# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet)

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-1-kotet-43478/index.md

Bercsényi urat az asszonynyal várjuk ide. A ked szomszédságában lesznek szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itten a rakás kenyér mellé ültünk, csak az isten tudja meddig fog tartani, és hol hintettek el meg másutt kenyeret számunkra; mert oda csak el kell menni – akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni. Azt akarnám, ha kednek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt nálunk; mert azt reménylem, hogy eljő ked látogatásunkra. Ugyanis micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni, amelyet három erős török, úgy visz a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jönne ked egynehány órára. Elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha ide jöszsz. De az egészségre vigyázzunk.

XX.

_Jenikő, 22. oct. 1718._

Csak nem lehetek addig csendességben, amíg meg nem tudom, mint érkezett ked haza; mivel alig indúlt meg ked innét, hogy nagy szél támada. Gondolom, hogy a habok megrengették kedet. Elég az, hogy azóta nem vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azóta egy levéllel kitehetett volna ked a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az ablakom alatt, mindenkitől kérdeztem, ha nem ették-e meg az én nénémet? De az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mind addig, míg bizonyost nem hallok ked felől. Reménylem, hogy nem járt ked úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrába küldjem kednek ezt a levelemet; mert úgy meg nem tudhatná ked, hogy mi tegnap a konstantinápolyi kapu elejébe mentünk lóháton, és ott az út mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt, aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban.

Nem tudom, ha leírjam-e, kik mentenek előtte és utánna. Ha leírom, talán azt mondja ked, hogy mért terhelem annyi írással: ha le nem írom, azt mondhatja ked, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek, inkább leírom. Legyen ked figyelmetes hallgatással: az utczákon kétfelől jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokad magával az assas basa – azután a csauzok, az emirek, az ulémák, (azaz a papok, az írástudók), a kapicsi basák, a jancsár aga a mistaczi basával, a kalmakán a kapitán basával, – azután a fővezér a muftival, a csauz basa – azután a Mahumet atyjafiai a zászlósa mellett, a császár vezetékji – azután czifrán felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték – azután egy festett és aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere – ezután mene a a császár igen kivántam paripán, mellette levén a fija – azután menének az isaglánok ketten-ketten – mindenik tized különb-különbféle színű köntösben: az első tized köntöse sárga; a másodiknak veres; a harmadiknak zöld; a negyediknek kék tafota. Az isoglánok pedig inas számban vannak az udvarnál.

Látja ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De az csak olyan mint a füst, és azzal a nagy pompával a császár, nincsen olyan csendes elmével mint mi. Úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De az ő pompáját ne irígyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy örökké való nyomorúságba esik – akkor mit fog használni neki a pompa? Ami alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménységünk vagyon. – Oh! mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompájit látom a töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban való létemért; mert őnékik nem lehet az a reménységök, amely minékünk nem csak vagyon, de kell lenni. Ha Pérába megyek, akkor többet prédikállok. Addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevéssé még a káposztánál is jobban szeretlek.

XXI.

_Jenikő, 16. decemb. 1718._

Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon az, hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-e, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, még sem írunk? Talán ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! mért mondám, hogy gyakran. Megbocsáss édes nénécském, gyakorta-e négyszer látni kedet egy holnap alatt. Ha négyszer látnám is kedet napjában, nem kellene megcsömörleni a szememnek. A ked könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni, ked ellenkezőt cselekszik. Az pedig nekem halálom, mikor rövid a ked levele. Mikor tudom, hogy az egészség jó, akkor nem kíméllem kedet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az úr dolgát.

No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputtyostól. Annak igen örűlök; mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmúlatja ked magát, és nem lesz ked egyedűl magyar asszony Pérában. A Bercsényi úr embereit mind jól ismérem, de az asszonyokat, leányokat nem ismérem; de ahoz nem sok idő kívántatik. Tudom az urunkhoz eljő az Úr, azután magam is látogatásokra bémegyek – a szállás pedig csak mindenkor kednél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de, ha rövid is, el kell neki menni – egy pirongatás elfér a vállomra. Édes néném, az egészség? De tudja ked, meddig szeretem kedet? Valamíg dohányozhatom.

XXII.

_Jenikő, 28. decemb. 1718._

Aztat még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kednek tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony; mert sokan viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokat csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. Ne szóljunk az asszonyok ellen. Elég az, hogy azzal az úri asszonynyal inkább eltöltheti ked az időt, mintsem a görög kéráczákkal. Az asszony maga múlatságot nem indít; mert tél felé meg kezd sárgúlni a fának is a levele; de a vigasságról beszéllni igen szeret – föképpen a tavaszi idejében való dolgokról.

Az írja ked, hogy az asszony orczáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifjú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné ked megtudni, hogy mért annak az úri asszonynak az orra fekete, és orczája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kednek. Az attól vagyon, hogy már házas levén meghimlődzött. Azt tudja ked, hogy az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket – nyernek is rajta szokszor, mint Birtók a csikben. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokat gyűjtöttek össze – ki egyet, ki mást javallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi közt az javallotta, hogy meg kell aranyozni az orczáját. Ennek a voksát bévették, és levél aranynyal bétapasztották, és eleven képet csináltak belőle. Ez meglévén, egy ideig annak úgy kellett maradni, de azután csak le kellett venni az aranyat; mert aranyos orczával, elitélheti ked, hogy nem lehet járni, és a piros orcza csak inkább tetszik, mintsem az aranyos. De már az volt a mesterség, hogy vegyék le? A sokféle víz le nem mosta, hanem tőhegygyel kelletett lassanként lefeszegetni az aranyat az orczájáról; mégis mind leásták, de az orrára inkább oda száradott volt, azért nehezebb is volt a munka: végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem javallom senkinek, hogy megaranyoztassa az orczáját.

Immár tudja ked, hogy mért fekete annak az úri asszonynak az orra? De azt nem tudja ked, hogy holnap a vezér szemben akar lenni a fejdelemmel csak magánoson. Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a bújdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene: megválik mint végzi; mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt még mi is tőlök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakat, ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint olyanokat, akik mindenkor készen vannak a kérésre, de az adást – nec nominetur in vobis.

Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, sem más. A mi urunknak pedig természete az, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez az nem illik, aki jobban szeret szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az istenre a többit. Egy erdélyi nemesemberről nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-e ked, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, hogy mikor leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakodalmam olyan közel volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kedet, de úgy, ha az egészségire vigyáz.

XXIII.

_Jenikő, 2. január. 1719._

Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig mindeniknek addig kellene élni, mint Mathusalemnek. Édes néném, ezek mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt; mert akkor az áldást egy izraelita a földjének kövérségében tartotta, az isten is nékik csak földi áldásokat igér; de a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell sóhajtani; hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve teremtsen bő gyümölcsöt.

Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom. Akinek tetszik, elhagyja; akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokat, hanem a keresztényi szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt; ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény; mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna. Mi pedig ilyenformán attól soha se tartsunk, hanem csak attól tartsunk, hogy ha valaha nem szeretnők egymást – annak eddig meg lehetne-e valaha történni?

De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kedet, már azt kednek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk egymás között az igéretet, elég; mert minden levélben azt írni: szeretem kedet – szeretem kedet – sok volna, és végtire úgy hozzá szoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a kedvesebb – de nem mindenben; mert ha gyakrabban írna ked, az kedvesebb volna. Reménylem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kivánom, hogy az isten kegyelmiben töltse el ked velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk.

XXIV.

_Jenikő, 24. január. 1719._

Édes néném, vevé-e ked észre tegnap, hogy mint örűlt Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejdelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna – örömiben nem tudta, mit csináljon. Már csak azt vártam, hogy egypár tánczczal kínálja meg. De ne nevesse ked; mert az idő miatt még örömest eljárná, vagy ellépdegelné, de amicsoda időben és állapotban vagyunk, a táncz is savanyú. A való, hogy az asszony mellett az a két becsületes személy elropnék az asszonyokért is.

Azt kívánja ked tőlem, hogy megmondjam, micsoda itélettel vagyok az asszonyok és leányok iránt, kik az asszony mellett vannak. Az asszonyokat vagy dícsérni kell, vagy semmit sem kell felőlök mondani, annál is inkább rosszat mondani felőlök, a nemesi vérhez nem illik: mit csináljak hát, hogy kednek is engedelmeskedjem? Azt cselekszem, hogy az ítélőszékembe ülvén, onnét teszek itéletet – hallgassa ked figyelmetességgel. Az óbesternén kezdem el. Ez egy szép asszony volt, főképpen, amidőn legelőször láttam gyermekkoromban – akkor görgényi commendáns volt az ura. Kajdacsinét pedig soha senki nem dícsérte a szépségéért, hanem a jóságáért; azért is mondom neki mindenkor, hogy micsoda irtóztató szép. De ez vagy egyről, vagy másról örökké panaszolkodik. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság; talán a mátkája béillik egy szép leánynak. Már leszállok az ítélőszékemből, és ked lássa, hogy micsoda ítéletet tettem. De az asszonyok felől ítéletet tenni, azt ki nem veheti ketek a férfiak kezéből: az ilyen bíróság vélek születik, és az asszonyoknak meg kell állani a végezéseken; meg viszontag micsoda ítéletet tesznek a férfiak felől az asszonyok, az ellen már nem szabad senkinek is szóllani, és azt a dolgot nem lehet más ítélőszék eleiben vinni; hanem térdet fejet hajtván, azon meg kell nyúgodni.

Ha a törvénycsinálók bévették volna őket a törvénytevésbe, az ő hathatós szemökkel hathatóssabb törvényt tettek volna. A zsidóknak volt egy asszony bírójok – volt-e jobb bírójok annál? Ugyan is, ha az asszonyok az ítélőszékben ülhetnének, nekem úgy tetszik, hogy abban az időben nem kívántatnék annyi prókátor; mert az ember maga menne gyönyörűséggel a baját megmondani, és ott egy szép és kegyes bírónak a szájából meghallván a törvények magyarázatját, nem lehetne az ellen szóllani. Ha szinte perét elvesztené is, de könnyebben szenvedné. Énnekem pedig nehéz azt szenvednem, hogy ked ritkán ír, és énnekem kell megitélni a ked restségét. Olyan bíróval is vagyon dolga kednek, hogy egy kis levéllel minden haragját elűzi ked. Többet is írhatnék ilyen nagy országos dolgokról, de nem írok azért, hogy hamarább vehessem a ked válaszát.

XXV.

_Jenikő, 16. apr. 1719._

Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? nem más, hanem, hogy csaknem minden harmad napban látjuk egymást. Kedet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kedhez, mint már egy darab időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra; de nem lesz mindenkor pap sajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka: de mit tehetsz annak, mondják a tótok. Egy részről nem bánom; mert nem alkalmatlankodom kednek, noha kednél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne únják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb okát is mondom – az, hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem egészséges; mert, ha az a kis hajó hirtelen eltalálna fordúlni, jó étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha egy kevéssé a hajó egy oldalára fordúl, már azt gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt feleli ked, hogy eleget jártam a tengeren; én pedig azt felelem a ked feleletire, hogy azzal dícsérhetem magamat, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni.

Tegnap a császári múlatságon voltunk. Lehetetlen azt kednek le nem írni, mint ment végbe. De mi is csak úgy múlattuk magunkat, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, este azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk. Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a múlatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem lóra ülvén, a csauz a Konstantinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megállíta minket, ahonnét kelleték nézni a múlatságot. A réten pedig sok számú nagy sátorok valának verve: mind a császár számára, mind a több urak számára. A múlatság pedig abból állott: hogy lovakat futtattak; flintából és apró ágyúcskákból czélt lőttek; a császár előtt a birkózók birkoztanak. De még is mindezek nem valának császári múlatságok, hanem a vége jobb volt a kezdeténél; mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni: mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit ád, de a császárnak három vagy négy, válogatott virágban lévő leányt adott – azoknak igen szépeknek kelletett lenni, és mindeniket gazdagon felékesíteni; azután köves portékákat; lóra való drága szerszámokat; szép paripákat adott. Édes néném, mely derék állapot a császárság! Ennek pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végét nem vártuk; mert reggeltől fogva estig egy helyben – lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék múlatság. Azért is a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi múlatságra valót nem látván, ebédre haza mentünk. De még azt kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen múlattuk magunkat, és hogy császári múlatság volt; pedig alig vártuk, hogy eljőjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje ked, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kedet – még a leányokat is oda teszem, de úgy, ha szeret ked, és ha vigyáz az egészségire.

XXVI.

_Jenikő, 26. maj. 1719._

Abban bizonyos vagyok, hogy tegnap igen megijedtünk volt. De még nekünk is jutott benne. Ebéd felett egyszersmind a tálak is kezdenek tánczolni, mi is dőlénkezünk. Akkor veszszük észre, hogy földindulás. Az emberek azt mondják, hogy ennél nagyobbat nem értenek. Az én házam alá a tenger bémegyen, és mindenkor vagyon ott térdig érő víz; de, mihent a földindulás volt, szárazon maradott – estve felé jött haza a víz. A kik a tengeren voltanak, jól megérzették. A földindulás előtt egy órával láttuk, hogy a vezér ment magát múlatni a Feketetenger felé, de mihent megérzette a földindulást, azonnal nagy sietséggel visszátért, és a császárt ment látni. Konstancinápolyban sok boltok és házak estenek le. Még ked felől semmi hírt nem hallottam, szűntelen is tartok attól, hogy valamely kelletlen hírt ne halljak. Bercsényiné asszonyomat tudja ked, hogy karon kell vezetni pompával, mikor egyik háztól a másikába megyen; de tegnap nem várta, hogy felemeljék helyéből; mert futva ment a kertbe, és az ijedtség volt a hopmestere.

Tegnap ebéd után a franczia követnéhez menvén, az ura Pérában volt, akin igen búsúlt, nem tudván, hogy ha nem esett-é valamely szerencsétlenség az urán, vagy a gyermekein. Azért is két vagy három aranyat ígért a hajósoknak, csak vigyék el az emberét, kit az urához akart küldeni; de a hajósok úgy féltenek menni a tengerre, hogy tíz aranyért sem mentek volna el. Az okát kérdezték tőllök, azt felelték: hogy a földindulásban a víz alatt a föld lesűlyedhet, a víz leesvén, a hajójok is lesűlyedne. Lehetne-é ennél jobban okoskodni a hét bölcsek közűl akármelyiknek is? Édes néném, tudósíts mentől hamarébb, mert addig nem lehet nevetni.

XXVII.

_Jenikő, 18. jún. 1719._

Édes néném, igen igen szükséges kednek egy hírt megtudni, azért, hogy bolhák ne csípjék kedet. Tudniillik, hogy két gyorgyiánus fejdelmet az atyjafiai az országból kiűzvén, segítséget jöttek ide kérni a császártól. Aki is segítséget adván nekik, a méltóságos fejdelmek ide jöttenek, hogy innét hajón a segítséggel a Feketetengeren visszámenjenek. Ő méltóságok pedig egy nyomorúlt korcsomára szállottanak – cselédjök elég vagyon, de az udvari nép nem ruhásabb a mi czigányinknál. Azt pedig ne gondolja ked, hogy ő méltóságoknak pénzek ne volna; mert valamég a cselédekben tart, addig pénzek is lészen, mert amidőn a pénzek elfogy, kettőt vagy hármat az udvariak közűl eladnak, és így a pénz elfogyván, az udvariak is fogynak. Ma tíz órakor a fejdelmünk látogatására jöttenek sok udvarival, de azok olyan rongyosak voltanak, valamint a szolgák. Nem is tudom, miért viselik a fejdelem nevet; mert a bizonyos, hogy jobban szeretném a brassai bíróságot, mintsem az ő fejdelemségeket. Való, hogy a gyorgyiánusok azelőtt hadakozók voltanak, de mostanában nyomorúltak. Görög valláson vannak. Nekünk is vannak ott missionáriusink. A fejér nép ott közönségesen igen szép.

Azt írta volt ked a minap, hogy már ért francziáúl. – Aztot igen jól cselekszi ked, hogy idegen nyelvet tanul. Bár ami földink azon volnának, hogy idegen nyelvre taníttatnák gyermekeket, de az olyan állapottal oly keveset gendolnak, hogy még csak az írásra és az olvasásra sem kénszerítenék a leányokat, hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek – azt a két dolgot egy nemes leánynak nem csak illik, de szükséges is tudni. Azon kivűl, hogy a valláshoz a szükséges, hogy holmi jó könyveket olvashasson; de az micsoda szükséges egy nemes asszonynak, hogy az ura távul létében az urát mindenekről tudósíthassa, és az ura levelét elolvashassa. Nem lehet mindenkor olyan ember mellette, akivel írattathasson; de, ha szinte volna is, a férjfi nem csak a hagymáról és a dézma borról kívánna írni a feleségének, hanem más egyéb egyességből, szeretetből származó gondolatait is leírná, ha a felesége tudna írni és olvasni: de minthogy nem tud, úgy ír néki, valamint egy idegennek. Ha megvizsgálnók, hogy micsoda levelet ír az ura egy olyan asszonynak, aki nem tud olvasni, és hogy micsodást ír a tiszttartójának, meglátnók, hogy mindenik egy húron pendűl, és nem sok külömbség vagyon közöttök. Arról nem is szólok, hogy mennyi külső dolog történik olyan, amelyet az ember örömest megírná a feleségének, némelykor szükséges is volna megírni; de elhagyja, mert a felesége, nem tud olvasni, és azt nem akarja, hogy más is megtúdja. Erre azt felelik némely csúfos és rövid eszű anyák, hogy nem jó egy leánynak, hogy írni tudjon, azért, hogy a szeretőinek ne írhasson. Oh! mely okos beszédek ezek! mintha az írás okozná a rosszat, és nem a rossz az írást. Nem akkor történik meg a tilalmas dolog, mikor egymásnak írnak, hanem akkor, mikor egymással vannak, és nincsen szükségek az írásra. Akár tudjon a kéz írni, akár ne túdjon, de a szív eljár a maga dolgában. Nekem úgy tetszik, hogy nem csak azért írok kednek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá – ha nem tudnék is írni, csakugyan csak legelső alkalmatosságkor mindazokat megmondanám kednek.

Mind ezekből azt hozom ki, hogy az ilyen anyák nem okoson gondolkodnak; a leányokat a vallásbeli dolgok iránt való tudatlanságban nevelik, és akinek adják, az el nem kerülheti, hogy tudatlanságáért ne szenvedjen. Akármely szép legyen a gyémánt, de, ha rútúl vagyon metszve, nem becsűlik. Mind ezekre, tudom, azt fogja ked mondani, hogy még házas nem vagyok, mégis az asszonyoknak akarok leczkét adni. – Nem akarok, édes néném, nem akarok, tudom, hogy ked is velem egy gondolatban vagyon ez iránt. Lássa kiki; szabad a magáéval. És az isten adjon olyan feleséget, aki írni és olvasni tudjon, de, ha nem tudna is, azon lennék, hogy megtanítanám, ha több esze nem volna is mint egy macskának.

Édes néném, szeret-é ked úgy, mint a macska az egeret? Vagyon-é kednek jó egészsége? Mikor látjuk még egymást? Ma talám nem; mert már tizenegy az óra, és le kell fekünni; de, ha lefekszem, úgy tetszik, mint ha feredném; mert a tenger habja egészen bécsapván a házam alá, sokszor azt gondolom, hogy az ágyamban locsog a víz.

XXVIII.

_Jenikő, 16. júl. 1719._