# Végzetes tévedés: Regény

## Part 7

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vegzetes-tevedes-regeny-33026/index.md

Dózia sokkal tapasztalatlanabb volt, és sokkal inkább gyermek, hogy tovább gondolt volna annál, mit Klárától hallott.

Mindehhez hozzájárult még az, hogy őt magát is nem egyszer foglalkoztatta az a kérdés: kije és mije ő pártfogónőjének, ki oly nagylelküen gondoskodik róla? És olykor halvány emlékek merültek föl benne a multból, mikre azonban csak homályosan emlékezett. Igen korán került Obrennéhez, s oly kicsi volt, hogy eleinte nem is részesült oktatásban. A szép fiatal nőt, ki oda vitte «mamának» kellett neveznie, de hogy ez nem volt anyja, azt többször értésére adta Obrenné, őt mindig hálára intve iránta, kinek gondoskodása nélkül valószínüleg el kellett volna vesznie.

Eleinte sokkal kisebb volt, mint hogy e figyelmeztetésekkel törődött volna. Később azonban lelki fejlődése hozta magával, hogy elmélkedni kezdett különös helyzetén. És különösen midőn Klára az intézetbe került, beszéltek arról gyakran együtt, ki mindjárt az első percztől pártfogásába és szeretetébe fogadta, s örömmel csatlakozott hozzá, hisz oly idegennek és elhagyatottnak érezte magát...

Igy jött köztük létre az egyesség, hogy ő bucsut mond a multnak és az intézetnek, s titkon elhagyja azt, ki eddig gondoskodott róla, de hogy kinek az ő létele teher, azt úgy Obrenné, mint Klára gyakran elmondták neki. Az előbbi talán meggondolatlanságból, az utóbbi érdekből, de egyforma hatással a tapasztalatlan leányra.

Nagy lelki megrázkódáson ment keresztül, míg el tudta magát a távozásra határozni, s még nagyobb próbáltatások vártak rá, midőn szökési szándéka fölfedeztetett, s őt Eszthey grófné magával vitte. Az ő egyénisége inkább türelmes, meleg, ragaszkodó tulajdonságokból állt, s egyszerre daczos-, titkolódzó--és engedetlennek kellett látszania, ha nem akarta föladni boldogságáról és függetlenségéről szőtt reményeit. Eleinte hallgatott, megtagadott minden fölvilágosítást, mert félt elárulni, hogy az ügyvéd lakásának a czíme zsebében van, hova neki menni kellett, s hogy semmi áron nem tud megválni ama tervtől, mivel Klára hosszú idő, hónapok óta kecsegteté. És midőn azt kérdé a grófnétól: nem maradhatnék-e itt? s az nemmel válaszolt: nem tett le ama reményről, hogy a következő napokban majd foganatosítja tervét, s fölkeresi az ügyvéd lakását, mely szándékát még jobban megerősíté Hermance tagadó válasza.

Klárának igaza van,--gondolta,--ennek a szép, jószivű asszonynak terhére vagyok, nem tud velem mit kezdeni, s örömöt szerzek neki távozásommal, és hálával gondol majd rám, hogy megszabadítottam terhétől.

Szomoruan követte Ernesztinét, és föllázadt büszkesége, hogy őt annak szomszédságában helyezték el, mint valami cselédet. Mint tudjuk, visszautasított annak részéről minden kérdést, s a kis lakatlan szoba láttára valóságos keserüséget érzett, visszagondolva Klára napfényes, vidám elbeszéléseire, hogyan fogják együtt tölteni az életet.

Tehát elhatározta, hogy megkisérli a szökést még az éjszaka folytán, vagy kora hajnalban, de le nem fekszik, és lesni, várni fogja a perczet, hol lehetséges lesz szobáját s a házat észrevétlenül elhagynia.

Neki akart indulni a sötét éjszakának. Különös bátorságot érzett, s élénk képzelődése kifesté a továbbiakat, hogy fogja fölkutatni az utczát és a házat, hol Holcsi ügyvéd lakik, ki várja őt, s meg volt győződve, hogy eljut czéljához.

És úgy is történt, a véletlen, a mi oly nagy szerepet játszik életünkben, neki is segédkezett. Elvezette őt vágyainak czéljához, s most nagyon boldog volt, mert a mit Klára igért, azt meg is tartotta, s az elébe tárt ragyogó jövőt megvalósulva látta...

Két napot töltöttek a falusi házban, midőn Holcsitól levél érkezett, melyben tudatta, hogy a következő reggel vendégekkel érkezik, kik a szomszéd eladó birtokot fogják megtekinteni.

Klára megelégedéssel vette ezt a hirt, s tudni látszott róla, míg Dózia valósággal megijedt az idegenek érkeztének gondolatára.

Ő még soha sem forgott emberek között. Kedélye gyermekes volt, lelke szüzies, s csak a veleszületett komolyság tette tapintatossá és helyzete ügyessé, mert bár hetek óta csak átmenetileg gondolt körülményeire, mind a mellett olykor szomoruságot érzett elhagyatottsága miatt.

Hogy kik voltak szülői, azt sohasem remélte megtudni, mert csupa idegenek közt élt, kik multjáról sem tudhattak, s az egyedüli Esztheyné grófné lehetett volna, ki talán ismerte származását, de vele nem remélt többé találkozni.

És pedig erre a gondolatra nem az vitte, hogy holléte örökre titokban maradhat előtte, hanem hogy az oly haragot érezhet iránta, mi őt örökre kitörölte emlékéből...

A következő napon szép üde tavaszi reggel volt, midőn a vendégek megérkeztek. Egyike azoknak, mikor az ember élvezettel szivja be a levegőt, s tüdejét mintegy tágulni érzi a tavaszi szellő fuvallatára.

Klára és Dózia a muszelin-függönyök mögül nézték az udvarra robogó fogatot, melyről három férfi ugrott le. Hogy Holcsit kivéve, kik voltak azok, nem tudták, s alakjukat csak egy pillanatig láthatták, azután eltüntek a lépcsőházban.

A hosszú, régi emeletes épület a kert közepén emelkedett. Körül volt véve virágtáblákkal; most azonban még nem nyujtottak azok szinpompát, mert a kertész csak pár nap előtt ültette ki a virágokat s azok többnyire fakadó bimbóban voltak.

A kert magas vasráccsal volt körülkerítve s mellette mint a katonák, egymás mellett magas jegenyefák nyultak föl beláthatatlan magasságban, mi százados régiségüket mutatta. A vasrácson kívül futott a fehér országut, azon túl virágos rét s még távolabb hullámzó tó, melynek kékes vizén csolnakok lebegtek.

A látóhatárt rengeteg erdő szegte be, melynek háta mögött nagy hegyek emelkedtek...

Megérkezve és elhagyva a fogatot, a három férfi megállt a lépcsőház küszöbén, s Holcsi a vidék szépségeire tette őket figyelmessé, mit azok igazi bámulattal szemléltek és Enyingi gróf többszörös fölkiáltással adott tetszésének őszinte kifejezését, míg Oroszlay néma maradt, de vonásai kifejezték elragadtatását.

--Ön igen szép vidéken lakik ügyvéd úr,--mondá Enyingi,--élvezet lehet itt a nyarat tölteni.

--Csakhogy, fájdalom, nekem kevés részem van az élvezetből, mert dolgaim kötve tartanak a fővároshoz s csak ünnepnapokon szoktam kijönni.

--De minden oly lakályosnak látszik, lehetetlen hogy a ház üresen álljon.

--Nincs is az elhagyatva. Gyámleányom lakik itt nyáron át teljes háztartással s jelenleg egy barátnője van nála.

Ha e perczben el nem lettek volna foglalva a társalgással s Jakabra pillantottak volna, lehetetlen, hogy észre ne vegyék annak arczán a halványságot, mely azt e szavakra borítá.

--E birtok,--folytatta Holcsi,--tulajdonképpen gyámleányomé, s kedvem volna hozzá megszerezni azt is, mit méltóságtoknak ajánlottam megvételre, mert az határos ezzel. Azonban azt hiszem, okszerübb csak felerészben tenni hozományát birtokba, s ez az oka, hogy nem reflektálok rá, holott igazán megéri az árát, a mit érte kérnek.

--Mikor tekinthetjük azt meg?--kérdé Oroszlay, csakhogy valamit mondjon, mert eddig némán hallgatta a társalgást.

--Csak egy kis reggelivel szolgálok, azután mehetünk,--viszonzá Holcsi, mialatt kitárta a mellékszoba ajtaját vendégei előtt, kik beléptek, mely helyiség egyszerüen, de jó izléssel volt butorozva.

Jakab gróf gyors pillantással tekintett körül, mintha valakit keresne, de a szoba üres volt s arczán csalódás látszott.

A nap teljes fényével sütött be az ablakon s vidámmá, nyájassá tette a helyiséget, melyből, hogy csak kis idő előtt távozhatott valaki, mutatta egy az ajtó közelében elejtett zsebkendő s egy a pamlagon felejtett női szalmakalap, mellette napernyő.

--Talán zavartuk a hölgyeket?--kérdé Enyingi, fölemelve a padlón heverő kendőt.

--Meglehet, hogy itt voltak és kiosontak, hallva az idegen hangokat,-- viszonzá mosolyogva az ügyvéd, kinek rendesen komor, savanyu arczához sehogysem illett a nevetés.

--Sajnálom, hogy elűztük őket ebből a nyájas szobából, mely valóságosan napsugárban fürdik.

--Mindjárt behivom őket, mert valószinüleg a közelben várnak reánk: kérem, uraim, menjünk reggelizni.

E szavak után Holcsi egy mellékajtóhoz sietett, fölnyitotta azt és midőn az ifjak átlépték a küszöböt, nemcsak terített asztalt találtak, de két fiatal hölgyet is, kiket udvariasan köszöntöttek s az ügyvéd bemutatta őket a leányoknak.

Klára bizonyos jártassággal fogadta a vendégeket, míg Dózia majdnem ügyetlennek látszott mellette s arczát biborpir önté el, mialatt Enyingi megnémulva a bámulattól, míg Jakab gróf élvezettel tekintett rájuk.

Hol vette magát itt ez a szépség?--gondolta Enyingi, s önkéntelenül barátjára pillantott és annak kifejezését látva, percz alatt tisztában volt a birtokvásárlással, mit eddig nem tudott megmagyarázni magának...

Asztalhoz ültek.

Egyszerű, polgárias kiállítással volt az megterítve. Hideg ételek, bor, sör, gyümölcs izletes elrendezéssel, s csak tányért váltani jött be olykor egy fehérkötényes és kisded fejkötős szobaleány, a házi ur maga kinálta s maga szolgálta ki vendégeit.

Közönyös tárgyakról folyt a társalgás és ha Enyingi már nem lett volna tisztában a dolgok állásával, fölvilágosítja őt Jakab gróf elfogultsága, kit soha sem látott oly tétovázónak, mint az étkezés alatt.

Alig evett valamit, keveset beszélt s legtöbbnyire Klárához intézte szavait, de komoly, mély tekintetű szemének pillantása gyakran elröpült Dóziához, ki hasonló elfogultsággal ült helyén s halvány arczának átlátszó bőrén kétfelől rózsaszin karikák égtek.

Enyingi bajusza alá rejté mosolyát s majdnem diadalmat érzett erre a fölfedezésre.

Ez a férfikülsőbe öltöztetett mimóza-virág, ki megközelíthetetlen volt eddig a nőknek, ki hagyta a legszebb hölgyeket sóvárogni maga után: most megtalálta azt, ki szivét elrabolta!

Ez olyan világfinak, mint Enyingi, páratlan fölfedezés volt. Egész belső része ujjongott az örömtől.

De mind e fölfedezések daczára elfogulatlanul evett és társalgott s igyekezett belevonni a beszédbe Dóziát, ki azonban egyhangú feleleteket adott s tündöklő szemeinek hosszú pilláit alig merte fölemelni.

De annál élénkebben társalgott Klára, ki fiatalsága daczára nagyon is jártasnak látszott a mulattatásban. Szemében volt valami macskaszerű ravaszság s Enyinginek föltünt az a gyakori gyors tekintet váltása, mit az gyámjával cserélt s mi rá, maga sem tudta mi okból, rossz hatást tett és valami titkos czélt, előre megbeszélt egyetértést vélt alatta rejleni.

A megtekintendő birtokról alig esett szó, s Klára csak egyszer tett arról említést, földicsérvén azt, a mennyire csak tudta, s e dicséret alatt kutató pillantást vetett Oroszlay grófra.

--Tulajdonképpen, gróf úr, melyikük szándékozik az eladó birtokot megvenni?--kérdé Enyingihez fordulva.

--A melyikünknek megnyeri a tetszését--viszonzá kitérve a kérdett.--A tulajdonképeni vevő én volnék, de lehet, hogy barátom tulajdona lesz az, ki szintén ilyen szándékkal foglalatoskodik.

--Így szomszédok lennénk,--mondá Klára, Jakabra szögezvén szemét.

--És én erre az esetre gyakran időznék nála, már csak a szomszédság kedvéért is,--válaszolt Enyingi, látva barátja szórakozottságát, ki folyton azon tünődött, ki ez a gyönyörű leány, kit Pármai Teodóziának hivnak s lehetne valamelyik főherczeg gyermeke.

Ez a titokszerüség kettős érdeket kölcsönzött neki s az oly fogékony kedélyek, mint az övé, párosulva azzal a csodálattal, mit iránta már első futó találkozásukkor érzett, nem tudnak szabadulni a hatás alól addig, míg valami bizonyosat nem tudnak.

Szerencsére a reggeli bevégződött s a fogat az ajtó előtt állt.

--Mehetünk,--mondá Holcsi, ki előtt mindaz, mi Enyingi figyelmét felkölté, teljesen észrevétlen maradt. Sem Dózia pirulására, sem Jakab gróf elfogultságára nem figyelt, csak egyetlen czél lebegett előtte, hogy a birtoknak gazdag vevőt találjon, melynek eladása rá volt bízva s nagyszerű nyereséggel kecsegteté.

--És bucsut veszünk,--mondá Oroszlay meghajtván magát a leányok előtt.--A birtok megtekintése után azonnal az indóházhoz hajtatunk.

--Ah! azt igazán sajnáljuk!--kiáltott föl Klára,--azonban ha gyámatyám megengedi, egy második kocsin mi is követjük. Dózia még nem látta a kastélyt belülről, melynek vörös fedele ide látszik, s belseje érdemes a megtekintésre.

--Ez pompás terv!--kiáltott föl önkéntelen megfeledkezéssel Dózia, kinek vidám, elfogulatlan hangját csak most először volt alkalmuk hallani az ifjaknak.

--Ha kedvük van, tehetik,--viszonzá Holcsi.--Mi előre megyünk s kiadom a rendeletet, hogy gyorsan fogjanak egy második kocsiba és utánunk jöhetnek.

Ez a terv, úgy látszott, az egész társaságnak megnyerte tetszését, mert Jakab gróf is egyszerre megélénkült és látható derült kedvben ült föl a fogatra Enyingi mellé, míg az ügyvéd a kocsis mellett foglalt helyet.

Haladás közben, mintegy hangulatot akarva gerjeszteni az ügyvéd, nem szünt meg vendégeit a vidék nagyszerű szépségére figyelmeztetni, kik gyönyörködve szemlélték a felséges erdő, mező és hegyek között váltakozó tájat.

A kastélyhoz érkezve, mely félórányira feküdt Holcsi birtokától s nagy kiterjedésű park vette körül, leugráltak a fogatról, s mindenekelőtt kívülről vették az épületet szemügyre. A ház régiségét mutatták a buja folyondárok, melyek hosszú évek során egészen befedték a falakat, s a sötétzöld, széles levelek közül különös ellentéttel emelkedett ki a vörös tető.

Az ablakok hosszúk és keskenyek voltak s mintegy belevágva látszottak lenni a folyondárokba, míg az ajtó--és ablakrámákat zöldes moha köríté.

--Régen nem lakik itt senki?--kérdé Enyingi.

--Néhány éve, hogy a kastély üresen áll. A tulajdonos meghalt, s az örökösök pört folytattak egymás ellen és addig a birtokot nem lehetett áruba bocsátani.

--Lássuk belül,--mondá Oroszlay, s miután már egy ott állongó öreg ember által fölnyittatott az épület főajtaja, mindhárman a szobába léptek, hol zárt, penészes levegő és szag fogadta őket, s nem a legjobb hatást tette, bár az ablak tábláinak fölnyitása által gyorsan enyhült az első benyomás, midőn a tavaszi balzsamos levegő és a nap fényes sugarai áraszták el az üres, tágas, elhagyatott termeket.

Oroszlay elől ment s Enyingi és az ügyvéd követték, sokkal gyorsabban, mint hogy beható megtekintés lehetséges lett volna, s ez feltünt Holcsinak, ki koronkint megállítá Jakab grófot s egyre-másra figyelmeztette.

Az pedig tettetett érdekkel hallgatta beszédét, míg gondolatai másutt kalandoztak, Dóziánál és már el volt határozva, hogy megveszi a birtokot, bármi lesz is az ára, s bármily állapotban legyenek a szobák.

Azért nem is sok figyelemre méltatta azokat, mi az ügyvédet láthatólag nyugtalanná tette, mert azt sejtette e közönyből, hogy az nem tetszik a grófnak, ki az utolsó teremben Enyingihez fordulva kérdé:

--Nos, hogy tetszik az épület és környéke? hisz tulajdonképpen te vagy a vevő.

--Addig nem itélhetek, míg a birtokot nem láttam,--viszonzá a kérdett, kinek csak most jutott eszébe, hogy mit határoztak Jakabbal az adás- vevésre nézve.

Az ügyvéd ismét megélénkült, mert annak vette Oroszlay közönyét, hogy ő csak mint jó barát szerepel Enyingi oldalán, s ezentul egész figyelmét arra fordítá.

--Természetesen, gróf úr,--mondta helyeslőleg Enyingi megjegyzésére.-- De meg vagyok győződve, hogy a földeket látva, el lesz ragadtatva azoktól.

--Csak azért kérdem,--mondá Jakab gróf,--mert arra az esetre, ha te nem volnál hajlandó a vételre, én megveszem azt... A vidéktől el vagyok ragadtatva, a kastélyt kevés erővel helyre lehet állítani, s mint tudod, az orvosok nekem folyton hegyi levegőt ajánlanak.

--Én nem állok utadban,--viszonzá Enyingi.--Az ügyvéd úr majd ajánl mást, nemde? Most pedig menjünk a kertbe...

Holcsi örömben úszott.

Midőn a ház egyik erkélyére léptek, hogy áttekintsék a park természetes szépségeit, mert a kertészet nem jöhetett számba, munkás kezek nem látszottak sehol. Enyingi az ügyvédhez fordulva kérdé:

--Engedje meg, ügyvéd úr, hogy megkérdezzem, miféle összeköttetésben áll kegyed azzal a két ifjú hölgygyel, kiket házában láttunk?

--Az egyik, Lamberth Klára, gyámleányom, kiről, árva lévén, én gondoskodom,--viszonzá láthatóan kellemetlenül érintve a kérdett.--A másiknak Pármai Teodózia a neve s gyámleányomnak barátnője, ki meghivta őt magához a nyári hónapokra.

Jakab gróf, bár kissé távolabb állva a beszélőktől, feszülten figyelt az ügyvéd szavaira.

--És hova megy ő az őszre, ha Lamberth kisasszony visszatér a városba?--kérdé Enyingi.--Hol van ő tulajdonképpen otthon?

--Azt nem tudom,--viszonzá kitérve az ügyvéd.--Klára az őszig nagykorusítva lesz s úgy hallottam tőle, hogy utazni megy és valószinű, hogy fiatal barátnőjét is magával viszi, kinek körülményeiről én semmit sem tudok.

--Ő valószinüleg szintén árva?

--Meglehet...--mondá gyorsan, majdnem kedvetlenül Holcsi, és tovább ment, mintha a további kérdezősködést ki akarná kerülni.

Majdnem egy egész órát vett igénybe a kastély környéke s a nagy kiterjedésű kert szemlélete, midőn a két fiatal hölgy megérkezett s a férfiakhoz csatlakozott.

Enyingi azonnal Klára mellé szegődött a park utjain, mintegy alkalmat akarva adni barátjának, hogy Dóziával maradjon, ki lesütött fővel haladt oldalánál.

--Emlékezik még kegyed, hogy egy pillanatig a fővárosban találkoztunk?--kérdé tőle Jakab, igyekezvén szemébe nézni.

--Emlékezem.

--És most azonnal megismert?

--Oh, igen!--viszonzá szép szemét fölvetve a leány, s egy pillanatig oly melegen, oly bensőségteljesen találkozott pillantásuk, mint az első látásnál.

Oroszlay elhalványodott e tekintetre. Oly mélyen hatott az rá, hogy szive hangosan dobogni kezdett.

--Gondolt azóta reám, úgy mint én kegyedre a napnak minden órájában?-- kérdé halkan.

--Számtalanszor!

--És örült viszontlátásomnak?

--Teljes szivemből.

--Köszönöm,--rebegte nagy fölindulással az ifjú s a gyors, váratlan, édes vallomásra szédülni érzé fejét.

Most, midőn a hallgatás jege meg volt törve, Dózia mosolyogva emelte rá szemét, de megdöbbent annak halványságától s nyugtalanul kérdé:

--Rosszul érzi magát?

--Egy ideges fájdalom czikázott át szivemen, a boldogságtól.

És igazat mondott. Rendesen békés csöndben, álmodozásban élő lénye csodálatos átalakuláson ment e perczek alatt keresztül. Dózia, mint álmainak édes alakja, már napok óta foglalkoztatá képzeletét, de most oly valamit érzett szivében, mi eddig ismeretlen volt előtte; fájdalmas boldogságot, szomorú előérzetet, sőt megfoghatatlan félelmet, mint ha szerelmét vész fenyegette volna... Honnét eredt, miből jött ez az ideges nyugtalanság? Maga sem tudta, csak az állt előtte tisztán, hogy ezt a gyermeket kimondhatatlanul szereti, örökre meg van büvölve általa, s legyen az bárki, nincs hatalom, mi elválaszsza tőle...

Ekkor utólérték őket a többiek és Holcsi nem is mozdult többé Jakab gróf oldala mellől, kivel később a birtokot tekintvén meg, tudatta annak árát, s bár Enyingi azt igen drágának találta, szóval megkötötték a szerződést s az ifjak úgy utaztak el, mintha igen jó munkát végeztek volna. Oroszlay most már mint a birtok tulajdonosa távozott a tornyosi indóházból, hogy másnap a fővárosban végezze a továbbiakat s az ügyvéd nagy megelégedésére meghatározták az órát, melyben ő azt a szerződés aláirása végett irodájában fölkeresi.

IX.

Hermance grófnő budoárjában ült és olvasott, midőn zajosan fölnyilt az ajtó s fiatal leányalak röpült be hozzá s térdre vetve magát előtte, átkarolta derekát s zajos örömmel mondá:

--Itt vagyok, kedves anyácskám! Már alig vártam, hogy hazajőjjek, jó dolgom volt, pompásan mulattam, de még is csak legjobb itthon!

Esztheyné melegen viszonzá az ölelést.

--Én is örülök jövetelednek, Veronika, nagyon nélkülöztelek távollétedben.

A leányka ledobta kalapját, levetette felöltőjét és nyulánk termetének karcsú szépségében állt anyja előtt, ki gyönyörködve szemlélte.

Nemes harmónia ömlött el e fiatal alakon, párosulva oly előkelőséggel, hogy nem tagadhatta volna el származását.

Termete középmagas, talán nagyon is karcsu, keze, lába apró, arcza nyiló rózsa majd vidámságban, majd komoly kifejezésben váltakozva s szép kék szemének kifejezése mutatta, hogy sokkal érettebb, gondolkozóbb koránál s sokkal szellemdusabb, mint rendesen a fiatal leányok lenni szoktak.

--Ülj mellém. Veronika és mondd el élményeidet: hogy mulattál? kik voltak Csetneken stb.,--kérdé maga mellé vonva leányát a grófné.

--Levélben már mindent megírtam, de különben talán Oroszlay is beszélt az ott történtekről?--mondá bizonyos feszültséggel hangjában Veronika s tekintete nyugtalan kérdéssel függött anyja arczán.

--Ő majdnem semmit sem beszélt az ottaniakról, sőt csodálkoztam, hogy oly rövid időt töltött Csetneken.

--Tudjuk, hogy nem kedveli a zajos mulatságokat,--mondá gyorsan, majdnem zavarral a leány,--ott pedig meglehetős élénken teltek a napok. Vadászat, játék, bál, szinházi előadás egymást váltották föl s néha már sok is volt az élvezetből.

--Nem történt köztetek semmi? Jakab kissé lehangoltnak látszott.

--Semmi!--viszonzá majdnem szomoruan a leányka.--Egyáltalában azt hiszem, ő nem sokat törődik velem.

--Én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,--mondá hévvel a grófné, mint a ki nem akar egy kedvencz eszméjétől megválni.--Jakab nem az az ember, ki valakivel játékot üzzön s föltett szándékát halogassa.

--Nem tartozik a kaczér férfiak közé és ő soha sem mutatott mást irántam, mint tiszteletet és barátságot.

--Ezt nem állíthatod. Veronika, mert ő határozottan bámulóid közé tartozott s minden alkalommal kitüntetett mások fölött. Igazad van, hogy nem kaczérkodik a nőkkel, sőt ellenszenvet mutat minden léhaság iránt és éppen azért nála többre kell venni mindazt, a mit mutat, mert azt okvetlen érzi is.

--Bár úgy volna!--sóhajtott föl Veronika.

--Úgy van, gyermekem, de soha sem láttam leányt, kinek kevesebb bizalma van önmaga iránt, mint neked. Mi kifogása lehetne Jakabnak ellened? Ha nősülni akar, magához méltóbb élettársat nem választhatna.

--Ha nősülni akar! De ő éppen úgy viseli magát, mint ha az szándékában sem volna. Sőt nem is gondolna házasságra. Közönyös a fiatal hölgyek iránt, s majdnem kerüli őket.

--Talán az éppen azért van, mert egy kötötte le figyelmét.

Veronika nem akarta észrevenni a czélzást, sőt arcza mutatta, hogy nem is ad annak hitelt, s elhagyva helyét, végig pillantott ruháján.

--Megyek átöltözni,--mondá válasz nélkül hagyva anyja szavait...-- Mikor volt itt Jakab?

--Néhány nap előtt... Ha megtudja, hogy megjöttél, talán még ma is látjuk őt.

E szavak után Veronika eltünt a damaszkfüggönyök ránczai között, melyek az ajtót boríták, s Hermance gondolkodva tekintett utána és egy önkéntelen sóhaj hagyta el ajkait. Ő napok óta várta Oroszlay gróf látogatását, s nyugtalan szivvel gondolt arra, hogy mily hirt fog az hozni Dóziáról, ha ismét eljön.

Béla majdnem naponként előhozta az éjszaka látott női alakot, de nem tudott meg róla semmit, s Bertalan gróf már elfelejtve az egész eseményt, soha sem beszélt arról. De Hermancenak amaz eszmelánczolatánál fogva, mely Dóziától elvezeté őt Holcsi ügyvédhez, többször megfordult eszében ama levél, melyet férje iróasztalán talált, melyből megtudta az ügyvéd lakását, s melynek irálya oly különös, titokszerűen volt tartva. Maga sem tudta hogyan és mi okból jutott eszébe, hogy az a levél Dóziával összefüggésben lehetne. De azután elvetette e gondolatot, mert nem volt annak alapja. Mind a mellett figyelemmel kisérte férjét, kit egy idő óta szórakozottnak, majdnem nyugtalannak talált, és szokatlanul sok időt töltött távol hazulról.

Hermance ama nők közé tartozott, kik áldott türelemmel nézik végig mindazt, mi jogaikban megrövidíti őket. Nyugodtan hallgatta férjének az erkölcsről, tisztességről mondott szentencziáit, holott tudta annak ledér életmódját, de soha sem éreztette vele, sőt a mások czélzásait is hallatlanná tette, mert hiszen a jó barátnők elegen vannak, hogy nyiltan vagy burkolt szavakban, titkos kárörömmel tudtára adják egymásnak azt, mi fájdalmat okozhat, s ama kalandokról, miket Eszthey Bertalan folytatott, az egész világ beszélt.