# Vidéki hirek, és más elbeszélések ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/videki-hirek-es-mas-elbeszelesek-42465/index.md Muki szórakozottan nézte a túlsó oldalon a szép, kövér vaskereskedőnét, aki ott állott a nemzetiszinre festett kapák, ekevasak és csoroszlyák előtt, mintha ő maga is a kirakott tárgyakhoz tartoznék a szép, fiatal fejével és hirtelen elhizott nagy testével és hihetetlen mellével. A szép zsidóasszonyt, akit mindenki kikapósnak tartott, mert az urát elcsapta és a hozománya fejében megtartotta a gyengén felszerelt üzletet; pedig szegény olyan becsületes volt, mint a zsák burgonya, amely csak azokkal a szegényekkel kacérkodik, akiknek maguknak van étvágyuk rá, de ő ugyan semmit sem tesz, hogy felizgassa a világot. Muki felhuzta a szemöldökét és egyéb gondolata ugy sem levén, azon tünődött, ki lehet az, aki a krumplit szereti és akivel ez a furcsa, bálványforma asszony megcsalja a világot. Két jó lóval hajtott el az utcán az öreg Bajusz, ez a nagyszerü lócsiszár, aki a mértékhitelesitésért járó kis fizetését holmi kupeckedésekkel gyarapitja. Meg is állott a kávéház előtt és egy perc mulva bent volt magasszáru csizmában, széles bricseszben, kurta-furcsa bekecsében, amely kétszinü volt, mint a gazdája, kivül olyan, mint egy bőrkabát, posztóból, belülről meg mint egy igazi gigerlifelöltő nagy csontgombokkal és olyan szépen ki és be lehetett forditani, mint az elvet, ahhoz képest, hogy milyen csizma volt a gazdája lábán. Muki! Muki lustán felnézett rá vörös, gyulladt szemeivel, örök álmos pillantásával. A feje fehérlett a villanyfényen; kopaszodott, nem ugy, mint az okos emberek, akiknek úgy elmegy a hajuk, hogy egy pihe sem marad a vörös tarkoponyán, hanem mint az uriemberek, akiknek egyszer csak elkezd minden második szál hajuk eltünni és a laza bozótban olyan fehér a fejbőrük, mintha külön fehérittetnék. – Mi kéne Gyuszi bácsi? – kérdezte olyan parasztos teleszájjal, olyan kövér magyarsággal, ahogy csak vérbeli földbirtokosok tudnak beszélni. – A két lovad… Gyere csak, gyere. S Muki nem áll fel, kissé gúnyosan mustrálja az öreget, aki nyirott, szürke bajusza mögül gyorsan és hevesen beszélni kezd. Muki elnézi hosszukás, piros, izmos füleit és egyre várja, hogy egyszer csak le fogja ereszteni vagy egyiket, vagy másikat, vagy legalább meglegyezi vele magát, de a fülek állanak erősen, laposan és Muki azt kezdi nézni, hogy amint beszél, a Gyuszi bácsi álla mindig beleütődik a magas gallér előreszegzett hegyébe, amitől a bordóvörös nyakkendője csendesen félrecsúszik. A Gyuszi bácsi szivarját is szemügyre veszi, úgy félre van tolva a szája sarkába, hogy az egész fogsorát kibicsaklitja bele; aztán már nem tud mit csinálni, nem tud mit szemlélni, hát hozzáfog gondolkozni, odaadja-é a lovakat, vagy se. Nagy betyár az öreg, mondja magában, csunya portéka, rúg, vág, harap, nem lehet tőle szabadulni és elmosolyodva legyint a puha, fehér kezeivel. – Jól van no, Isten neki. Gyuszi bácsi a jobb szája sarkából a balra tolja a szivart és már fel is ugrott, már szalad is, már a kocsiján ül és megy. S Muki tovább ottmarad a kis márványasztalánál. Nagyon szeretne egyet játszani, mert egész élete a játékok közti szünetek kimerült nyugalmából áll, amikor is idegesen, visszafojtott türelmetlenséggel végzi dolgait és a játékok szenvedélyes óráiból, amikor belső remegéssel és gerjedt érzéssel, de kivülről erősen betanult higgadtsággal ül és lesütött arccal, csinált szenvtelenséggel gusztál. – Szervusz Muki. – Szervusz. Dobay Feri adja oda a kezét. – Tudod mi az ujság? – Mi? – Novemberben soroznak 24-től 36-ig, decemberben 37-től 60-ig, januárban Hatvantól–Miskolcig. S jót nevet a viccéhez, amit az elébb hallott egy zsidó kereskedőtől. Muki nem nevet, csak nézi, nézi, milyen jól érzi magát ez a fiu a lehajló gallérjában, amely nem vágja a nyakát; a kihajtott, selyembélésü felöltőjében és bizonyosan tudja, hogy a zöld szeméhez, amelyben vörös fények vannak, milyen jól áll a zöld nyakkendője a sárga pettyekkel és arra gondolt, hogy mi tetszik ezen jobban az ő feleségének, mint őrajta. Utóvégre ő is tudna sánzsánharisnyát viselni, de nem tartja elég izlésesnek. S ez a probléma még akkor is izgatta, mikor a vacsorához hazament s az előszobában leadta magáról a csinos szobalánynak a bolyhos, könnyü, hátul összefogott télikabátját. Megnézte magát a tükörben, olyan izléses és disztingvált volt a kék ruhájában, domboru, alacsony homloka fehér, mint a márvány s az ajka körül az ő kedves mosolya. Pedig, hogy lenyütt s milyen fakó már a bőre, a homlokán keresztül mély ráncok, no nem a gondoktól, nem is a gondolatoktól, csak attól, hogy a nyakát mindig leeresztve hordja, könnyedén s mikor felnéz, a szemöldökét emeli fel, nem a homlokát. Oly puhán lép, mintha papucsban járna és könnyedén, maznán, minden lépésnél lendül térdben, mintha úgy dobálná előre magát, kényesen. Derékban erősen svájfolt, rövid fodrot vető kabátjában, mint egy karcsu madár, bő nadrágja s a sárga cipőjének szalagja minden lépésnél libben. Bent az ebédlőben meg van teritve. Olyan hüvös van, olyan gyermektelen ház szigoru rendje. A nagy tükörbe pillant s meglátja őszülő fejét, amely egy kényes öreg diák puhaságát őrzi. A bajsza olyan ázott, olyan magyar bajusz s látja magán a sok pezsgő és a sok finom likőrök adta nemes alkoholmérgezés rothadását. A gomblyukban megcsillan a finom aranygomb, amely a három zászló szinét fonja össze. A háta mögött kissé fátyolosan cseng a felesége hangja. – Jó estét fiacskám, no maga is megjött, csibém? Az asszony hervadt szőkeségével úgy nézett rá, mint mindig, nem értve a férfi komolyan nem vehető komolyságát. Sohase vette teljes értékünek, ezért nem is csalódott benne. Léha, könnyelmü, haszontalan úrnak tekintette kezdettől s némileg meg volt nyugodva, hogy alaposabb megismerés után egészen helyesnek találta ezt a véleményét. – Meg fog pofozni, Manya. – Mért? – Majd vacsora után; minek rontsam a maga gusztusát. – Képzelem, hogy mi lehet már megint. Az asszonynak éles lett a hangja, ő maga is észrevette. Hiába, nem tehet róla. Nem, igazán nem várt semmit az ura karakterétől. De a megtörtént tények fel tudták izgatni, úgy hogy alig birt magával. – Hozhatják a vacsorát – rendelkezett s a tükörben futólag megigazitotta hátul a nyakán pongyolagallérját. A porcellánok áttetszően csillogtak, a parasztlány sötétpiros szoknyája mély szinben lobogott és rikitós kék reklije puhán, ingerlően vetett ráncot erős fiatal mellén. A haja le volt eresztve, az arca olyan fényesre mosva, mintha szarvasbőrrel csiszolta volna ki, volt valami bronzos csillogása. – Mi van? – kérdezte Muki s lusta mozdulatával leült a jó, nehéz bőrszékre. Két fehér kezét feltette az asztalra, a körmei frissen voltak politurozva és hegyesre vágva. Az asszony ezt mind látta és undorodott. Szerette volna, ha az urának fekete volna az ökle és tenne már egyszer valamit; hogy eszik! Étvágy nélkül piszkálva a falatokat, mint akinek egészen mellékes és felesleges napi dolog az evés is, mint minden más. – Nahát mi az, amivel nekem akar kedveskedni? Muki elmosolyodott, azzal a furcsa mosolyával, amely lefelé terjedt az arcán, végigsiklik a bajusza alatt, elcsuszik, mint a fény s eltünik, csak a szeme sarkában, a ráncokban maradt egy kis tócsája. – Eladtam a sárgákat! – Eladta? Az asszony felkapta a fejét; szőke, dus hajába nyult, tudta, hogy most igen csunya volt, öreg és rossz. – Talán elkártyázta? – Eladtam. Ránézett az urára. Milyen éles veréborr a Muki orra s a cimpái pirosak; a szeme egészen gyulladthéju és apró. – Mért adta el? – Már nem szerettem őket. – És kinek? – Gyuszi bácsi közvetitette Blaunak. Kis szünet után hidegen kérdezte: – Mennyiért? – 3800. Az asszony feltolta az alsó ajkát. 3000-ért vették a tavaszon. Az ura kezén, a kisujján, a jegygyürü fölé egy brilliánsokkal kirakott gyürü volt huzva. Ezt is annyiért vette, 3000-ért. Ezt is eladhatta volna… – Úgy sajnálja? Elvonta az ajkát. Az jutott eszébe ebben a percben, hogy Olga szemtől szembe bevallotta, hogy mennyire irigyli tőle Mukit. – Nem sajnálom. – Hát? – Nekem mindegy. – Jól adtam el? – Jól. Muki ujra elmosolyodott, úgy felülről lefelé; meglebegett az arca, mint a fátyolfüggöny, aztán visszalógott az enyhe nyugalmába. – Fenét jól; nem adtam jól. – Mér? – Dobaynak nagyon tetszett. Az asszony a lelke mélyéről induló pirossággal kezdett felpirulni… Aztán felindult a Muki komiszságán. Dobayt emlitni, ez csak csúf! – 4200-at megadott volna érte. Az asszony arca merev lett, mint a márvány. Ez már sok. Muki felállott. Kettőt lépett macskapuhaságu, de szinte zökkenő lépteivel. – Azért örülök, hogy nem neki adtam. Tudja fene. Hátha megbánta volna egyszer és azt mondja, hogy kihasználtam a bolond szeszélyességét. Az asszony tágra nyitotta a szemét. S visszapirult felülről befelé, mint a szemérmében érintett lélek. Nem, ez igazán úri dolog volt. Ez a Muki mégis egy ártatlan, kedves jó fiu; ez nem lát, nem tud, ez csak él, mint egy bárány! – Nincs igazam? – mondta Muki az őszinte szemeivel. – Ó, hogy megcibálom a haját – mondta az asszony s kiszépülve nevetett. GEÖJTHE BÁTYÁM Iván szórakozottan ment át a Ferenciek-terén. A galambok után nézett; csak egyet-kettőt látott. Nyár van, de ugyan hol találnak most ennivalót a galambok a kővárosban? S mégis, úgy látszik, a madár szive utána fájult a zöld világnak s elrepültek, ki a városból, talán a Gellért-hegyre, talán kirándultak az Auguszta-hajókkal? Ivánnak fájt az élete s tágra nyitotta a szemét, hogy valami furcsát, kedveset vagy szomorut lásson, ami lekösse egy pillanatra; de az egész világ olyan közönyös volt előtte, hogy legjobban szerette volna lehunyni a szemét és megállitani a gépet, azt a furcsa kis motort, amely ott az agyban van elhelyezve, s amelyet legjobban a bánat, a düh és az inség tud hajtani. Őt a bánat üzte. Hirtelen megállott. Hosszu, sovány lábain, keskenyen, magasan és kopottan az öreg Geöjthe bátyánk állott előtte. A rémhosszu emberek görnyedt tartásával hajlott le egy császárszakállas öreg hordárhoz és halkan, szokott tudálékos modorában tárgyalt vele. – Jónapot, Gőte bátyám – szólt rá Iván. – Jaj istenem – kapott az öreg ur a füléhez –, a zálogháznak az igazgatóját, azaz hogy… Nem is köszönt, mentegetődzött; Iván mosolyogva nézett fel a kirakat nagy aranybetüire, észre sem vette eddig, hogy ezen a forgalmas sarkon zálogház áll. Megfogta a Geöjthe bácsi rengeteg nagy, puha tenyerét, amelyben úgy elveszett a keze, mint egy lágy hüvös bársonykeztyüben. Geöjthe bácsi furcsás, sziveskedő, okoskodó módján folytatta: – A zálogház igazgatója adjutánsa adjutánsának az adjutánsát keresem – s halkan, belőlről ihogva tette hozzá –, egyszóval a szolgát. A kezében kék alányomásu lapok voltak, mint azok a finom bankpapirok. – Azt hittem, a részvényeinek a kuponjait lobogtatja, kedves bátyám. – Mert nem tudom, melyikre van betéve a téliruha, melyikre a nyári, hát az majd megmutatja –, folytatta az öreg ur, zálogcéduláit nézegetve. Iván ránézett a papirra, látta a nagy 3-as számot. Három koronát adtak rá. Jó ruha lehet. Mosolyogva néztek egymásra, meleg, közös titku, megértő nevetéssel. A közös szülőföld atyafisága kötötte össze őket. A Tiszahát szines, gazdag, boldog emléke, az Avas uri, furcsa, hunyori tréfáju kedvessége. Iván kezet nyujtott az öreg urnak. – Isten áldja, kedves bátyám. – Óh, mély tiszteletemet és kézcsókomat kivánom jelenteni –, mondta az öreg ur régies gráciával. Iván felnézett rá, igazán felnézett, végig rajta, nagy és poros cipőjétől végig, a hosszu, üres pepitanadrágon, a vedlett szürke mellényen, a lógó kabáton végig fel az arcába, amely csodálatosan sasrugta volt; lila nagy orra és még lilább vastag és széles ajkai azonban annyi kedélyességgel mosolyogtak s szőke pillás, buzavirágkék szemei oly ártatlanul néztek rá, hogy megkivánta, hogy beszélgessen vele. Körülnézett; első gondolata az volt, hogy behivja a kávéházba, ennek a terraszán beszélgetni jó, közben a téren jövő-menőket nézdelve; de mindjárt megérezte ennek a lehetetlenségét. Ez az öreg magyar ur hosszu élete alatt sohasem fogadott el ajándékot, nem fogja elfogadni, hogy más fizessen helyette; s talán nincs módjában, hogy rászánjon nyolcvan fillért egy kis csevegésre; a legrosszabb persze az volna, ha uri gavallérságában a tavaszi ruhára való három koronát félitené meg. Ez mind egy pillanat alatt futott végig benne s még kézben tartva az öreg ur kezét, így szólt: – Nem volna kedve lesétálni a Dunapartig, kedves bátyám?… Mig előkerül az az adjutáns? – Sőt nagyon szivesen, édes uröcsém. Óh, nagy turista vagyok. S mind a két kezét felemelte az arcáig. – Mint Bencze doktor Szatmáron. Az is nagy turista volt, tetszik tudni uröcsém, minden reggel kiment a piacra és ha kérdezték, hová megy, azt mondta: „turistáskodom“… Persze, nem ment ő hiába a piacra, mert! Ha meglátott egy szekeret, odament és megnézte, nem beteget hoztak-e be rajta! És: állott egyszer Bencze doktor a patika előtt s ott állván, felkiált: Nicsak, nicsak, mit hoztak azon a szekeren? történetesen arra menvén egy kocsi s azon valami bebónyált izé. Mondják neki, hogy krumpli. Krumpli! No fene teremtette, mondta Bencze doktor, mán megint nem kapok a feleségemtől reggelit, hogyha páciens nincs! Iván mosollyal hallgatta végig az adomát, amit az öreg ur mindig elmond, ahányszor csak találkoznak. De az öreg ur olyan lelkesen, olyan boldogan s olyan élvezettel meséli el, hogy lehetetlen félbeszakitani. Aztán megindulnak a szük utcán lefelé, a Dunapartra. – Schvartz Áron avasi bérlő – folytatta az öreg ur minden átmenet nélkül másik adomáját – sok vagyonra tevén szert, 87 csalási, okirathamisitási és sikkasztási pert akasztottak a nyakába és becsukták Szatmáron a kir. törvényszék fogházába. De azonban őt felesége meglátogatván, így szólt hozzá: „Kedves feleségem, tudod, hol van odahaza az a jó _trágya!_ Hordd fel a magasabb helyekre és ott széthintvén, annak az a jó leve lefolyik és az alsóbb földeket is megpuhitja“. Az asszony hazamenvén, sok pénzt vett magához és felutazván Pestre, Schvartz Áron két hét mulva szabadlábra helyeztetett. Iván lehajtott fővel ment előre s hallgatta a feje fölött duruzsoló adomázást. Bánata erősebb volt, mint valaha és lelke mélyén csodálkozott rajta, hogy tud ilyen idegen emberhez kapcsolva lenni most csak egy pillanatig is, mert a társalgás már egy afféle szinte testi szövetséget hoz létre két ember közt, amilyen maga a házasság is. De ment, azzal a türhetetlen s mégis megnyugtató érzéssel, hogy ez a viszony bármely pillanatban megszakitható. Az öreg ur, régi öreg urak szokása szerint, kötelességének érezte, hogy ha két ember együtt van, az egyik folyton szórakoztassa a másikat. Iván hallgatott, hát ő folytatta: – Két zsidó utazott; az egyik bent a kupéban ült, a másik a perronon állván, kiáltotta: Klein! A másik a fejét gyorsan kidugván a nyitott ablakon, egy hatalmas pofont kapott. Mikor a biró elé vitte az ügyet, azzal érvelt, hogy ő igazságtalanul kapta a pofont, mert ő nem Klein. „Hát micsoda?“ – kérdezte a biró. „Grósz“. „Akkor miért dugta ki a fejét? Elmehet!“ Iván felnézett az öreg urra, aki kurtára rágott, sörtekemény szőke bajusza alatt jóizüen rágcsálta az adomáit és igen csodálkozott azon, hogy egy ember, aki hetvenéves, élni és vidáman érezni tud; hogy adomák álarca alá tudja leplezni életének nagy nyomoruságát. Geöjthe bácsi úgy sétált előre, mint akinek vidám, boldog és gondtalan az élete. – No itt leülhetünk bátyám – szólt Iván egy kopott barna padnál. – Ó nagyon szivesen. Kérem, én igen szeretek üldögélni édes uramöcsém ezeken a padokon: de mert nem kell érte fizetni. S kuncogva nevetett, mert egész nyomoruságát úgy fogta fel, mint egy tréfás helyzetet, amelybe ideiglenesen és véletlenül került Adorjáni és sárközi Geöjthi Ambrus. Nem is ő, aki a saját személyét sose becsülte semmire, hanem a név, a név! A hires családi név! – Hej Gőte bátyám, drága szép neve van – mondta Iván, maga sem tudta mért s tréfásan mosolyogva felnézett a gyönyörü és feledhetetlenül szép Gellért-hegyre. – Bizony nekem elég drága, mert husz forintomba került. Odalesett hunyorgó kék és ártatlan szemével Ivánra s folytatta: – Másnak egy koronába kerül a jó magyar név, nekem husz forintomba van… Mert mikor ötödik gimnázista voltam, egy chriát kellett irni. Azt én meg is irtam, de a professzorom azt irta rá kálkulusnak, hogy: Édes barátom Geőthe, Ezt a chriát nagyon megleőtthe… Így került nekem husz forintomba a nevem, hogy a professzor ur rimet csinált rá… Tudniillik a javitóvizsga került husz forintba. A korrepetitor tiz-tiz forintot kapott a két hónapra… – Hát az asszonyokkal, kedves bátyám? – szólt Iván. – Megházasodtam, kedves urecsém. – Ugyan. – Még pediglen tegnap. Iván ijedten nézett az öregurra. – Meg bizony, meg, meg. – És hol van… őnagysága? – Hja, azt nem tudom. Iván nevetni kezdett, mert az öreg ur arcán, valódi komolyság mellett, valami példátlan derü volt. Már megint az a furcsa vidámság csillogott rajta, amely minden pillanatban elfogta, amikor arra eszmélt, hogy egy Geöjthével már megint mi történt ebben a világban. – Hát… mégis… hogy ismerkedtek meg?… – kérdezte, mert tudta, hogy az öreg úr mint egy erdei remete él a nagy városban. – Apró hirdetés utján… – Ah! – Én ugyanis egy kis kafféhauzba járok, ahol a lapban olvastam, hogy: „Idősebb, nyugdijas úrhoz feleségül menne csinos, gazdag, fiatal nő.“ Sose keveredett nekem ilyenbe semmiféle fejemfoka, de ennek válaszoltam. Azt irtam neki, hogy: „abban nincs hiány, hogy _idősebb_, mert a hetven felé ballagok; a _nyugdij_ is tény, mert van, ámbátor csekély, _úr_ is volnék, vagy mi a macska… és ha kegyed valóban _csinos_, _gazdag_ és _fiatal_…“ Torkából nevetett minden szóhoz, csufolódva, semmibevevően, a szájpadlásából dobta ki a nevetés furcsa hangjait. – Szóval kérem, levelezni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy megállapodtunk. Aradon lakik az illető, tegnap reggel megérkezett, délelőtt elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, délben megebédeltünk és délután elutazott. – ?? Az öreg úr nevetgélt s nagy, vajszinü kezeivel takarta el széles száját, amelyet mintha mindennel takarni iparkodott volna, az orrával, a bajuszával s a mozdulattal, ahogy lesütötte a fejét. – Csinos? – Csinos az ebatta. – No és… fiatal? – Elég fiatal. Huszonöt éves. – Hm… Gazdag. – Jó ebédet rendelt! – S ki fizette? – Persze, hogy _kifizettem_. Persze, ez természetes. Egy Geöjthe hogy fizettetné az ebédjét mással? Nővel? A feleségével? – Kicsit drága volt, fene egye ki úrecsém… Mert 66 korona 33 fillér levén a nyugdijam, a megtakaritás nem ment könnyen. – Megtakaritás? – Igen, tudniillik én az egész nyugdijat megtakaritottam egy hónap leforgása alatt. – Hogyan? – Nagyon egyszerüen. Pénzkeresethez láttam… – Ugyan. – Elmentem a villanyos kalauzokhoz, akiknek sok az aprópénze, felváltottam a hatvan koronámat rézre. Akkor mentem a főpincérekhez, akiknek kell az aprópénz, azoknál meg a rezet, nikkelt, ezüstöt beváltottam papirra. Mind a két üzleten kerestem. Mindennap. Ivánnak még a hajaszála is az égnek állott. – No és, és mi lesz a házassággal? Az öreg úr mosolyogva nézett a Dunába. A viz fodrozott, csobogott, a kőlépcsőket mosta. Ágak, füvek usztak el a szinén, falevelek… mint az élet ahogy foly, foly s furcsa, kedves, érthetetlen karaktereket sodor tova. – A házassággal, kedves bátyám, mi lesz a házassággal? – A házassággal?… Hát hisz megvan… – No jójó… de hol az asszony. – Nooo… kedves uramecsém… – nevetgélt kissé kesernyésen –, hát hisz én meg lehetek elégedve!… Van, mert van! Szép feleségem, csinos, kedves, fiatal, gazdag… és nincs, mert nincs!… semmi bajom sincs vele… mert nocsak nézze, ahhoz elég fiatal vagyok, hogy megöleljem, megcirógassam az asszonyt… de ahhoz öregecske vagyok, hogy betörjem, igába szoktassam… – No de a név? A nemes Geöjthe név? Hát ezt csak úgy odaadja?… Az öreg úr elnézett, azután könnyedén legyintett. – Nézze csak, úrecsém, de ügyeljen ide. Ha egy fiatal csinos, gazdag urinő azt mondja, hogy neki tetszik az én nevem?… Hát mit mondhat arra egy sárközi és óvári Geöjthe?… Mosolyogva nézett maga elé, csodálatos, ibolyakék szemei egészen eltüntek a duzzadt, kissé ki nem aludt, kissé könnyesen fáradt szőke pillák szemhéjai alatt. Iván felnézett az égre, bárányfelhők usztak a Gellért-hegy fölött. PAPNÉK A PIACON A kis város nagypiacán állott a kocsi, amig a tiszteletes asszony be nem vásárolt a füszeresboltban is. Vett két kilogramm rizst, öt kilogramm cukrot, két fillérért borsot, négyért fahéjat, vett lámpabelet, három konc papirt, tizenkét narancsot s öt krajcárért erős cukrot a kocsis gyerekeinek. Összesen fizetett 7 korona 46 fillért s azt mondta: – Nahát, magukhoz sem érdemes jönni, az egész megyében nincs több ilyen nyuzó, mint maguk. A kereskedő megelégedve mosolygott a bókra s piros arccal és szivesen hajlongott hozzá. – Hja, kérem alássan, meg kell fizetni az elegánciát. A tiszteletes asszony lányosat perdült a sarkán, mert tudta, hogy kék fátyolán át nem látszanak a finom, szomoru ráncok, amelyek kikezdték üde, nevető arcának meleg, puha bőrét, mint tavasszal az apró erek a föld szinét. A kereskedő kijött a kasszából és az ajtóig kikisérte a tiszteletes asszonyt, aki ügyesen ült fel a kocsira s kecses bólintással fogadta a kövér kereskedő finom köszönését. Megelégedve helyezkedett el s a kocsisnak hangosan rendelkezett, hová helyezze el a csomagot, mit egy szőke segéd hozott ki a kocsira. A széles utca, amely a pápista templom felé igazán impozáns módon kiszélesedik, tele volt fehérgubás parasztokkal és feketeszoknyás, laposmellü asszonyokkal. Itt-ott egy-egy bámészképü, simára fésült s fényesen kukucskáló fejü parasztlány állott meg, hátán kis szőttesvászon batyuval, amelyet olyan illedelmesen viseltek, mint az emberek a hosszu csáti botokat. András, a kocsis, már éppen meg akarta inditani a lovakat, mikor a tiszteletes asszony örömkiáltással ugrott fel. – Terka néni, Terka néni! – kiabálta kézzel-lábbal és teljes fesztelenséggel ujjongva, sokkal lármásabban és szabadabban, mintha otthon a saját udvarán volna. – Erzsikém, Erzsikém – emelte magasra az aszfalton egy öreg papné az esernyőjét és mindjárt ki is tárta két karját magasra, hogy örömének kellő kifejezést adjon. – Hova tetszik menni, Terka néni? – Még egy kis vásárolni valóm van, Erzsikém. – Kocsival tetszik lenni, Terka néni? – Nem bizony, fiam, ezzel a Máté fiuval jöttem be, de már leitta magát, osztán Isten tudja, mikor indul haza. – Tessék velem jönni. – Hát én bizony éppen arra gondoltam, szivem, hogy nem is várok arra a disznóra, hanem hazamegyek gyalog. Hiszen csak ez a nagy sár ne volna, de multkor is majd leragadt a cipőm a Tisza-töltésen. Hangosan nevetett s arca olyan piros volt és olajosan fényes, mintha parázson piritották volna. A fogai szanaszét lógva, villogtak ki, ugy, hogy szemérmesen eléjük tartotta az esernyős kezét, mert a másikban nagyocska feketefedeles kosarat cipelt. – Csak tessék sietni, tőlünk már könnyü lesz átmenni haza a rétre. – Hogyne, fiam, csak egy percig várj, egy kis gyolcsot veszek még a gyerekeknek alsószoknyára. Egy perc alatt készen vagyok. – Tessék csak, tessék, megvárom. Terka néni szaporán ment előre, nagy cipői slappantak az aszfalton és a fiatal papné türelmesen ülve maradt és eleven szemekkel nézelődött a szép piaci sokadalmon. – Ninini – kiáltott fel nemsokára –, a cukros Pál. – Kisztihand! – köszönt fel a szekérre a másik járdáról a szőke gyógyszerészsegéd. – Jé, bele ne lépjen abba a nagy sárba! – kiabált rá a tiszteletes asszony. De akkorára már a kocsi mellett volt a fiatal ur, mélyen leemelt kalappal köszönt ujra. – Kisztihand! Ez igazán nem szép, hogy így el méltóztatik bennünket mellőzni. – No csak beszéljen! – Mért kérem, kezit csókolom; a levegőben elfér. – Hallottam, hogy ott járt a szomszéd faluban és be se nézett. – Ó, könyörgöm, az nem számit, kényszerutlevéllel jártam. – Tudom, leánynézőben. No tudja! Magában volt az utolsó bizodalmam, maga is cserben hágy. – Kezét csókolom, ne tessék rébuszokban beszélni egy szegény patikussal. – Házasodik? Szégyelje magát.