# Vadon virágai

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vadon-viragai-55632/index.md

– De bizony minden éjjel.

– Üm, ez rossz jel, – mutassa a nyelvét…

Mutatta. – Soha sem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.

– Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt phasis talál hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos amaurosis fog következni.

Tudtam, hogy fáj a könyöke.

– Jaj nekem, pedig fáj a könyököm; de hát mi az a marmaurosis?…

– Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképeni ablepsia marad az emberen.

Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.

– Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni, – rimánkodék, – segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?…

– Itt nincs veszteni való percz, le kell feküdni rögtön, és pedig hanyatt; én addig rohanok az orvosságaimért.

Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medveczukros vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyon rémült patiens.

Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is legjobbak lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól, s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom, különben rögtön vakon születik.

Tehát nem látott…

Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem szemeibe és ő az enyimbe, Isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem szerint, hogy a szivem majd kiugrott örömében.

– Eszterka!! – sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.

– Csitt. Lassabban! – kiálték, – nincs ideben az Esztike.

– Hát mi czuppant az elébb olyan nagyot?

– Az orvosságos üvegből húztam ki a dugaszt.

– Úgy, az orvosságos…

– Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is kap.

Hanem ez így mégsem jól lesz, – gondolám, – az ember nem beszélhet miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.

Oda ültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.

– Tudva van az anatomiából, hogy az embernek arra való a füle és az orra, hogy mintegy padlás-ablakok, szüntelen friss levegőt szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek gyuladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő szél légvonatot támaszt, s a gyuladást éleszti, e végre orvostudor Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?

Akárki is elébb liquidálta volna e czélra a fülét, mint az orrát, s így lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve emberül.

Igy folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek. Debora asszony szépen megvolt a cura alatt; életében ekkor volt először másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon. Esztike szivem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és e mellett önfeledtek voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!

Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendőről!

Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett az eső, a patiens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.

Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ stuckaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szivem bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát egymástól nem valami nagyon messze!

Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.

– Jaj, talán tolvaj… – rebegé Esztike, s reszketve símult a keblemre.

Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, a ki három zsiványnyal még akármikor megbirkózik!

Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kis leánykát, de rá is ragadt, s ő a gyertyát, én egy falra akasztott kohátlan pisztolyt véve kézbe, mentünk az ajtónak.

Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt nyitva.

– Szent Borbála, segíts! – mondám magamban, – ez megesz. «Ki vagy ember?» – ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, a mekkora hangon csak tudtam.

– De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocséta-kerülő herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát! veszedelem boronálta!

– Ujujú! ez az én tekintetes urambátyám! – ordíték, mint a kinek taplót dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy percz alatt túltettem rajta magamat.

De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.

Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.

E közben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az utczaajtót.

– Kolbásznak aprít, ha megkap, – gondolám s végerőködéssel egyet vetve magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem a földre.

Ez épen azon perczben történt, midőn urambátyám kilépett az ajtón.

– Szaladj! – mondám magamban, s a mint Isten tudnom engedé, lábam közé kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!

– Megállj, semmire sem való! – ordítá a persecutor, – mert agyonütlek.

Kettőt ugrottam egy helyett.

– Megállj! – ordítá, – mert eltöröm a lábadat.

De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a láb-eltörésért csak meg nem állok.

Igy futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem capitulált, hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk (az öreg úr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a rézcsákány szagát magamhoz.

Már az én kedves urambátyám épen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a hátamon a jó somfanyelű csákánynyal, midőn épen, a mint nekem czélzott – köd előttem, köd utánam, – egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.

Nem ért azonban rá a jó úr e fölött elbámulni, mert rögtön maga is, mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenczeket vetni és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik részében legyen a másvilág pinczéjének?

Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna rakni.

– Jaj! uram s én Istenem, – sóhajta a jó úr, – elkárhoztam! meghaltam és elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes, hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és ime elvitt. És épen gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura légy irgalommal irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem a papbért, a mivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez, csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.

A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy legalább is a purgatorium előcsarnokában kugsol.

Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, és pedig nagyon is jól hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.

Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.

Tőle e szerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni! mikben a szomszéd nádas nem szűkölködik.

Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e syllogismus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy sokasága a szunyogoknak, rágyujtottam és füstöltem magam körül jobbra-balra.

– De szabadíts meg a gonosztól! ordítá felszökve urambátyám, midőn a sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája gyujtják a szalmát.

Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s urambátyámat környékezé a kétségbeesés.

Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy szintúgy sziporkázott.

Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a sarkantyús-lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak kénytelen voltam őt megszólítani.

– Ne nyughatatlankodjék már urambátyám, – mondám neki, – hiszen bizony az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.

– Öcsém! – kiáltá örömrivalló hangon. – Öcsém Peti, hát élsz? hát te is itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a ketten?

– Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mámost csak azon örüljünk, hogy épkézláb leértünk.

– De hát hol vagy?

– Farkasveremben.

– Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!

– Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.

– Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok; azt gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye harminczhárom mázsa ördögmáj! kilencz akó sárkányköröm-teringette! hogy jutunk ki innét? Forgós szélvész-ránczigálta dolga! Hogy a scorpió vágja le a bolond philosophiáját, a ki ide vermet ásott! Hogy a lidércz szántson rajta, a ki kigondolta is, vitte volna el a gólya az óperencziákra!… korpaczibere-adta!

Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva, így szólt:

– Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.

– Tessék.

Rám lépett. Akkor emlegette még csak aztán Isten igazában a haragos menyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a nyilást.

– De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit, – csillapítám, – éjszaka az idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb bíz üljön le szép csendesen, majd én mesélek.

Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.

– De hát mit csináljak itt reggelig? a szunyogok esznek meg; akkorákat haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.

– Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a szunyogokat.

– Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek, – szólt s készült kiütni. – Hát ez micsoda itt? – kérdezé, valami fehér tömeget húzva ki lábai alól.

Hát ez épen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.

– Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk, – dörmögé s fölhajítá az állatot.

Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.

– Ejnye lánczadta! – kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé esett.

– Kárpáti rengeteg erdő! – ekként káromkodék újra, s újra felhajítá, megint visszajött és megint oldalba ütötte ő kegyelmét.

– Már öcsém, te dobd ki, – szólt nekijuhászodva, – mert nekem ellenem esküdött ma minden élő és nem élő állat.

S én szerencsésen kihajítottam azt.

Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.

– Hanem hát, öcsém, – kezdé egyszer e közben urambátyám, kis újjával letömködve a pipa tüzét, – mi dolgod neked az én házamnál, hallod?

– Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes vagyok Esztikébe.

– De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először szólanod.

– Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.

– De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá. Szeretheted, ha kilencz mérföldnyire vagy is tőle.

– De urambátyám, nem úgy verik a czigányt: nem akarom én annyiról szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már; hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása, ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.

– Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod a tejbe.

– Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, a mibe valamit aprítsak; hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd megsegít.

– De fiam, – szólt az öreg úr, pipáját tenyerében tartva, – nem készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi, másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.

– No de a mi nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.

– Candidatus koplaló; – fejezé be urambátyám, – jobb lett volna öcsém, ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafurt ficzkó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta, átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhez-menést. De megállj, egyet mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restórátió, mihelyt leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne busulj, megnyomunk esküdtnek.

– S akkor Esztike az enyim lesz?

– Ijh, hogy te egyébről sem tudsz gondolkodni, mint Esztikéről.

– Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét nekem adják.

– No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem bánom; hanem restórátió előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk be nem ütöd az orrodat, különben lánczonforgó-kereplő! semmi sem lesz a dologból.

Mit tehettem? Magam jóvoltáért megigértem, hogy hallgatok és nem megyek Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öreg úrral, összecsókolóztunk, s «adj fiam tüzet», mondá az öreg, pipája ki levén szunnyadva. Különös grátia, mert különben mindig maga szokott kiütni.

Igy töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s horsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyilásával egy-egy fagótot fujt volna. A közben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta. Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyöltem neki, akkor elhallgatott; hanem akkor meg a magam fütyölése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam, ő kezdte rá.

Igy virradtunk meg szép pipaszóval.

Az alatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy mégsem találtak.

Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és kurjongatáshoz.

Végre ránk akadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket messziről a nyomunkra.

Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is igérte, hogy kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.

S jó hogy hazamentünk, különben már épen currentáltatni akartak mindkettőnket.

*

Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét, kisírt szemekkel és halványan, majd a szivem repedt meg olyankor érte; de megigértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.

Ekkor ment végbe a tisztújítás. – Szép volt, mondhatom, igen szép, csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.

Tisztujítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében. Az egész falubeli asszonynénémség és urambátyámság hivatalos volt rá, többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem voltam).

Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert – fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.

A lugosban volt felterítve negyvennyolcz személyre, s mire odaértem, már folyt a dáridó.

Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kinálgatva mindenkit, nyájas piros arczczal (tűz mellől jött, attól volt piros), s szeliden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül; azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt szegényke.

A mint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyumat összeütve, mire a lelkem megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.

– Hozott Isten, öcsém! – kiálta Gergely bátya, – hát ilyen későn kell jőni? – no – nem hiába vőlegény vagy.

Esztike szivem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett; valami esett a szemébe, mondá, s könyezett.

– Bizony csak növekedik ez a fiatalság, – szóla közbe egy tetemes assessor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, – ide s tova Esztike húgom is eladó leány lesz.

– Semmi ide s tova, – szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy ketté vágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porczogó lett volna, – menyasszony az is.

Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. – Nem jött az áldott azon gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár válhatik belőlünk.

– Eszterka! hozd ki a czukortartót! – rivalla utána Debora asszony, ki is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy ezuttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból. Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.

No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve, bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is agyoncsaptam.

Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.

– Öcsém, – szólt, oda intve magához Gergely bácsi, – eredj csak utána, – sugá, – vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.

Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána, – a konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szivemhez szorítva mondám: Esztikém galambom, egy szóra.

– Bocsásson, – mondá fájdalmasan, halavány arczczal, – igen rosszul vagyok.

– Esztikém, ismeri-e kegyed vőlegényét?

– Bárcsak meghalnék, mielőtt ismerném.

– Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy senki sincsen nálánál közelebb.

Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arczába futott, s azt rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily sebesen dobogott a szive! oh! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult a szive! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz szorítám: «Hanem az egész még titok», sugám neki, s azzal elválva tőle, siettem a kertbe vissza.

Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifurta az oldalát a titok, s elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szive örömére, a milyen boszuságára Debora asszonynak, s mire ujólag közéjök léptem, oly harsány gratulatióval fogadtak, hogy szinte magam is elijedtem.

– Hanem ’szen én is fogadok ám akármibe, – mondá Gergely bácsi, – hogy az a leány akármit egyebet kihoz, csak a czukortartót nem, a miért beküldték.

Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát ügyetlenül titkoló arczczal, de a czukortartó nélkül jött vissza.

Minden szem reá nézett.

Piros lett a lányka, mint az esthajnal.

– Hát hol a czukortartó? – rivalla rá félboszusan Debora.

Erre még pirosabb, még zavarodottabb lett, s végre, midőn látta, hogy mindenki mosolyogni kezd rajta, oda futott apjához és égő arczát annak keblére rejté. A jó öreg úr kaczagva csókolta össze-vissza a kis menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arczát.

– Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, – mondám (nekem is tüske volt a talpam alatt).

– De bizony, menjetek érte mind a ketten, mondá Gergely bácsi, kezembe adva Esztike kezét.

– De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, – tevé megjegyzését – és nem alaptalanul – a két széken ülő úr.

Mi pedig bementünk a házba.

… Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly vakmerő, e boldogság leirására szavakat keresni?… hallgatok s ujra érzem azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet – azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentul mind, mind az enyimek voltak, s miknek birása gazdagabbá tett, mint ha egy országot adtak volna… Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!

Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentettük magunkat, hogy nem volt benne vágott czukor.

Szerencsénk, hogy nem investigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan, hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelenczében czukor, de mikor kihoztuk, sem volt ám benne.

*

– Mához két hónapra szivesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a menyegzőre! – Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.

*

Azonban szegény ember akaratját boldog Isten birja!

Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni, még pedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. – Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az orvosságnak a keserű kinját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama boldog föltámadást.

Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével – ruhában; szívben maig is csak oly kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.

(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő qualitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs előreléptetés.)

Esztendő után következett el azon boldog percz, melyben megnyílt menyországomat keblemhez szorítva, mondhatám neki: «édes, édes Esztikém!»

És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először és maga jószántából forrón megcsókolt.

… Még maig is emlékszem mindezekre.

Pedig bizony már régen volt.

Az a gyönyörű sylphidi termet, melyet egykor araszszal átértem, elhizott azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.

*

Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része nem mozog már, a nyelvét kivéve. – Az még ép és egészséges. Előre prænumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten! De én nem kivánom.

A NEPEAN-SZIGET.

I.

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, – közepén egy láthatártalan oceánnak, melynek szinén a «fata morgana» képe lebeg, – partjain kokuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik; örökzöld savannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogány-hanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget – pokolszigetnek.