# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)

## Part 8

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-2-kotet-43479/index.md

Ide érkezénk mi, édes néném, szerencsésen. Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójában. Talám még a legelső havasalföldi vajdáé volt. Akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyúgodalommal koczogva; mert mindenütt hatalmas rossz postalovak vannak. De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólonk; mert mindenkor esők voltak – kivált Moldovában olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik! Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak; mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi útazásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk; mert Bukuresttől fogva Jászig csak a sok külömbkülömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők bé voltak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipánra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok? mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hátha még az az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félszszel? mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy ők arra nem hajtottak volna, és, ha csak erővel is, Lobkovicshoz vittek volna ebédre. Mi pedig éppen nem óhajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig, ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették.

Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett, mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfödözte előttem az oda vivő útakot; mert az egész föld övé. Tegnap másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki is köszöntvén bennünket az úr nevével, azután a vajda hintójában helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városban, és a szállásunkra. Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szemben lehetünk véle, és a hintóját küldvén érettünk, nagy czeremóniával fogada bennünket – sátorok alatt; mert ez a vajda is táborban vagyon. – Majd másfél óráig voltunk véle. Inkább is tudja e magát alkalmaztatni az idegenekhez – nem is kell csudálni; mert a portán főtolmács volt. A beszéllgetés után visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket; mert meg vagyon parancsolva nekik: de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög, főképen, ha csak egy arasznyira is felemelik a földtől. Ha a közönségese meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogy ne volna, amidőn egy országnak parancsol? – A muszkák közelítnek Moldovához. Most ezeknél többet nem írhatok – másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha egészségire vígyáz, jó szolgája.

CL.

_Jász, 22. julii, 1739._

Már egy holnapja, hogy únadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen városban csak egyedűl: mert Zay is már régen elmene Kocsinban. A vajdánál egynehányszor voltam. De amiért ide küldöttek, a, látom, hogy csak hejában való lesz. Az únadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság adatik; mert ezek a bóerok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem tudom, hogy természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mernek az idegenekkel társalkodni: de igen vadok. Voltam már egynehánynál, akiknek kétfejű sas a czímerek – mert ezek mind a Cantacuzéna familiájából mondják magokot – talám még a gazdám is abból való, megnézem a czímerét, noha szabó. – Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is feltettem, hogy egyikhez sem megyek. Mikor a vajdához megyek, reám hintik a Mariászá nevet; mert látják, hogy a vajda mint van hozzám. De azon kívűl úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedűl a városban.

Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnémű ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám; mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz páter vagyon itt – azzal eszem, és beszéllek; mert ha a nem volna, soha se tátanám fel a számot, hanem mikor eszem. Ha korcsomára volna kedvem elmenni, ott eleget beszéllgethetnék az oláh papokkal; mert itt a korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy veszik körűl, valamint egy halottat. Mindezekből el lehet ítélni, hogy nem kopik a nyelvem a beszédben. Hadd koptassam tehát a pennámat az írásban; mert arra elég időm vagyon, és a beszéllgetés gyanánt legyen.

Beszéllgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy keveset. A város dombon vagyon, de elég szép helytt. De a vizet messzünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani; mert másként a bennevaló házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és az örmények tartják. Hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és olyanok, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne itt felállítani – sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt mind több és jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákot látni, mint itt? hol lehet olyan jó ízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik – a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik. De a lakosok olyanok, mint a vadállatok: a gyönyörű szép és jó földet pusztán hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a bóeroknak számok igen kevés – ha tizen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson tisztségeket a görögök bírják. A fejdelem mindenkor görögből lévén, kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a fő hekmány, aki az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öcscse, és előtte térdet fejet kell hajtani a több boéroknak.

De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy únadalommal kell enni a kenyeremet, és innia a gotnári bort? Itt mindennap a sok rossz hír; a muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készűlnek. Az isten viselje gondomat – ő tudja, miokért hozott ide. Aminap egy muszka követ ment itt által – a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam tőlle; mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De micsoda had? nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel. Mind egész hada volt talám, bőven számlálván, másfél ezer ember. Legutóljára vitték a faltörő ágyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind kitakarodának, és ide hagyának. Már lássam, akármit csináljak. Azt tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőllem, és a kalmakánokra bízott; mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló főurak – az egyike közűllök a cancellarius. Ezek meg nem oltalmaznak minket. Úgy lehet, hogy Csíkból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek szolgája.

CLI.

_Jász, 23. aug. 1739._

Itt, édes néném, ebűl vannak a dolgok. Amiolta a vajda elment, szűntelen való zenebona a városon. Minden készűl, rakodik, szaladófélben vagyon. A boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket. Kivált amiolta a muszka tábor általjött a Neszteren, azolta nagy félelem van itt. A vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódúlt állapotban magam sem tudom, mit csináljak. Legkisebb zörgést halljak, azt gondolom, hogy a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakánok gyakorta jőnek hozzám, biztatnak: én meg azon kérem, küldjenek el innét; mert ők, ha valami történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak: énnekem pedig három vagy négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál.

Itéld el, néném, micsoda állapotban vagyok: csak amiolta ezt a levelet írom, háromszor hagyatta el vélem a gazdasszonyom, mondván: hogy már a városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy ne volnék itt. Reggeltől estig itt csak a kozák hír. Itt most egyéb litánia nincsen, hanem: A kozákoktól szabadíts meg Uram minket. Szűntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét – ők szűntelen biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szűntelen való nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb, senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy olvasni, de nem lehet – szűntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem indúlhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem mondja. Itt lenni pedig e megréműlt nemzetség között, egész nyomorúság. Nincsen jobb, mint isten kezeiben ajánlanom magamot. Ennek a holnapnak az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit, hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot megvették. Ezek mind nagy hírek. Arra felé az isten győzedelmet ád a töröknek. Erre felé szaladni kell a muszkától. Tudja isten, mindennek mint kell lenni: ő aláz, ő magasztal. Elég a, hogy én szívesen kívánnék innét elrepülni. De minekelőtte elindúljak, írok csak azért is, hogy megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek.

CLII.

_Jász, 3. sept. 1739._

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról; mert soha nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van. Kiváltképen amiolta a törököket megverék, már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet tartani a kozáktól. Szűntelen tele is vannak most a templomok, de nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy pompával, mint mikor elmene – Ilyen a világ! Mihent ide érkezék, én is megizeném néki, hogy küldjön el innét. Ma pedig magam voltam nála. Eleget beszéllgettünk a mostani dolgokról. De én leginkább azon sürgettem, hogy megindúlhassak; mert tudom, hogy ő vajdasága sem várja bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is készűltem, és isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap ide hagyom őket, mint szent Pál az oláhokot. Soha örömestebb meg nem indúltam, mint én fogok megindúlni. Ha lehet, még egy órával indúlok meg előbb, mintsem kellene – és maradok édes nénémnek.

CLIII.

_Bukurest, 18. sept. 1739._

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök félni. De, ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a, hogy Jászból 4-kén indúltam ki. A vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indúltam olyan veszedelmes útra; mert a többit nem számlálom. Mikor a városon kívűl voltam, mintha egy nagy követ vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost nagy zűrzavarban hagyám – de ők lássák pedig, hogy én megszabadúlhattam. De ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem; mert minthogy megindúlásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Moldovában és Havasalföldiben a sok kóborló, azon fog igyekezni, hogy, ha megverték, legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban a török had igen húzóvonó – kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen tarthattam a rossz társaságtól. Azonkívűl is mennyi sok erdőket kell általmenni, kivált Foksánig. De az isten úgy adta, hogy egy törököt sem találtam Foksánig: azon túl találtam, de azok idevaló törökök lévén, nem kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, desőt még moldvai embert sem láttam. Mintha csak én lettem volna egyedűl az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis tartalékot kiveszem, de azonkívűl gyönyörűséges utazásom volt. A mező mindenütt szállást adott, és a török szokása szerént, amely igen jó szokás, idején indúltam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általlátod édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápay sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel való békeséget, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből látogatására ne jőjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, isten tudja. De, aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám – ezután is hiszem a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg – ezután is ő viselje gondomat. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj.

CLIV.

_Bukurest 23. octob. 1739._

Gondold el, néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert haszinte a békeség meglegyen, de a muszka armádából sok század elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha csak engemet keresnének. És ha ide jöttek volna, az ágyban találtak volna; mert ennekelőtte egynehány nappal estve, amidőn le akartam volna fekünni, egy kis hideg jött reám. Egész étszaka aludtam, de másnap mintha minden tagomat, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam – semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimat sem. Egyszóval valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam. Se meg nem fordúlhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha igen nagy belső forróság lévén rajtam, szűntelen szomjuhoztam, de legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig. Azután egykevéssé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús, mintha egy holnapig feküdtem volna – a belső nagy forróság emésztette volt meg. Azután eret vágattam – fele a véremnek olyan volt, mint a hideg étek, fele mint a ténta – eztet a jászi mulatságos lakásom okozta volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam, mert éppen azon a napon, amelyen meg sem mozdúlhattam az ágyban, a szolgám mondja, hogy: uram itt rossz hír vagyon; mert a vajda udvarában igen rakodnak szekerekre – a vajda kiment a városból – és a városon minden ember futófélben vagyon; mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak. Ezt hallván csak gondoltam, hogy most „oda vagyunk a tyúkoknak.“ És csak azt vártam, hogy mikor jönnek bé a házomban; mert tudtam, hogy olyan embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot. Már mindenemet nekik szántam volt, de az isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a széleken kóborolnak. Azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedtünk a veszett kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól beállott. De a vajda, aki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott; mert nem állottam akaratjára. Az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és nemzetségemet. Vígyázz, néném, az egészségre; mert a drága portéka – és írj.

CLV.

_Bukurest, 15. martii, 1740._

Nem kétlem néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted volna. Én is vettem a februáriusi leveledet. Csakugyan annak is tulajdonítom, hogy eddig meg nem fagytam; mert itt rettentő irtóztató tél vagyon. 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Lapóniában vittek a Jegestenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről. E pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek volna Dániából Svéciában. De nekem ahoz mi közöm? ahoz több vagyon, hogy rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban. Van is okok hozzá, mert nekik engedtem a meleg házat – és inkább tűrhetek, mint ők, és nem zúgolódom.

De a nagy drágaság és szükség itt – az útczákon egymás keziből vonják ki a kenyeret. Sokszor történt, hogy ebédhoz ültem volna, de kenyerem nem volt. Mindezeket nem lehet csudálni; mert máshonnan semmit nem hozhatnak: itt pedig víz, malom, molnár mind összefagyott. Megvallom, hogy örömest megválnék Bukuresttől; mert itt igen únadalmas a lakás. Nem tudom én, micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. Nem kell félni, hogy se Moldovában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot hozzám nem mutat. Mikor hozzá megyek, a szót nem kimélli – mint az a többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mernek a vajdától az idegenekkel társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss, néném, ha elvégezem levelemet; mert egész penitenczia írni. Valahány betűt írok, mindannyiszor kell a tűzhöz tartani a pennámot, hogy a ténta megolvadjon. De micsoda tűz ez is? mert még az is sokszor megfagy. Fát igen ritkán, és drágán lehet kapni – ami keveset kaphatok, azt inkább konyhára adom; mert inkább szeretem fázni és jól lakni – mert hidegben jobban esik az étel. Könyörögj már néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig. Noha már közel van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha most kezdené a telet. Jó egészséget néném, nekünk meg egy kis lágy időt.

CLVI.

_Bukurest, 22. máji, 1740._

Hálá istennek, a tél elhagyott bennünköt. De mit mondok? majd a tavasz is elhágy, még is az időről azt észre nem veszszük, hanem csak a kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen; mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részét Havasalföldinek, amelyet bírt, azért Krajovára ment mintegy visszáfoglalni, és magát vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békeség felbontásának. És az isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török – kivált Erdélyben, hálá istennek – amely emlékezetre való dolog.

Itt még most is minden ritka, és drága, kivált a pite. De nem igen törődöm rajta; mert az Úr segítségével egynehány nap múlva megindúlunk Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel födött várost. De itt hagyjuk egy kedves bújdosó atyánkfiát, a szegény Pápay sógort, aki elvégezé hosszas bújdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közűl négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vígasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nem csak mi. A való, hogy igen sovány vígasztalás, de csak kell valamivel vígasztalni magunkot. Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki barát. Azt gondolta szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát, valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a szent Ferencz köntösét, de nem akarta. Aminap hozzám jövén ebédre, egy embertelen török a pipaszárral az orczáját megsímogatta. Ő azt szegény békeséges tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkövetvén a köntösét, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A levelemet elvégzem, de azért, hogy hamarébb készűlhessek, megindúlhassak, és megláthassalak.

CLVII.

_Rodostó, 22. junii, 1740._

Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az isten ismét visszáhoza ide. Még volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török mondja. Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal, és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni. Az elmúlt holnapnak 26-dik napján indúltunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt kérdhetné ked, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk. Későn indúltunk meg mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helytt egynehány polturáért a bolgár leányokot megtánczoltattuk. De ők soha el nem fáradnak a tánczban; mert csak egy helyben tánczolnak, a lábokot ritkán mozgatják, egykét lépést tesznek előre, megannyit hátra, mind abból áll. De a sok éneket nem kíméllik; mert magok fújják, magok járják. De micsoda ének? hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint mikor a vasat reszeli a lakatos: hanem csak az a különbség van benne, hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé símábbnak tetszett. Az ő czifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt rakjanak magokra. Hajokot, nyakokot, egyszóval mindenöket megrakják a sokféle rézpénzzel és polturával.

De még más ceremónia is vagyon; mert mikor bémegyen az ember valamely bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen – abban búza vagyon – és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan neki valamit adni; mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját.

A Balkány nagy hegyeit harmad napig hágván, az isten szerencsésen ide hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakhelyünkre tegnapi napon.

Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni! de mégis kapnak. Mi haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha kitették? Mikor történt a meg, hogy a török megverte volna a németet? De ő azt a csudát végben vitte – tudom, hogy nem magától – Belgrádot visszávette, és a töröknek a némettel való dicsőséges hadakozását jó békeséggel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való vezérséget, vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja? Annyi nagy emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget. Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevét felírni. Már e mint lesz hozzánk? isten tudja. De úgy leszen, amint ő parancsolja. Innét csakhamar Konstancinápolyban megyünk azért, hogy meglássuk, miben vannak dolgaink. A prussziai király májusnak a végén holt meg.

CLVIII.

_Rodostó, 20. aug. 1740._

Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni? De ha nagy baj és fáradság is, de annak meg kell lenni – főképpen az olyanoknak, mint mi, akiknek mástól kell várni. De az isten ebben az elhagyatott állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót – áldassék szent neve érette. Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment, és a pápát nem látta; mert láttam a császárt – éppen a szállásom előtt ment el. Egyébképen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az isten hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki; mert ő ád kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk; mert isten gyűlöli a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot hajóra ültem, és ma visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indúltam meg, ma reggel itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható istennek tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja: ha innét máshuvá küld, abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Ámen.

CLIX.

_Rodostó, 19. nov. 1740._