána csend. Beatrix megkönnyebbül egy kissé. Azután lázas izgalommal siet a kinyitott ablakhoz és belemered a sötétségbe. A Golovin érkezésének a zaja riasztja föl).

_Golovin_ (berohan jobbról. Meglátja Beatrixet és megdöbbenve keresi a többieket): Hol van a másik kettő? (A választ nem is várja meg, hanem berohan az ebédlőbe, de onnan rögtön ismét visszatér.)

_Beatrix_ (dacosan várja).

_Golovin:_ Hová ment a másik kettő?

_Beatrix_ (hallgat).

_Golovin:_ Feleljen… Hová… ment… a másik kettő?

_Beatrix_ (lassan): Felelhetném, hogy nem tudom. De én azt felelem, hogy nem mondom meg.

(Az ajtóban két fegyveres jelenik meg.)

_Golovin_ (dühtől remegve): Levetkőztetlek és megvesszőztetlek. (Szünet.) Megmondod?

_Beatrix_ (sápadtan): Nem.

_Golovin_ (remegve): Átadlak nekik… Azt teszik veled, amit akarnak… Odahajítlak nekik… hé, úrilány, bárónő, az övék leszel… mert én odaadlak.

_Beatrix_ (gőgösen): Kozák!

_Golovin_ (sápadtan): Kötözzétek meg.

(A két fegyveres odasiet.)

_Beatrix_ (hátrál előlük).

(Ebben a másodpercben fölharsan egy huszártrombita hangja, amely attakot fúj. A két fegyveres megáll. Golovinra néznek.)

_Golovin_ (meghökkenve hallgatózik).

_Beatrix_ (az ablakhoz rohan. Ujjongva): Ide, katonák! Ide huszárok!

(Kint egy kis csapat lábdobogása hallatszik. Palánkot törnek át. Puskatus döng az ajtón.)

_Golovin_ (sápadtan áll. Azután elkáromkodja magát. A két emberének int és kirohan).

_Beatrix_ (az ablaknál ujjongva): Törő! Törő!

_(Függöny.)_

HARMADIK FELVONÁS.

A Westerland-kastély. – Az altábornagy hivatali szobája. – Magas földszint. – Hátul ablak az országútra. – Balra előszoba. – Jobbra szobák.

ELSŐ JELENET.

_Az altábornagy, Almásy._

_Az altábornagy_ (rosszkedvü; levert. Felállt az asztaltól, amelynél dolgozott. Táviratot tart a kezében, azt nézegeti. Indulna jobb felé).

_Almásy_ (besiet balról. Rongyos és tépett. Felvágja az ajtót és félrelöki az előszobában időző ordonáncot, aki be akarja jelenteni): Nem kell. (A jobboldali ajtó felé rohan, az ajtó előtt mintegy hallgatózva megáll. Izgatottan:) Itt van Theodori?

_Az altábornagy_ (örül, amikor meglátja; de nem katonás viselkedése azután fölbosszantja. Bosszusan, figyelmeztetően): No mi az? Mi lesz?

_Almásy_ (megérti a figyelmeztetést, kihúzza magát, elhadarja a katonai jelentkezést, feszesen, de halkan): Kegyelmes uram, – jelentem alássan, megérkeztem.

_Az altábornagy_ (recsegve): Honnan? Hogyan? Mi történt?

_Almásy_ (szeretne túllenni a dolgon): A románok harmadfél napig fogva tartottak, de ma reggel követünk közbenjárására szabadon bocsátottak mindnyájunkat.

_Az altábornagy_ (megenyhül): Jó. No! No. (Közelebb lép hozzá.) Hát mondd csak…

_Almásy_ (felszabadultan, villámgyorsan, izgatottan): Itt van Theodori?

_Az altábornagy_ (folytatja): Hát Beatrix? Hol van? (Szorongva:) Mi történt vele?

_Almásy_ (az ajtóhoz hajol): Itt van-e…

_Az altábornagy_ (magánkívül): A lányom! Mi van a lányommal?

_Almásy_ (idegesen): Eh, – bánom is én. Tudom is én. (Észreveszi, hogy így nem boldogul.) Megérkezett ő is. Semmi baja. Felment átöltözködni, mert rongyosan nem akar eléd kerülni. (Még ráadást is ad.) Teljes az épsége. Semmi hiánya.

_Az altábornagy_ (megkönnyebbülve, de még mindig komoran tudomásul veszi a fölvilágosítást);

_Almásy_ (makacsul): Itt van Theodori?

_Az altábornagy:_ Itt.

_Almásy_ (megkönnyebbülten): Na!… Féltem tőle, hogy megugrik… Igaz, hogy demobilizálunk?

_Az altábornagy_ (bosszantja a faggatás, de érzi, hogy felelnie kell): Igaz… (A táviratra mutat.) A hatvanhetesek egy fél óra múlva indulnak haza… Az ellenség az utolsó percben váratlanul visszavonult.

_Almásy:_ Vissza, mert az utolsó percben váratlanul kisiklott a kezéből Törő. És a Törő találmánya, amelynek te… sokallottad az árát.

_Az altábornagy_ (fenyegetően): Erről majd később beszélünk.

_Almásy:_ Jó… Most úgyis fontosabb ez: Theodori áruló.

_Az altábornagy_ (felelni akar, de nem tud; lehajtja a fejét és rágja az ajkát. Szünet).

_Almásy:_ Elhiszed most már?

_Az altábornagy_ (akadozva): Félek tőle.

_Almásy:_ Én bizonyos vagyok benne.

_Az altábornagy_ (minden szót nehezen hoz ki az ajkán): És… mire… támaszkodik ez a bizonyosság?… Mi… a bizonyítékod?