# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)

## Part 12

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-2-kotet-43479/index.md

Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak halálát? Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mahumet császár elhagyá a világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni; olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvét találja, nagy erőt vévén magán lóra ült, és a szent Sophia templomában ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy nagy császár volt; a hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni; azt is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békeségben akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indítani ellene, de ő annak elejét vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette mind keresztyén, mind török; maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A birodalmat csendesen igazgatta; kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy császár volt, noha kis termetű. Helyében Ozmánt tették, az atyjáról való testvéröcscsét – a pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben. Ozmánnak az anyja még él – az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut, mind Ozmán a Mustafa császár fiai. – Immár harmadik császár vendégi vagyunk. Az isten ő szent felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel. Kedves néném, kalinicza.

CXCV.

_Rodostó, 6. apr. 1755._

Az új császár változtatja igen hamar a vezérit. – Februáriusban letevé a vezért, és a jancsár agát tette kalmakánnak addig, amég az új vezér elérkezik. A kalmakánság pedig vicevezérség. Az új, vagyis az ó vezér Ali pasa az elmúlt holnapnak a végén érkezék Konstancinápolyban. Azt mondám, hogy az ó vezér, mert e harmadikszor vezér, és köszönje a császár anyjának, aki is a vezér apjának rableánya volt, és az apja adta volt a mostani császár atyjának, és a császárné most hetven esztendős.

CXCVI.

_Rodostó, 26. aug. 1755._

A császár változó tánczot járat a vezérekkel. A bizonyos, hogy elmondhatják, hogy nincsen maradandó városunk. Ali pasát martiusban tevé vezérnek, májusban azt kiiktatá, és májusban Abdulát tevé helyében. Ez az ország kincstartója volt. Ma hozák hírét, hogy ezt is letették, és Siliktár Ali pasát tették helyében. E fegyverhordozó volt, és igen kedves embere a császárnak, tehát sokáig kell maradni a póczon vagy a kereken. Ennél többet most nem tudok írni. Ha nem sok is, de nagy emberekről való hírek. Ebben a holnapban kezdé a prussiai király a hadakozást a királyné ellen.

CXCVII.

_Rodostó, 25. octob. 1755._

Ki gondolta volna, kedves néném, hogy az a kedves Siliktár Ali pasa oly hamar leessék? de még nem úgy, mint a többi; mert a többi a földre estenek, de ez a föld alá esett. Elég a, hogy erre haragudt a császár anyja; mert e mesterkedett azon, hogy az Ali pasát letegyék, akinek a császárné pártfogója volt. A császárné is bosszút állott, és addig beszéllt ellene a fiának, és mások által is tudtára adatta a császárnak, hogy micsoda húzással vonással akar kincset gyűjteni magának. A császár a vádolást igaznak találván, a vezért megfogatta, és parancsolta, hogy fejét vegyék. De a császárnak tudtára adták, hogy nem szokás a vezéreknek fejeket venni, hanem megfojtani; a császár azt felelé reá, no! hát fojtsák meg először, és azután fejét vegyék. Úgy is lett, és a fejét kitették mindenek láttára. Amiolta ebben az országban vagyunk, nem tudok egyet is mást, akit a császár megöletett volna. E helyiben következék Zaid Effendi. E francziáúl is tud, mert Francziában kétszer is volt, követ is volt.

CXCVIII.

_Rodostó, 1756. 15. január._

Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk? hogy első novemberben Lisbona városa a rettentő földindúlásban elsűlyedett, és elromlott volna. Egy nagy darab részét a földi tűz megemésztette. A templomok tele voltanak néppel, mivel innep volt; a templomok reájok estek. Az egész város czinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az útczákon hintók emberekkel, lovakkal elsülyedtek. Az istennek micsoda rettentő ostora volt ezen a városon? mivel nem csak a földindúlás, hanem még a föld alatt való tűz is kiütötte magát az útczákon. Hát még a rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké oda lesz. – Ami földből való, annak földdé kell lenni.

CXCIX.

_Rodostó, 30. apr. 1756._

Ennek a holnapnak a kezdetén a császár aprilist járata Zaid Effendivel; mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Mustafa Móriában lévén ma ide érkezék. Konstancinápolyban megyen. E már másodszor vezér.

A franczia és az anglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. Aminap olvastam egy anglusról, aki ugyan érczherczegje volt a háláadatlanoknak. Lehetetlen, kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utánna, hogy szamár volt. Elég a, hogy egy rendes ifjú anglus – az atyja kereskedő volt, és gazdag, de ő igen fösvény lévén még többet akara szerezni, azért más több kereskedőkkel Amerikában indúla. Mikor Amerika szélyin volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy inni való vizet hordasson a hajóban. Amég a vizet hordották, az anglus kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadászszanak. A z ifjú anglus is kiment vélek. De, mint nem okosak, igen eltávozának a parttól. A vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak épen az ifjú anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét megindúla. Az ifjú ott marada, aki is rettentő keserűségben és rettegésben bújdosott imide amoda az erdőben, nem tudván hová lenni. Szűntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni. Megszabadúlásról semmi reménysége nem lehetett. Nem is mert a tenger partjához közelgetni, hogy valamely hajót láthasson, akin megszabadúlhasson; se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne találjon.

Elfáradván az erdőben egy kis dombocskára jutott. De mint elhűle azon, hogy hátra tekéntvén, egy leányt láta a bokor közűl kijönni, aki hozája mene, és mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifjú megkedvellé a vadleánynak termetét és személyét, aki is mezítelen volt: a leánynak is megtetszék az ifjúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy barlangban vivé, és minekutánna szép gyümölcsökkel megvendéglette volna, egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden való volt; mivel mindennap fölékesíté vala magát igen szép csiga nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangban, hogy a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté barlangját. Hogy pediglen múlatságot szerezhessen néki, kiviszi vala őtet estve, vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely forrás, vagy patak mellé, ahol a legény nyúgodhatott: ő pedig addig vígyázott; vagy pedig az ölében aludtatta, és felköltötte, mihent valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak új nyelvet nem találának. – Akkor a legény megérteté véle, hogy szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol néki szép köntösöket csináltatna.

Egynehány holnapokat töltöttek vala el nagy szerelemben, amidőn a leány a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kellenék cselekedni, jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mindaketten a hajóban űlének. A hajó Barbád szigetében igyekezett – az ifjúnak is oda kelletett volna menni. Nagy örömben valának, hogy megmenekedhetnének a sok nyugtalanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne, és akinek élete veszedelmével tartotta meg életét. De mennél inkább közelgetnek vala ahoz a szigethez, a mi ifjunk annál kedvetlenebb és gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt töltött el héjában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig visszaszerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol mihent a hajó oda érkezik, a tengerparton vásárt tartanak – ahol a rabokot eladják, mint nálunk a lovakot és az ökrököt adják el.

A szegény nyomorúlt vadleány sírni és reménykedni kezde, de csak héjában. Azt is értésére adá, hogy terhes volna tőlle, de az ifjúnak a szíve semin meg nem esék: hanem csak a maga hasznán. Desőt még, hogy megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el a kereskedőknek. Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom, hogy az isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység! mennyi lelket vesztetsz el.

A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a hadakozást, és foglalá el igazságtalanúl Saxóniát.

CC.

_Rodostó, 17. januárii, 1757._

Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Mustafát letették, és az alepi pasát tették helyében? E reis-effendi volt annakelőtte, és, ami még rosszabb, keresztyén volt; mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb; mert a bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még Alepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezik. Azt írod, néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok; mivel nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többnyire öreg pasáknak adják őket. A való, hogy a házasságot épen nem kívánhatják; mivel akár öregnek, akár ifjúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Konstancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom azért cselekszik, hogy valamely zenebonát ne indítson, hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni. Noha tudok olyan vezért, akinek a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a nagy Károly császár leányával történt.

A császárnak volt egy Eginhard nevű secretáriusa. Ez a maga hivatalját oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet: viszontag ő is nagy szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen veszedelmes dologra és próbára adá magát; mivel egy étszaka az Imma ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent bébocsáták, Immának más dologról kezde beszéllni, aki is örömmel hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban pedig Eginhard visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással múlatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmérjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyugtalanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképén cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A pedig a volt, hogy a szeretőjét a hátán kivigye a hóból. A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és igen jó reggel felkelvén az ablaknál volt, és látá leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén nagy sietséggel visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhard bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara válni az udvartól, és a császár lábaihoz borúlván kére arra engedelmet, mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni szándékát. Azon a napon pedig a császár összegyűjté a tanácsit, elejekben tévé a secretáriusnak vétkét, és elbeszéllé, amit látott vala. Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Kiki mást tanácsola; maga pedig azt mondá: hogy Eginhard, ha megbünteti, avval nem hogy megkisebbítené, de még nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfödözni a házasságnak palástjával. Eginhard béhivaték, és azt mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalomúl a császár leányát adnák neki: Igen is, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhard kezire adák. Ők lássák, én pedig jó étszakát kívánok.

Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a franczia királyt megölni, de megfizetett érette.

CCI.

_Rodostó, 27. apr. 1757._

Az elmúlt holnapban érkezék az új vezér, Rebek pasa, Alepből. Csak jó legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet. Ugyan a görögök prédálák fel ebben a holnapban husvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt tudod, néném, hogy a kápolna azon helyre vagyon építve, ahol Krisztus koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel. Sok drágaköves eszközök vannak benne. A görögök sokat elvittek azokból. Minthogy pedig a vezér görög, a görögök elfordították az igazságtól a pénzzel, és így az isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy csendességben hagyják a mi papjainkat Jeruzsálemben véghez vinni az isteni szolgálatot, de a görögök mindenkor irígylették az ott lévő szent kápolnát nékünk. Ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt kérdhetnéd, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh ebben az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények lakják: de ezek nagy békeségben vannak a mi papjainkkal. Husvétra pedig mindenünnen oda gyülekeznek. Desőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a régi templomoknak a helyét megláthassák.

Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni (látni) a templomba. Mennyi véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen Jeruzsálemben, és mikor megöletek egynehány nap múlva? El lehet ebből ítélni, hogy az Üdvözítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni – akik mind kívánák halálát – hogy rendszerént husvét napján két óráig délután kétszáz ötvenöt ezer hatszáz bárányt öltenek meg. Azoknak megételére két millium ötszáz ötven ezer személyt számláltak. Micsoda rettentő gyülekezet volt a! Micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok, mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak azt kiálták: Feszítsd fel, nincs királyunk. – Ugyanazért az irtóztató gyilkosságért szálla is reájok az istennek rettentő ítélete és bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Títus megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszáz ezer embert temetének el. Hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilenczvenhét ezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt: de a véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki?

CCII.

_Rodostó, 28. máji, 1757._

Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak a hatodik napján sok érvágások voltak Prága mellett; mivel a királyné hadának nagy harcza volt a prussiai királylyal. Végtire a királyné hadát Prága felé nyomák, és oda bészoríták, a várost is megszállották. Isten tudja, mi lesz vége, hanem azt tudom, hogy, ha a levél kicsid, a hír elég nagy.

CCIII.

_Rodostó, 30. junii, 1757._

Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok; mert a prussiai királyt megverték. A pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága segítségére ment. A király eleibe mene. Minthogy pedig mindakét résznek volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harczot adának egymásnak Colen nevű város vagy falu mellett. A harcz 18-kán volt. A harcz sokáig tarta, a győzelem a királyt elhagyá, és Daun mellé álla. Minthogy kedvesen fogadá, a harczot megis nyeré, Prágát felszabadítá, és a kapúit megnyitá. De Prágában a harczról semit nem tudtak, hanem, aznap-é vagy másnap, egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a hírt a megnyert harczról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot romlásokot, égéseket szenvedtek volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt.

Minthogy aminap olvastam az Amurates császár históriáját, ott is a harczról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem hosszabb legyen. Elég a, hogy az V. Lajos király békeséget csinált volt Amuratessel; hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogúl egy szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a király minden ok nélkül felbontá a békeséget, és sok számú magyar haddal a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborban kelletett menni a magok seregekkel; azt is tartották abban az időben, de nem az evangyélium szerént, hogy az hitetleneknek nem kell megtartani a hitet, vagy a fogadást. A harcz Várnánál volt; a magyarok eleinte mindjárt tüzesen viselék magokot úgyannyira, hogy a törökököt visszanyomák, és szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna a harczot, a felszentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé emelvén, kéré az istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békeséget felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közé nyargal, visszátéréti, és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megréműlnek, megszaladnak, a király is, amint szaladott volna, valamely tós vagy mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak hínak, hitetleneknek, mert nem hiszszük Mahumetet, mely jól teszszük!

CCIV.

_Rodostó, 2. nov. 1757._

Kedves néném, ismét nagy hír. Ozmán császár sok betegeskedése után a sok mindenét másra hagyá. Mondám: másra hagyá; mert az a más is nem másnak, hanem másra hagyja – valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy dervis, bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyékényt leteréte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király meglátván, hozzá külde, megizenvén neki, hogy merte volna megpróbálni, hogy szabadság nélkül bémenjen? A dervis azt izené, hogy a vendégfogadóban mindennek szabad bémenni. A királynak szüle atyja, nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyt, valamint a vendégfogadót. A király megneveté a dervis bolondságát.

Ozmán jó császár volt, békeségszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte – az elmúlt holnapnak 29-dik napján hala meg – két esztendeig, 10 holnapig és egynehány napokig uralkodék. Másnap Mustafát tevék császárnak. Mintegy ötven esztendős. Ez az Achmet császár fia. Isten tudja micsodás lesz.

Azt írod, néném, hogy Francziaországba vadászatba egy herczegné leesvén a lóról, kitörte mind a két karját. A bizonyos, hogy holtig fogja viselni a bélyegét. Abból látjuk, hogy az ifjú asszonyoknak nem kellene megengedni, hogy lóra üljenek. Az öregeknek mind inkább megengedhetni, nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifjaknak. Azt olvastam, hogy Tessalonika tájékán volt, egy úri asszony, akinek egy kedves paripája volt, akin igen szerete járni – a ló is olyan kevély volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történék egyszer, hogy Rómából egy pápának Konstancinápolyban kelletett menni a császárhoz. Minthogy földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn oda érkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara indúlni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa elvégezvén dolgát visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat nagy köszönettel visszáadá, és megindúla. Egynehány nap múlva az asszony a lovára akara ülni, de nem lehete; mert azután soha magára nem vevé az asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, Kalinicza.

CCV.

_Rodostó, 29. nov. 1757._

Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni. Mi itt csendességben aluszunk, de Sléziába szűntelen talpon kell lenni, ugyan talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a holnapnak 22-dik napján Breszló mellett. A királyné hadát, úgy tetszik, hogy gróf Nádasdy kommandírozta, a prussiai hadat Bevern herczeg. Ha egészen leírnám is, hogy mint volt a harcz, a végén csak azt kellene mondani, hogy a prussust megverték, és a herczeget elfogták, egynehány nap múlva Breszlót is feladák Nádasdynak.

Hát már Siléziát visszanyerte a királyné. Breszlót nem sokáig ostromlák, mivel a harcz után két nappal feladák.

Pedig hogy úgy nem történék Nádasdyval, mint egy görög királylyal Philippussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla meg. Azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt, hogy fogadná bé szolgálatjára; mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat reptében lelövi. A király talám akkor nem lévén jó kedvében, azt felelé reá, hogy nem volna szüksége vadászra, hanem katonára. – A görög sokat állítván maga felől, a válaszon felindúla, és ugyanazon estve a várban bészökék, feltévén magában a boszúállást. Egynehány nap múlva a király megkerülé a várat, de szerencsétlenségére közelebb mene a várhoz, mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást látának rajta – e vala reá írva: A Filep jobb szemére. Úgy is volt; mert a jobb szemén volt a lövés. – A király és mindnyájan általlátták, hogy a nyilas ember lőtte meg boszúállásból. A kevélység és a boszúállás mit nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a néném levelét.

CCVI.

_Rodostó, 29. dec. 1757._

Már mostanában új és hideg szokást vesznek; mert a hó között is hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján, nagy harcz volt Lisszánál Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és Marschallus Daun kommandírozták. A prussiai király maga komandírozta a maga hadát. A harcz nagy volt, mindakét rész vitézűl viselte magát: de végtire a győzedelem a a király mellé hajola, és a harcznak azt a hasznát vevé, hogy Breszlót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig bírja.