# Végzetes tévedés: Regény

## Part 6

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vegzetes-tevedes-regeny-33026/index.md

--A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban, azonban nemsokára.

E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.

--A többi magától fog jönni,--gondolá.--Ily bonyolódott dolgoknál a véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni fog megtudnom valamit.

És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.

És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem tudva, mit cselekszik.

A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.

Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:

--Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek. Szólj, ki vagy és mi a neved?

--Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél után?--kérdé határozott hangon a bérkocsistól.

--Lehet,--mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.

--Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.

--Gróf úr, én nem emlékezem.

--Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?

--Csak az egyiket,--mondá kedvetlenül a kocsis.

--Mi a neve?

--Azzal nem szolgálhatok.

--Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem, beszélni fogsz,--mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.

--Kérdezzen, gróf úr.

--Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?

--Egyik utcza sarkán... Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak tetszett, s alig számítottam díjazásra.

--És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.

--A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt forintot nyomott a kezembe.

--Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?

--Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem, hogy hollétét nem árulom el.

--És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre, azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét,-- mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf lakása felé...

Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle kérdést intézett hozzá.

Izgatottnak és szórakozottnak érzé magát, s majdnem kábult agygyal lépett a szobába, hol egyik székbe ereszkedve, lehunyta szemét és ábrándozott, mit gyakran tett, de most egészen más álmai voltak, mint rendesen.

Ő bár ritkán fordult meg Budapesten, mind a mellett kisded palotája volt a fővárosban, melyet évek előtt vett egy festőtől, ki tönkre ment s összes szép képeivel és értékes műkincseivel adta el a kisded palotát, melynek freskóval borított falait ő maga tarkítá be, s igen nehezen vált meg tőle.

A tágas, világos ateliert Jakab gróf könyvtárrá és dolgozó-szobává alakítá át, hol legtöbb idejét tölté, ha otthon volt, s most belépve oda, gondolatait akarta rendezni, melyek hasonlítottak a lázas képzelődéshez, s folytonos izgatottságban tartották agyát és szívét.

--Meg vagyok babonázva?--kiáltott föl indulatosan, midőn órákig tartott ez az állapot, melyből nem birta magát kiragadni, s fölugrott helyéről és föl és alá járt a nagyterem szőnyegén... Vére oly sebesen keringett, hogy szíve dobogását hallani vélte, s keze és feje forró volt, szemét lángolni érzé.

De végre férfias akarattal győzte le ezt a beteg, ideges gyöngeséget. Ablakához állt és nézte az utcza nyüzsgő életét, mi, látva a mások jövését-menését, saját tehetetlen képzelgését juttatta eszébe, majdnem szégyenlette lelki állapotát, s el akarta magával hitetni, hogy Eszthey grófnéhoz kell mennie, hírül vinni, amit Holcsi ügyvédnél látott és tapasztalt.

De azután elbátortalanodva gondolt a tervezett látogatásra, érezve, hogy a mit Esztheyné rábizott, az most már az ő ügye is lett, mert minden áron tudni akarta, ki az a csodaszép fiatal leány, kit Pármai Teodóziának hivnak s ki a grófnét oly nagyon érdekli.

Egy ideig még tünődött ama kérdés fölött, mitévő legyen a jövőben, de az, hogy elmegy az ügyvéd birtokára, hol Dóziával megismerkedhetik, tisztán állt előtte.--Viszek magammal egy barátot, ki a birtok vevője gyanánt fog szerepelni, sőt ha kell, meg is veszem a birtokot, csakhogy közelében lehessek annak a bájos gyermeknek, ki oly hatást tett reám, minőre az életben nem emlékszem...

Szeretett volna Hermance grófnőtől minél több részletet hallani róla, s megdöbbenéssel gondolt ama lehetőségre, mi annak elbeszélésekor támadt agyában, s mi akkor közönyösen hagyta. Esztheyné megbizta őt egy kényes titokkal, mit sem férjének, sem fiának nem volt bátorsága megmondani, s szorongattatásában őt választá közvetitőül. Ez volt a hatás, mit akkor érzett, most azonban más szinben látta a dolgokat, s ez a lehetőség leverte és mélyen szomorítá. Szeretett volna bizonyosat tudni és mégis félt tőle, de mindamellett vette kalapját, s midőn már alkonyodni kezdett, elhagyta lakását és gyalog, lassan ballagva, még mindig gondolatokba mélyedve ment Hermance grófnő palotája felé, kiről tudta, hogy abban az időben otthon szokott lenni és őt kétségkívül fogadja...

VII.

Midőn bejelentetvén magát, a terembe lépett, Hermancet a pamlagon ülve, levélolvasással elfoglalva, találta, kinek szemében könnyeket látott, s ki némán intett, hogy foglaljon helyet közelében.

--Már harmadszor olvasom át e levelet,--mondá szomorú, fátyolozott hangon.--Dóziától jött az, félóra előtt kaptam, s úgy látom, ő nem hagyta el a fővárost, de nem akar visszatérni hozzám. Ime, olvassa el ön is tudósítását.

Jakab átvette a levelet, s bár határozott fölvilágosítást adhatott volna a leányka hollétéről, hallgatott és olvasni kezdte a levelet, mialatt a grófné kérdőleg függeszté rá szemét.

Mélyen tisztelt grófné!

Tudva, hogy haraggal, talán megvetéssel gondol reám, félve intézem méltóságodhoz e sorokat, hogy bocsánatát kérjem, s tudassam, mi volt az oka, hogy oly háládatlanul hagytam el házát, hol nekem ideiglenes maradást lett volna kegyes nyujtani.

Talán látta rajtam, hogy örömmel maradtam volna közelében; de azt mondta, az lehetetlen, e szerint gyanítám, hogy újra egy Obrenné-féle intézethez hasonló helyre kell mennem, hol újra kezdődik mindaz, mi ott nekem már tarthatatlan és kiállhatatlan volt és sem korom-, sem lelkiállapotomhoz nem való!

Fogalmam sincs róla, ki vagyok, de Obrenné sejtette velem, hogy a grófné kegyeiből élek s ezért hálával tartozom... De hogy miért gondoskodik rólam s miféle összeköttetés fűz bennünket egymáshoz, azt nem tudom s Obrenné állítása szerint nem is fogom soha megtudni.

Ez a tudat volt az oka, hogy nem kivántam továbbá jóságát igénybe venni és megragadtam az alkalmat, mely kinálkozott arra, hogy megszabadítsam grófnét attól a tehertől, mely lételem által súlyosodott reá.

Hogy hol vagyok, kinél, mit cselekszem a jövőben, azzal nem kivánom untatni, levelem czélja csupán az, hogy megköszönjem irántam tanúsított jóságát és meggyőzzem, miként nem hálátlanság, hanem az önérzet vitt arra a lépésre, melyet elkövettem, s melyet reménylem, nem fogok megbánni soha!

Felejtse el a szegény kis Dóziát, ki mindig hálásan fog gondolni méltóságodra, mint nemesszívü jóltevőjére, s örökre hálás híve marad

Dózia.

--Ez szép, okos és következetes levél,--mondá Oroszlay gróf.

--Azt találja? Én az ellenkezőt hiszem, s meg vagyok győződve, hogy Dózia ezt a mások befolyása alatt írta, mert az irály oly határozott és hideg, hogy ő bájos, gyermekes lényével ezt nem írta volna.

--Grófné nem ismeri föl e sorokban védencze egyéniségét?--kérdé bizonyos mohósággal a gróf.

--Távolról sem! Dózia kissé makacs, de bájos, gyermekes, melegszívü teremtés, ki ily hideg, kimért, hivatalos levelet nem tudott volna írni.

--És mégis oly váratlanul, szó nélkül hagyta el a grófnét, mintha szabadulni akart volna.

--Valaki rossz befolyást gyakorolt rá, s ő még annyira tapasztalatlan, hogy fogalma sincs arról, mit követett el, s mily fájdalmat okoz nekem.

--És grófné valóban fájlalja távozását, kinek úgy ítélem meg a helyzetből, teher lehetett ittléte?

--Egyénileg nem volt az, sőt legjobban szerettem volna őt magamhoz venni, együtt nevelni Veronikával, s örülni fejlődésének, szépségének, mert oly bájos, kedves gyermek ő! A fénykép, melyet látott, távolról sem közelíti meg az eredetit.

Jakab gróf ezt igen jól tudta, s tekintete újra álmodozásba merült, mert maga elé képzelte az arczot és alakot, melyet pár perczig látott csak, de teljesen megbüvölte őt...

--És az lehetetlen most?--kérdé érdekkel.

--Teljesen lehetetlen! De ez nem maradhat így; neki vissza kell térni hozzám és reménylem, meg is fogja tenni.

--Ez a levél nagyon erős elhatározásra vall.

--Ismétlem, nem ő fogalmazta, tollába mondták! De ki? Hol van, miféle emberek közé került, ezt kell kitudnom, különben megőrülök a bizonytalanságtól és félelemtől.

Oroszlay talán az életben most először küzdött az őszinteség és titkolódzás kérdésével. Kinek tegyen szolgálatot? Tudassa-e Esztheynével, hogy föltalálta Dóziát, az általa oly lázas hévvel keresett leányt, vagy annak óhajtása szerint cselekedjék, ki titokban akarja tartani hollétét, s talán boldogtalan lenne, ha ő árulója volna hollétének.

De tünődése csak pár perczig tartott. Meggyőződése azt mondta neki, hogy jobb, ha egyelőre elhallgatja Dózia hollétét, s ő fogja a körülötte történteket figyelemmel kisérni mindaddig, míg az időt elérkezettnek látja, hogy fölfedezze tapasztalatait.

Mialatt e gondolatokkal tépődött, a grófné csodálkozva függeszté rá szemét és feszülten kérdé:

--Min gondolkozik, Jakab? Hozott valami hírt Dóziáról?

A kérdett megsimítá homlokát, mintegy föl akarva magát ébreszteni álmodozásából és tünődéséből, s gyorsan mondá:

--Semmi lényegest grófné, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Béla is kutatja Dózia hol--és kilétét, s tudni kivántam, megbizta-e őt is kegyed azzal?

--Ellenkezőleg!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Mint önnek mondtam, sem vele, sem férjemmel nem akarom közölni Dózia létezését, s annál kevésbé az általuk látott leány kilétét... Beszéltünk az éjszakai eseményről tegnap az ön jelenlétében, de más alkalommal nem volt arról szó, s Béla valószinűleg azért foglalkozik vele, mert nincs más dolga, s érdekesnek találja az éjjeli tüneményt.

--Azt mondta nekem, hogy megtalálta a bérkocsit, melybe a leányt beszállni látta.

--Így azt is megtudta, hova vitte az őt?--kérdé élénk aggodalommal Hermance.

--Nem! A kocsis nem adott neki semmiféle fölvilágosítást.

--Csodálatos! De hála Istennek, hogy ő nem tudott meg semmit,--mondá látható megkönnyebbüléssel Esztheyné.

--Egy kérdést intézek önhöz, grófné, mi talán szerénytelennek látszik, de nem abból ered s a felelet megtagadása tetszésétől függ,--mondá azzal a kedves bájjal Jakab gróf, mi lényét oly ellenállhatatlanná tette.--Nagy baj következnék abból, ha Bertalan megtudná Dózia létezését?

Egy pillanatnyi csönd következett, mialatt Hermancenak arczát láng borítá s láthatólag habozott a felelettel.

--Szeretnék önnek felelni és nem tudom, hogyan részletezzem azt, mi mélységes titok, s mit kegyed következtet nehéz helyzetemről.--Nem beszélhetek, s csak annyit mondok, hogy képzeljen oly helyzetet, hol két ember a legszorosabb összeköttetésben él, szeretik, becsülik egymást, biznak egymásban, igaznak, őszintének tartják kölcsönös szavaikat, tetteiket... És egyszerre pirulva kell egymás szemébe nézniök, mert... mert...

--Elég, grófné!--kiáltott föl majdnem megrettenve Jakab, s arcza a szokottnál is halványabb színü lett.--Helytelen volt kérdésem és bocsánatot kérek érte; de újra biztosítom, hogy föltétlenül bizhatik bennem, ki reméli, hogy nemcsak hiven, de ügyesen fog eljárni megbizásában.

--Köszönöm,--viszonzá még mindig biborszinnel arczán Hermance, s oly fölindult volt, hogy midőn vendégét készülni látta a távozásra, egyetlen szóval sem tartóztatá, s néma kézszorítással váltak meg és Oroszlay majdnem leverten hagyta el a palotát.

Az alkony homálya sötét éjszakára kezdett válni, midőn kilépett a kapun, melynek belseje már meg volt világítva, s a portás a palota előtt jobbról-balról álló lámpákat gyujtogatta.

Jakab gróf nem tudván kiszámítani, mennyi időt töltött a grófnénál, óráját húzta elő, s rápillantva látta, hogy hét óra múlt, ebéd ideje van és ment a kaszinóba.

Utja közben egy jó barátjával, Enyingi Loránd gróffal találkozott, kit ő még Csetneken hagyott a vadászó társaságban, s csodálkozva látta a fővárosban létét.

--Vége a vadászatnak,--mondá az, Jakab kérdő pillantására válaszolva.--Mindenki elment, s holnap érkezik Veronika grófnő, ki távozásod után, azt hiszem, nagyon rosszul mulatott.

--Ez csak képzelődés!

--Miért is tüntél el oly gyorsan?--kérdé nevetve Enyingi,--tudván, hogy vérző szívet hagysz magad után.

--Feljösz a kaszinóba?--kérdé egykedvüen Jakab gróf, válasz nélkül hagyván barátja szavait.

--Természetesen, ebédelni szándékozom.

És együtt mentek az ebédlő terembe, hol egy és ugyanazon asztalhoz ülve, megrendelték ebédjüket.

--Mi ujság a fővárosban?--kérdé Enyingi gróf.

--Budapest ujságjait nem tudom és tudod, hogy soha nem is törődtem azokkal.

--Még mindig álmodozással töltöd az időt? Az igazat megvallva, azt hittem, valamely szerelmi kaland szólított el Csetnekről.

--Csalódtál, mint a hogy találgatásainkban rendesen csalódni szoktunk.

--Ki-ki a maga szokása szerint...--mondá Enyingi, élvezettel hajtva le a gyöngyöző pezsgőt.--Én például másért nem hagytam volna el oly kedves helyet, mint Csetnek, hol minden megtörténik arra, hogy az ember jól érezze magát.

--Ennek nem mondok ellent, de nekem nagyon is sok volt az élvezetből... Belefáradtam.

--Mint rendesen, ha a hölgyek nagyon kitüntetnek, de hisz mindenütt rajonganak érted!

--Arról nem tudok.

--Szép a szerénység, de a túlszerénység hiba!

--Én nem érzem találva magam, azonban beszéljünk másról. Hajlandó volnál egy szivességet tenni nekem?

--A legnagyobb örömmel.

--Birtokot akarok vásárolni, s szeretném, ha eljönnél velem, midőn azt megtekintem.

--Szivesen, de nem értek hozzá és bámulatba ejt, hogy te, ki uradalmakkal birsz, birtokot akarsz venni. Hol?

--Egy szép vidéken, hol erdők vannak. Az én birtokaim mind az Alföldön feküsznek, s nyáron élvezhetetlenek.

--Tehát falun akarsz lakni?--kérdé csodálkozva Enyingi, ki sohasem volt tisztában Jakabbal, s minden tettében valami különöst vagy titokszerüt látott.

--Azt még nem határoztam el, hogy mit fogok tenni, de változtatni akarok életmódomon, s meglehet egészen falura megyek.

--Álmodni a magányban! Hisz itt sem teszel mást,--mondá mosolyogva Enyingi.

--Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom!

--Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát.

--Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű ébredést okoz.

--Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet, s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk minden vésznek.

--Miért mondod ezeket nekem?

--Mert szeretlek és féltelek.

Jakab elmosolyodott.

--Mindenki ugy ítél, a hogy érez,--mondá enyelegve,--s nemde, ha az élet élvezeteiben usznám, s a nagy többséghez hasonlóan fecsérelném el napjaimat, erőmet, ifjuságomat, nem jutna eszedbe aggódni miattam?

--Az volna a természetes.

--Szerinted! Én az ellenkezőt hiszem és légy nyugodt, ha éltem nem úgy alakul, mint én remélem, el fogom viselni tudni, a mi reám méretett.

--De életmódod természetlen... Járatlan utakon jársz és eltévelyedel.

--Hol van az megírva, hogy útjaim járatlanok? Szerintem az a helyes nyom, melyet hajlamaimnál fogva követek.

--Meg kellene nősülnöd! Állásodban az kötelességed volna.

--Félek boldogtalanná tenni egy fiatal teremtést, ki hozzád hasonlóan gondolkoznék.

--Mily hévvel véded álláspontodat,--kiáltott föl rossz kedvvel Enyingi.--Látom, hogy hasztalan beszélek, azért térjünk a birtokvételre. Mikor akarod, hogy menjünk.

--Pár nap mulva. Tehát jösz velem?

--Erről előre biztos lehettél. Vagy kételkedtél bennem?

--Nem, de még egy kérésem volna hozzád.

--Rendelkezésedre állok mindenben.

--Bizonyos okokból neked kell szerepelni mint vevőnek! Hogy miért kérlek erre, azt később majd megmondom.

Enyingi meglepetve tekintett rá, ily különös titkolódzónak még sohasem látta, bár az igen ritkán nyilatkozott meg előtte, ki pedig majdnem legjobb barátja volt.

--Ma csupa rejtély vagy,--mondá elmosolyodva.

--Számíthatok reád?

--Feltétlenül mindenben.

--Köszönöm... Írni fogok, s tudatom veled az indulás napját.

--És angolországi utad most elmarad?

--Egyelőre. Előbb megtekintjük a birtokot.

--De ha csakugyan mint vevő fogsz fellépni, úgy majd mégis kisül az illetők előtt, ki a birtok vásárlója,--mondá Enyingi, ki különben is kiváncsi természetű volt, s ez a szerinte különös dolog nagyon érdekelte.

--Természetesen, csak kezdetben nem akarok mint vevő szerepelni.

--Félsz, hogy nagyobb lesz az ár neked, mint másnak volna?

--Arra nem is gondoltam, más okaim vannak arra, hogy te szerepelj a birtokvételnél és kérlek, ne szólj utazásunkról senkinek.

--Hallgatni fogok róla,--viszonzá Enyingi, kinek kiváncsisága a legmagasabb fokig föl volt csigázva.

Ekkor elvégezvén az étkezést, elhagyták az ebédlőt, s a külső termekben ismerőseik közé vegyültek, de Oroszlay csak rövid ideig maradt, s bizonyos elégültséggel távozott a kaszinóból, tudván, hogy egy lépéssel közelebb jutott Dózia láthatásához.

Hogy mi czélja van neki e találkozással, arra nem gondolt. Sokkal nagyobb idealista volt, mint hogy számításokba vagy következtetésekbe bocsátkozzék. Egész élete oly harmonikusan folyt le eddig, hogy sohasem készített előre terveket. Minek? Hisz soha egyetlen akadályra sem talált, s a mire vágyott, azt rendesen minden nehézség nélkül el is érte.

És még sem érzett unalmat, mint az a hozzá hasonló egyéneknél történni szokott; mert belvilága oly gazdag volt, hogy betölté minden idejét, s a lét kedves volt neki a nélkül, hogy az élet valódi boldogságát--a szerelmet élvezte volna...

Vidáman és elégedetten érkezett haza. Teljesen elfelejté azt a kellemetlen hatást, mivel az Eszthey-palotából távozott. Nem is gondolt többé az ott folytatott párbeszédre. Nem törte fejét azon a rejtélyen, mely miatt Hermance grófnőt pirulni látta...

Alvószobájába érve, kinyitotta ablakát, s élvezettel szívta be a tavaszi balzsamos levegőt, mely idegeit átjárta. Mélázva nézte az égen felkelő, későn érkező, s a fellegekből kibontakozó holdat.

A természet fakadóban volt, s az ő szive is a bimbóból kifejlődő virághoz hasonlitott. Eddig szunnyadt, most közelgett rá nézve az ébredés ideje, s ajka többször önkénytelen suttogá: Dózia, Dózia!

És végre ágyára dőlve elszunnyadt, hogy álmodjék tovább a tavaszról és szerelemről, s teljesen erőt vett rajta egy bájos álom, mi a jövő boldogságában ringatá.

VIII.

--Ah, Klára, mily boldog vagyok!--kiáltott föl ismét és ismét Dózia ama két nap folytán mióta megérkeztek Tornyosra, Lamberth Klára birtokára.

Klára ilyenkor mosolyogva nézett rá, s azután szép arczocskájának állát kezébe vette és jobbról-balról megcsókolta. Egyáltalában oly kedves, előzékeny volt Dóziához, úgy az ügyvéd, mint gyámleánya, hogy az teljes szívből igazat mondott, midőn azt állítá, hogy boldognak érzi magát.

A két leány szobája nagy kertre nyilt, melyet ugyan nem lehetett volna «a park» pompás nevével fölruházni, de téres, virágdús és árnyékos volt, s elég helylyel bírt, hogy Dózia egész nap futkoshasson benne, s élvezze a szabad mozgást, melytől emlékezete óta el volt zárva.

Szobáját majdnem egész nap meleg, fényes sugarak áraszták el, mi most a tavasz kezdetén még kellemes volt. A fehér muszelin-függönyök, s fehér fából készült ágy és butorok kedves, szüzies hatást tettek a belépőre. Egy nyitott szekrényen könyvek feküdtek, a falakon napsütötte tájképek, melyek szelid nyári délutánt, arató ünnepet, pusztai jeleneteket ábrázoltak, s Dózia szemei, úgy a könyveken, mint a képeken és vidám, fehér butorzaton koronként meleg, hálás, bensőségteljes pillantással nyugodtak.

Reményteljesen tekintett a jövőbe, hisz ha tizenhét évesek vagyunk, az oly szépnek látszik, a nélkül, hogy határozott formába tudnánk önteni, a mit várunk az élettől. És Dózia nem készitett terveket, hisz máris oly igézően alakult a sorsa, hogy csak azért imádkozott mindennap, miként sohase változzék meg a jelenlegi élete...

A két leány a napnak legnagyobb részét együtt tölté. Klára társalkodónője kisérte őket Tornyosra, s bár továbbra is a házban maradt, nagyon alantas szerepet játszott, s csak akkor vett részt társaságukban, ha erre föl lett szólítva.

Egyáltalán Lamberth kisasszony, daczára fiatalságának, nagyon önálló természettel bírt. Mint barátnőjének mondá, kora árvaságában megszokta a gondoskodást önmagáról és körülményeiről, s tudva, hogy saját birtokán van, jött-ment, rendelkezett és parancsolt, s gyámatyjához való viszonya is egészen különös volt, majdnem úgy látszott, hogy ő parancsol az öreg úrnak.

Dózia ezt bár észrevette, nem gondolkozott rajta. Neki sohasem lévén alkalma a gyermek, szülők vagy gyámok egymáshoz való viszonyát tanulmányozni, nem tudta megitélni, miféle viszony szokott azok között lenni, s ő maga örömmel vetette alá magát Klára akaratának, annál is inkább, mert mint mondtuk, az nagyon jó, barátságos, előzékeny volt iránta. Arra, hogy miért karolta őt föl, miért beszélte rá az intézet titkos elhagyására, sohasem gondolt. Természetesnek tartá, hogy az nem akart egyedül lenni, ki már az intézetben biztosítá őt, hogy soha sem érzett oly vonzalmat emberi lényhez, mint hozzá, s boldog volna, ha együtt tölthetnék életüket.

Ezzel és több ilyféle rábeszéléssel sikerült Klárának őt odáig vinni, hogy az intézetet titkon hagyja el, s menjen az ügyvéd lakására, míg ő, nehogy Obrennében gyanút keltsen, pár napig még ott marad, s azután követni fogja. Arról, hogy gyámatyja részéről jól fogadtatik, biztosította, s azzal az eréllyel, mely sajátja volt, ostromolta a leánykát, ki végre engedett kérésének.

Elébe tárta, hogy sem neki, sem annak senkije sincs a kerek földön. Hogy Obrenné mondta neki, miként pártfogónője kegyelméből nevelteti, s valószínüleg örülne, ha megszabadulna tőle. És végre, mi vár rá a jövőben, ha az intézetet elhagyja? Nevelőnő vagy társalgónő lesz, míg nála testvéri szeretetre talál, fényes élet vár rá. Együtt utaznak, együtt élvezik az életet, mert ő elég gazdag, hogy mindent megengedhessen magának, mi élvezetet és örömet szerezhet mindkettőjüknek.