# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)

## Part 7

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-2-kotet-43479/index.md

Amicsoda rendetlenség vagyon, amikor a tábor megyen;[1] a rend szintén olyan nagy, amidőn helyben vagyon; mert itt nagy a csendesség: gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy renddel verjék a sátorokot. Útczákot ugyan hagynak, de kiki oda veri sátorát, ahová tetszik – senkinek szabott helye nincsen. – Fetislán pedig egy nyomorú rácz falu. A Trajánus császár híres kőhídja is itt volt – most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval azt akarom (mondani), hogy ilyen nagy török tábort láttam. – De úgy tetszik, hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megveszszük Orsovát? Addig is maradok – –

CXXXIX.

_Fetislán, 26. aug. 1738._

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem berdót, hanem Allát kiáltanak benne. Ez a változás e szerént mene végben: A commendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana alólla, valamíg meg nem venné. Azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalakon igen sok ajtókat csinálnának mindennap. De leginkább a vivé a feladásra, hogy a hada igen betegeskedett; mert a sok nyughatatlanságon kívűl a sziget igen egészségtelen. Tegyük ehez azt is, hogy a vezér kikiáltatta volt, hogy aki ostromra megyen, annak 25 tallérja leszen. Erre való nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a várban, gondolkozhattak a feladásról. A commendáns megizené 12-kén a vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár feladásáról. A vezér Ibrahim Effendit küldé, aki is mindeneket elvégezvén, 15-kén a commendáns a vezérhez jöve – nagy tisztelettel fogadá – és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsátá visszá. Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a táboron.

A mi hadunk már is kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel. Az idén nem is tart tovább a hadakozás. A mi dolgunknak is csakhamar vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készűljön; mert 30 ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a, hogy holnap innen megindúlunk, és elhadjuk a fekete szalmával, földdel, fűvel, fövénynyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megigérte, hogy az úton szemben lesz a fejdelemmel – meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.

CXL.

_Vidin, 1. sept. 1738._

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsűletesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Israel.

Az elmúlt holnapnak 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után menénk Vidin felé. Igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt, hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel. A vezér, minthogy mindenkor előttünk indúlt meg, kilencz óratájban megszállott ebédelni; nékünk pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel. Azért utánna siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen, azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelítünk sátorához, fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előllünk. E már nem volt tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A vezér Vidinhez érkezvén, sokkal előttünk már sátorok alatt volt az egész udvarával. Amidőn mi is közelíténk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy most nem lehet szemben velünk; mert rosszúl vagyon, hanem csak tartsuk a ló száját a szálló helyünkre, amely a Dunaparton volt, a városon túl. Erre csak lesütők a fülünket, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk. Micsoda változás! Ennekelőtte egynehány holnappal nagy pompával vittek be Vidinben: most pedig még a városon sem akartak keresztűlvinni bennünket, hanem a városon kívűl a kertek között kelleték sokat kerűlni. Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak magunk, mint a számkivetettek. 29-kén érkezénk ide. Már ezután a fejdelem sem fogja mondani szokása szerént: „Hogy nagyobb becsűlettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.“

Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak menjen hozzája. De egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet; mert a feje fáj. Nem akarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig ismét jó reggel megindúla az egész udvarával, és ide hagya bennünket. Már itt meddig leszünk, télre hová visznek, isten tudja. De azt tudjuk, hogy a fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon. Soha nem is volt egészséges, amiolta ebben az országban jött. De kivált egy darab időtől fogvást igen sárgódik. A harag pedig igen árt egészségének. Jó egészséget kívánok kegyelmednek.

CXLI.

_Vidin, 4. octob. 1738._

E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg. A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk. Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni.

CXLII.

_Oroszcsík, 14. octob. 1738._

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazon által ide érkezénk szerencsésen. Hol az ellenség hátán, hol egynehány ezer között kelletett eljönnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk. Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet. Nem nagy veszedelem-é, midőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hátha felfordították volna a hajónkot?

Elég a, hogy ezen holnapnak 6-dik napján mind hajóra ülének a bújdosó urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápay, Dászti, ez olosz, Pázmány uraimék, és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorúlt állapotban tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában, amelyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb múlatsággal vittük végben a vízi utunkot. A bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A várossal átellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.

Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót; mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha megreszelik, sárga, és jó, ha mindjárt eszik: de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt; mert kivált Havasalföldíe részén való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok, vagy szelídek, nem tudom; mert azok örökké a szigetekben laknak csak maguk – talám gazdájok is lehet. Elég a, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jól laktunk, míg bennök tartott. De mennyi átokkal ettük? mert a főhajósunk török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. Amicsoda jó muzulmán volt, talám el is adta azután a hajóját azért, hogy tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-kán, ide érkezénk szerencsésen, isten hálá. A fejdelem már ide érkezett volt igen nyomorúlt állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel maradok.

CXLIII.

_Csernavoda, 7. nov. 1738._

Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.

Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther: „Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.

CXLIV.

_Csernavoda, 10. nov. 1738._

Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz, míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.

Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról.

CXLV.

_Csernavoda, 15. decemb. 1738._

Ném kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De nem sokára szükségünk nem lészen főre; mert minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyin már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról.

De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mí tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tész a maga jószágában. Mert énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejdelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését.

Aminap érkezék ide egy vezér aga, a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép igéretek vannak. – Mindeddig a szegény fejdelemnek rendelése szerént minden jószága kezemnél volt, de ennekelőtte egynehány nappal a porta parancsolatjából a török tisztek ide gyűlvén, mindent felírának, kezekhez vevék, és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok.

CXLVI.

_Csernavoda, 1. junii, 1739._

Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta parancsolatival a defterdár. És minthogy a porta arra szabadságot nem adott, hogy a szegény fejdelem testét Konstancinápolyban vigyék, azért tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az Úr Jézus állítsa jobbkeze felől az utólsó napon.

Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen. A parancsolatok elérkeztek. Csáky úr Vidin felé fog menni, Zay úrfi Kocsinban, én pedig Jásziban: de mi ketten együtt fogunk járni egész Jászig. Innét Bukurestre megyünk, és onnét, keresztűl és végig Havasalföldön, Moldovában. Innét pedig megindúlunk négy nap múlva; mert a fermánunkban a vagyon feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg. Mert itt nem teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy siessen, hanem egy órával előbb indúljon meg, mintsem kellene, és egy órával előbb légyen ott, ahová küldik. Elég a, hogy ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből – köszöntöm ezeket a kegyelmed nevével is.

Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a szegény fejdelemnek minden dolgait, és életének végét. Már itt két Rákóczyt temeténk el – a harmadikát isten éltesse – a nem eszik török kenyeret.

Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimat elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak – elég szomorúságra valót írtam. Elég a, hogy nálunk szökött német muskatérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet is megúnván, nem tudták, miképen ihassanak bort, mert pénzek nem volt. Azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképen ihassanak bort pénz nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet ásóval és kapával. Ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek, ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök, hogy mit akarnak? azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap inti, hogy másutt temessék el: de ők csak ásnak keményen. A pap gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? ők felelik: hogy abban. A pap azon megijed, és mondja: Barátim! csak ide ne temessétek, inkább három veder bort adok néktek: de azok csak ásnak. A pap négyet igér, azután ötöt. Mikor az alku megvolt, a pap hátra néz, és látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végbe a temetés. A muskatérosok kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább viszik. A szegény pap megigéré, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt bémennek, és az öt veder bort kihozzák. A pap is utánnok megyen, hogy lássa, hogy elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy a halott felkelvén, legelőször is ő kezde innia a borból. A szegény pap nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném, már ezután Moldovában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, senem varrott azért, hogy szégyenlette az oculárét feltenni. Én pedig maradok kedves nénémnek.

CXLVII.

_Csernavoda, 4. junii, 1739._

Csak annak örűlök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki éjszakra. A fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf Csáky úr a nem okos, hazájokot elhagyó, magyarokkal Vidinben menjen – a ked édes, jó, és szép szolgácskája pedig Moldovában iromtat – Zay úrfi pedig Kocsinban: de együtt járunk Jászig. Kérdje ked, hogy bánom-é ezt a rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A postafermányunkban a van feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg, mintsem kelletnék. Ez a cancellaria szokása; mert itt nem teszik, hogy hamar indúljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit; hanem azt írják a fermányban, hogy egy órával elébb indúljon meg, és egy órával elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem már ne írj néném, valamíg Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb kell írni, hogy vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is fogok írni. Mi jó vagyok én: de ked is jó.

A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de azt meg nem engedték, azért ennekelőtte egynehány nappal eltemetőkestve egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondották volt: „Hogy ha született, bár soha meg ne holt volna:“ a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénynyel úgy bánt a vezér, valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk. Csak a sok szép szót és igéretet adták a külső dolgok iránt: mert, ami a belsőket illeti, arra nem lehetett panaszunk; mert elegendőt adtanak – a sok szép paripát, a sok szép szerszámot. És nyolczvan tallér egy napra csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni, és megfelelni a méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segíteni – a tanács pedig nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz neveltetése volt. És nem szeretett sem mit is tanulni; mert nem szokta meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire: de éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az itt való nemzettel; mert sohult úgy nem vígyáznak az emberek magaviselésére, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell csudálni; mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket. De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett. Elég a, hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak olyan volt, mint a szalmatűz.

Azért ne beszélljünk többet felőlle – az isten irgalmazzon szegénynek – hanem arról beszélljünk, hogy nekem készűlnöm és rakodnom kell; mert holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpönyegét meglátom; mert az erdélyi havasokhoz nem messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra iszom a Bozza viziből. Minthogy minden írószerszámimat elrakom, azért a levelet is elvégezem. De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vígyázni. De írni is kell, és úgy ne tégy, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is – azt pedig csak azért, mert szégyenlette az oculárét feltenni.

CXLVIII.

_Bukurest, 11. junii, 1739._

Meg kell tartani mindenkor az igéretet; mert az igérettel adóssá teszszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból álljon a – példánakokáért, ha egy csókból állana is, de meg kell fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszéllnem, amidőn még innét hetven órára kell ügetnem. Hátha még valamely keringő embertelen katonák bépólálnak, és úgy visznek bé Erdélyben. A nekem rossz táncz volna. Itt bennünket nagy becsülettel fogadtak a városon kívűl – egy klastromban az ebéd készen várt bennünket – a vajda a secretáriusát küldötte előnkbe – ugyan az is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a Mariászá voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el, ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyjafiát, és azután kért szabadságot. 5-dikben índúlánk meg Csernavodáról jó társaságban, Pápay János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zay úrfi, s magam, mert magamat el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintóját küldötte utánnunk, és szemben voltunk véle – csaknem egy óráig voltunk nála. A szeme kancsal, de az esze nem a; mert elegendő van neki, haszinte görög színű is. Mert a görögöknek másféle színű az eszek – nem mondhatni teljességgel hogy fekete, de igen barna; mert mindenkor azon van, hogy csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívűl kertje, háza vagyon – ott voltunk szemben véle. Ugyan maga is ott vagyon táborban – hát nem kell-é a káposztát őrízni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál; mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell szállani, haszinte káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni, valamég a vezér táborban vagyon. – Már minekünk a vajda egy hintót is adott, postalovakot és szekereket, azért isten segítségivel innét elébb megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy kísérjenek; mert, hogy megőrízzenek, azt nem gondolom. Mégis hírt visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem tegnap ment itt el egy muszka követ. A vezérhez megyen. Könnyü elítélni, hogy a békeséget járják. Gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes néném, nem kelletett úgy vígyázni az egészségre, mint most. Inkább több fizetést kell neki igérni, csak el ne menjen; mert én az enyimnek pitesdi bort kell adnom – mely nagy büntetés!

CXLIX.

_Jász, 21. junii, 1739._