# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-2-kotet-43479/index.md

A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle; azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget édes néném.

XCV.

_Rodostó, 20. sept. 1731._

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék; mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt. Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát. – A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok.

XCVI.

_Rodostó, 24. december, 1731._

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bújdosónak?

Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint; mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt – szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak, magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja, tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked, hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.

Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől. Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.

Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól: szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok stb.

XCVII.

_Rodostó, 14. martii, 1732._

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis históriát hozok elé.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra, hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem, meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná; erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben. Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.

A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust. Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon.

XCVIII.

_Rodostó, 4. martii, 1733._

Édes néném, a királyok is csak úgy béhúnyják a szemeket, valamint mí. Mert éppen most hozák hírül hogy első februarii a lengyelországi király Augustus csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember. A lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az isten nyúgoszsza; mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette; mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle múlatságot adott volna mint ő. Az asszonyokról nem is szólok; mert azok száz esztendeig gyászolhatják – életében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket múlatni és kedveket keresni. Egyszóval elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségekre fordítani. Eleinte, a való, hogy igen tövises volt királysága mind addig, míg a svéciai királyt meg nem verék; de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével? Luther Mártontól fogva Saxoniában volt a gyökere és fészke a lutheránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxoniai electorok palotájában nem mondották a szent misét: de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az istennek, és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista – annak a gyermekei pápisták – kevés idővel ezután az egész ország is a lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt.

Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában, annyi sok ideig tartó békeség után; mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végben menni. Ahoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. – Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka czárné; a másodiknak pedig a franczia király; mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek réz prókátorok leszen – valamint mikor a franczia király a feleségét illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a franczia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indítani? Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja: hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszáz ezer prókátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép dolog annyi prókátorral perelni. De az is szép dolog, ha ked egészséges, főképpen a bőjtben.

XCIX.

_Rodostó, 15. sept. 1733._

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Silvia, Juliánna.

_Juliánna_. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz sétálni?

_Silvia_. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is küldöttem éretted.

_Juli_. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

_Silvia_. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?

_Juli_. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon; de mégis nem lehet, hogy ne örűljek annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez kötelezzed magadat.

_Silvia_. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

_Juli_. Hogyhogy? a féltő irígységet érzed, és senkit nem szeretsz?