# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)

## Part 13

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-2-kotet-43479/index.md

Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik. a szava igen elnehezedvén, hetedik. 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában. Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt, amazért holt meg, mert ilyen betegségbe volt, mert az orvosság nem jó volt; mivel csak azért holt meg, mert az isten elvégezte, hogy minden ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencznek. Már mi csak ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutóljára hagyott minket az Úristen – mire? meddig? ő tudja. Elég a, hogy adjunk hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy ne hagyja el ezután is a szegény bújdosókat, el nem fordítván szent szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a szájat hallgatják meg: de az isten a szívet tekénti, valamint történt egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a szárazra kimegyen. Amint alá, s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között. Gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bennt volna, eszerént imádkozék: Átkozott legyen az isten. Ezeket a szókot pedig szűntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyámfia ne azt mondjad hogy átkozott az isten; hanem: Áldott az isten. Az remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vígyáza arra, ha a földön vagy a vizen futott-é? néki csak az imádság volt az esziben. A püspök, és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén kiálta a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új esztendőt egészségben elérni. Ámen.

CCVII.

_Rodostó, 20. dec. 1758._

Kedves néném! nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk épen olyan. Mennyi urakot, nemes embereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben? Úgy annyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az isten azt is kivevé a bújdosásból 22-dik octobris. Már most egyedűl maradtam a bújdosók közűl, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. – A szokás szerént engemet tettek básbúggá. Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg Rákóczival jöttünk, azok közűl csak én maradtam. Hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikácziót csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről. Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.

Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni. És boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bújdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál?

Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilenczedikben írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bújdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom; mert az isten rendelésiben nincsen haszontalanság; mert ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vígyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bújdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól Ámen.

MIKES KELEMEN ÉLETE.

MIKES KELEMEN.

I. Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá „arczképét“ a szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem találtatnék a fejdelem végintézetében.

II. Ép azon idétt, midőn baráti körben e Levelek valódisága figyelemre méltó okokkal kétségbe vonatott, de általam, nem ugyan mint valóságos missilis levelek gyűjteménye – bár a Kulcsár kiadásának címén álló e szavak: „az eredetképpen való magyar kézirásokból“ e hitelt igényelte – deigen mint Mikes Kelemen munkája szinte belső okokkal védetett, jutottam birtokába a Kulcsár példányának. A kézirat egész külseje – a kéz jelleme, az irásmód – a korral, a múlt század közepével szépen egyezett, de autographoni tekintélye csak úgy vala megalapítható, ha a gróf Mikes család levéltárában találtató valamely saját irománya Kelemennek annak ezzel azonságát kivívja. Nagy volt tehát sajnálkozásom, midőn gr. Mikes János úrtól, kit e végett megkerestem, azt kelle hallanom, hogy Kelemen kezének a családi levéltárban semmi maradványa nincsen: de viszont annál nagyobb örömemre szolgált Erdély nagynevű kir. Kormányzójától, gr. Mikó Imre ő exjától, ki leányágon a Mikesektől származik, Kelemennek egy leveléről értesűlnöm, mely évek előtt egy erdélyi lapban megis jelent, s melynek eredetiét maga bírja, a reá adott válasz fogalmazatával együtt.

Aggodalmasan vártam e levelek megküldetését, mert tartalmo, s különösen a Mikes Kelemenének belső formája a mű valódisága, keze tán kéziratom autograph rangja mellett volt szólandó. Az óhajtott ereklye 1859. decemberben csakugyan kezemnél volt. A „Törökországi Levelek“ utolsójának kelete Rodostó, dec. 20. 1758., a megküldött eredeti levél „Constancinápoly 5 jan. 1759“ íratott, s így amazzal egykorú; s velem minden, ki a kézirásokat összevetette, kegyeletes örömmel győződött meg, hogy =a két kéz egy=, hogy =kéziratom Mikes Kelemen autographja=.

III. Mielőtt Mikes Kelemennek, öcscséhez gróf Mikes Istvánhoz írt levelét s ennek válaszát közölném, hogy azt az életrajzhoz felhasználjam, álljon itt első helytt a két okmány hitelességének megállapítására a mélyen tisztelt közlő úr hozzám szóló levelének illető része:

„Ennek eredeti hitelességéhez, mint Ön látni fogja, szó nem férhet. A borítékon látható kézirat gróf Mikes Istvántól van, ki nekem anyai ágról szüle-atyám volt, akinek több eredeti kézirata levén birtokomban, emezt, azok után, kétségtelenűl saját kéziratának ismerem. De egy másik kétségbe nem vonható bizonyítéka a hitelességnek a mellékelt válasz conceptusa, mely az akkori kormányzó gróf Kemény László „Lecta“-jával van ellátva.

Meggyőződésem szerint e levél szétoszlat minden az iránt táplált kételyt, mintha a _Törökországi Levelek_ nem Mikes Kelementől származtak volna; mert aki ennek fogalmazását, tartalmát amazokkal, különösen az utóbbiakkal, egybeveti, kétségen kivűl meg kell győződnie arról, hogy ugyanazon egy elme szüleményei. Írmodor, kifejezések ugyanazok, s ugyanazon megnyugtató vallásos érzet ömlik el ezen is, mint amazokon. Megvan főkép ez által cáfolva azon legfőbb ellenvetés is, mit az említett levelek hitelessége ellen felhozni hallottam: hogy t. i. azon korban, ily latinismusoktól ment tiszta magyarsággal nem írtak volna. Van-e ebben is, az egy _Trinitárius_ szón kivűl – mit akkor másként kifejezni nem tudtak – csak egyetlen idegen szó is?“

IV. S most következzék a két Mikes levele. A II-ban a _dőlt_ betűkkel szedett szó ki van törölve, a zárjelben állók gr. Kemény László akkori gubernátor írása, valamint az utána következő, s a Mikes István fogalmazatára ráírt, _engedelemadás_ is, hogy a levél így elküldethetik.

I.

A _borítékon_: A Monsieur Monsieur (le) Comte de Mikes, en Transilvanie.

A _boríték hátán_ ifj. gr. Mikes István, István fiának kezével: „Mikes Kelemen úr Levele, melyet Constancinapolybol irt, arra válasza üdvözült édes Attyámnak G. Mikes István Urnak A. 1759-b. 5-ta Jan.“

A _levél_ maga betűhíven:

Constancinápoly 5 jan. 1759.

Méltóságos Groff Uram, kedves ötsém uram.

Szivem örömivel élek a szabadságal a melyet vettem a Felséges királynénak itt lévö követtyétöl, hogy az urnak ötsém uramnak irhasak annál nagyob örömel is irok, mert régtől fogvást semi hirit nem halhattam, az Istenhez valo nagy háláadásal halottam azt meg, hogy a szegény üdvezült Aszony az Anyaszentegyházban holt volna meg, a mely kegyelmet az Isten, asok jó erköltsiért tette véle, a szegény öreg urnak halálát nem tudom mikor történt. Mikes Ferentznek házaságát meg tudtam, de semi örvendetes hirit nem halottam, az alma sokszor el hengeredik a fájátol, azt annál is inkáb elhittem, mert változó természetit üsmértem, mivel ha sok pirongatást szenvedet is, de gyermek korunkba velem meg nem alkudhatot, a Mikes familiábol többet kettönél nem üsmerhettem, mivel a szegény aszony terhes volt az ural ötsém uramal, azon esztendöben a melyben hazámbol ki jöttem, az Urnak ötsém uramnak pedig gyermekeiröl semit nem halhattam, noha igen szivesen kivánnék hallani.

Magam felöl pedig azt irhatom hogy ha bujdosásban vagyok is, de az Istennek áldása, és irgalmasága mindenkor velem volt és vagyon, és másokal is jót tehetek, az urnak jósága, és segittsége nem lévén meg határozva, mindenek veszik az ö bö kezének irgalmaságát, egyéb szükséget tehát nem érzek, hanem hogy a hivek közi nem számláltatom, noha azt az Isten ö szent Felsége tudgya, hogy oda számláltathatom, az én bujdosásomnak vége akor lészen, a midőn az életemnek, az ö rendelésit pedig mind imadnom kel, mind pedig háláadásal vennem és kérnem ötet, a hazámnak békeségben valo létiért.

Hogy ha pedig az urnak ötsém uramnak tettzik énnékem valaszolni, a károlyvárában lévö trinitáriusok által meg lehet; mivel ök az itt lévő trinitariusoknak el küldik.

Én pediglen az urnak ötsém uramnak atyafiságos emlékezetében ajánlván magamot Maradok.

Köteles attyafia szolgája _Mikes Kelemen_.

II.

A _válasz_ fogalmazata:

„Méltóságos úr,

Kedves bátyám uram.

Konstantinápolyból 5. jan. ezen folyó esztendőben költ levelét az úrnak bátyám uramnak az méltóságos Generalátus méltóságos Gubernátor úrnak eő excellentiájának általküldvén, méltóztatott ugyan méltóságos Gubernátor urunk ő excellentiája kezembe küldeni, és az válaszolásra nekem is engedelem adatván ugyanazon kanálison, kivánságára az úrnak bátyám uramnak, válaszolok. Igaz az, hogy miolta életben vagyok, az úrról bátyám uramról semit sem hallottam. Mivel üdvezűlt atyám is még 1720-ban múlt ki az világból; és üdvezűlt atyámtól én, akkor tizenkét esztendős levén, semit sem érthettem; üdvezűlt asszonyom anyám pedig 1724-ben múlt ki ez világból, és Istennek ő felségének nagy kegyelméből még 1717-ben az katholika relígiót amplectálván, igen ajtatos példás életet élt mind haláláig, és az fenn megírt esztendőben az kolosvári Páter Jesuiták templomában el is temettetett, sok szép (maga lelkinek holta után való vigasztalására) rendeléseket hagyván maga után. G. Mikes Ferenc bátyám uram kevesset élt házasságában, igen ifjantan sok betegségek eltöltvén idejét, még 1727-ben sz. Mihály napján múlt ki ez világból, és maradott egy fia és egy leánya: az leánya ment férjhez gróf Kornis Antal úrhoz, és az is ifjúságának virágjában elholt. Az fia, kit is hínak Mikes Antalnak, maig is él, mintegy harminczhárom esztendős ember, és néhai gr. Haller János Gubernátor úr Ő Excellentiája leányát vette nyolc esztendővel ennek előtte el; négy leányi vadnak, és nemes Háromszéknek főkirálybírája.

Azmi pediglen engem illet, én hogy megházasodtam, 30 esztendeje az múlt augustusnak 25. napján elmúlt, és vettem el Gr. Petki Dávid úr leányát kivel is az Isten feles szép gyermekekkel, fiú és leánymagzatokkal megáldott, kik közűl életben van egy 26 esztendős István nevű házas fiam, akinek ugyan már Isten kegyelmességéből van is egy Mihály nevű másfél esztendős fiacskája; és ezenkivűl 4 leányim vadnak életben, kettő férnél; egyiket két esztendővel ennekelőtte adtam férjnek B. Bornemisza Pál úrnak, azki is fia b. néhai bécsi Cancellárius Kászoni B. Bornemisza Jánosnak volt. És ennek egy leánya is van, valami hat esztendős; második leányomat tavaly májusban adtam férjhez g. Haller Antal úrnak. Két leányom vagyon hajadon, egyik 15, az másik pedig 9 esztendős. Én pedig noha még oly felette vén nem volnék, de beteges és sok változásokkal teljes időmet töltöm. Még eddig az Isten ingyen való kegyelméből életben megtartott és Felséges Asszonyunk ez mostani dicsőségesen regnáns kegyelmes királynénk és Császárnénk kegyelmességéből ns. Fejér vármegyének főispánja vagyok már majd tizenöt esztendőtől fogva. Volt még egy fiam aki is Bécsben tanolván, az gr. Bottyáni úr ő Excja regementjében zászlótartó volt, és az hadakon el is veszett.

Nagy háladással tartozik pedig kivált az jó Istennek, azki idegeny országon és édes hazájától távul létében is nem csak szükséget nem szenved, sőt oly kegyelmét tapasztalja Isten ő felségének, hogy másokkal is, kivált atyjafiaival jól tehet, a kik holta után is mind Isten előtt lelkéről, mind jótéteményiről dicsiretesen és háladatosan megemlékeznek és jó hire neve ez világon is, holta után dicsiretes emlékezetben marad. Mind lelki, mind testi ez világi bujdosásban pedig nagy boldogság az, ki életét mind Istennel való lelki békességben, mind ez világon maga felekezetinek és nemzetinek fejéhez az Istennek bölcs rendelése szerint megalázván magát, Istentől s királyától kegyelmet kér és mind ez világon mind az máson hívek közé számláltatik. Ez valóban mind az világon nagy nyugodalmat és az jövendő életre készítő boldog halálhoz nagy segedelmet nyér.

Énnekem pedig se nem szabad, se nem lehet, se úgy mint igaz hívinek Felséges Asszonyunknak, annál inkább mint Ő Felsége kegyelméből ez hazában főispánynak, más úton és alkalmatossággal az úrnak bátyám uramnak írnom, hanem az méltóságos generalátus, és az _előljáróim_ (Gubernium vagy Gubernátor) hirivel, sem trinitárius, sem más kanálison írnom, hanem azmely móddal mostanába az úr bátyám uram nekem írt, és én is válaszolok. Lehetne írni, és valamit csekélységemhez képest parancsol, mely Felséges Asszonyunkhoz és örökös fejedelmemhez való homagiális hűségemet meg nem sérti, atyafiságos indulatimat megbizonyítani kivánom. Maradván

Méltóságos bátyám uramnak

kész szolga atyjafia.“

Következik a _kormányzó censúrája_: „Ezen levelet lehet megírni, és sub volanti kezemhez is küldeni. Jól van az dolog feltéve, nincsen semmi, a mi ártalmas benne lehetne, és az hív subditus kötelessége ellen volna. Lecta 1759 6-ta may.

_G. Kemény Gubernator_.“

V. Zágonyi[3] Mikes Kelemen, a szerencsétlen Mikes Pál, Tököli párthíve és bújdosó társa[4], és Torma Éva fiok, 1690-ben született[5]. Úgy látszik hogy atyjának, talán anyjának is elvesztése után, gróf Mikes Mihály vette magához mint árva rokonát[6], kinek házánál s fiaival együtt nevelkedett[7]. Nevelő atyja 1704-ben, Rabutin által a székelyek összeszedésére Magyarországra küldetve, Rákóczy híre nélkül elfogatott, s ez őt kicserélni akarván, Mikest sürgető kéréseire hívei sorába vette fel[8]. Mikes a gyulafejérvári gyűlésen lelkesen működvén II. Rákóczy Ferencnek Erdély fejdelmévé választásában, a katholikus rendek részéről tagja volt azon küldöttségnek, mely, általa vezetve, az akkor épen Ipolyságon levő Rákóczynak megvitte választási oklevelét[9]. A fejdelem őt még azon évi oct. 15. Vihnyén költ levelében egyik teljhatalmú biztosáúl nevezte Bercsényi Miklós fővezérével, Jánoki Zsigmond tanácsosával és Rádai Pál belső titkárával együtt a selmeci fegyverszüneti értekezletre[10], melyben a Sepsi, Kezdi és Orbai székek, úgy egy _lovas ezred főkapitányának_ s Belső-Szolnok főispánjának neveztetik, miből bizonyos, hogy a szövetséges hadsereg sok dilettáns parancsnokai közől egyik ő is volt, aminthogy hadi működéseiről Cserei Mihály Históriája több helyt tudósít is. 1707-ben martiusban, midőn Rákóczy Erdélybe ment fejdelmi székét elfoglalni, gr. Mikes Mihály is rész vett ez országgyűlésben, melyen Rákóczy a fejdelmi székbe ültettetett[11]. Nevelő atyjának e viszonyai nyújthattak alkalmat az ifjú Kelemennek a magas míveltségű fejdelemhez közelíthetni, ki iránt oly buzgó szeretetet érzett, hogy ez időtől fogva – tizenhat éves korát tekintve, a kor szokásaihoz képest hihetőleg mint apród – a fejdelem mellett marada[12], s vele együtt Erdélyt többé nem is látva, őt mind magyarországi hadjáratain, mind a háború bevégeztével kivonulásában követé. Így vele franciaországi múlatását is megosztván (1711–1717-ig), mellette és ott szerzé meg magának azon ismereteket s francia cultúrát, mely legtöbb kor- és hontársaitól oly előnyösen megkülönbözteté. Maga írja 1727-ben nov. 8.: „A bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy _az uramhoz való vak szeretetem okozta_“[13]; s ismét, már ennek halála után, 1738. dec. 15.: „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy _igen szerettem az öreg fejdelmet_“[14].

VI. A személyes szeretet önfeláldozása volt tehát hogy – midőn Rákóczy Ferenc, III. Achmet szultán által, az erre nézve III. Károly kir. ellen szerencsétlenűl folytatott háború alatt, Törökországba hivatván, színleg hogy őt egy török sereg élén Erdély elfoglalására küldje, s így a magyar király erejét megoszsza; de hihetőbben hogy, Rákóczy birtokában, Károlyt a békére hajlandóbbá tegye s kedvezőbb feltételeket nyerjen[15], 1717. sept. 15. Párizst elhagyta – Mikes őt Törökországba is követte. Még ezen évi január 25-kén következett be Mikesnek megnótáztatása[16], mely hazáját előtte örökre elzárta. A tengeri útazók october 10-kén Gallipolinál kiszállván a török földön, onnan oct. 22. Drinápolyba mentek, hol Rákóczy a fővezér által fénynyel és tisztelettel, a köv. évi január 4. pedig a császár által melegséggel fogadtatott, de várakozása teljesedésbe nem ment. A szultán t. i., reménytelen állapotjában, a békét óhajtotta, Bonac a francia követ is ezt javasolta, Károly is hajlandó vala reá[17], s így megköttetett az Passzarovicon 1718. július 21., mialatt Rákóczyt a szultán még mind igéretekkel biztatta[18]. Mikes nem áltatta magát. „E csak komédia!“ írja már jún. 6., és teljes resignátióval folytatja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves tündér országnak! és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit!“[19]. Aug. 15. már így ír Drinápolyból: „Itt már megettük a nekünk rendeltetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstantinápoly mellett vár minket; mert, amitől tartottunk, abban torkig estünk… A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé…“[20]; aminthogy más nap a fejdelem, egész kíséretével, mely magyar menekvő urakból és francia házicselédségből, öszvesen ötven főből állott, meg is indúlt. Aug. 25. Bujukdere alá érkezvén, ott sept. közepeig sátorozva várta rendeltetése helyének kitűzetését, mialatt Mikes Bonac a francia követ hitvesénél keresett és talált mívelt s nyájas társalkodást, közben kétszer Konstantinápolyba is berándúlván. Végre Jenikő lőn a fejdelemnek lakóhelyűl kitűzve, hol sept. 22. csakugyan letelepedve találjuk már az egész társaságot. Rákóczy, csalatkozva várakozásában, legott visszaszándékozott Franciaországba[21], s e végett a regensnek, Orleans hercegnek ismételve írt, de egyenes választ nem vehetett. „Ha csak a mí akaratunkon állana – írja Mikes, 1719. oct. 10. – ma indúlnánk meg, de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson… Az udvar se nem tiltja, se nem javallja az oda való menetelét világoson, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat, Franciaországot Orleans herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mí urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mí fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között levő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz; csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett… Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette“ stb.[22] Másfelűl az ellenséges udvarok kivitték a portánál, hogy a menekvők Konstantinápolytól messzébb szállíttassanak. 1720. mart. 7. írja Mikes: „A mí jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hivatta a vezér Horváth Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél“[23]. A változás csakugyan közel volt. April 16. a császárnak egy nagyobb díszes gályája várta a fejdelmet, száz „fegyveres leventi“ tette tisztelgő kíséretét, s ágyuszó mellett vala a megindulás. Az útazás célja a Marmara tenger partján fekvő Rodostó, hol tágas és kényelmes lakok fogadták a jövevényeket.

VII. Az életet nem a lehetőség, hanem a valóság szerint felfogó Mikes Jenikőn lelki csendben töltötte e több mint másfél évet. Különös érdekeltségét bírta a koronként meglátogatott Pérában a gr. Bercsényiné háza, melyhez egy szív-ügy is csatolta: a kis Kőszegi Zsuzsi, kinek, úgy mond „igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság“: mely leírásból, a mai regényes kifejezésmódhoz levén szokva, alig fogjuk kiolvasni azon lelkességet és saját bájt, mely e leányban lakott, s utóbb még komoly fájdalmakat okozott barátjának. Ezeken kivűl olvasás, írás, vadászat, séták a tenger partján, néha távolabbi kirándulások is töltötték be idejét, milyen vala a Pompejus oszlopának meglátogatása, s egy ízben (1719. aug.–oct.) az egész társaságnak egy kéthavi tartózkodása a Bosporus tulsó partján, Békós mellett, hol „sátoraink a tengerparton rendiben, ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a Fekete-tenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el stb.“, s honnan így enyeleg egyik levelében: „Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek… Minket már úgy tekintsen ked, _mint ázsiai magyarokot_!“[24] Különben bizony elég híven festi, egy vonással, a társaság hangulatát egy igen egyszerű helye az 1719. oct. 10. költ levélnek: „A német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mí pedig legkissebben sem ártunk neki. És nem tudom, mi végre kívánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással!“[25]