# Vadon virágai ## Part 17 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vadon-viragai-55632/index.md Ifjan, nagyon ifjan kellett meghalnia: még homlokán egy redő sem volt, s arcza és egész teste majdnem átlátszó vala. Hosszú, selyemnél puhább és hollónál feketébb hajzat borult gömbölyű vállaira s rendetlenül terült el a leggyönyörűbb idomú kebelke halmain. Sokan azt tartják, hogy az ember haja, növényi életénél fogva, a halál után is folyton növekedik. Úgy látszott e mumián is, melynek haja fönt bámulatos gonddal inkább szőve, mint összefonva, alul pedig rendetlenül egymásba összevissza zilálva volt s a koporsót félig benőtte. A kebel halmai közé pedig egy ezüst tollú nyil volt mélyen leszúrva, melynek tollán ó-chaldæi betűkkel e név volt felirva: «SANHERIB». Sanherib király kegyetlen király volt, nevére a történet jól emlékezik; hát te szelid angyal mely nevet viseltél? Mily szép világ lehetett kebled édenén belül, midőn azt a halál ily ifjan örökre bezárta? tán szerettél, tán boldog voltál akkor? s a halál ott feledte arczodon a menyasszonyi boldog szendeséget s kétezer év nem mert hozzá nyúlni?… Ébredj föl, oh szelid alvója a hideg túlvílágnak, ébredj föl, a költő teremtő szava hí! Ébredj föl egy perczre, nyisd föl szemeidet, hívd vissza a lelket, melyet ezredek óta vándorolni küldél s mely most tán egy rózsaszínű felhő, vagy egy halavány csillag, vagy egy fehér hattyú költöző lakója. Hallja már a föld ismét szavaid csengését s virágozzék ismét arczod mosolyától. A halmok, miken most forró fövény sárgul, zöldüljenek ki, s melyek most zöldek, nyiljanak meg és adják vissza halottaikat! Kik alusznak jeltelen sírokban s végig álmodtak kétezer esztendőt, támadjanak föl! A tornyok, miknek faragott kövei a földön szétszórva hevernek, emeljék fel újra felleget érő ormaikat! – paloták porticusai álljanak ott, hol most elvadult ligetek zöldellenek; a sivatagon, melyben emberi láb nyoma nem látható, legyen élet és nép! Legyen úgy, mint volt ezelőtt kétezer esztendővel. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – II. A TYPHON. Krisztus előtt kétszázhuszadik évet számlálunk. – Egyiptus virágzásban van. – A Pharaók trónján Thyrhaca király ül, a békeszerető. Tavasz van, a Nilus visszatért évszaki áradásaiból, áldást és virágokat hagyva maga után. Egyiptus virányain örök tavasz zöldül, s még nem hullott le a fa levele, már új virág bimbózik rajta… Mi szép voltál te egykor, Mizráim földe, Egyiptom! mi nagy, mi dicső!… Az Isten, midőn kiűzte az embert paradicsomából, azzal mutatta meg, hogy őt még nem szünt meg szeretni, hogy téged teremte! Gazdag mezőidben szelid nyájak legeltek – a föld gyümölcsöt és gabonát termett, – a szél vetette, a Nilus megöntözte azokat; az embernek csak aratnia kellett. Tejjel, mézzel folytak patakjaid s egednek mosolya egyik tavasztól a másikig tartott. Száz város épült határaidon belől, fény és gazdagság hirhedt lakhelyei, miket az utókor bámulva emleget. Ott volt a gazdag Canopus, melynek alabastrom palotáit aranyozott homlokú oszlopzatok tarták, – ott volt Baboul, az afrikai Babylon, hol a háztetők virágos kertekkel voltak beültetve. Heliopolis, a napnak egészen bearanyozott templomával; a másfél millió lakosú Memphis; a híres Thebæ, melynek égetett bástyái száz kapura nyiltak, – Sais a királyi temetővel s azon kőtemplommal, mit négy mérföldnyiről készen vittek oda, – és több számtalan, miknek neveit emberi ajk nem mondja ki többé s miknek kövei felett most a fellah rabszolgák kecskéket legeltetnek. Távol, a Moeris tava mellett, a Memnon szobrain túl, három pyramis áll, három emberkézrakta hegy; oldalaik síma fehér márványnyal vannak befedve, mely mint óriási tükör veri vissza a nap ragyogását. E gúlák egyikének csúcsán a szédítő magasban egy nőalakot venni észre, mint halvány geniust, kinek tekintete messze a sivatag határain vész el. Gyönyörű fiatal leány. Fekete aczélfényű hajfürteit aranypereczek szorítják hátul össze tömött nehéz füzérré, egyes kiszabadult fürtökkel a szél enyeleg. Arcza aranyszinű a lemenő nap sugáraitól, melybe rózsapirt vegyít a szív melege; szemeiben valami átható naphevű varázstűz ég, oly összeillő az emelkedett halványpiros ajkak jóserejével. Hosszú fehér öltöny ezüst csillagokkal áttörve fellegzi körül ideál termetét, gyönyörű keblén ezüst talizmánövvel átszorítva, mely öv nem tágabb két férfi-arasznál. Kezeivel a pyramis csúcsának egy szegletkövére támaszkodik, s az alatta szédelgő mélységbe mereng le tekintetével. – Körül hullámzó rizsvetemények terülnek, mint hamvas-zöld bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan. A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak. Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél gloriát csinál feje körül. A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre. A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke, meg-megszakadva a távolság miatt. Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból, – néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik. Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot… Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé. Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, – világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület, hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz, fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre terjed az égen. Csillagok futnak alá. E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik, csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják. Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei. Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai. Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül, elnyugszik. A másik hova lett?… Némult halottak feküsznek a síkon… Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban, viharsebességben! Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik. Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van; homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg. – Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s erejetörten összerogyik a hölgy lábainál. Tíz sebből foly vére. – Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte arczát. – Hogy vagy, Athániel? A bajnok fölemeli lankadt szemeit s boldogult örömmel rebegi: – Nagyon jól. Vére végig csepeg a hölgy fehér ruházatán. Térdére emelkedik, nagy, erős karja reszket, a mint a távolba elmutat vele. – Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei. – Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni, mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad sereged? – Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne költsék az aluvókat. – Egyedül maradtál? – Tízezer közől. – Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök! A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek kigyulladozni. Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz határainkra». A hölgy felelé: – «De nem tudja, hogy hányat fog visszavinni». – Sanherib király Egyiptus koronáját akarja feltenni fejére. – De nem tudja, hogy saját koronáját meddig viseli fején. – Sanherib király zsoldosainak igérte Egyiptus szűzeit rableányokul. – De a babyloni özvegyeknek nem igért férjeket! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – III. ASNAPHAR. Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán csak álom?… Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a földet látszik korbácsolni. A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva, melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a régiek kék ezüstnek nevezték. A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák, emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan szellemének. A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben százszor nyit virágot. A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik. (Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva, nem tudni, mi czélra alkottatának. Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és aloébozótoktól körülzöldelve. A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól. A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről ligetre. Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül. Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben. A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna. Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben enyészik el harmoniájok. Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű jósfelelete következék. – Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme, Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott. A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla hozzá: – Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek énekénél? mikor és hol? … A Sphinx nem felelt. – Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki, tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli. A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban az oncák süvöltése hallék. – Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név, mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt. És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt. – Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig vágott a hárfa húrjain. Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz, szívvel érezhető hang. A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét agyon fojtja. Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az üvegharang zenéje, melynek ütője a szél. – Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál? Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele: – A szerelem reménye. – Mi édesebb a méznél? – A szerelem gyönyöre. – Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál? – A szerelem fájdalma. És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat: – Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának nevezsz. S ismét néma lett minden. – Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém ragyogott. – Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve. IV. A MOERIS SZIGETE. Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek! Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad, – minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák zengik alá tündéres ábrándjaikat. A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány fekszik végig. E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon. Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott leopard ül aranyozott tripuson. A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja közéjök lecsap. Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld. Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott annak gyémántképe. Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ hajnalszínt mutat rajta. Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek, milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az emlékezet holdvilága… … Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája, Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek. Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány kezestársával együtt hazájába visszaszökött. A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is szíve rabbilincseit. Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl, hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét. Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt, a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét; csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz, mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen. Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és el nem enyészhetni!… … Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető, ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat ő miatta rövidséget szenvedjen. Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré; izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá meg. Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra. A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse. Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes adófizetést bátran megtagadva. Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni a dolgok kimenetelét. A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt, utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt tartományokat. Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király, elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött. Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar nem tér vissza többé. Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve. De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben, mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött. S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani, míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez a távol ligetek oltalmába vehette volna magát. Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte. Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből csak a halál gyógyítja ki…