# Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet)

## Part 12

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/zagoni-mikes-kelemen-torokorszagi-levelei-1-kotet-43478/index.md

A nagy Konstantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy ártatlanúl azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti? És csak akkor tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetét. És ebben nem akará Seleukus királyt követni. Talám más atyák sem követnék. Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen szerette. Az előbbeni feleségétől volt egy fia, akit halálban szeretett. A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván szeretetének helytelenségét és nagy akadályait, aztot magában sokáig mintegy eltemetve tartotta; de idővel a szeretet meggyőzvén, nagy betegségbe esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhatták; hanem egy a többi közűl sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná betegségit; de nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék vizsgálódni, és az ifjú fejdelemtől kérdezkedni, de e csak magában tartá a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé az ifjat, amidőn valami asszonyok és leányok mentenek látogatására, de semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a király látogatására megyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen vagyon, és minden mesterségét arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson; amint is hogy, mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben, hol forróságban kezdett lenni; hol elsárgódott, hol elfejéredett. A doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifjú a királynét szereti; de, hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne, elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására, és mindenkor hasonló változásokat tapasztalván az ifjúban, akkor az ifjúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja, hogy a királynét szereti. Az ifjú megvallván a dolgot, a doktor magára vállalja, hogy szolgálni fog amennyiben tőlle lehet. Az ifjú reá áll, noha semmit nem reméllvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja, hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút; mert a fiát a szerelem csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem orvosolhatja meg. A király azon elbúsúlván, mondja a doktornak: Eredj, mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, oda adom néki, csak az életét megtartsa. A doktor arra mondá: Hátha a királynét találná szeretni? A király igen szeretvén a fiát, felelé: Ha a királynét szereti is, oda adom, csak éljen. – A doktor futvást megyen az ifjúhoz, és megmondja néki. Az ifjú azon betegen örömben felkél, és apja lábaihoz borúl. A királynét hivatják, és megmondja néki a király, hogy mért beteg a fia, és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén magát, másnap a király fiának adja mind a feleségét, mind az országát. Ez igen ritka példa. Most a keresztények, a való, nem követhetnék; de, ha meglehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király második Filep, aki megkéreti a leányt a fiának, és amikor oda viszik, maga veszi el. Édes néném, jó egészséget kivánok. A vagyok, aki voltam, és a leszek, aki vagyok.

LXXIII.

_Rodostó, 24. maji 1726._

Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy három száz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor levelet kell fordítani, a szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani.

Édes néném, mi itt csak tengődünk lengődünk mint szegény bújdosók. Töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a mégis múlatság, hogy a mezőn lakunk; mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek – Lengyelország felé készűl – ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánynyal hál, az olyan jócselekedet, mint a szegényeknek való alamisnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet – azt mondom, ha lehet; mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik.

A nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az istenen áll, és, ha csak reánk hagyja, a nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy, ha elmégyen, úgy nem keresztelünk. Igaz, néném, micsoda csúfos házasságról olvastam aminap! Csak leírom, haszinte tudja is ked; mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén aztot igen szerette; az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifjú megszeretvén sokáig kénszerítette az engedelemre – végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdícséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének; hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifjúnak, aki is azon megörűle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamba fekügyél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén addig várja a fiát, hogy el talál alunni – az ifjú oda megyen, és azt nem vizsgálja, ha alusznak-é vagy sem; hanem él az alkalmatossággal – az asszony azonban felébred, de, hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségbe ne ejtse magát megtartóztatja, és békeséges tűréssel elvárja a dolognak végét – a meglévén az ifjú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Más nap az asszony minden tehetségével azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után: de még inkább szomorkodék azon, amidőn észre vévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kis leánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is felejtkezett volt róla; az ifjú pediglen azon időben idegen országról visszátérvén azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték, akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, oda adja, annál is inkább, hogy már régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifjú haza viszi a feleségét, az anyja haragszik, hogy híre nélkül egy közönséges leányt vett el: de kevés nap múlva a békeség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni: de micsoda álmélkodásba esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dolgot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifjú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a húgát, és a feleségét. E valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni? Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt: én hogy írjak, ked meg hogy olvassa; mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A sophiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány holnaptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában; mert noha eleget munkálódtak azon, hogy visszámehessen, de végbe nem vihették. – És ezeknek a szőlőmíveseknek csak hazájokba kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőlejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy, ha jó egészségben vagyon-é ked? engemet szeretnek-é? énnekem írnak-é?

LXXIV.

_Rodostó, 16. junii 1726._

Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? soha semmi idegent itt nem látunk, semmi hírt nem hallunk – egyik nap olyan mint a másik, ha nem, hogy egyik melegebb, vagy szellősebb, mint a másik; mert itt az esőtől nem igen kell félni a nyárban. Elég a, hogy végtire talán ellene mondunk a házaknak, és csak sátorok alatt lakunk. Persia szélyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a czigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptom szélyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden perepútyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényéből veszik ki, és mind magok, feleségök, gyermekök mezítelenek volnának, hogyhacsak a más ember köntösével nem födöznék magokat. Azért, ha valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőle mondván: „add ide azt a mentét; mert apádnak szüksége vagyon reá“ – azon magát érti – vagy pediglen ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: „az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide“ – azon a feleségit érti – és így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és a kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarkákat, akik megmutatták vászon palotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen, és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bújdostanak; mi pedig szegényen maradunk egy helyben, és annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet; mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokat, ahol akarták, és ott addig maradtak, amíg marhájoknak eledelek volt. A való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek; mert abban az országban az eső ritka lévén a víz is szűk – azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokat gazdagon felékesítsék. Az únadalmas sok perlekedéstől mentek voltak. A sok udvarbíró, számtartó, kulcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni – nyárban, vagy őszszel ilyenbe kell menni. A sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és minden nap újabb-újabb helyre építhették vászon városokat – a helyhez úgy kötelesek nem voltak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával födözték magokat, kivált a férfiak; mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak valamint mostanában: azaz, hogy a czifraságot akkor is szerették – arany pereczet, fülbe valót küldöttenek nékik jegybe. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékat, akik arany fülbevalót viselnének – mostani időben aztot nem jovallanám. Egy szóval mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzá szoktunk. A való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyélő élet; példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával födözik magokat. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzetnek? az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság. Való, gond nélkül való élet: de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazda embernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőlőjit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni? Mind ezekből észre veheti ked, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk; mert a városból ide halljuk a kakasszót, de ez is unadalmas lészen, ha sokáig fog tartani; mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül nem tarthatom gyönyörűségnek.

Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hát ha valamely ország bennünket akarna követni, itélje el ked, mint átkoznának bennünket a kőmívesek, és az ácsok. De attól nem kell félni; mert nehezen válnék meg kiki a szőlő hegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é ked, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? ott kemenczét nem lehet a földben csinálni; mert mind föveny: se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazokakat tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívűl tésztával vékonyon béborítják, így sütnek magoknak pogácsát. Vallyon, amelyet nálunk koldúslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsássa ked, ha többet nem írhatok; mert a nap is meleget süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet maradok, aki tegnap voltam.

LXXV.

_Rodostó, 28. julii 1726._

Semmi panaszom nem lehet; mert a ked levelei jőnek s mennek a kezemhez. De némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas: de a ked levelei jó izűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja ked, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy ked jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik, és tetszik: mások pedig a nagy, vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra; mert azt nem szenvedhetem, mikor látom némely asszonyokat úgy írni az uroknak, vagy atyjafioknak, mintha valamely ítélőmesternek, vagy püspöknek írnának. Ha egyébképen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a ked leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és észszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok; mert már ked azokhoz szokott, csak jóknak találja ked: én sem kívánok egyebet.

Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban; mert a rút idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyuggatták. De tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis! ma jól lenni, holnap meghalni éppen nem vígasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát. De bár ott maradott volna, a honnét jött; mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra: példának okáért azt tartják, hogy a himlőt a saracénusok hozták Európában. Azt a nyavalyát Amerikában a vad emberek csak azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak – a pedig nem régi dolog. Hát, édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi franczia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk? Aztot más messzevaló tartományokban nem üsmérik: Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje.

De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszélljünk. De, amit akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog; mert a kis özvegy Zsuzsi csak készűl, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy ked azon nem törődik a ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevessé szánjon ked, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmaraszszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg; mert a szeme hozzá szokott a tele ládákot látni, az urának pedig az erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet czirókál is, de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahoz semmit sem tehetek – látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot: mit szóllhatok ez ellen? mert a bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk; mert a szív csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig az jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így semmit nem szóllhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert, amint a franczia példabeszéd mondja, kinekkinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én fazakamban pedig semmi haza-menetelre való reménségem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kivűl az enyimet is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg: hogy „végy el engem te szegény, ketten leszünk szegények.“ Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom: de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezzem el ezt a levelet; mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvesebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes néném, vígyázzunk arra a drága egészségre.

LXXVI.

_Rodostó, 17. sept. 1726._

Édes néném megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam – vagy is csak azért, hogy nem írtam; mert írhattam volna. Mondd meg édes néném, hogy mért nem írtam; mert én nem tudom – alkalmatosságom elég volt – a dolog meg nem gátolhatott, ha nem a sok heverés és dohányozás. De, hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más múlattatta el velem; hanem a halogatás: a halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a nem jó – a holnap eljő, de a végbevitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban! Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt – mit nyertem benne? azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem; mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi.

A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ránczában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De, ha menteni lehetne a ked ítélőszéke előtt magamat, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak – e nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét; mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákat. De édes kemény ítélő biróném, erre a mostani holnapra jobb, vagy is inkább hidegebb mentségem vagyon; mert az elején és kezdetén a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem: de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt; mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsúlunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőlem ma búcsúzott el. Ugyanezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászon házakat elhagyni, és a városba költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De, istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések, és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reményljük, hogy isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi; mert készűletiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha isten kiszóllítja a világból. Arravalónézve meg is csinálta a testamentumát: de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamat? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves – ha e használ, mért kell az indiai drága orvosságok után járni? De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg; mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indúl. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal; mert másként négy nap múlva elkellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután? Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka czárt 1711. a Pruth mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól; a svécziai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihol kezedben vagyon a czár feleségestől és egész táborával; vagy mind levághatod, vagy rabúl viheted Konstancinápolyba. A vezér erre feleli: ha a czárt rabúl fogatom, hát oztán ki visel gondot az országára? A svécziai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az édes néném, hogy szívesen bánom tőle való megválásomat. Ha akarná, itt maradhatna – vagy is inkább az isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek rendelés szerént kell végbe menni, és ahoz kell magunkat alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a franczia, aki nem régen jött hozzánk; mert igen hazug. A colonellus volt a muszka czárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott. Ha huszat szól, a tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talán megakad itt közöttünk; mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát – bona sera!

LXXVII.

_Rodostó, 4. dec. 1726._

Pola téti! Nénékám, két esztendő múlva; mert már két hónapja, hogy innét eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni – az egészségnek használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is csalod magadat, ha azt gondolod, hogy nagy múlatságom volt a faluban, ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a volt, hogy itt addig nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két hónapot – egy hónapig néztem, mint szűrnek: egy hónapig pedig eleget jártam; mert itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része a múlatságnak, nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember – az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják magokat – a bort édesebbé teszik jelen-való-lételökkel, és szedésökkel. Itt pedig a szőlősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonyokban a szőlőt haza hordják, és kiki a maga házánál szűr igen nagy csendességgel.

Minthogy a szőlőről vagyon a szó, Konstancinápoly körűl láthatott ked olyan vastag szőlőfát, mint egy szilvafa, a szőlőszemek is rajta vannak olyanok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőlő vagyon; némelyeken a szőlőszem még nem nagyobb az egresnél; más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog, hogy egy szőlőfán háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut eszembe. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan nagy rozmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem találtatnak Zágonban, de ellehetünk nálok nélkül – itt nincsen szilvafa, se fenyőfa.

Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon.

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál, Titkos barátjától való távozásnál: De csak az időhöz kell magunkat szabni, És suhajtásunkat a szívünkbe zárni.