# Vadon virágai ## Part 8 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vadon-viragai-55632/index.md Az is volt. Megvénhedett a vétkezésben s a bűnhöz hozzászokott, mint más a kenyérevéshez. Éjszaka volt és sötét. Ismét a sűrű bozóton kellett keresztültörniök, melynek tövises tömkelegében kisértetien-fehér csillámmal villogott néhol elő a veres bükkfa, s mint elszórt phosphorcsillagok a szent János-bogarak. Az ifju hagyta magát vezetni az öregtől, ki mikor néha hátratekintett, szemei vörös fényben villogtak, mint a farkaséi. Végre a rejtett lakhoz értek. Iván paripája víg nyerítéssel fogadta gazdáját, s a két eb nyugodtan feküdt az ajtóban, egymásra hajtva fejeiket. – Öreg, szólt a férfi, köszönöm, hogy testvéremhez elvezettél, most vezess el annak gyilkosához. A vén ördög arczát nem lehete látni a sötétben, de lehete hallani szívbántó kaczaját, mely a rengeteg madarait fölverte álmaikból. – Maradt-e még otthon testvéred, szép öcsém? mert attól tartok, hogy ha ily késő éjszaka indulsz el a vadonban, holnap meg az fogja tőlem követelni, hogy hová tettelek? pedig a hollók egyenek meg, ha híttalak akármelyiteket is; maradj nálam holnapig, hisz ismered vendégszeretetem, – no, ne tétovázz, megbántanád rokoni érzelmeimet, ha itt nem maradnál. Az ifju azon reményben, hogy ez átkos titoknak nyomára jövend, elfogadta a gúnyos ajánlatot, s betért az öreggel együtt a házba; nem vette észre, hogy beléptükkor már a farkasok lánczra voltak kötve, hogy valakinek még kell lakni a rossz lelken kívül a házban; azon gyűrű, melyet testvére ujjáról lehúzott, keblébe volt rejtve, az nyomta nagyon szívét, azon gondolkozott. Az öreg magukra zárta az ajtót, azután betért a tornáczba, egy szurokléczet meggyujtva, azt az ifju kezébe adta, s azzal egy mellékajtót megnyitva, őt egy oldalszobába átküldé. Itt lesz hálótermed, mondá neki bájos nyájassággal, s az ifjut bámulásával együtt magára hagyta. Körültekinte… úgy tetszék, mintha tündérkertbe lépett volna: a falak zöld ágakkal voltak befedve, miken még érzett a friss esőcseppek illatja; a föld friss fűvel és ezerjó virágokkal volt behintve; fehér tányérokban, kéklő nefelejtskoszorúk között, illatos virágbokréták pompáztak, miknek szirmain aranyzöld szárnyú bogárkák pihentek; egy szegletben vadrózsa-levelekből vetett ágyon egy nagy fehér kandur nyújtózkodott, olykor tréfásan enyelgve egy mellette pihenő gerliczével, mely le-leszállt a kandur fejére, s szeliden csapkodta a hentergő játéktársat piros szárnyaival, oly szelid volt mind a kettő. A szoba mélyiben égszin menyezetű ágy volt felvetve, melynek tetejéről szomorufűzágak csüngtek alá, s a vadborostyán virágtalan indái, mik zöld himzetekként bonyolultak a leeregetett fehér habzó ágyszőnyegek redőibe. A boltozatról olajmécses függött alá, mely rózsaszinű üvegharanggal volt lefedve. Az ifju nem birta eszméit összeegyeztetni. Érzé, hogy nem álmodik, s meg nem foghatá, mint lehet ily egyszerűen bájos rejteke az undorító külsejű háznak s az ördöggel egy idős házi gazdának. Helyet keresett, hová a kezében levő szurokfáklyát letehesse, s miután azt sehova sem tűzhette le, kioltá, s az egész szobán csak az éji mécses önte szét könnyű rózsaszín félhomályt. Oda ment a menyezetes ágyhoz. Azt hitte, hogy az az övé. A mezei virágok lélekaltató illatától részeg volt a levegő, s a gerle turbékolni kezdett… Félresimítá az ágy függönyeit… minden vére szivéhez szaladt, szemei elveszték látásukat, lélekzete elállt… Egy alvó hölgy feküdt ott fehér vánkosai között; gyönyörű fehér pongyola habzotta körül bájos termetét, el-elárulva a gömbölyű vállakat, a hattyu-kart, és a szeliden, galambian lihegő kebelt. Arczán könnyű szinezetben olvadt szét az álom gyöngéd pirja, s félig nyilt korallajkai virág-illatot szíttak be, ambrát leheltek vissza, könnyeden lebegtetve a szabadon hullámzó fekete hajzat selymét. Az ifju nem érze vért ereiben, hanem lángokat; most tudá meg, hol lakik az ember lelke – a szívben. Csak szivében érze életet, – örök életet. E lángoló érzések közül egy valami magyarázhatlan homályos sejtelem iparkodott felküzdeni magát, hideg, óvó érintéssel nyulva a tomboló szívhez, intő, tartóztató, mint az őrangyal keze, el-elmerülve az indulatok lávájában, majd ismét felnyujtva intő kezét, alig láthatóan, alig érezhetően. – Vissza! kiálta szétcsapva maga körül az ifju, mintegy eltépve a varázst, mely lelkét meglánczolá, – el, el innét, kiálta, forró homlokára tapasztva kezeit, ki a szabadba! s a függönyöket összerántá és visszafordult és öklét kitörni készülő szívére feszíté. Kulcsnyikorgás hallatszott az ajtóban… A gonosz lélek rájok zárta az ajtót. – Oh! kiálta elszédülve az ifju, s eszeveszetten rogyott térdeire. V. Gyönyörű hely az Isten háza; malasztos, vigasztalást termő hely! Ide jön a kesergő, a kinek szíve beteg és meggyógyítja szivét, megvidul. Ide jön a tévelygő, a vétkek embere, s megtisztul, megtér, szent lesz belőle. Ide jön az üldözött, az oltár küszöbére lép és az oltár megvédelmezi őt. Mikor az ember a világba jő, mikor születik, elhozzák őt az Úrnak házába és az Isten szava áldást mond a született életére, talán egyetlent, mely őt a sírig elkiséri. S midőn a szívnek kinyílnak virágai, mikor megjön a szív tavasza, a szerelem: itt szenteli meg azt a szeretet istene áldás lehelletével, hogy miután a paradicsomból kiüzetett az ember, szívében viselhesse a paradicsomot. Ki nem apadó forrás az Isten áldása; meríthet belőle gazdag és szegény, de az ember iszapot hány bele, hogy más ne meríthessen belőle; vagy mérges epéjét önti közé, hogy a ki iszik abból, meghaljon tőle. * * * Az orgona ezüst fuvolahangjai szétrezgének; az Isten szolgája, az áldozó, megszólalt, magasztos, ünnepélyes hangon: – Szereted-e e szűzet, kinek kezét fogod? Az ifju nemes, büszke tekintettel mondá: Szeretem. Hangja tiszta volt és nem reszketett. – Szereted-e e férfit, kinek kezét fogod? kérdé az áldozó. A hölgy szemérmes epedéssel emelé föl félig szemeit a mellette térdelő ifju szemeihez s felelé: Szeretem. Hangján érzeni lehetett a melegséget, melylyel kimondatott. – Úgy áldjon meg benneteket az áldások Istene! A népség körültük sírt örömében; hátuk mögött egy vén kopasz ember kaczagott boszújában. Egy hölgy és egy férfi térdeltek az oltár zsámolyán, kezeik szorosan összefűzve, szíveik még szorosabban. Az ifju magas, szelid, komoly tekintetű; arcza vonásairól a bátorság és jószivűség nagy betükkel olvashatók, termete izmos, deli; hátra szórt szőke haján a festett ablakokon átömlő napsugár játszik. Egész nép imádkozik érte, hogy boldog legyen, mert atyja volt az árvának, védelmezője az üldözőnek s vigasztalója a szomorúnak. Mellette ifju menyasszonya, oly szép, mint az angyalok mosolygása; oly szép, mint a legszebb reménység… Ki festette le valaha a hajnalcsillagot ragyogtában? az jőjjön ide és fesse le az ő arczát. E szende félénk mosolygás a fehér rózsa szirmaival egyszinű arczon; e sima derült homlok, ezen hajnalmosolygású ajkak és e szemek, örvényei ismeretlen kéjnek és fájdalomnak, sötétek és mégis mint sugárzanak a mélyen piruló arcz fölött! Bár ne lett volna oly szép e hölgy! Bár ne született volna e világra soha! Hátuk mögött egy agg élemedett ember áll. A hölgy fogadott apja. Egy kopasz vén ember, ki tarkóján felemás parókát visel, arczán botrányos vonásokat és szemeiben istenkáromlást. Az egyház falain különböző alakok vannak festve: rossz lelkek és elesett angyalok alakjai, miket cherubok vernek lángpallosokkal; ott van a sátán, mely a Megváltót kisérti és az ördögök, miket az apostol a megszállottakból kiűz; vigyorgó, sanda arczok, a gúny, az irigység, a káröröm, a csáb és a tettetés, denevér-szárnyaikkal; monstrumok, az alvilág szörnyei; lángok közt repkedők, letiporva az asszonynak magva által, ki lábával undok fejeikre gázol; felmagasztalt phantasia szüleményei. A vén kopasz, mialatt unokája szerelmet esküszik, az ördögvonásokat próbálgatja utánozni saját arczán. Sikerül neki tökéletesen. Jaj annak, ki rá néz, mert megbotránkozik! Ismét gúnyarczokat metél a hozzá lemosolygó szentek szemei közé. A templom hátterében illatos viaszgyertyák égnek. A kopasz ember tüsszög és fulladoz a töményfüsttől. Az áldozó gyűrűt váltat a szeretőkkel. A vén ember arcza e pillanatban valamennyi ördög vonásait mind együtt képviseli. Oda lép nesztelenül az ifjuhoz s fülébe súgja: – Add menyasszonyodnak azon gyűrűt, melyet megholt testvéred viselt, s ne keresd annak gyilkosát többé; tudod, azt mondja az imádság: «miképen mi is megbocsátunk stb.» A vőlegény nyugodtan helybenhagyást int fejével… A menyasszony egy rubin koszorús gyűrűt von le ujjáról s jegyesének nyujtja… A vőlegény hévvel csókolja meg a gyűrűt s annak adóját, a fehér kezet, s ujjára fűzi azt… Azután kebléből egy achatból metszett gyűrűt vont elő, mely ott függe nyakán, közepén három turmalinnal, s azt arájának nyujtja. A hölgy rátekint a gyűrűre, s mintha vipera szúrt volna szivébe, iszonyuan felsikolt, s vőlegényét ellökve magától, ájultan, elkékülve hanyatt esik. – Te vagy az? kiált kábultan az ifju; szive jéggé fagy s az oltár oszlopaihoz tántorodik. És a megnémulás fájdalmas csendében átkozott ördögi kaczaj hangzik fel a templom boltozatáig. VI. A tenger és az ég csatában vannak egymással. A tenger felcsapkod az ég boltozatáig, melyen sem nap, sem csillagok nem látszanak, mely fekete. Az ég lesujt viharos szárnyával a tenger mélységes fenekére, s felkölti a mélyben alvó szörnyeket. Igy vínak egymással menydörgő háborut, egyik sem csillapul; a vihar ordítva szántja végig az oceant, míg annak hullámai lázadva emelik fel tajtékkoronás fejöket ellene. Ez itéletnapi csattogás közé kétségbeesett embercsoport jajszavai vegyülnek, elenyésznek, a menydörgés felülmulja azokat. A tenger árjai egy hajóval laptáznak. Jaj! százszoros jaj annak, kit az Úr haragja utolért! Imádkozás, vigasz, búcsúszavak, istenkáromlások! senki sem hallja egyiket is. A távolban világító torony vésztüze mutatja a hajótörések szirteit. A hajót oda kergeti a vész. Isten irgalmazzon bűnös lelkeiknek! A vitorlák össze vannak tépve; az árboczok hosszan huzódnak a hajó után köteleiknél fogva, mint egy korbácsolt szörnyeteg farkai, oldalai ropognak a hullámcsapásoktól. A hajó körül fehér vészmadarak repkednek fel-felsivítva, mintha jóslanának neki. Az utasok nagy része tengeribetegen a hajó mélyében fekszik, s nem bir mozdulni, hanem érez halálkeserű kínokat, minden hibbanástól. Különösen egy, egy kopasz vén ember, kinek arczát a halál-félelem iszonyuan eltorzította, egy elkárhozott tekintete nem lehet az övénél iszonyúbb. Szemei kiülnek, rémesen forogva a sötétben: – Engem, engem hajítsatok ki innét! ordított, a tenger meg fog csillapulni; ez a vihar, e vész, mind én miattam támadt; engem hajítsatok ki neki; én vagyok, kire a czethalak éheznek, én, én, én… – Nyugodjál ember és imádkozzál, szólt fölötte egy erős érczhang. – Nem tudok imádkozni, nem tanultam imádkozni soha, csak káromolni tudok; vessetek ki. A megszólító a sötétben az átkozódó szájához nyomta a feszületet. – Hah! sikolta fel a kétségbeesett, te vagy az áldozó? – Térítő vagyok, felelt a hang, melyre a vén ember nem ismert rá. – Meghalok, rebegé ez, meghalok, szólt fuldokolva, s átkarolá a térítő térdeit, és elkárhozom. – Az ég irgalma végtelen. – Oh… nem, nem lehet! én teljes életemben istentelen ember voltam; örültem a mások siralmainak; vétkeket követtem el, miknek számára nincs név, és azokat soha meg nem gyóntam; haragban éltem mindig istenemmel; és most nyomorultan fogok meghalni; ki old fel engemet? Az ember kétségbeesve fetrengett a padozaton, mint kit belől kigyók mardosnak. – Megtérni soha sem késő. Térj Istenedhez. A tanítványok, kik a pusztában eltévelyedtek, bár nincsenek felavatva, egymásnak meggyónhatják vétkeiket, s feloldhatják azok alul egymást. – Hajolj le hozzám, susogá a vén. A térítő ajkaihoz tartá fülét, s a nyavalygó gyónni kezdett. – Oh, én iszonyú ember voltam! A hajó nagyot zökkent, s féloldalra fordulva megállt. – Zátony! ordíták a födözeten kétségbeesve. – Én iszonyú ember voltam; nincs az a törvény, Isten vagy ember kezével irott, melyet át nem hágtam volna. Istent nem imádtam, hanem pénzt és a poklot; botránya voltam az imádkozóknak; vérrokonaimat halálra üldözém; árvák utolsó falatját raboltam el; sírt áskáltam mások jó hirének. És most meg fogok halni. Volt énnekem négy fiam, kiket én magam neveltem, és minő gonddal, minő figyelemmel! magam vezettem őket mind oda, hol valami gonoszat lehete tanulni; magam tanítám őket gyűlölni, csalni az embereket, üldözni a vérökből való vért és ártani mindenkinek; boszút, irigységet és tettetést csepegteték lelkeikbe, s hogy foganatos legyen, példát mutattam nekik mindezekre magam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!… Volt nekem egy testvérem és annak több gyermekei és unokái; de volt kivált egy köztök, kit a «rémületlen Ivánnak» neveztek, s kit én jobban gyűlöltem magát, mint valamennyit együtt; ő nagylelkű volt, én alávaló; ő bátor, én gyáva; ő deli, én utálatos; ő egy cherub, én egy belial; ezért gyűlöltem őt jobban, mint az egész világot, s megtanítottam gyermekimet, rá irigykedni. Mikor testvérem unokája, Iván, elutazott, én is adtam mellé utikiséretet: négy fiamat. Mikor elindultak, megeskettem őket nagy átok alatt, hogy a gyűlölt unokatestvér veszni fog. – Két hó multán legöregebb fiam levelét olvasám, melyben azt irja, hogy a londoni feltámasztók szörnyü emberek. Egy titkos pinczében feküdt fiam megkötözve, körülvéve a borzalom embereitől, kik halálos szuroktapaszt akartak arczára ragasztani, hogy megfojtván, holttestét eladják a boncztudósoknak; már érzette a halál félelmeit, szemeit annak irtózata elől lehunyta, midőn hirtelen lövéseket és zűrzavaros hangokat hallott; gyilkosai szétfutottak, őt pedig egy erős kar felragadta s vitte könnyeden a levegőn keresztül, s mikor megszabadítván, letevé, e szókat súgta fülébe: «Álmay Iván!» Többet nem irt fiam, s azóta hirét sem hallottam. Fél év mulva második fiamtól vettem tudósítást, melyben kegyes gondolatokat nyilvánít, melyek egyedüli foglalatossága, mióta a perui földrengéskor képtelen bátorsággal menté őt ki a hulló omladékok közül Álmay Iván… Végül javalja a bűnbánatot s hogy őt elfeledjem. Harmadik fiam pedig egészen elfelejtett; másoktól kelle meghallanom, hogy algieri rabságból váltá őt ki nagy pénzösszegen egy gazdag úr, ki ismét nem volt más, mint a százszor utált Álmay Iván, ki míg rokonaitól halálra kerestetett, azoknak őrangyala volt minden balsorsaik között. S három fiam nem állotta ki a kisértetet, becsületes ember lett belőlök. És én elátkoztam őket, lelkeiket a pokolnak, testeiket a kétségbeesett erőszakos halálnak. Csak legkisebbik fiam maradt tanításaimhoz hű; ő rá hiába tékozolta jótéteményeit, nagylelküségét Iván. Roszszal fizetett neki érte. Szeretetért gyűlöletet, csókért döfést. Most egy fiam sincs; a legkisebbik, kettőt méreggel vesztett el közülök, a harmadikat leorgyilkolta, maga pedig hóhér keze által mult ki a világból. S mindezt én tevém, én okoztam. És most meg fogok halni, meg fogok halni! – Indulgeat tibi Deus, suttogá a térítő, s kezét kinyujtá, a bűnöst megáldandó. – Oh nem, nem! szólt ez, eltolva magától az áldó kezét, még ez csekélység, s elkezde kaczagni. (Azt állítják, hogy azok, kik az ördögtől vannak megszállva, a legünnepélyesb helyeken: templomban, temetéseknél, gyónásközben, sőt halálvonaglásaikban is kaczagnak.) Künn a hullámok kezdék bontani az erősen álló hajót. – Hallgasd tovább: Háboru ütött ki, és én nagy vágyat éreztem magamban, látni, mint gyilkolják egymást az emberek a törvények nevében és ott örülni a kiomló vérnek és jajgatásoknak; s e közben az ellenség kezébe estem, több fölkelt nemesekkel együtt, kik közt volt Iván testvére, Almay Zoltán. Történt ezen fogságom ideje alatt, hogy hazámnak ellensége egy felhivást szándékolt intézni a néphez, melyben azt fejedelmei ellen felkelésre és vele egyesülésre kecsegteti, csábító meséket mondva arany dicsőségről, ősi önálló thronusról s más szivszédítő dolgokról. Összehivának bennünket, szegény foglyokat, s a szabadságot kezdék előttünk emlegetni, honn hagyott búsongó családainkat; s mikor látták, hogy szemeink megteltek könyűinkkel, ama felhivást adák előnkbe és igérének szabadságot mindnyájunknak, ha lesz, ki azt az országban szét fogja hordani, s kiraggatja az utczák szegleteire, s a népnek szétosztogatja… összenéztek a szegény magyar foglyok könyes szemeikkel, megölelték egymást, s visszanyujták kezeiket a békók elé; nem volt közöttük, ki tudott volna lenni honáruló, csak egy… az az egy én voltam. A térítő undorodva vonta el kezét a gyónó fejéről. Ez folytatá: Én elfogadtam az ajánlatot, s megesküdtem, hogy e felhivást terjeszteni fogom; esküvésemet ez egyszer meg is tartám. Jutalmul azt igérték, hogy fogolytársaimat is szabadon bocsátják; de én mást kivántam, azt: hogy ők soha meg ne szabaduljanak. Tudtam, hogy mit várhatok különben azon enthusiastáktól, kik bennem a hazaárulót ismerik. Ez volt ama nevezetes proclamatio, melyet N* saját keze aláirásával, több száz példányban ragasztott fel P*, s több városok falaira, melyet onnét a magyarok lehasogatván, a sárba tapodtak… Azonban én szabad voltam és ellenségem fogoly, s örömem iszonyú volt, de rövid; egy este, midőn lefeküdtem, zörgettek ablakomon; holdvilágos éj volt. A mint kitekintek, egy rettegett hang ezt súgá fülembe: «Jó éjszakát, áruló!» Ez Zoltán volt. Mint szabadult meg, maig sem tudom; oly jól eltéve hittem őt… Iszonyú félelem fogott el és nem láttam szabadulást; és… és, mit soha nem tevék, imádkoztam… de az ördöghöz! és ez meghallgatott, s adott jó tanácsot… Egy unokaleányom volt, Viola, a nép előtt fogadott leányomnak híttam, mert gyűlöltem minden rokoni nevet. Szép volt a leány, de olyan szép, a minővel csak a pokol ajándékozhatja meg a világot; és én tudtam használni szépségét. Nem akartam, hogy a vallás és erkölcs neveit valaha megismerje, s hogy azok mégis szivébe jutottak, annak oka nem vagyok; hanem akartam, hogy tudjon énekelni, mint egy Syrén, tánczolni, kaczérkodni, öltözetekben hivalkodni; s midőn ekként lángérzéseit a csábítás varázsával felfegyverzettem, készültem a nemesebb hajlamokból, mikkel ártatlan szive akaratom ellenére telve volt, szedni zsákmányaimat; iránta a leggyöngédebb érzéseket nyilvánítottam; sokszor tudatám vele, hogy kivülem senkije sincs, s nem volt kivánsága, mit nem teljesítettem volna; rabja voltam szeszélyeinek, s tapasztalám, hogy unokám a legnemesebb vonzalommal hálálta meg színlett atyai érzetimet. Ragaszkodott hozzám, s mikor 17 éves volt, a legcsábítóbb külsővel, a legforróbb indulatokkal, még senkit sem szeretett, mint az öreg apját, kit gyűlölnie kellett volna… Tehát 17 éves volt Viola, midőn Zoltán a fogságból megszabadult. Tudtam alkalmat szerezni, melyben Zoltán megláthassa unokámat… Kellett-e neki több egy látásnál, hogy őt a legszenvedélyesebben megszeresse? úgy lőn és én azt hittem, hogy meg vagyok mentve; Viola is szerette őt, s egy estve, piruló arczát mellemre rejtve, tett róla dobogó kebellel vallomást, hogy a magas homloku ifju szivével és kezével kinálta meg. Elérzékenyülést szinlék és Zoltánt magamhoz hivatám; midőn együtt voltunk, kegyes arczczal nyilvánítottam örömömet, hogy e keletkező frigy a két családot annyi ideig rongált viszálkodásoknak mindenkorra véget vetend, s jobbomat nyujtám elé, mondva: «Bocsássuk meg egymásnak a bántalmakat, s feledjük a multakat kölcsönösen»… Azt hittem, hogy ki Violát szereti, el fogja ő érte feledni menybeli üdvösségét is. Nem ismertem az embert. A nélkül, hogy kezemet elfogadta volna, így szólt: Mindent megbocsátok, csak az árulást nem! Pedig csak ez egy volt, mitől iszonyodtam. «Viola, szólék unokámhoz, akarsz egy férfi neje lenni, ki nagyapádat a vesztőhelyre taszította? akarod-e azon ember nevét viselni, ki a tiédet szenynyel és vérfoltokkal gyalázta meg? anyja lenni azon gyermekeknek, kiknek ősüket édes apjuk iszonyú halálra kereste?» Viola nem értette, hogy mit beszélek. Nézd, szólék, ezen ember szörnyü pört akar indítani ellenem, melynek vége gályarabság vagy vesztőhely; s ugyanezen ember kezedet kéri, azon kezet, melyet én annyiszor bálványozva csókoltam, s jegyajándékul ez ősz ingadozó fejet!… De mit tesz az, hadd vesszenek az öregek, eleget éltek; akaszszák fel magukat! Ha férjed kezén öregapád vére tapad, mit tesz az? ő azért forrón fog ölelni vele; nagyapádat a bitófa alá temetik, téged illatos menyasszonyágy fogad; azon öreget, ki téged karjain hordozott, sárral fogják hajigálni, és te, mikor elviszik őt ablakod előtt, azt kérdezended: «Ki az a vén gonosztevő? soha sem láttam őt.» Viola Zoltán nyakába borult, s könyben úszó szemeit igaz fájdalommal emelve hozzá, fulladozó hangon esdekle: Zoltán, bocsáss megy nagyatyámnak. Kőbálvány indult volna meg könyűitől, de Zoltán nem. Ki egy honárulónak megbocsát, maga is áruló; mondá vérfagylaló hangon. Engem is meg akarsz-e ölni? zokogá Viola. Zoltán félrefordult; nem akarta, hogy könyeit lássa valaki, s mikor arczát visszafordítá, halavány volt, mint a fal. Akarsz-e engem követni? kérdé Violától. «Csak nagyapámmal!» «Ez határozott szándékod?» «Igen» szólt a jó leány, kezemet megfogva. Újra éledni kezdtem. Ellenem azonban nehéz fohászszal lépett Violához, kezét megcsókolá. A jobb világban látjuk egymást, mondá s eltávozott. Másnap hallám, hogy megindíttatott ellenem a főbenjáró pör, de már ekkor rejtve voltam, s Viola egy levelet kapott Zoltántól, melyben kijelenti, hogy miután nekem meg nem bocsáthatván, őt nem birhatja, öngyilkolás végzendi életét május 24-én délután, s kéri őt, hogy a körülményesen leirt helyen fekvendő holttestét temetetlen ne hagyja, egyszersmind gazdag vagyonait neki hagyta végrendeletében. Tudtam, mi szándéka volt a fiatalnak; hivé, hogy e kisértést a leány nem fogja kiállhatni, s miután após és szerető halála közt kell választania, sietni fog a leirt helyre, hogy kedvese életét megtartsa; de nem úgy lett: a megirt óra előtt felkerestem a nevezett erdőt, s a várakozó vőlegényt, mielőtt Violával beszélhetett volna, agyonlőttem… Unokám halva találta kedvesét, s őt egy fa alá temetve, gyakran járt oda egyedül a legsűrűbb rengetegbe, halottját siratni. Az erdőt lakó fenevadak nem bántották, de bántottam én. Oda vonultam a rengetegbe, egy elhagyott erdészlakba; neki úgy mondám, hogy az ő kedveért, pedig a törvény kezei elől rejtőztem oda. Ekkor kellett történnie, hogy a meghalt testvére, Iván, hosszú utazásaiból megtért, s addig keresett, míg rám akadt, s testvérét követelte tőlem vissza. Én elvezettem őt annak sírjához; azt hazudtam neki, hogy ama hölgy, ki azt siratni jár, ölte meg testvérét szerelemféltésből; azután szinről-szinre mutattam meg neki leányomat. Hahaha! Midőn egy órában halálos szerelmet és halálos boszút esküdött egy és ugyanazon lénynek! – Oh! kiálta fel metsző fájdalommal a gyóntató, kezét arczára tapasztva. – Minő jelenet volt az a templomban, mikor Iván Violának, ki másodszor lőn menyasszony, eltemetett első vőlegénye gyűrűjét adta át, hahaha! – Ne tovább, szólt a gyóntató, ne tovább. Isten bocsássa meg vétkeidet, nyomorult! A hajó belseje világosodni kezdett, a hullámok betörték oldalát, s tolulni kezdtek belsejébe. – Oldozd fel lelkem bilincseiből! rimánkodék a vén, látva a halált. – Sit tibi Deus misericors! szólt, két kezét fejére téve a térítő; azután felvitte őt a fedélzetre, s bevárta, míg egy rohanó hullám mindkettőjöket lesöpörte onnét. Úszott vétkes terhével a tajtékzó habok közt; hosszas vergődés után jutott a közel sziget partjára, melyen virágok termettek; s itt mindketten térdre hulltak, hálát adni a megszabadulásért. A hajó romokban feküdt a zátonyon; embereit holtan hányták ki a habok a partra. Tüzet gyujtottak. A térítő, a nap fáradalmaitól ellankadva, elaludt mellette; a vén ember ébren maradt, nézte a tűz lángjánál megszabadítója arczát. Borzadva ismert rá. Álmay Iván volt az, ki ellen ő annyit vétkezett. Álmay Iván, ki ő vele annyi jót tett. A vén ember egy nagy követ keresett elő, s azzal a nagy kővel összezúzta az alvó koponyáját s testét beledobta a vízbe.