# Vidéki hirek, és más elbeszélések ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/videki-hirek-es-mas-elbeszelesek-42465/index.md János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s úgy ment ki. Vastag itt minden és fekete piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva. Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik szobába, miközben egyet forditott: – Irénke fiam. – Tessék. – Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről? – Igen. A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi gyülés programmját látta meg. – Ide magának is el kell menni édes fiam. – Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a kezeszárán kezdte fenni. – A gyülésbe, édes fiam, a Pollák-ügyről el ne feledkezzék. János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most elkezdeni a vőmuram ápolását. Teringette. – Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek azért a csunya pénzért… Képes feljelenteni valakit a pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nemcsak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó! Attul fél a! Attul. Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan megdermedt. Beléjeszaladt a gyilok… Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt. – Nono, mija? A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a lapot, vagy úgy tett, mintha olvasná. – Hát a Tátrában jól mulattak az Anna-bálon a közjegyzőék, – nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig úgy igyekszik. – Aggya csak azt a lapot – szólt János bácsi. – Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, kedves, úgy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól… A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt. – Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört szivvel nézett maga elé. A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta: „_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát küldött szerkesztőségünkbe, azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozású fiatal gyárost, hogy életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik. Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“ János bácsi is megcsóválta a fejét. – Nézd csak, nézd – mondta. – Nem is rossz. – Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem… Nem szólt tovább semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket féltette, az idealizmust, mint ahogy ezt sokszor kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsylvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészekkel szemben. Most őróla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő lépést… Ott ült a széken s maga elé nézett. Az a nagy csend volt a szobában, amely a falusi szobákban olyan jól otthon van. Amelyet megzavar, ha a szabad ég alatt élő ember bejön a nedves és borus magányba, a zárt falak közé. Ez a csend lakik a lelkekben is itt. Ritka eseményes pillanatok között mélyen és megülepedve áll a csend. A bácsi tunya arccal nézett maga elé. A néni így szólott: – A szinielőadás a szivnek gyönyöre s az elmének művelése. Én magam nem tartom elitélendőnek a műpártolást. Különösen az iskolai életben hasznos a szinijáték, mert ami a tanulmányokban való előmenetelt illeti, kell hogy a gyermekek szellemi kincsei később a művelt emberek társaságában helyet foglalhasson az ifju… Nagyon is kell minden olyan alkalom, hogy a növendék bebizonyithassa, hogy a társadalmi érintkezés mezején a modorra és műveltségre, mert legalább is annyit kell adni tudvalevőleg, mint a geometriára és a gramatikára, vagy a tudományos műveltség ágaira. Ezen jelzett cél szolgálatában állanak az önképzőkörök és nyilvános ünnepélyeken való résztvételek… azon jelenségek, amelyek az iskolai életben nevezetes jelentőséggel birnak… Csakhogy ma már felfordult világot élünk, mindenki nagyobb virtusokat képzel magáról, mint amilyenek valósággal tulajdonai, fennhordja sok ember a fejét, mint az üres buzakalász… Harmóniára van szükség, összhangra, hogy az összhang nyomába a jólét, haladás és megelégedés járjon és annak melegétől a mi nyomoruságos sárutcáink és utaink megjavulnának… inkább erre gondolna, aki a közérdeket… mert nem vagyunk egyforma okosak, sem egyforma tanultak, épp azért hallgassunk azok szavára, akik nálunk okosabbak, tanultabbak és tapasztalataiknál, tudományuknál fogva jobban meg tudnak itélni valamely jó dolgot következményeiben… Úgy beszélt bánatában, mint egy szajkó, amely minden összefüggés nélkül ismételi azokat a szavakat, amelyeket betanult s a monoton gagyogás éppen úgy megnyugtatja s lecsillapitja felzaklatott kedélyét, mintha teljesen logikusan fejtené ki gondolatait és pedig olyan gondolatsort, amely teljesen megnyugtatólag hathat. Az ura hátradőlt a diványon és szórakozottan hallgatta a felesége szavait, mint a szélmalom egyenletes, egyforma zugását. Irén jött be. – Mama. – Na. – A tejfelt melyik bögrébe szedjük. – Hát a csorbába. – De abba van valami, mama. – Jaj, persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, nem csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi szentem. Irénke nem is álmodta, mért becézi úgy az anyja, mért csókolja úgy homlokon. – Csak téged sajnállak, kis ártatlanom, meg a szegény apádat. – Miért, mama? – Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők kellenek a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket… Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem akart. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Igaz, hogy ebben az ő házasságában volt valami fölényesség; mint nagy gyerekeket nézte az öregeit s hagyta, hogy azok játszák a lányukat-kiházasitó-szülőket s eszükbe sem jut, hogy hát ő mit is gondol akár a Szekeres Palya modortalan, konok szemeiről, amelyek izzásba jönnek az ő közelében, anélkül, hogy szükségük volna arra, hogy valami élessze a tüzüket; akár a szőke, finom zománcgyáros affektált udvarlásáról, amely olyan tétova és keresgélő, amilyen csak lehet egy házassági üzletben buzgólkodó uré. Hagyta a dolgot ellenmondás nélkül és a jó időre bizta a jövőt. Kis kézilánynak mutatta magát, aki gyengéd és engedelmes a szülői előtt s nem szerelmes teremtés, aki akar valamit. – No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a kis tejfelt, majd meglátod, kis angyalom, hogy belemegy az abba. Ahogy Irént kituszkolta, az urához fordult: – Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, hogy nem főztünk a számára. Az ajtó felé ment, sóhajtva, fejét ingatva. – Ne gondolja, hogy olyan életkedv csergedezik bennünk is, mint a régi öregekben, amely a szinészetet is csepürágásnak gondolta; ó most más viszonyokat látunk. Félrevetettük már az ósdi eszméket s haladunk a többi városok nyomán, sőt a kultura magasztos, mert csak a kultura idvezit és nemes tudás öli ki a beteges tradiciókat, magunk is a kultura munkásai akarunk ugyebár lenni, bár előbb csak megvetett létezés volt, aki ebben a körben óhajtott volna részes lenni, bizonyára legalább is szülei átok és rokoni megvetés kisérte volna sirig az uton ténykedésében s nem kevesebb, mint a lenézés lett volna fáradozásának jutalma babérja. Ez volt azelőtt a szinészkedés dija; ma? felmagasztaltatás, vonzalom, műpártolás, bezzeg máskép hangzik. Romlott erkölcsök dédelgetése, hazugság pártolása, posvány, fertő… Sajnos, hogy az istentől lelkezett ember ilyen szélsőségekre hajlandó, mert elvitázhatatlan tény, hogy morális tekintetben nem tartunk lépést a felvilágosodással. Tudja isten, mikor nagyobb a fény, nagyobb az árny… A módern nevelés hivei azt hiszik, a testi és szellemi nevelésnél előbbvaló a száraz tudomány elsajátitása. Előbb tanulja meg a gyermek a deklinációt, mint az imádságot. Ez a szellem öli ki az emberiségből az emberi méltóságok érzetét, hogy annak piedesztálján meg is tudja becsülni a tiszta erkölcs valódi érzelmeit. Hát akinek ez kell, csak pártolja a szinművészet muzsáját… De hozzám ne jöjjön. De az én küszöbömön többet be ne tegye a lábát… De én nem főzök neki, bizony nem. Nem hizlalom az én keserves kézimunkámmal nevelt pulykapecsenyével s fiatal libával… Menjen ebédelni a Veres Rákba, nagyon jól főznek ott… Aztán egy picit idegesen szólt vissza: – No csak borotválkozzon, kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk. János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijon a borotvával, aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni. III. A városháza régi épület volt. A forradalomkor itt volt a Damjanics főhadiszállása huszonnégy óráig s valahányszor valaki azzal az inditvánnyal állott elő, hogy uj városházát kellene épiteni, rögtön Damjaniccsal torkolták le. A nagy hős, a nemes vértanu életében sem nyert meg kockázatosabb csatákat, mint puszta nevével e nevezetes ügyben. Hű honfiak képviselőválasztáskor kinyitották a régi levelesalmáriumot s megmutatták a Damjanics butykosát, amelyet annak idején, mikor a szolnoki csata szintere felé indult, itt felejtett. A butykos cserépből volt s ma is érzett rajta az erős ital illata. Így érzett az egész épületen a régi idők erős illata. A polgármester asztala a tágas tanácsterem utcai sarkában állott. Kicsi asztal volt, három fiók volt a felső részén s kétoldalt fekete mahagoni korlátja volt, barna polituros asztalka. A polgármester a padláson találta, az öreg Kusch bácsival, a városi asztalossal rendbeszedette s egy szál virágot állitott a sarkába. Az volt a jelszava, hogy ez a szál virág az ő kormánypálcája. Mig legényember volt, mindenki értette a dolgot, de mióta megházasodott, máskép nem tudták megmagyarázni, csak úgy, hogy a polgármester hecces gyerek s a feleségével szemben így akarja fenntartani a házi tekintélyt. Eleget is intrikáltak az asszonykánál a rózsa ellen, de a polgármester sziklaszilárdan állotta az ostromot s télen-nyáron ott volt az asztalán a virág. – Hazajött a főügyész? – kérdezte a polgármester, ahogy belépett s a postára nézett, amely fel volt halmozva az asztalán. – Igen, polgármester úr, az esti vonattal – szólt a titkár, a kövér és asztmás fiatalember, aki egy pillanatra se feledte el, hogy a zsidó vallásra hallgatott és akinek folyton az volt az ambiciója, hogy a városnál fizetéses hivatalnok legyen. Nagy szemei figyelmesen néztek; tudta, hogy a főügyész ellen óriási hecc készül, amely ha sikerül, az egész város mulatni fog rajta. – Nincs semmi? – Semmi fontos. A polgármester szórakozottan forgatta a leveleket. Belenézett az ujságba s megszólalt: – Mi van ezzel a gyárossal? Megőrült? – Nem kérem, polgármester úr – mondta a titkár s a világért el nem mosolyodott volna, a szemöldökét felhuzta magasra és nagy fekete szemeivel tőle telhetően együgyüen nézett. Valami ösztönszerü mimikri volt ez tőle, alkalmazkodott a környezethez; tudta, hogy ha csak egyszer elárulja magát, akkor rögtön nagyon gyanus lesz, zsidó anyanyelve miatt –, az éjszaka Szekeres Palya megivott három üveg pezsgőt s az ujságirónk hálából ezt az orvtámadást helyezte el a lapjában. – Ja – mondta a polgármester s ő mosolyodott el a titkárja helyett. Egyebet nem szólt. Okos ember volt, aki sohse mondott többet egy szóval sem, mint amit kellett. A titkár várt egy pillanatig. Látva, hogy főnöke játssza a nagyurat, aki szolgalelkekkel nem fraternizál, tüntető szerénységgel visszahuzódott figyelmes tartásából a megkövült rendelkezési állományba. – Surányi – szólt oda néhány perc mulva a polgármester. – Kérem. – A… kéményseprők… dijainak felemelése fel van véve a tárgysorozatba? – Hogyne. – És a csatornázás? – Igen. 23-ik pont… A polgármester titkosan mosolygott. A csatornázás a mai nap nagy hecce. Aztán ujra hallgatott. Surányi a csendet arra használta fel, hogy magát komisz gazembernek nevezte el. – Miért szolgáltattam én ki most szegény Komjáthyt – mondta magában s megcsóválta nagy fejét. Kinosan jutott eszébe az ujságiró szőke, zárkózott, vékony arca. Ahogy kagylószerüen belső életébe rejtőzve anélkül is az egész város gúnyjának céltáblája volt. S ő most olyat rugott rajta, amilyet csak egy slemil tud rugni a slemilen. Fájdalom öntötte el a szivét s az arcán valami szomoruság felhőzött. Egyszerre nagy elevenség volt az ajtóban, amely nyitva volt. Nyolcan-tizen özönlöttek be. Vidám és kövér magyar urak, akiknek az arcáról csak úgy sütött az egészség tüze. Gondtalanok és jóllakott emberek, akik nem ismerik a lelki komplikációkat, tele vannak eredetiséggel, jóizzel és élnek-halnak az egészséges tréfákért. – Aggyisten. – Jaónap. – Isten jaónap pógármester úr – lármáztak előre, hatalmas köszönéssel. Sorra kezet nyujtottak s becsületes tenyérrel, emberi mód rázták meg a polgármester kezét. Surányi úgy hátraszorult, mint egy statiszta, ha megjelennek a szinpadon az örökös tagok. – Szervusz, Berti bátyám, szervusz Andris bátyám – nevetett a szemük közé nyilt és tele arccal a polgármester. Fiatal ember volt, más ebben a korban még ott szokott szerénykedni a József nádor arcképe alatt és nagyokat hallgat, de ő otthon volt és olyan talpraesetten állott a deres városatyák előtt, hogy öröm látni. – Ej, a menyecske, a menyecske! – mondta borizü, dörmögő hangon a Berti bátyám s a polgármester telt mellényére veregetett. Általános kacagás tört ki az öreg szavára s mindenki a polgármester gömbölyödő formáját nézte. – Félesztendős házas!… osztán mán is meglátszik az eredmény. Maga a polgármester is kacagott, mert ez voltakép annak szólt, hogy a kis felesége tegnap jelent meg először nyilvánosan pongyolaszerüen öltözve. – Úgy jó a, úgy egésség! Az asszony jó kosztot ad az embernek, az ember meg jó tartást az asszonynak. A polgármester kinevette magát az urakkal s akkor idejét látta, hogy magáról másra téritse a szót. – Hanem a zománcgyárosunk, az nem nagyon erőltette meg magát. – Hogyhogy? – Husz koronával! Husz koronával inditja meg a művészetpártoló alapot. – Mi a fenét? – szólt bele az öreg Basa bácsi. Akik ismerték a dolgot, hárman is hangosan kacagtak s egyszerre kezdték mesélni a zománcgyáros esetét, ami benne van a mai lapban. – Ejnye a bogár furkálja meg – kiáltott fel Basa bácsi nagy szemet meresztve. – Hát e mit akar? – Nem is rossz a, Basa bácsi! – fogta meg a termetes öreg úr vállát egy ifjabb atya – nizze csak, szinésznék jönnek! Kell a magának. Nagy kacagás. Az öreg úr visszavágott. – Tán neked! – mordult fel az öreg. Ujabb kacagás s mindenki a támadóra néz. – A kutyának!… – tagadta meg hirtelen ez is a szinésznéket, mire olyan kacagás lett, hogy szinte hemperegtek tőle. – Bion pedig, nem vóna rossz – szólt egy éktelen magas ember a magasból. – Nini, a hosszu kutya! – kacagott fel a tanácsnokra egy ügyvéd. Erre megint uj kacagási roham tört ki. – Csakhogy eltőtt az idő – mondta huncut mosollyal váratlanul Basa bácsi. – Fiatal korunkban kellett vón az ilyet kezdeni. Nem lehetett itt kijózanodni a nevetésből. Még Surányi is nevetett ott hátul, a zöld asztalhoz támaszkodva, az öregek jóizü dévajkodásán. Ebben a percben lépett be Dóczi János. Ahogy visszanéztek rá, mindenki elfojtotta a nevetést. De csak egy percig birták. Dóczi bácsi megértette, hogy róla van szó, nagy sötétség borult az arcára. Nem tudta hányadán van az emberekkel. Nem tudta, nem kell-é dühbe borulnia. Mindenki érezte, hogy itt ennek a kinos feszültségnek ki kell egyenlitődnie. Basa bácsi, az egész társaság örege s a város legtekintélyesebb embere, vállalta persze a feladatot s őszintén mondta: – Aj, ha nekem ilyen vőm volna. Erre a szóra aztán senki se birt tovább uralkodni az arcizmain. Fojtott és pukkadozó közröhej tört ki, amely, mint egy vidám tengerár, öntötte körül a János bácsi fekete sziklaalakját, mig őt is el nem boritotta a vidámság tajtékja s mindenbe beletörődve el nem nevette magát. – Irigyled ugye, vén szamár! – mondta némi durvasággal. Megenyhült az egész eset. Megérezték, hogy Dóczi bátyánk nem veszi tragikusan a dolgot, de viszont azt is kiérezték, hogy nem ismeri a tréfát. Volt a hangban valami élesség. – Irigylem hát – szólt Basa bácsi. – Hogyne irigyelném, mikor irigylem. Osztán azt irigylem, a patvar vigye el, hogy lehetne nekem mán tizenkét vőm… mégse segitene rajtam, fenegyeki a tövit. – Megnyitjuk a gyülést – szólt a polgármester, mert félt, hogy némi izetlenség lesz a sok nevetésből. – Nohát ez okos szó volt – mondta magában mindenki. – Kitünő ember ez a polgármester. Mozgás lett, kiki a helyére igyekezett a hosszu zöld asztal mellett. – Elkéstem? – toppant be a főügyész s idegesen rángatta a vállát. A polgármester összenézett az aljegyzővel, aki hirtelen lesunyta a fejét s elkacagta magát. De a főügyész ezt nem vette észre és gyanutlanul vette át a polgármestertől a közgyülés tárgysorozatát. Fogalma sem volt róla, micsoda csapda van abban ma az ő számára. A polgármester odaintette a szemével az aljegyzőt s mig a képviselőtestületi tagok zsibongva, kényelmesen ültek le sorra a helyükre, ő felváltva az aljegyzővel elmagyarázta azokat a pontokat, amelyeket a főügyésznek kellett referálni. – 23. pont. A Türr István-utca csatornázása – olvasta az aljegyző és belesápadt; a lélegzete is elállott. – Türr István? – szólt a főügyész. – Türr István – mondta a polgármester, mintha a világ legártatlanabb nevét mondaná. A hangja oly természetes és egyszerü volt, hogy a főügyész, aki minden csatornázásnak elvi ellensége volt, restellt rá még megjegyzést is tenni s oly példátlan egyszerü, hogy az aljegyző, aki egymaga volt beavatva a polgármester heccébe, felemelte rá a szemét s őszinte csodálattal adózott polgármestere rendkivüli lelkierejének. – Ej, ej, mindig csak csatornázás – mondta a főügyész s mégsem birt elnyomni legalább egy sóhajt, azzal tovább ment; ő maga olvasta… – 24. A polgári iskola ujból beterjesztett költségvetése… Mi van azzal a komisz könyvtári tétellel? – Törölték – szólt az aljegyző. Most általános mozgás volt. Ők hárman is felnéztek, kénytelenek voltak odapillantani. A kéményseprő-ügy. Ablonitzky jött be, a zománcgyáros. Ugyanolyan csend lett, mint mikor Dóczi bácsi jött be. A zománcgyáros sápadt volt. Kövérkés arca nagy feszültséget árult el. A mostani csendet a közgyülés tiszteletteljes belső hangulatára magyarázta és némi tartózkodás után leendő apósa felé indult. De akkor annak a hangja hallatszott, szemmelláthatóan folytatta a félpillanatra félbeszakitott beleszólást. – Régi ember a városba… Persze, hogy nem köteles eltürni, hogy az orra alá füstöljenek… Pollák bádogos! az mindig tisztességes ember volt… Mindig befódozta a lyukas edényeket… Kis mosoly, de nagyon kicsi. A zománcgyáros még sápadtabb lett s megremegő dühtől megfeszülő ajakkal tétovázott, hová üljön le a gyülésben. Ő volt a legfiatalabb képviselőtestületi tag. Úgy érezte, legokosabb volna, ha most rögtön megfordulna és elmenne… És a hóna alá venné a gyárát és elmenne… De egyelőre leült s maga elé nézett a kékkel kopirozott tárgysorozatra. Mikor vége volt a tárgysorozatnak, az ülés bezárása után, a polgármester így szólt: – Ja igaz, még van valami. – No, gyerünk mán ebédelni. – Ezt még meg kell hallgatni – mondta a polgármester. – Olvasd csak fel. S odatett egy árkust nagy ákombákommal teleirva a főügyész elé. Ez rögtön felismerte a dolgot s szinészkedő modorában ájtatos arcot vágott, hogy az ellentét annál nagyobb legyen. – Amint látom, ez valami felségfolyamodvány – mondta és olvasni kezdte: _Tekéns cs. kir. járásbirósági miniszter ur!_ Azon alázattal meglopott lúra való nézvést, kinek érdekében az Gábor fiam befogódott az setét tömlöcbe, kit pedig ő nem cselekedett. Mert kérdéses éccakán, amidőn fen tisztelt lúnak az elhozása történt vóna, az Gábor fiam az annyuk jóváhagyása mellett az padláson alutt, má pedig a tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium ur, teljes lehetetlenség, hogy valaki a palláson lovat lophasson, kire Isten tanubizonyságom. Igaz ugyan, hogy az Gábor fiam a mult őszön egy kis juhcselekedetben találódott és egy kis apró marha sorja is volt, de hogy a lúhoz semmi köze, élő ember az csire szomszéd, kit az napon házamnál meg is verék, akire ő bölcsen emlékszik, mer más véleményben leledzett a feleségem becsületírül. Azon alázatos kirelemmel járulok a tekéns cs. kir. járásbirósági miniszteriumhoz, hogy a ٪ alatt idecsatolt Gábor fiamat a lúnak gyanujából annál is inkább felmenteni méltóztassék, mert mégis Isten ellen való vétek, hogy valaki egy 6 pengős lúnak az érdekében tömlöcben nyugodjon és a kivánatos trágyahordástul elmaradjék. Hát arra jár-i esső? tisztelem a patai naccságát, az ám az ember, uram! Mányi Ferenc az Gábor fiam törvényes és hiteles ura apja. Mig ezt a levelet olvasta, mindenki a közelébe gyült és minden szó után harsogó kacagás tört ki. – Nahát ez nagyszerü volt. Ferenc kitett magáért – mondta a vendéglős. – De még a külzete is figyelemreméltó – szólt a felolvasó s felmutatta az ivet: _Külzet._ A tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium urhoz, tiszteletes apellátum. Mányi Ferenc fuvaros embernek az 6 pengős kökény-lúnak az érdekében sorba jutott törvényes és hiteles Gábor fiára nizvist. K. m. f. tessik benn szemlilődni. Nagyon ügyesen, kissé szinészkedve olvasta fel a mondatokat s az embereknek a könny csorgott a szemükből a kacagástól. – Nohát erre egy pohár sert le kell dönteni – mondta Basa bácsi. – Fene a Ferkó körmit, ezt megirta! Csak Ablonitzky nézte komoly arccal ezt a társaságot; ugyanígy mulattak ülés előtt a neki tulajdonitott famozus ujsághiren, mint most a paraszt kocsis zagyva irásművén. Úgy gondolta, meg fogja mondani, hogy hazugság az egész, de most, látva, hogy kiközösitették maguk közül az urak, összeszoritotta a fogait s leverten, dacosan hátat forditott, elment. Az ő érzékeny, szláv karaktere nem illett ide.