# Vidéki hirek, és más elbeszélések ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/videki-hirek-es-mas-elbeszelesek-42465/index.md De amint kilépett az ajtón s felhangzott a kacagás ujonnan és erősen, eszébe villant, hogy most bizonyosan őrajta mulatnak. Ő ugyanannyi ennek a társaságnak, mint az a pityókás paraszt a furcsa, tudálékos folyamodványával. Ő, a neki tulajdonitott eszmével, a műpártolással épp olyan nevetséges figura, mint Ferenc, a Gábor fiunak hiteles és törvényes apja-ura. Ferenc gazda ezeknek éppúgy a világ fenekéről jött, mint ő. Ez a népből kapaszkodott ide egy percre: ő a felvidékről jött le… Mindegy az… Ezeknek az uraknak csak ők maguk az emberek. Senki idegen. Csak akit születésük óta megszoktak maguk közül valónak s maguk közé valónak tekinteni. Ez az egy. És itt ősidők óta meg van állapitva mindenkinek a helye a többi között, a módja, a rangja; szinte ki van mérve a szó, amennyit mondhat, a levegő, amennyit beszivhat… Mi az ördögnek jött ő ebbe a városba… Mi a patvarnak ir egy Mányi Ferenc folyamodványt a tömlöcben levő fiáért… Mi a csodának zománcárugyár a kunsági fészekben… Amint a városház sötét kapuján kilépett a fényes, napvilágos utcára, egyszerre megint uj szél ütötte. Jól van. Az öreg Dóczi, a maga burkusfejével, komisz módon bánt el vele… De hát nem őt akarja elvenni, hanem a lányát… Ebédre Dócziékhoz volt meghiva. Oda most már nem mehet mégsem. Elhatározta, hogy levélben kimenti magát, de délután az orvosékhoz elmegy, ahova meg volt hiva, persze Dócziékkal együtt. Ott vig emberek vannak, biztosan társaság lesz, ott Irénkét meg fogja látni, ő is az apjával tart-e? De amint megállott a piacon, az utca sarkán, mégis oly nagy idegenséget érzett. Tudta, hogy megbámulják fehér kalapja és világos drapp, nyári ruhája miatt a sárga selyemnyakkendőjével és szőke, felsütött bajuszával. Az utca tele volt néppel; a piac. Csupa feketeruhás férfiak, fekete kalap, fekete csizma. S ez a viselet az uraknál is; csak az idegenből jött honoráciorok mernek egy kis szürke vagy barna szint viselni. Az igazat megvallva, mig jobblábujját rezegtetve nézte szórakozottan az izzó napsütésben a furcsa fekete embernépet, arra gondolt, hogy mi köze neki Dóczi Irénhez valójában… De hát szégyelte volna, hogy megszökjön a kis civislány szeme elől… Ezzel elhatározottan megállott s bevárta az urakat, akik csendesen ereszkedtek elő a városháza felől. IV. Mikor Palya éjjel hazament, a cseléd mérgesen nyitott neki ajtót. Akármilyen ittas volt is, mégis észrevette, hogy a cseléd mély megvetéssel nézte végig a holdvilágon. Nem is szólt egy árva szót sem, de sietett, hogy lábujjhegyen minél előbb besomfordálhasson a kis szobába, ahol a legkisebb, második gimnázista öccsével együtt hál. – Ki az? – hallotta az apja hangját. Megállott, nem szólt. – Ki az ott? – rivallt megint az apja. – Én. – Ki az az én? – Én vagyok no – morogta dühösen. – Mán hazajött! – szólt az anyja is nem igen szivesen. Palya felfedezte, hogy az ajtajuk nyitva van. A ravasz öregek, hogy el ne szalasszák a hazajötte percit. – Hol jártál te! – kiáltott az apja. Palya összehuzta a sötétben a szemöldökét. Nem felelt. – Hol?! – Kocsmába – szólt rá az anyja. Csönd lett. Palya ezzel elintézettnek vette a dolgot s gyorsan behuzódott a szobába. Ahogy belépett, nagy zuhanás volt. Ijedten állott meg, aztán rájött, hogy az ajtónyitással fellökött egy széket. – Te cudar! – morogta az öccsére, aki feltápászkodott az ágyban s a besütő holdvilágon rábámult a bátyjára. Fogta a kalapját s levágta az asztalra. Valami csörrenést, gurulást hallott s a pohár egy pillanat mulva széttörött a földön. – Asstenedet – morogta a foga közt Palya –, hányszor mondtam, hogy ne tedd a pohárt az asztalra. – Nem én tettem – mondta Laci pörölve. Palya hozzáfogott vetkőzni. Mikor az ágyba akart feküdni, úgy felrugta a földön a csizmahuzót, hogy felkapta a lábaujját s percekig sziszegve táncolt féllábon. – Ezt se te hagytad itt, te bitang! – Nem. – Hát!! – Hát ides. – Úgy. Az anyja… Belevága magát az ágyba, a fülére rántotta a takarót s befordult a falhoz. Utolsó gondolata az volt: – Az ördög vigye el azt a vakarcsot, hogy miatta ennyi bosszuságom van. És Dóczi Irénre gondolt, aki ebben a pillanatban azt álmodta, hogy Ablonitzky megdagadt akkorára, mint egy léghajó gömbje s a magasból lenyujtotta a hosszu kezét, ő pedig futni akart s az Ablonitzky piff-paff-puff lövöldözött belé… Csodálatos, hogy bár tisztán tudta, hogy minden golyó talált, mégsem érzett fájdalmat, inkább valami kéjes elzsibbadást. Mikor Palya reggel felébredt, arra ébredt fel, hogy az ajtókat iszonyuan vagdalják, az ablak nyitva van, cug van és a cseléd söpör. Először azt hitte, menten megüti a guta, aztán ráripakodott a lányra. – Nem takarodsz innen ki, mindjárt kidoblak! – Kit dob itt ki valaki? – hasitotta a fülébe az előszobából az édesanyja hangja. Palya megszelidült s ujra falnak fordult. De tovább nem lehetett aludni. – De fel tetszett ébredni! úrfi! – folytatta epésen az anyja. – Hogy még mit nem kell nekem megérni… Még ő dob ki valakit. Az apja sulyos csizmája hallatszott a tornácról. – Mi van itt? – Az én cselédemet kidobja. Dobd ki a gonoszságot magadból. A korhelységet. Azt a gonosz lump szokásodat. – No, valahára kialudta magát – szólt méreggel dörmögve az apja. Palya forrt. Kezdett dühös lenni. Utóvégre mit gondolnak ezek; így lehet beszélni egy felnőtt emberrel! Egy szerelmes emberrel; egy nősülő ifjuval; aki regényhős volna, vagy mi az istencsudája. – Ehhh – hördült fel veszekedetten és meglehetős egyszerüen adva kifejezést érzelmeinek, de úgy, hogy az ágy majd leszakadt alatta. De nem is szólt többet egyet sem, se apja, se anyja. Legalább nem értette mit mondanak, mert bementek az utcai szobába, az ebédlőbe. Megvárta, mig a cseléd sötét arccal befejezte a söprést és egy lesujtó pillantással kicsámpáskodott a szobából, akkor felkelt. Gyönyörü reggel volt odakinn. Ahogy kinézett, a trágyadombot látta meg, a tyukok már kaparásztak rajta, egy sárgavörös kakas éppen nagyot kukoritott a tetején s utána, mint aki nagyon jól érzi magát, odább billegett, egyet táncolt s hegyes sarkantyus lábával belekapart a szemétbe. Ilyen kakasnak érezte magát. Ő is szeretett volna egyet kurjantani, de gyáva kutya volt, nem mert. Csak nyújtózott egy nagyot. Azután megvakarta a fejét s elsomolyodott. De jó volt az az éjszakai kis muri! A pezsgő. Még sose ivott a maga pezsgőjéből. Most érezte meg először, mi a szabadság, mi az önálló, független, szabad ember. Eszébe jutott az ujságiró. S homályosan ott kalamolt a fejében valami elintézetlen ügy: az ujság… olvasni való… Hirtelen ott hagyta az ablakot s rendkivül gyorsan öltözni kezdett. Nekik nem járt a Kunterebes és Vidéke. Majd az ő anyja ad ki ilyenre két-három forintot. Őrülten sietett, hogy valahol megszerezze. De hol szerzi azt meg?… azt a keserves keserüségit… Meglátta az öccsét. – Laci. – No. – Gyere csak. – Mi a. – Nem mi a! hanem gyer ide… Te, Laci, kapsz öt pízt, ha hozol egy ujságot… – Mi? – Öt pízt kapsz te bolond, figyelj ide. – No. – Erigy ki a piacra, osztán vegyél egy ujságot… Neszi, itt egy hatos. – Ujságot? – Lódulj már, mer úgy ruglak… fel… – Kunterebes és Vidékét. – Meg Kotkodácst. – De akkor nekem csak három píz marad. – Elig a, két hölgy-cigáróra. Tudom, ugyis azt veszel rajta. A fiu lesütötte a fejét s titkosan mosolygott, aztán elment. Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja, anyja minden szavát. A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével… ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a levegőt a lehelletével… – De mondd meg már, az isten áldjon meg, mi vitt rá, te szerencsétlen. Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást már nem birta el s azt morogta: – A bánat. – Miféle bánat. Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó miatt ennyi baj szakadt a nyakába. Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon, felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a szobájába. Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen. Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt, mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket. Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna. – Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de hazudni: az is jó vót neki… Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi. Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a földre. – Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra. – Templomba – dünnyögte Palya. – Oda bizony, oda – szólt az édesanyja sokatjelentő, biztató sóhajjal. Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel eltelve diskuráltak. Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen őrültségre vetemedni. Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon, szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját, mint a csirke, ha eszik. Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és ócsárló szót találni rá. De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát. A kis szőke lány az első pad szélén ült, pont Dóczi Irén előtt. Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve. A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki) igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a hajában volt. Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene most már boronálódni… S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az. A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett hosszu haját és maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul szerelmes lett. Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte magát. Ahogy az isteni tiszteletnek vége volt, neki is vége volt. Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját, amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete… – No, elég lesz már, elég lesz – sugta neki a szomszédja. Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a padbelieket. A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a karjába kapaszkodott. – Ezt megcsináltátok. – Mit? – Olvastam az ujságot… Palya szájtátva nézett rá. – Koncz doktor mindent elmondott. – Mit? A professzor kuncogva nevetett. – Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj… Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját. S a szemébe nézett Palyának. – No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént… Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy sóbálvány. V. Az ujságiró későn ébredt. – Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre. Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette. Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját. Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város… Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk. A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog. Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött. A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte… Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg. Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem úri módon hazaér… Órák teltek el az ábrándozással. A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét. – Még nem kél fel, kejjen fel már. – Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát. – Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné – mire az? Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott. – Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt. A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva ökölbeszoritott markában. – Tessék – mondta –, tessék csak eltenni. Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni. Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt; hogy husz korona gazdája lett. Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz. Hogy ez neki három év óta nem jutott eszébe. Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt… Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra. Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség. Sose fogja többet látni. Itt is voltam – mondta magában. Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj, gazdag televénybe. Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te szállj tovább és virulj… Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban… A két fiatalember nagy gaudiummal rontott rá. – Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma. Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő hiréről van szó. – Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ… S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta: – Meg fog őrülni az öreg főügyész! Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag megszavazták. Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni… Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni… – Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál. Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. Az aljegyző komolyan mondta: – Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk… Dr. Koncz az ujságiró szemébe pillantott s elkacagta magát. – Szabad megmondani? Az ujságiró fanyarul vállat vont. – Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos szolgája, polgármester ur. Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai heccel megalapitja a népszerüségét örökre. A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott. – Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére. – Kérem – szólt az ujságiró s lángvörös arccal nyult a zsebébe. Kivette a huszkoronást s átadta a polgármesternek. – No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt. Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között. Dr. Koncz rábámult az ujságiróra. – Hát ez mi?… Hát Ablonitzky tényleg adott husz koronát? Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az ujságiróval. Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete sétapálcáját, úgy látszott, megüti. De visszatartotta az ütést s úgy mondta: – Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam volna. Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát, hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és a szeme a körülállókon futott végig.