# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-2-kotet-43479/index.md

_Silv_. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

_Juli_. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

_Silvia_. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.

_Juli_. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.

_Silvia_. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért, hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

_Juli_. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől. Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

_Silvia_. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben csak mimagunkot tekinteti.

_Juli_. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?

_Silvia_. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan, haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük: azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

_Juli_. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

_Silvia_. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.

_Juli_. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek?

_Silvia_. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél – tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihirdetteti?

_Juli_. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?

_Silvia_. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen háláadókká.

_Juli_. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?

_Silvia_. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem csak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

_Juli_. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?

_Silvia_. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

_Juli_. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

_Silvia_. Legalább az ő oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

_Juli_. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Telámon Diánnához kapcsolja magát?

_Silvia_. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.

Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.

C.

_Rodostó, 4. decemb. 1733._

Tudod már azt a hírt néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz? De tudod-é annak az okát? Octóbernek a vége felé a franczia a német császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki. Ennek pedig az oka nem más, hanem, mihent Augustus a lengyel király a szemét béhúnyá, a franczia udvar azon igyekvék, hogy Stanislaust válaszszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem mindnyájan reá állottak volna a palatinusok, Stanislaust Lengyelországba küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben királyának választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka czárné segítségével mene végben. Eleinte mindjárt e nem tetszék állandónak lenni: de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjöket, és erre a részre állának. És mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál többen hajolának Augustus mellé, és eztet mind a császár alattomban való munkája cselekedé. A franczia udvar azért megharaguvék, és hadakozást hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról ki kelleték menni, és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a, csak bé kell a szemünket húnni egyszer. De addig csak jó az egészségre vígyázni édes néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a melancholia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy franczia úr volt, aki eltemetvén a feleségét, ugyanazon este a vacsorát hogy felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen a felesége. A várakozást elúnván, mondja a konyhamesterének, hogy jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. – A konyhamester mondja néki, hogy nem jöhet, mert eltemették, – akkor tér eszére az úr. Sokféle bú van e világon.

CI.

_Rodostó, 15. februárii, 1734._

Ideje már egy leveledet vennem édes néném. Én hármat is írtam ebben az esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danczkán tölti a telet. Meglássuk, mint lesz dolga a tavaszszal. A franczia és spanyol had erősen takarodik Oloszország felé. A sardiniai király is készűl. Nem tudom mit gondol a császár: de én azt gondolom helyette, hogy ha Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat, hogy maga is Oloszországból ki ne költöződjék. A spanyol király fia meg nem elégszik az ő két herczegségével – az apja még királylyá is teheti – most van ideje.

Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé; mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harmincz esztendeig volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az isten elhozza még a mi óránkot is – ha most nem, másszor.

Ki ne nevetné édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a francziák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben. És hogy egy franczia két három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind szeretni, az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy francziát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymáshoz, egymásnak titkokot megvallák, és egymástól megtudták, hogy a franczia mint hitegetné őket. Egybe beszéllvén a francziához mennek, és sok szép szín alatt, mintha csak tréfálódnának vele, úgy békötözik és pólálják, valamint a kis gyermeket, hogy csak a fejét mozgathatta, a meglévén, a falhoz támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek, és két legénynyel a bépólált szeretőjöket is oda vitetik – ott enni adnak neki, valamint egy gyermeknek. Azután az asszonyok lefeküsznek és közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni, el nem múlatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem hadják aludni. Reggel felé megigérik neki, hogy elbocsátják, csak tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad. Az asszonyok felkelnek, felöltöznek és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vén asszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az asszonyok? mondja a vén asszony, hogy vagyon már két órája, hogy hintóban ültek, és kiki a maga jószágában ment. – Másszor többet, jobbat: de most nincsen egyebet mit írnom – azért maradok az asszonynak nem csak spárgás, de köteles szolgája.

CII.

_Rodostó, 18. februárii, 1834._

Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csínos és takarékos levelet írni, mint ma. Se soha olyan nagy egyepetyém nem volt, mint ma a hosszú levél-írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem úgy végben, hogy a ked szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja ked, hogy még élek, és hogy vagyok, és maradok az asszonynak jó nénémnek jó atyjafia.

P. S. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres generális írt volt a feleségének a harcz után mondván: „Az ellenséget megvertük, egykevéssé elfáradtam, jó étszakát édes feleségem.“

CIII.

_Rodostó, 15. martii, 1734._

Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készűlnek a hadakozásra. A sok német, franczia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugenius pedig a Rhenus vize felé igyekezik. Azt mondják, hogy a franczia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, mért gyűlnek oda? talám halászni akarnak? Stanislaus király pedig Danczkán vagyon. A muszkák és a saxók készűlnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott még másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a megtörténhetik, amint folynak már is dolgai. De ha elveszti is, franczia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttánczot kell járni.

Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelét leírom kednek – a levelet küldöttem volna el, de francziáúl vagyon.

„Aztot jól tudom kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle útakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam: harmincznál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedem véle. Mindaddig szerettem, amíg úgy megőszűlt, mint egy ősz macska: de mégis olyan, amicsodás. Igen nehezen juthaték hozzája: mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A való, hogy sok haszontalan suhajtásokat bocsátunk együtt azért, hogy hamarébb meg nem házasodtunk: de ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképen nem álla házasságunkra, mindaddig még egy fog marada szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: Szeretetemnek harminczegyedik esztendejében.“

Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném! az egészségre.

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Carolus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni azért, hogy el ne távoznának tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriussával jó barátságban lévén – a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig múlata, hogy az alatt nagy hó esett. A secretárius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévén észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá néki: „Majd által viszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el.“ Azonnal nem csak mondá, hanem meg is cselekedé, és a hátára vevé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre, vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment időtölteni. De itéld el néném, mint elbámula azon, hogy meglátta a leányát mint vinné terhit. De semmit nem szóla, hanem másnap a tanács uraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.

CIV.

_Rodostó, 12. april. 1734._

Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat. Amely duplán érdemli a köszönetet: egyszer azért, hogy nénékám küldötte; másodszor azért, mert bőjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal: azért-é hogy e tájékot a hal nem szereti, vagy pedig hogy a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet bőjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert csak azzal bőjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok, ha mondom, hogy több kell kétszáz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked egész bőjtön, és a négy után tegyen ked három czifrát, meglátja ked ezerre megyen – még pedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni; mert azt írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve, ki főzve – és még másszor hétezerféle madár. Mind e soknak tetszik, főképen olyanoknak, mint mí, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta, talám kitelhetett.

De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé megfelelhetne. De addig mi csak eszszük a rántottát. Nem is volna jó annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka bőjtön, mint a mostani. Mert talám soha sem érte ked, hogy a nagybőjtben esett volna szent György.

A bort is köszönöm néném, de nem annyira mint a halat; mert borunk elég vagyon. De nem csak elég: de jó is – asztali bornak bévehetni; nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani. De elég jók a szükségre és a táplálásra – mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mimagunkért; a másodikát jóakaróinkért; a harmadikát a vigasságért; és a negyedikét az ellenségünkért. Eztet nem tartják a mi édes tündér hazánkban.

Azt mondod néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot megigazítani. De talám nem főben járó dolog. Talám csak abban vétettem, hogy elfelejtettem egy i feliben punctumot tenni? Éppen most jut eszemben, hogy egynehány ifjú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a nyerje el, amelyik közűlök legszebb képet ír. Az egyike legszebb képet írt, annak is kellett volna az ajándékot elnyerni, aki is a Krisztus utólsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire megtalálta igen szépen spékelni a husvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt. A zsidók pedig nem ették meg a szalonnát – és így másnak adták az ajándékot. Ha ked is ilyen fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt ked, bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem: de mit tehetünk rólla. – Megbocsátom a ked kérését, bocsássa meg ked is, ha meg nem cselekszem. De jó egészséget kívánván maradok.

CV.

_Rodostó, 16. junii, 1734._

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danczkát. Minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repűlhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű: de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen. Akinek is még arra kell szánni magát; mivel a franczia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segítenek, megveszik. Annál is inkább, hogy soha a danczkai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hadjuk el Danczkát, úgy is ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az oda gyűlt sokféle hadak.

Azt mondják, hogy ott már két vagy három várot megvett a franczia. De, ami legnagyobb, még Mediolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyenformában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a spanyol ház egyszer gyökeret kezd verni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia, az anyjára maradott három herczegséget ment volt bírni Oloszországban. De, ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnának ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De se szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordúlhatna. Az is meg lesz annak idejében.

Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még, ha élünk, mit nem érünk? Azt is megértem, hogy mikor valamit küld ked nekem, megpanaszolja. De a panaszostól az ember hízik: noha azt szokták mondani:

Nincs keservesb kenyér, kit adnak panaszszal, Bőven elegyítve van mérges kovászszal. Áztatni kell gyakran sok könyhullatással, És annak élete van nagy suhajtással.

De, édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad azonban:

Te nagy ajándékot ne adj barátodnak; Mert őtet csinálod háláadatlannak.

De én is utánna teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

Ki ajándékinak a számát felírja: Már azoknak többé érdemét ne várja.

Tudom azt fogod mondani, hogy jól aludtam az étszaka; mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalúlni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném mindenkor.

CVI.

_Rodostó, 27. julii 1734._