# Vadon virágai ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vadon-viragai-55632/index.md Ettől ne kérj semmit, ettől ne várj semmit, erre ne bizzál semmit; mert ez semmit nem ad, semmit nem tud, semmihez nem ért. Nem a fülével hall, nem a szemével lát, hanem mindazáltal a hátával érez. Ötödik kerék a kocsiban, nullája a társadalomnak, ki se nem oszt, se nem sokszoroz. Szegény! megházasodott, elvette a szakácsnéját! Úgy kellett neki! Elvált a hű, szerető nőtől, kinek szívnemességében vén napjai nyugalmát, örömét, vigasztalását találta volna, s meglánczolá őt a nemesis egy nehéz kolonczhoz, ki orczapirulásnak korbácsával fogja exequálni rajta a kamatra lerakott bűnök tömegeit, ki gyötreni, boszantani, zsarolni fogja őt holta napjáig, s holta után elfeledni és meg nem siratni. Jaj tinéktek, agglegények! Jaj tinéktek, férjzsarnokok. Minden fa megtermi gyümölcsét, és a mely fa gyümölcsöt nem hoz: az kivágatik és tűzre tétetik. Jaj tinéktek! Mert mikor a tavasz elközeledik, a szarvasok elhányják az ő szarvaikat és a természetbuvárok nem tudják, hová lesznek azon szarvak; hanem hisz annál jobban tudhatjátok ti! A természet erős boszúálló, ki magát megcsúfolni nem engedi! – – – – – – Míg én azonban ekként elmélkedném, az én szeretett urambátyám, a nélkül, hogy bárcsak akkora búcsút is vett volna tőlem, mint hajdanában Alvinczytól, szedé sátorfáit és – se tette, se vette – úgy odább állott a lőcs árával, mintha ott sem volt volna. Arról az egyről biztosítva vagyok, hogy többet e sáros világban rám nem nyitja az ajtót. – – Lőn azonban, hogy hetek multával az én Kristóf öcsém hazavetődnék Pestnek városából; és hazavetődvén, felém sem ütné az orrát. Máskor rendesen a mely este megjött, másnap már hajnalban, még a második kakasszó előtt rajtam rontott, s ott pipázott széles egész nap, és mesélt és hetvenkedett és füllentett jurátusan ecdotákat egész nap. «Vajh szivének mi lehet keserve», hogy most felém sem szagol? – Kitérj, a ki áldód van! kiált az egyszeri fuvaros a vele szemközt jövőnek, mert úgy jársz, mint az a másik járt, a ki nem akart kitérni! – Hát az a másik hogy járt? – Én tértem ki az ilyen adtának. Magam is úgy tettem, hogy miután Kristóf öcsém felém sem jött, én mentem el hozzá. Jó fiu volt szegény; azt hittem, hogy beteg s beállíték a tanyájára. Benyitom az ajtót, belépek a szobába. Hohó! nem jó helyen járok, gondolám magamban, mert az ágyakon szerteszét steifrockok és főkötők tanyáztak; az én Kristóf öcsém sohsem hordott ilyeket! S már visszafordulandó valék, midőn a mellékszobából rám közelg valaki, ki úgy hasonlított Kristófhoz, mint az utánnyomat az eredetijéhez. Lassú, kisértetes lépéssel jött; a tíz parancsolat keményített madzaga kilógott nyakából; csizmái nem voltak kifényesítve, de kaputjának könyöke igen is ki volt szakadva. Először azt hittem, hogy valami lélek, s ugyancsak huzódtam a kályha mögé. Végre nekem rohanva megölelt, megnyalt s fuldokolva rebegé, látva a roppant kérdőjelt arczomon az érintett főkötők iránt, s hihetőleg egy szóval akarva mindent megmondani: – Bátyám! Miklós bátyám! atya vagyok! – Biz öcsém! az nem tréfa dolog, ha úgy van. – Nem, nem! igazítá magát Kristóf – - akarám mondani, hogy megházasodtam! – No, hát mi van ebben szégyenleni való? Apádon is megtörtént ez; ne búsulj, te is csak kiállod valahogy! vigasztalám az ügyefogyottat, ki is azonban fejét félrefordítá, s kezével olyszerű mozdulatot tőn, milyennel az ember jóéjszakát kiván a világnak. – Régen vagy már ily állapotban? kérdém. – Két hete! felelé, keserveset sóhajtva. Uczczu, mézes hetek! gondolám magamban. – Te, talán nem valami nagyon gazdag a feleséged? – Két tavalyi sorsjegy, három gombolyag gyapotczérna és egy kanári madár kaliczkástul minden hozománya. – Az nem sok. Hanem hihetőleg a rokonsági összeköttetés üti helyre? – Biz az ám. Egy sógora van czukrászlegény a Kristóf-téren. – Bizony szép. És kétségkívül igen művelt személy? – Úgy hiszem. – Ha te hiszed, én is hiszem. És szép is, nemde? – Nekem legalább szép. – És ez elég. Csakhogy magadnak szép. És takarékos? érti a gazdasszonykodást? – Hetenként nem használ föl többet két font keményítőnél. – Azzal él? Kristóf öcsém fájdalmas oldaltekintetet vetett ama szétterítgetett steifrockokra. Ily tekintettel kinálhatta vissza hajdanában Judás a 30 ezüst pénzt a farizeusoknak. – De az csak mégis sok, Kristóf öcsém, hogy így, sem kérdve, sem hallva, minden előleges kikürtölés és megkivántató pletykaszó nélkül, mindnyájunk bámulatos álmélkodására, másodmagaddal csöppensz közénk. Talán jegyben sem jártál? – Sőt inkább úgy szöktettem el magammal hazulról a feleségemet. Ezt nevezem én aztán regényesnek. Húsz éves suhancz, ki még a bajuszát sem tudja kicsapni, neki fog az ábrándozásnak, miben iskolás gyermekkorában érzelgő aurorák és nefelejtsek nyomán magát kellőleg félreképezte, álmodik fellegvárakat és tündérkerteket, pedig csak úgy eszik és iszik, mint más harminczkét fogú teremtése az Istennek; e mellett semmi jóravaló dolgot nem mível, hanem megásítja hol a holdat, hol a csillagokat; s a helyett, hogy művelt, lelkes hölgyek társaságát keresné, alkot magának ætheri ideálokat, kik sem esznek, sem isznak, sem meg nem öregszenek, s e mellett mindig szellemköntösben járnak, s végtére a legelső kosztadó gazdájának tizenkét farsangon át otthon maradt leányával megszökik. Bezzeg van fejvakarás! S mikor aztán az embernek a pénze elfogy, bajai pedig meggyülekeznek, ilyenkor azt mondja az ember, hogy «kiábrándultam». Nem hiszem, hogy Kristóf öcsém is két hét alatt ki ne ábrándult volna! Azonban mialatt én őt ilyképen exorcisálnám, megnyilatkozék a fentisztelt mellékszoba ajtaja s előlenge «a bájtáj kéjviolája», a szende nő, nem is annyira ætheri szárnyakon, mint inkább igen piszkos czipőkben; öltözete ugyan szörnyen pongyola volt, hanem meglehetős szurtos, mindazáltal hajzatának vuklijai borzasztó borzasok valának. Sovány volt a lelkemadta, mint a vigasztaló szó; nyilván régen lehetett, mikor még arczain rózsák virítottak, s valának mindkét szemei módnélkül savószínben; s az még csak hagyján, hogy ajkai fehérek voltak, de hogyha mosolygott, és pedig egyre-másra mosolygott, s vonásait szerte-széllyel húzta, és szemeivel epedni akart, s ily epedő mosolylyal az emberfiára tekintett!… Bizony nem volt ezen mit megszöktetni, Kristóf öcsém! Különben az egy csöppet sem látszott őt megzavarni, hogy Kristóf öcsém engem, ránézve vadidegen létemre bemutatni elfelejtett és hagyott bennünket egymásra bámulni; hanem sans gêne neki esett a férjek legboldogítottabbikának s annak nyakát categorice átölelve, nyalábra fogta őt s a legaffectáltabb gyöngédséggel úgy képen találta csókolni, azt hittem, hogy lőttek. Ez pedig állt és bámult, mint a kit az út mellett felejtettek. – Szeretett, egyetlen Kricsim! sipogá az egyetlen oldalborda, s ágaskodék fel hozzá és ajkait emelé feléje; ő pedig, az egyetlen Kricsi, ágaskodék az ég felé, és mondhatatlan vonzalommal csavará félre nyakát a hitvesi szeretet ilyszerű gyöngéd kifejezései elől. – Ugyan ne izélj hát, Toncsi, szabódék lefesthetetlen zavarban, rám-rám pillantva, hogy nézek-e rájuk? Ereszsz el, fáj a fejem. – Fejed fáj, Kricsi? Szegény Kricsi! Hol fáj? Tartsd, majd megcsókolom. – Oh barátom, szólék közbe, nagyobb a te boldogságod Mesopotámiánál. – Igen, Mesopotámia! hebegé szegény fiu. (Képzelem, mint szeretett volna ott lenni.) Toncsi! látod, minek jösz ki? pongyolában vagy; nem szép, nem illik; idegen úr van a háznál. – Oh, mondám, a háziasság szinében legkecsesebbek a nők, legbájosabbak, legékesebbek. És én különben is sem idegen, sem úr nem vagyok. – De már mégis… – Várj, te nem szeretsz engem, Kricsi! kezdé pityergésnek induló hangon a hölgy. Te irántam meg vagy hidegülve… Te azt akarod, hogy szívem elrepedjen… Oh, én boldogtalan, oh én szerencsétlen! oh én legszerencsétlenebb nő a világon!… S itt neki durálva magát, elkezde sírni és jajgatni, mint a sebes eső; – te – hű – te – len – Kri – kri – kri – csi!… (Uram ne hagyj, megázunk! gondolám nekiriadva s servus kapufélfa! kalapomhoz kapva, rohantam ki az ajtón, végig az udvaron, Kristóf öcsém pedig utánam. Az utczaajtóban elfogott frakkom szárnyánál fogva s visszarántott.) – Csak egy szóra, kedves bátyám, kedves Miklós bátyám! – Ereszsz, öcsém! nem vagyok kedvelője az operáknak; nem szeretek semmiféle énekes játékot. – Csak igen rövid, a mit mondok. – Kri – kri – Kricsi! hangzék benről érzékeny, kerepelő zokogás. – Ereszd a frakkom, mert megharapom a kezed. – Komolyan esdem, édes szeretett Miklós bátyám! (Jaj mért nem futottam jobban? A szemedből is kilátom, hogy pénz kell!… Mentem volna én, de a boszorkányrugta fia nekivetette hátát az ajtónak s nem eresztett.) – Kedves bátyám! igen nagy a szorultságom. Pénzre van szükségem. (Mondtam! kiláttam az orra állásából, hogy hova törekszik. Aztán a jó fiunak az a gyönyörűséges szokása volt, hogy a kapott pénzt soha sem fizette vissza. A hány ház, annyi szokás.) – De hát pisetarius regni vagyok-e én, vagy peruviai kincsbánya, hogy az egész világ bűneit készpénzzel fogom kifizetni? – Kétszázat irok száz helyett. – Majd eltisztulsz! Jobb bizony, hogy meghúzod magad és körülczirkalmazod házi igényeidet, és nyújtozván addig, a meddig a pokróczod ér, látsz az eke szarva után és nem versz a talpára szántáskor a jövendő aratásnak, mondám neki, azt hive, hogy majd talán megelégszik vele, ha pénz helyett tanácscsal fizetem ki. De csak szorongatott és szuttyongatott, míg végre kereken ki kellett rukkolnom vele, hogy: nem adhatok, mert nincs! – Ejnye, ejnye, ejnye! mit csináljak hát? szólt, fejét csóválva. – Csak engem ereszsz ki, azt csináld. – Kénytelen leszek Korpahorgyi Márton urambátyámat megkérni. (Kérdd meg, kérdd! mondám magamban. Az is épen csak egyedül te rád várakozik.) Ezzel Kristóf öcsém, annyit se mondva, hogy vigyen a garabonczás, fideliter hátat fordított, s angol hidegvérrel ott hagyott a faképnél. Hát hiszen «eb ura a fakó» majd megbékülsz a magad kenyerén!… Pár nap mulva egy és ugyanazon szellem szállván meg az új házasokat, Márton bátyát tudniillik és Kristóf öcst: fölbúbozák szerelmetes házastársaikat, kiki a maga módja szerint, s azokat hónuk alá véve, menének, a szokott bemutatási viziteket lerovandók. Az utczán találkozék a két pár; egyik a jobb soron, másik a bal soron haladott, s lévén köztük végetlen tengere a sárnak, csak messziről emelgették egymásra a kalapot. A közben nézett mind a két úr a másik úr karjába csimpajkodó nőszemélyre gyanús szemekkel, egyik sem tudván a másiknak feleséges voltát; még erősebben nézte egymást a két úri ifjasszonyság, s egyedül ez oldaltekintetből is kirítt a szakácsné és a szobaleány. Mint kinevették egymást! mint mutattak ujjal egymásra! A kövér mondá: «ni az a létra!» A sovány mondá: «ni az a gömböcz, az a tüttüs!» Zsófi mondá: – Bizony borítót kötött föl az a dáma. Toncsi mondá: – Ejh ha! ez az asszonyság most is rása-szoknyát hord. Zsófi: – Tzha! Lapulevelet hord napernyő helyett. Toncsi: – Esernyőt tart fel a fényes nap ellen. Zsófi: – Aztán tollat tett fel kalapja mellé, mint a Gyurka kocsis. Toncsi: – Beh feltalálta bokrétázni a fejkötőjét, mintha vőfélyné volna. Zsófi: – Ni, de kényesen lép, mintha tojásokon járna. Toncsi: – Minő parasztosan kullog, mintha csizma volna a lábán. Míg szemmel érheték egymást, folyt az észrevétel. Majdan mindkét felekezet haza vezetvén élete megczukrozóját, vágtatott magányosan egymást meglátogatni. Ismét az utczán találkozának. No volt csókolódás és ölelkedés! Mindenik azt hitte magában: pénzt fog ez nekem adni mai nap, megérdemli, hogy szépen bánjak vele. – Ah! hogy van, édes uramöcsém? – Hát kedves urambátyám? – Frissen, köszönöm. – No, én is igen jól! – Hála Istennek! – Hála Istennek! – Mint óhajtottam összejönni kedves uramöcsémmel. – Én még inkább kedves urambátyámmal. – Szeretett öcsém! – Drága urambátyám! – Mint örülök, nem birok magammal. Ismét ölelkedés, ismét csókolódás. – Hanem, édes uramöcsém, kezde gömbölyűre vigyorult arczczal Márton úr, ki a tatár volt az a tót lajtorja, a kivel az elébb láttam erre sétálni? olyan hosszú, mint a gyertya gyertyatartóstul! Beh formátlan alak! döczögé kaczagva, hogy a könyei csorogtak. – Biz az, édes urambátyám, felelé Kristóf úr hosszú képpel, tulajdon nőm. No, meghült Márton úrban a lélek! Jójczakát pénzkérés, gondolá magában. Kristóf úrnak azonban eszébe jutott szintén a pénzkérés, s jónak látva zsebre rakni a bókot, mosolygó képet készült mutatni, viszont jó kedvvel kérdezé: – Hát az a csodaállat ugyan ki lehet, a ki urambátyámat kisérte az elébb? – Jaj öcsém, az a feleségem. – Magamat ajánlom. – Alázatos szolgája. Úgy elment e szóra az én két vitézem, jobbra az egyik, a másik balfelé, hogy tán azóta sem jöttek többet össze. Évek multán ismét meglátogattam őket. Márton úr ült a karosszékben, két kis poronty kapaszkodott, egyik a nyakába, másik az üstökébe; a pipát majd torkába üté a visító fajzat; vala pedig mindkettőnek sarkantyús csizmája. Zsófi asszony sétálni volt ilyenkor egy emberséges dragonyos hadnagy biztos felvigyázása alatt. Kövérségnek híre sem volt az öreg úrnál, sőt inkább példásan meghúzódott; a gondosan hizlalt tetemből nem maradt egyéb, mint a nagy gömbölyű fej – a mult idők emlékeül. Kristóf öcsém pedig akkora szakállt eresztett, mint egy nyirfa-seprü és kabátja soha kefélve nem volt, mióta megházasodott. Hogy meglátogattam, kis zsámolyon ült, s felesége rokkájáról a fonalat motólálta le gyalog motólán, s szörnyen integetett, hogy meg ne zavarjam a pászma számításában. Jaj tinéktek, agglegények! Jaj tinéktek, hűbele balázsai a házasságnak! SONKOLYI GERGELY. Denique – mi tűrés tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt. Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, Isten nyugoszsza meg szegényt; a mint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat. Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutoráju makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én elől, hol ő hátul kergettük egymást. De minő eloquentiával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jég-fergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. – Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon, s azzal, «illa berek, nádak, erek», próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen insurgens lett volna? vitézül elvasaltam… De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonkép az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetüt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, a hol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az elején. Tehát – mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit præcise és accurate mondhatok, hogy a franczia háború után és a cholera előtt volt, – midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak. Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam vágott orrú csizmát hordani! e nagyszerű bűnöm miatt szépen kitanácsoltak a padfaragók sorából, – de mégsem viseltem vágott orrú csizmát… Haza mentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahoz, – különben most emeletes házam volna Pesten. – Ugyan, János gazda, oda vág-e kee, a hova néz? – kérdém egy ízben az érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját épen neki-mérte a marhafőnek, s rettentően bandzsitott szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a rosszabbikkal meg énrám nézve. – Oda bizony, hallja! – felele a nagyratermett férfiu. – De el is megyek én hát kee mellől. – Ne féljen, hallja; – szólt s egy csapással megdicsőíté az ökröt. – Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide? – Hja, maga ahoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a kétszer kettő, mint a diákoknál. – Dejszen panaszkodik is a keetek kétszer kettője ellen anyámasszony! Most ez az ember földesúr. Én pedig földetlen úr vagyok. Otthon – mit volt mit tennem? az ember déltől estig csak nem piszkálhatja a fogát, – kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész compossessoratus valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérüskertünkben a nagy kazalra felkuporodtam, onnan épen valamennyi szomszédunk udvarába beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, mikép egynémelyike azon hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly czifrák és rátartiak – otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájuk vetekedik azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkókál, s míg odakünn oly kényesen ránczba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út… S egy bizonyos háznál, melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy mikor a gazda az első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a más valaki a hátulsó ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? azt nem tudom. Talán atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének. Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintélylyel. Mindezt igen szép és tanuságos volt messziről szemlélni, hanem úgy került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz: sajátlag valakire találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna inyem ellenére. Épen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. – Isten nyugoszsza meg szegényt! – meglehetősen ócska volt már a háza fedele, – gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öreg úr s nem kelle azt többé meszelni. Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utczára, mely ablakok szüntelen virító sárga répa-, muskátli-bokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négy fülű lyukból két fűzér paprika piroslott elő, szelid szomszédságában egy kinyuló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pinczebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úri tök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúcz éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilencz ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér ludfalkát, – mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát. A kilencz agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. – A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba butorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök soha sem voltam; hanem ha valaki kiváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventariumhoz, a hol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve. Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemenczével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfa asztal s egy benyiló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikás ostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám, – egyik sem rozsdásabb, mint a másik. Hanem a mi legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag; – hej ez a fekete bőrpamlag volt az… No de ne rohanjunk az ajtóval együtt a házba… Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett Sonkolyi Gergely, Isten nyugosztalja meg szegényt… Miattam azonban lakhatott volna az öreg úr akár felső, akár alsó szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha… hej hogyha olyan szép kis leánya nem lett volna!… Tehát szép kis leánya volt az öreg úrnak. Esztikének hitták az eszemadtát… Bizony csak gyönyörű kis teremtés volt… Beh sokszor nem aludtam miatta! de még többször álmodtam felőle. Azokról a picziny kis kezekről, s azokról a nagy karika szemekről, miknek egyetlen-egy tekintetét nem adtam volna a chinai császár legszebb sipkájáért… nem rösteltem naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a szentemet, a mint az udvarra kijött vagy a virágait megöntözni, vagy galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél előtt van-e az idő, vagy dél után? Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok rendbeli édességekről álmadozott. Oda adtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, a ki okos tanácscsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, a hol nem vetették. Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte, hogy az én szomszéd urambátyám kurucz ember, a ki bizonyos dolgokban nem érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilencz lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: «a ki el akarja venni, kérje meg; a ki el nem akarja venni, ne bolondítsa!» Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon boszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket kifizetni: «ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?» Prosit! – – Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a háztartást reá bízza az ember. – Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek egyikének. De még azt csak elszivelte volna nála az ember, hogy leányát úgy féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, mikor az öreg úr napestig vadászni járt; – csak az a fatalis – oh! nem tudok nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne lett volna a háznál! ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott, mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatal ember, a ki Esztikéhez mertél ellátogatni! lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában is szájában lehetett az íze. Némelyek azt mondták, hogy testvére az öreg úrnak; mások azt vitatták, hogy felesége; – tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bizvást lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos, hogy még akkor matriculának eszméje sem volt a világon, a mikor ez született; – uram bocsá’, még Mátyás királyra is vissza tudott emlékezni! Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy hirtelen tévelygésemet.