# Végzetes tévedés: Regény

## Part 8

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vegzetes-tevedes-regeny-33026/index.md

Sőt kapott névtelen leveleket is «jó barát» aláírással, melyben férje kalandjait írták le neki, hozzátéve, hogy oly szép asszonynak nem kellene azokat tűrni s kárpótolhatná magát. De ő utálattal dobta el az ily hitvány iratokat. Szerette férjét s nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, sőt, mint mondtuk, soha nem is sejttette vele, hogy ismeri életmódját, mely szégyenteljes volt mindkettőjükre nézve.

Sok gondot és szenvedést okozott neki az a szomorú helyzet, melyben sinylődött, s most hozzájárult még az is, hogy Dóziáról nem tudott semmit, és azt ezerféle veszedelemben hitte lenni.

Megfoghatatlan volt előtte Oroszlay hallgatása, kinek szavában szentül bizott, s azzal iparkodott magát megnyugtatni, hogy az határozott eredménynyel kivánja őt csak fölkeresni, s míg nyomon nincs, nem akarja magát mutatni.

Azonban multak a napok, s végre nem birt türelmetlenségén erőt venni. Írt Jakabnak, éppen arra a délutánra kérve látogatását, melyen leánya váratlanul megérkezett.

Szinte kellemetlen volt neki annak megérkezése, tudva, hogy ha Jakab eljön, nem beszélhetnek Dóziáról, de alig volt Veronika távozása után egyedül, midőn a komornyik nem Oroszlayt, hanem Enyingi Loránd grófot jelenté.

--Szívesen látom,--kiáltott föl örvendve Hermance, mert azt remélte, hogy ha többen lesznek a teremben, neki majd alkalma nyílik Jakabbal pár perczig észrevétlenül Dóziáról beszélni.

Enyingi, mint rendes szokása volt, a legvidámabb kedvben lépett be s gyorsan körülpillantván, kérdé:

--Béla azt mondta nekem, hogy Veronika grófnő megérkezett és siettem látogatásomat tenni.

--Megjött s azonnal itt lesz, csak átöltözik a poros út után.

Alig töltött Enyingi néhány perczet Hermance grófnő társaságában, midőn Eszthey lépett be, ki Veronikát még nem látta. A két gyermeke közül kedvencze volt és hallván megérkezését, sietett őt megölelni. De a grófnénak arra a biztosítására, hogy az nemsokára megjelenik, helyet foglalt és részt vett a megkezdett társalgásban, melyet jövetelekor neje Enyingivel folytatott. Hermance szerette volna a megkezdett beszédtárgyat bizonyos okokból elejteni, de a vendég Esztheyhez fordulva, mondá:

--Neked mi a véleményed arra nézve, miről a grófnéval élénken vitázunk?

--Tudnom kell, mi az, mert csak az utolsó szavakat hallottam, valami párisi történetről.

--Elbeszélem. Egy jó ismerősöm, Solmage márki megölte nejét hűtlenség miatt, s a törvényszék fölmentette.

--A franczia kódex 324-ik paragrafusa szerint,--viszonzá egykedvűséget tettetve Eszthey, de arcza egy árnyalattal halványabb lett.

--Úgy van! A férj tetten érte nejét s ugyane törvényczikk 363-ik paragrafusa szerint cselekményeért nem büntetendő sem a férj, sem a nő, ha egyik a másik hűtlenségét szemmel látja, sőt a vetélytárs megöléseért sem felelős.

Pár pillanatnyi csend következett, mialatt Hermance láthatólag küzdött fölindulásával.

--És mi történt tovább Solmage márkival?--kérdé Eszthey.

--Úgy él, mint azelőtt, mindenütt fogadva van, s játszsza az érdekes özvegy szerepét.

--És te ezt helyteleníted, Hermance?--kérdé mosolyt erőltetve ajkaira Bertalan gróf, mi azonban szánalmasan sikerült.

--Minden bizonynyal! Egy nő soha sem volna ily kegyetlenségre képes.

--Azért nem, mert nő!--mondá Enyingi--s mert fizikai ereje sincs hozzá.

--És jobb szíve van, könnyebben bocsát meg, s kevés asszony képes kegyetlenségre!

--Ezt tagadom, grófné. A példa azt mutatja, hogy az asszonyok sokkal szenvedélyesebbek, mint mi férfiak, s talán mindent inkább megbocsátanak, mint a hűtlenséget.

--E tekintetben én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,--mondá hévvel Hermance, ki hiába küzdött fölindulása ellen, most egyszerre szenvedélylyel törtek ki a szavak ajkán.--És határozottan azt hiszem, hogy a legtöbb nő tudva is férje hűtlenségét, szemet huny, napirendre tér fölötte, meggondolván, hogy közös sorsot kell a többiekkel viselnie.

Eszthey megmozdult helyén s új mosolyt erőltetett ajkára.

--Oly hévvel beszélsz, Hermance, mintha saját ügyedet védenéd,--mondá enyelegve, de egy bizonyos figyelmeztetéssel hangjában.

Ez a megjegyzés Enyingit figyelmessé tette, s most gondolt csak arra, hogy kik előtt pendítette meg a kényes tárgyat, és pár szóval sietett azt bevégezni.

--Nem tudja, a fővárosban van-e Oroszlay?--kérdé Hermance, fölhevüléséből összeszedve magát.

--Ma itt van, de együtt voltunk pár nap előtt falun. Képzelje, grófné, Jakab, ki uradalmak ura, egy kis birtokot vásárolt.

--Jakab birtokot vett?--kiáltott föl meglepetten Eszthey.--Minek és hol?

--Ez egy egész kis regény, de nem beszélhetek róla s csak annyit mondhatok, hogy Pozsonymegye egyik legkiesebb vidéken fekszik a birtok, szép kis régi kastélylyal, mely azonban meglehetős elhanyagolt állapotban van,--viszonzá Enyingi, ki úgy gondolkozott, hogy miután a vásárlás ténynyé vált, már lehet beszélni róla.

--És Jakab oda megy lakni?--kérdé csodálkozva a grófné, ki sokkal nyugtalanabb volt e hirre, mint mutatta.

--Valószinüleg, különben miért vette volna,--jegyzé meg Eszthey.-- Valami szerelmi história. Mi? Előttünk beszélhetsz. Vagy titoktartást igértél?

--Félig-meddig. Azonban, azt hiszem, Jakabnak kellemesebb, ha nem tudnak arról.

--Keresd az asszonyt?--kérdé erőltetett mosolylyal Hermance.

--Azt hiszem... Úgy sejtem...--viszonzá habozva Enyingi gróf, ki már bánni kezdé, hogy beszélt a birtokról, mert csak most jutott eszébe Veronika, midőn a szülők érdeklődését látta.

--És ki ajánlotta neki a birtokot?--kérdé Eszthey odavetve, hogy lelki állapotát titkolja, mi nem a legrózsásabb volt e perczben.

--Egy Holcsi nevezetű ügyvéd.

Most olyan valami következett, mit Enyingi sem akkor, sem később nem tudott megmagyarázni magának.

A grófné ajkáról ijedt kiáltás röpült ki s megrázkódott, Eszthey fölugrott helyéről.

--Holcsi?--kérdé elhalványult arczczal.--Holcsi Kálmán?

--A keresztnevét nem tudom,--viszonzá megdöbbenve a kérdett.--Azt sem tudom, hogy jutott Jakab annak a nem igen bizalmat gerjesztő külsejü embernek az ismeretségéhez? Kért, hogy menjek vele a birtokot megnézni s én teljesítettem kivánságát... Többet nem tudok mondani a dologról.

--Valami regényről tett említést?--kérdé erőltetett nyugalommal Hermance.--Mi az?

--Nos, nem regénybe illő dolog-e, hogy egy ember, kinek három uradalma van pompás kastélyokkal, egy öt-hatszáz holdból álló hitvány kis birtokot vásárol,--kiáltott föl nevetve Enyingi, föltéve magában, hogy semmit sem árul el többet Jakab dolgából.--Azt kell hinnem, hogy oda elvonulva, végleg remetének készül.

--És a hölgy?

--Miféle hölgy?

--Kire értette az előbb, hogy cherchez la femme.

--Senkire. Ez csak olyan façon de parier.

--Milyen zárkózott lett egyszerre.

--Legkevésbé sem, grófné, de igazán nem tudnék erről a dologról többet mondani.

Ekkor szerencsére Veronika lépett be s meglátva atyját, annak karjaiba röpült, össze-vissza csókolta s a vendéget csak azután vette észre és szokott nyájasságával üdvözlé, ki elhagyva helyét, mély meghajlással köszönté.

--Miért nem jött Csetnekre?--kérdé Veronika vidáman.--Úgy tudom, meg volt híva.

--Dolgaim tartóztattak, grófnő. Hallom, hogy nagyszerűen mulattak?

--Kellemesen teltek a napok; ki beszelt az ottani dolgokról?

--Jakab, ki szintén néhány napot töltött ott.

--Hogy azután mielőbb megszökjék!

--Biztosítom, hogy nehéz szívvel tette, de tudom, hogy igazán fontos dolgai voltak.

Eszthey szeretett volna gúnyosan fölkiáltani, hogy: birtokvásárlás. De nem tette s majdnem részvéttel pillantott leányára, ki oly szép volt, mint a nyiló rózsa és tudta, hogy ha az sejtené azt, a mit ő gyanít Enyingi elbeszélése után, mélyen megszomorítaná.

Azután majdnem az egész látogatás alatt csak ketten csevegtek, a vendég ifjú és a ház leánya. Valami szokatlan nehézkesség vett erőt a grófi páron, s többször kérdőn pillantottak egymásra, de egyik sem volt teljesen tisztában a másik aggodalmával s ez nehezítette helyzetüket.

Végre Enyingi elhagyta helyét. Ő maga is érezte, hogy valami másként van ma a teremben, mint egyébkor szokott lenni s azt is tudta, hogy azt ő idézte elő beszédével.

Kivéve Veronikát, mindnyájan nyomott kedélyhangulatban voltak s majdnem örömmel látták távozni a vendéget, kit a házi úr kikisért s nem is jött többé vissza.

--Oly szép az idő,--mondá Veronika az ablakhoz futva, melyen ragyogó napsugár tekintett be,--ha nincs ellenére, mama, Ernesztinnel sétálni megyek.

--Menj, menj, gyermekem. Az út után jót fog tenni a járás, nekem különben is dolgaim vannak,--mondá Hermance, ki érezte, hogy izgatott kedélyállapota miatt pár óráig egyedül kell maradnia.

Midőn Veronika távozott a szobából, a grófné arcza egyszerre elváltozott, az erőltetett nyugalom eltünt vonásairól s majdnem üres tekintettel nézett a levegőbe.

Különös sejtelem remegtette meg testét, midőn Enyingi Holcsiról beszélt, s azt mondta: «ez egy egész történet», melyről aztán nem akart beszélni.

Homályba volt előtte burkolva még mindaz, a mit gyanított, de egy különös ösztönszerű találékonyság majdnem végig vezette őt nyomról- nyomra a rettentő valóhoz, s majdnem bizonyos volt benne, hogy megbocsáthatatlan, sőt végzetes tévedést követett el, midőn titkát Jakabra bizta. Oh, bár ne tette volna, a sátán vezérelte arra, az adta neki az eszmét, s ő meggondolatlanul cselekedett, minek irtóztatók lehetnek a következményei...

Így ült és tünődött óraszámra, mialatt zavarosnak érezte agyát, s még egy különös eszméje volt, mi nyugtalanságához járult, ama levél, melyet férje asztalán talált, melyből Holcsi ügyvéd lakását megtudta, s mely kezdete volt annak a lánczszemnek, mi most egymásba fűződve. Isten tudja meddig és hova vezet el, s mik lesznek a következményei?

Lassan leszállt a nap s homályos árny tekintett be az ablakon, midőn Oroszlay grófot jelentették, ki majdnem rögtön követte a szolgát, s Hermance már meghajlásában valami elfogultságot látott, mi még inkább megdöbbentette, mind a mellett a legnyugodtabb kéznyujtással és mosolylyal fogadta.

--Remélem, hoz nekem valami jó hirt, kedves gróf,--kezdé vidáman, mialatt az helyet foglalt.

--Elvégeztem, a mit rám bizott, grófné s föltaláltam a keresett fiatal leányt.

--Föl-ta-lálta?--kérdé majdnem ijedten Hermance.

--Gyorsabban, mint hittük, de ilyféle dolgoknál rendesen a véletlen játszik közbe s nekem is az járt kezemre.

Hermance hallgatott. Leirhatatlan félelem dúlt belsejében.

--Föltaláltam az ön védenczét, ki általam kerestetett,--folytatta komolyan, majdnem tünődve az ifjú, talán a fölött, hogy öntse szavakba, a mit mondani akar.--De félek, hogy nem mondhatok róla olyan hirt, mit grófné talán vár, és kielégítheti reményét.

--Hogy érti ezt?

--Egyszerűen úgy, hogy a keresett fiatal hölgy nincs fenyegetve semmi veszedelem által. Ott, a hol van, boldog, vidám, elégedett s teljesen meg van elégedve helyzetével. Beszéltem vele, s a legjobb meggyőződéssel mondhatom ezeket, és kérni akarom, hogy miután nyugodt lehet miatta grófné, ne tegyen tovább semmi lépést keresésére.

Hermancet nyugtalansága mellett boszantották e szavak. Úgy vette ki az ifjú beszédéből, hogy helyesli azt, a mit Dózia tett; s az ő pártjára állt, sőt tanácsokat ad neki, mit és mit ne tegyen miatta. Ez igazán különös volt, s végére akart járni okának, mert Enyingi titkolódzása jutott eszébe.

--Tehát boldognak és helyén valónak találta őt?--kérdé mosolyt erőltetve ajkára.

--Tökéletesen! Az a fiatal leány tizenhat évével, gyermekded álmaival s kissé nyugtalan természetével nem lehetne jobb körülmények között, mint jelenleg van.

--Ő maga mondta ezt önnek?

--Nem! Sőt egyáltalán nem is beszéltünk arról. De grófné elmondta nekem, hogy ő egy intézetben volt, hol nem szeretett lenni s hova már koránál fogva sem való, és kegyed jövője miatt nem volt tisztában, mert nem tudta, hova tegye, őt, s mit műveljen vele? És ő gondoskodott magáról, jobban, mint bárki tehette volna; s azért voltam bátor azt a tanácsot adni, hogy hagyja őt ott, a hol van, hol barátnőre akadt, ki szereti őt s bizonynyal nem hagyja a sors esélyeinek kitétetni.

Jakab gróf mindezt szokatlan hévvel adta elő. De hangja szelid, kérő és rábeszélő volt, azonban Hermancenak minden vérét forrongásba hozta, s oly nagy keserűséget érzett, hogy alig birta könyeit leküzdeni.

Az ifjú azonban ezt nem vette észre. Szeme még a rendesnél is álmodozóbb volt, s a levegőbe függeszté tekintetét, mintha ott valamely kedves képet látna, mi szavai alatt másfelé kötné le figyelmét-

--De biztosítva van-e jövője?--kérdé kutató hangon a grófné.--Mert rá nézve az a legfontosabb kérdés. Dóziának vagyona nincs, családdal nem bir, s ha jelenlegi boldog helyzete megváltozik, mit fog akkor nélkülem tenni, ha én elvetem létezésének gondját.

--Szerintem ez a helyzet nem fog beállni. Ama tette, mit nekem grófné elbeszélt, hogy innét éjnek idején volt bátorsága elmenekülni, erélyes természetre mutat, s én azt hiszem, ő tudna még akkor is segíteni magán, ha az a nem várt helyzet beállna, hogy elhagyatva látná magát.

--De ki tudja, milyen módon! Most, miután látta nagy szépségét, megitélheti, hogy mily veszedelmeknek lehet kitéve, s hogy ő nem az a leány, ki nyom nélkül eltünjék a nagy tömegben.

--Azt én is hiszem! Azonban miért kellene megváltozni helyzetének. Az a fiatal leány, ki barátnője neki, ki az intézetből elcsalta s magához vette, gazdag, hozzá hasonlóan árva, és talán szintén egyedül áll a világban s addig, míg férjhez nem megy, együtt maradnak.

--És azután?

--Talán később is fog gondoskodni róla.

--Talán!--mondá egy nemével a gúnyos izgatottságnak Hermance.--Ön nagyon is rózsás szinben látja Dózia jövőjét, kedves barátom s ne nehezteljen, de ha tudom, hogy ily könnyen átsiklik azon a dolgon, mi nekem hetek óta álmatlanná teszi éjszakáimat, nem fordultam volna szorongattatásomban önhöz.

A szomorúan kiejtett szavak s az elfojtott könyektől fátyolozott hang, mélyen meghatották Jakab érző, meleg szivét.

--De hát mit szándékozik grófné Dóziával tenni, hogy alakítaná jövőjét, ha az hajlandó volna kivánatának eleget tenni?--kérdé feszülten.

--Gondoskodnám róla, mint a hogy gondoskodtam eddig, mert szent kötelességemnek tartom el nem hagyni őt, még arra az esetre sem, ha ő szakítani akar velem.

--Valami vérbeli rokonság köti őt grófnéhoz?--kérdé bátortalanul az ifjú.

--Nem!--mondá a kérdés fölött meglepetve Hermance.--Miből gondolja ezt?

--Nem gondolom, csak kérdem, mert rendszerint nem szoktunk azokhoz így ragaszkodni, mint grófné teszi, kik idegenek ránk nézve.

--Az az egyéntől függ, s ha már annyit beszéltünk Dóziáról, elmondom önnek összeköttetésem részleteit vele, nehogy valamely téves és alap nélküli következtetésekre jusson.

Oroszlay várakozásteljesen tekintet rá.

Hermance hátradőlt a pamlag selyem párnájára s pár pillanatig gondolkozott, talán a szavakat válogatva, melyekbe vallomását öntse vagy burkolja.

--Huszonkét éve, hogy férjhez mentem, s igen boldog házasságban éltem Bertalannal. Telve voltam ábránddal az élet, s reménynyel a jövő iránt és magamról itélve, azt hittem, az egész világ hozzám hasonló békében, csendben, élvezetekben tölti életét. Egymásután két gyermekem született s ekkor oly boldognak, elégedettnek éreztem magamat, hogy nem kivántam több kegyet a Mindenhatótól. De talán untatom?

--A világért sem, grófné, láthatja arczomon az érdeklődést.

--Egy napon,--folytatta Hermance,--levelet kaptam. Ismeretlen kézre vallott a czím fölirata, hordár hozta, ki azonnal ismét távozott s én fölbontva a borítékot, körülbelül a következőket olvastam:

«Egy anya, ki halálos ágyán fekszik, kéri méltóságodat, keresse fel őt Isten nevében. Gondoljon gyermekeire és ne tagadja meg kérését egy szerencsétlennek, ki egyedüli reményét grófnéban helyezi, s ki mint a vízbefuló, a szalmaszálhoz, ragaszkodik ahhoz, hogy halála előtt meglátogassa...»

--Név vagy aláírás nem volt a levélben, csak az utcza, ház és lakásczím, s én megindulva a szomorú levél tartalmán, azonnal kocsira ültem és a megjelölt utczába hajtattam.

--Ez szép és nagylelkű dolog volt kegyedtől, grófné!

--A hozzám irt sorok igazat mondtak. Egy halvány, beteg asszonyt találtam a lakásban, kinek a szenvedés és enyészet bánatos kinyomata ült arczán. Ágyban, vánkosaira támasztva fogadott, várva jövetelemre s mellette egy két éves gyermek szunnyadt, nem sejtve, hogy mily tragédia folyik le az ő sorsára nézve. Hogy mit beszéltünk együtt, engedje elhallgatnom, melyből csak azt mondom el, hogy én megigértem neki, miként gyermekéről gondoskodni fogok. Hogy azt soha el nem hagyom, de ő nem elégedett meg igéretemmel, hanem meg kellett esküdnöm gyermekeim boldogságára, hogy a mit mondtam, meg is teszem. A nő pár nap mulva meghalt, a gyermek Dózia volt, kire én eleinte majdnem gyűlölettel tekintettem, mert léte által nekem oly iszonyatos csalódást és bánatot okozott, mi földúlta boldogságomat, megingatta a jóban hitemet és a tisztességben bizalmamat s néhány óra alatt a boldog asszonyból nagyon boldogtalan nő lett...

De később, midőn a kis Dóziát biztos emberekhez elhelyeztem s a gyermek növekedett, szép lett, mint a feslő bimbó és ha meglátogattam, szeretettel tárta felém apró karjait és mamának nevezett, megszerettem, s megtartottam szavamat, igéretemet mindaddig, mig ő el nem hagyott. Ez a történetünk nekem és Dóziának. Most talán megérti ön, hogy miért nem egyezhetem távozásába, s miért nem bizhatom sorsára én, ki megesküdtem, hogy sohasem hagyom el, még pedig gyermekeim boldogságára!

Midőn Hermance bevégzé történetét, a fiatal gróf lehorgasztott fejjel ült helyén, s a föltevések és következtetések után, mik hetek óta lelkében megérlelődtek, azon tünődött: igaz, való-e az, mit neki Esztheyné beszélt, vagy kigondolt történet egy másnak a leleplezésére, s midőn annak csodálkozó, kérdő szemét arczára tapadni érzé, bizonytalanul mondá:

--Ha így van, grófné, mint a hogy nekem most beszélte, úgy nem próbálok többé tanácsot adni. Tegyen belátása szerint, de nekem szerepem itt bevégződött. Teljesítettem, a mivel megbizott s miután tudja, hol van Dózia, rendelkezhetik vele, a mint jónak látja s a hogy jövőjére nézve legjobbnak tartja.

Hermance mindjobban meg volt lepetve e szavakon. Ő mást várt... Elismerést, méltánylását tettének, s Oroszlay oly különös hangon beszélt, mintha... mintha kételkednék szavaiban...

--Nem, nem, az lehetetlen,--folytatta eszmemenetét, s gondolataiba merülve fogott vele kezet, ki meghajtván magát, az ajtó felé haladt.

--De hát hol van Dózia tulajdonképpen?--kiáltott utána a grófné.

--Pozsonymegyében, Tornyoson, Holcsi Kálmán ügyvéd gyámleánya, Lamberth Klára birtokán,--viszonzá a gróf, azután lehullott utána az ajtó függönye és Hermance egyedül maradt...

X.

A pacsirták vígan énekeltek a levegőben, midőn Dózia az erkélyre lépett s élvezettel szívta be a reggel felséges, üde levegőjét.

Zamatos szellő érkezett a hegyekről s a falu tornyában vidám harang szólt, mely a híveket templomba hívta.

Dózia is ünneplő ruhájában készült a szentegyházba egyedül, mert csak kilencz óra volt, s Klára nem akarta elhagyni ágyát.

Dózia előbb körültekintett s szép arczocskáján folytatása látszott a természet mosolyának. Teljesen beillett ifjúságával, szépségével a viruló keretbe, hol már a tavasz bimbói kifakadtak, s minden viruló, üde volt, mint a milyen a kikelet fölébredésekor szokott lenni.

A templom csak néhány száz lépésnyire feküdt Klára házától, s ő lefutva az erkély lépcsőin, sietve indult ki a fehér útra, mely czéljához vezetett s melyet Tornyoson léte óta minden vasár--és ünnepnapon meg szokott járni. Oda rendesen a fehér poros úton ment, de vissza mindig a tó partját választá sétahelyül. Órákig elandalgott a kékes víz hullámait szemlélvén és olykor csolnakba ült s közel a parthoz ringatta magát a föltornyosuló, majd elsimuló habokon.

Hetek multak, mióta Tornyosra érkezett s nagyon bájosnak találta a falusi életet. Minden új és szép volt itt neki, ki városban növekedett s a tavaszt, nyarat és őszt néhány busongó fán és bokron láthatta, melyek hasonlón az ő életéhez, tengették a főváros nehéz, meleg levegőjében életüket.

Legfőbb vágya mindig a falunlétel volt, melynek bájait, előnyeit, szabadságát csak könyvekből és képzeletből ismerte, de szerette, rajongott érte, s végre elérte vágyainak netovábbját, falun volt és csodálta a felséges természetet, melyben mindenütt Isten képét látta...

A templomhoz vezető úton előre sietve, a földre szögezte szemét s mint már oly gyakran ama bizonyos nap óta, álmodozott.

Mit is mondott neki ama szép reggelen Oroszlay, kivel akkor beszélt először, s addig még soha nevét sem hallotta?

Hogy szereti. De hát hogy volt az lehetséges, oly hirtelen, minden előzmény nélkül, hasonlóan a kedves madárénekhez, mely váratlanul szólal meg a zöld levelek közül s hirdeti a tavaszt, a boldogságot és a szerelmet...

És ő sem késett a felelettel. Ki kellett mondania, a mit érzett. Kényszerítette valami addig nem érzett hatalom, mi erősebb volt akaratánál s úgy érezte, hogy szíve szétpattan, ha hallgat, de hisz csak látni kellett azt a szépséges ifjút, hogy szeressük, szeretetre, imádásra van ő teremtve.

Ilyen gondolatok között haladt előre, s szive megtelt áhítattal, ajka halk szerelmi dalt dúdolt s átszellemült arczczal lépett a templomba.

A mise elűzött fejéből minden földies érzést és gondolatot, egészen átadta magát a vallás szeretetének s midőn az elvégződött, megfrissülve, vidáman hagyta el az örök imádás szentegyházát és ment a kerülő útra, a tó partjára, hol fényesen sütött a nap a kékes hullámokra s ő megállva, élvezettel legeltette rajtok szemét, nem gyanítva, hogy már a templomból kilépte óta követi a távolban valaki, ki egyszerre váratlanul állt előtte.

--Jó reggelt,--mondá egy édes csengésű hang, melyet Dózia az első vallomás óta nem tudott feledni s pirulva viszonzá Jakab gróf üdvözletét, ki szerelemteljes pillantással függeszté arczára szemét.

--Jó reggelt,--rebegte halkan, elfogultságával küzdve Dózia, s arcza majd halvány, majd biborpiros lett s az ifjú észrevette, hogy hangja erősen reszket.

--Ily egyedül szokott templomba menni?--kérdé Jakab, mialatt tovább mentek.

--Klára lusta fölkelni s ritkán jön velem, de én megszoktam az intézetben a koránkelést, s minden vasárnap a misére megyek.

--Mikor hagyta el az intézetet?

--Másfél hónapja. Oh, az boldog nap volt rám nézve!--kiáltott föl örömmel s jókedvvel a leányka, mintha a pacsirta szólalt volna meg a levegőben.

--És boldognak érzi jelenleg magát?

--Nagyon! Azt hiszem falun születtem, mert a szabad természet az, melyet mindenekfölött szeretek.

--Nem tudja, hol született?

--Nem!--viszonzá lehorgasztott fejjel Dózia, s hangja egyszerre szomorúra változott, mi oly különös volt az eddigi, majdnem ujjongva kiejtett örömteljes szavak után.

--Nem emlékszik gyermekéveire?--kérdé, szemébe igyekezve nézni a gróf, kinek feszült érdeket fejezett ki hangja, miből Dózia eltalálta, hogy az ismeri történetét.

--Homályosan...

--Például tudja azt, hol volt, mielőtt az intézetbe ment, s hogy ki vitte oda?

--Azt tudom, hogy ki vezetett az intézetbe, de akkor csak hat éves voltam, s azelőtti emlékeim elmosódtak,--viszonzá szorongva a leányka és szép szemének egy bájos, kérő pillantása kifejezé azt az óhajtását, hogy ne folytassák a megkezdett beszédtárgyat.

És Oroszlay megérté őt. Bármennyire szeretett volna multjáról tudni, s talán összeegyeztetni azt, mit tőle hall, Hermance grófnő történetével, más térre vitte a beszédet, hisz különben is annyit szeretett volna neki mondani.

--Majdnem három hete, hogy találkoztunk pár órára Tornyoson, s néhány szót váltottunk, mi határozó volt egész életemre!--kezdé meleg, olvadékony hangon;--gondolt azóta arra, a mit mondtunk egymásnak?

Dózia fölveté hosszú pilláit, s bensőségteljes tekintettel függeszté szemét társára, ki visszatartott lélekzettel várta feleletét.

--Minden órában, minden perczben, de még ma is hihetetlen az előttem, a mit ön nekem mondott... Álomnak hittem és gyakran kételkedtem, hogy nem képzelődés-e az ön létezése, s láttam-e igazán alakját, és hallottam-e hangját, hisz az én egész életem álomhoz hasonlít.

Jakab megfogta kezét s lehajolt hozzá.