# Vadon virágai ## Part 11 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vadon-viragai-55632/index.md Meg-megrémlék még olykor lelkében ama lélekijesztő vad tekintet, mely mint talányos epocha állt férje magyarázhatlan jellemváltozta elején s ilyenkor bűnsúlyú aggodalmak fellegzék körül szívét: de mindez gyorsan szétoszolt, mihelyt a férj ismét gyöngéden melléje simult, karját megcsókolá, arczát arczához szorítá s édes czélzással kérdezé tőle: – Melyik név hangzik szebben: Imre-e vagy Matild? A nő Imrét találta kedvesebbnek. – Leendő gyermeke jutott itt eszébe s képzelé, hogy az férje képmása lesz. Lassanként ismét átmelegült szive, mit a csalódások hidege elfásíta: ismét kezdének reményei támadni, nem oly ragyogók, nem oly mennyet igérők, mint azelőtt, de szelídebbek és megnyugtatók. Két hónap nem kelle rá, hogy lelke sebei begyógyuljanak. E közben reményteljes állapotának határai kezdének közeledni, s az aggodalmas férj még éjente is neje közelében volt, annak szobájában aludt s legkisebb nyögésére felébredt, s azután odament annak ágyához és addig vigasztalá s hizelge neki, míg a nő el nem aludt s csak azután feküdt le maga is. Egyszer nyugtalanabb álmaiból ébredve fel Matild epesztő szomjat érze s miután férjét fölverni nem akarta maga fölkelt s a kis asztalhoz lépe, hol az éji lámpa mellett a czukros víz számára előre elkészítve állott. A lámpa fényesen világítá meg Imre arczát, ki párnái között hanyatt fekve aludt. Matild rezzenve tekinte rá. E hallgató arcz mily fenyegető volt altában! összehúzott szemöldök, szorított ajkak, hideg verítékes homlok s a fekete szakáll, melynek minden egyes szálai egyenként tüntek fel a halálsápadt arczon. – Eh – mit! gondolá magában, álmában senki sem szokott különös nyájas képet mutatni… s megnyugodott benne. A mint azonban ismét véletlenül odatekintett, azt vevé észre, hogy férje nyakán valami vékony fekete zsinór lóg alá, melynek végei az ingfodrok alatt vesznek el. Kiváncsi volt rá megtudni, mi az? «Tán az én arczképem? gondolá magában, vagy anyja hajfürtje, kit annyiszor emlegetett, vagy ugyan mi?» Odament, az ágy szélére hajolt és a zsinórt óvatosan húzta kifelé; valami nehéz volt nyilván rajta; végre előjött. De nem volt sem arczkép, sem hajfürt, hanem egy kulcs – Imre szekrényének kulcsa. Ugyanazon kulcs, melyről Imre azt mondta, hogy elveszett s minthogy azon szekrényben semmi sürgetősen szükséges tárgy nem volt, a dolog abban maradt. És ezen kulcs a férj nyakán függött, rejtve, titkolva, elhazudva!… Iszonyú gyanú villámlott a nő lelkén keresztül. Tagjait minden ízében zsibbadni érzé. Gyanúja mindig határozottabb alakot kezde ölteni; végre világos láng alakjában égtek lelke előtt a legijesztőbb eszmeszörnyek képletei, miknek mindegyike valamit mondani látszott, mély bűntitkokat, minők a legsötétebb erdőben körömmel vájt gödörbe vannak betemetve s száraz ágakkal, falevelekkel eltakarva, vagy mély vízbe, kőre kötötten lebocsátva, halottak szíveiben elhalt titkok. Titkok, minőket vándorlelkek sugdosnak az éjféli szunnyadó füleibe; vérrel, bűnnel, átokkal atyafias titkok. Fölsikoltott. A szörnyábrándok eltüntek, szavaik elnémultak; csak a felijesztett szív hangos verése beszélt a holt csendben s a szekrénykulcs maradt szemei előtt… Lélekzetfojtva lépett oda a nő. A férj mélyen aludt, s nem vette észre, hogy a kulcsot remegő kezek leoldják nyakából. Nehéz álomhörgése hangzék melancholicus szomorúan. A nő pedig lábhegyen, óvatosan, a férjre szegzett szemekkel lépdelt a szekrényhez, azt halkan felnyitá, az ajtókat kitárta s ama fiókot, melyben az idegen őrzeménye volt letéve s melynek, férje állításaként, mindekkoráig ott kelle lenni, kihuzta… … A fiók üres volt… A nő érzé, hogy iszonyúan ébren van; érzé, hogy nem álmodik, s szíve szét akart szakadni. De nem szakadt szét. Ismét csendesen, óvatosan betolta a fiókot, az ajtót rázárta, s a kulcsot visszavitte és ismét vigyázva, őrizkedve felköté a zsinórra. Iszonyú erőbe került neki e félelmesen exaltált óvakodás. Azután a kulcsot ismét visszarejté az ingfodrok közé s megindult ágya felé. De ekkor már nem birta tovább a rémindulatot tartóztatni. Iszonyúan felkiáltott, egyet fordult vele a világ, s a nő szédülten vágta magát hanyatt, estében az éji asztalkát a lámpával együtt elrántva magával. A zörejre felébredt a férj; azt hitte, hogy neje czukros vízért ment, s ájulását igen természetes okokból tudva kimagyarázni, orvosért sietett. Sokára jött magához a nő, s midőn eszmélete megtért, félve keresé szemeivel férjét. Az nem volt jelen; ki sem tudott róla, hogy hová maradt? Az orvos, jószivű, hallgatag ember, nyugalmat tanácsolt a szenvedőnek, s menni készült. Matild megfogta kezét; alig gondolva szavai okszerűségéről, ezt kérdé tőle: – Megjött már Lentey? Az orvos meg volt lepetve, elpirult, – először hallgatott, azután azt felelte: – Nem tudom, nem ismerem azt az urat, s azzal elsietett. Az orvos nem volt az az ember, kinek arczán észre ne lehetett volna venni, ha nem mond igazat, s Matildot e tagadás újabb félelmeknek adta át. Világosan hitte, hogy e dologban másoknak is van tudomásuk. Alig várta a reggelt, hogy férje megjőjjön. Végtelenre nyultak az órák. A repülni vágyó léleknek az óramutató lassuságával kelle együtt mászni, és számlálni és sokszorozni mindent aggodalmat, minden kínt. Végre dél felé hazavetődött a férj. Matild fölkelt ágyából, de igen bágyadt volt; feje iszonyúan fájt és zúgott, s alig vevé észre Imrét elébb, mint mikor előtte állt. … Ugyanazon arcz, melyet álmában viselt, azon halálizzadásos homlok, kigyószemöldök, azon sápadt, rángó arczredők… A férj bezárta az ajtót s kezeit halántékaira nyomva, háttal neki-dűlt annak… Oh!… kínosan sóhajtva, végig törölte arczát, s feje mellére hanyatlott. – El vagyok veszve! susogá. Neje elholtan, mereven, mozdulatlanul bámult reá. – El vagyok veszve, semmivé lettem! kiálta az kitörően s térdre bukva; arczczal a pamlagra rogyott és úgy tett, mint a ki sír. Matild világosan kezde látni mindent. Oda rohant az emberhez, megragadta annak karját, s a kétségbeesés bátorságával kérdé tőle: Hova tetted Lentey pénzét? – Nincs, nem tudom, felelé ez buta elmeredéssel. – Őrült vagy-e? Hova tetted a hitedre bizottakat! – Elvesztettem, kiraboltak, nem tudom, hebegé. – Nem igaz, felelj! felelj, iszonyú ember te! s vad rohammal tépte a férfit, mint egy furia. – Elvesztettem, elkártyáztam, nyögé emez s a nőtől féltében nagy verejtékcseppek gyöngyöztek alá két arczán. – Mind-e? – Mind, mind az utolsó fillérig, az utolsó batkáig. A nő szivében akadozni kezde a vér. Pedig még itt nem volt vége a kisértetnek. Szivén halálos nyilalások vonaglottak keresztül – nem sírt. A csapás sokkal fájóbb volt, minthogy sírni kellett volna rajta. – Férfi, kérdé újra, természetéből kikelő hangon, te hazudsz, nem vesztetted el a pénzt: megcsaltad barátodat, meg engemet; messziről terveztél már e nyomorú ember hiszékeny élhetetlenségére, s most is csak ennek gyámoltalan hajlamát akarod kirabolni. Azt hiszed, hogy majd őt le fogod hazudozni, lekönyörgeni s kirabolni; de én mondom teneked, hogy visszaadd neki, a mi az övé, vagy iszonyút cselekszem veled. – Nincs, elvesztettem, susogá ez. – Ha elvesztetted, le fogod dolgozni neki, éjt teszesz nappallá, koldulni, dolgozni fogsz és úgy fizetni meg neki, és én veled dolgozom, és ha lesznek gyermekeid, véres izzadsággal szolgálják le neki apjuk nyomorú vétkeinek zsoldját, de meg legyen mentve számukra az apai név becsülete. – Már késő, felelé Imre. – Mit késő? – Eltagadtam. – Nem értelek. Mit tagadhattál? – Lentey törvény előtt követelte vissza bizományát, én azt feleltem, hogy soha sem láttam azt; – a biró azt itélte rám, hogy esküdjem meg és én – megesküdtem. A nő az irtózattól elfulladva állt meg az ember előtt. Eszméi között a legiszonyúbb sem közelíté meg ily bűn lehetőségét. Pedig még itt sem volt vége a kisértésnek. Hamis esküvés! nem ez volt ugyan az első, mi Imre száján kijött: esküdött ő nejének is szerelmet, hűséget, boldogítást, és akkor is hamisan esküdött; de az jövendő dolgokra történt, miket senki sem tudhat! de esküdni a multak felől, felemelt három ujjal híni fel az Isten jelenlétét, hogy hallja meg a hazugnak átkát, mit az önfejére imádkozik, és ne hagyja azt elhangzani, hanem teljesítse annak fiain és unokáin!… Fájdalmas jajdulással hullott térdeire a szerencsétlen nő, s fölemelve a kínnal látogató Istenhez arczát, sikoltá, töredezetten fuldokolva: – Mit vétettem ellened, oh Isten, hogy íly iszonyúan büntetsz? Férje odament hozzá s ügyetlen kérleléssel akarta felkarolni. A nő eltolta őt magától. – Ne így érj hozzám, ne így. Nincs hátra egyéb tennivalód, mint hogy ölj meg engem elsőbb, azután magadat. Igen, igen. Miért ne tennéd? így talán megengesztelnéd az Istent; talán ezen ártatlan gyermekért, ki még meg nem született, talán ennek a véreért meg lennének bocsátva bűneid. – Nem, nem, Matild! kérlek, ne légy oly ingerült, még neked is le kell tenned a tanubizonyságot. – Nekem is? s mit gondolsz, nyomorult, tán én is hamisan fogok esküdni? – Oh nem, neked nem kell esküdnöd. Jó reménybeni nők nem esküsznek, azokat nem szokás megesketni. Csak úgy mondanak, egyszerűen a mit tudnak, vagy akarnak, de hát miért is ne mondhatnád? hiszen te nem is láttad azt, félre voltál fordulva, mikor átadta; nem hazudsz, ha azt mondod, hogy nem láttad; csak ennyit kell mondanod, és meg sem esküdnöd rá. – Hallgass! kiálta a nő közbe, elképedve, hallgass, eredj, halj meg, öld el magadat; vétkeztél annyit, mennyi egy életre elég: hagyj engemet is a magam nyomorúságának; az én életem kioltására sem kell már nagy erő. – S ha én elölöm magamat és te ellenem bizonyítasz: tudod, mit történik? nevemet fogják kiszegezni a bitófára, s gyermekim s minden rokonim becstelenek és bélyegzettek maradnak, te pedig megtanulsz majd koldulni s viselni az emberek szidalmait és nem lesz számodra boldogság a földön! – Megölöm magamat. – Mit használsz vele? egy áltanuság helyett kettős gyilkosságot követsz el; ha életben maradunk, még jóvá tehetjük hibáinkat, de a holtak bevégezték számadásaikat s nem javítnak azokon többet; most úgyis hiába állítnád, hogy a pénzt átvettem: nem tudnám előadni többet; az emberen nem lenne segítve, míg idő jártával talán visszapótolom neki. – Menj, távozzál, kérlek, kényszerítlek, hagyj magamra, hadd keressek könnyebb halált, mint a te szavaidtól halni meg. – Tehát ellenem bizonyítasz? – Nem bizonyítok. – Hát mellettem? – Azt sem. – Mit teendsz hát? – Azt én tudom. A külső szobában közeledő léptek hangzottak; a férj kitekintett. Egy törvényszéki szolga jött, a nőt a törvényszékbe hivó. Rögtön kelle mennie. – Fogsz jőni velem? – Igen, de majd azon biró elé, kinek itéletétől nincs fölebb hivatkozás. – Jó. Te minden áron halálomat akarod. Legyen hited szerint. Én meghalok, de te ne hidd, hogy meg tudj halni. Élni fogsz, és irtózatos halálom emléke fog üldözni ébren és álmaidban, ez lesz az, mit gyermekednek örökségül hagyok, s egy bűnnel szennyezett név, melynek átka alatt el fogsz hervadni és nyomorodni és százszor kivánni a halált, és mégis félni tőle. Egy szavadba kerülne s megmentenél. Jó. Tartogasd meg e szót. Egykor halottakat idéznél fel, ha tudnád, mi szóra ébrednek fel azok. De látni fogod, mint gyilkolom meg magamat; nem fogod elrejthetni magadat e látvány elől: így, karjaimba szorítlak, arczodat keblemre vonom, hallani fogod a fegyver durranását, vérem szét fog ömleni tagjaidon, hajadon és ruhádon, s utolsó tekintetem, utolsó jajszavam, utolsó kínrándulásom látni, hallani és érezni fogod, – s e közben a hölgyet erősen magához szorítá a férfi, keblére kapcsolta őt, ölébe dűlt és nem hagyta mozdulni, a pisztolyt pedig felhuzott sárkánynyal szivének feszíté, s egy elkárhozott kétségbeesésével tekinte fel annak arczára. A nő nem birta tovább, veszve volt. Irgalom! – nyögé, férjem, várj – vezess, mindent – mindenre esküszöm. Irgalmas Isten, ne hagyj elkárhoznom…! Fél óra mulva a törvényszék előtt állottak. Ott állt a biró mellett a vádló, a jó barát, bárgyú, ügyefogyott tekintetével, kétségbeesett tehetetlen arcza a bejövő nőre volt szegezve, mint egy szívig nyomuló szemrehányás. Hanem a nő kerülte a tekintetet. Az ember beszélt koldussá lételéről, apró neveletlen árváiról, és sírt, mint a gyermek. A nő halavány volt, mint a viaszkép s alig lehete hallani szavait. Az ember odament hozzá, kezet csókolt neki, térdre esett előtte és sírva kérte, hogy szóljon igazat és ne hagyja kétségbeesni. A nő mutatta, hogy szólni fog. A biró kérdezé tőle, hogy igéri-e jövő szülése fájdalmaira, gyermekének leendő boldogságára, vagy szerencsétlenségére s a közel halálra, hogy igazat fog mondani? S a nő lassú, tört hangon igéré szülése fájdalmaira, gyermekének jó vagy bal sorsára, igéré a rettenetes arczú halálra, hogy igazat fog mondani: A biró kérdezé: – Látta-e a nő, hogy a vádló a vádlottnak bizományban pénzt adott át? A nő felelé: – Soha sem láttam. A nyomorúan megcsalt ember iszonyúan felsikoltott e szóra, s e perczben rá talált a nő tekinteni s e tekintet volt az, melyet soha el nem felejtett hosszú életében. A kétségbeesés lehete csak ilyen. A biró felmenté a vádlottat. Matild pedig hazament. Félóra mulva meghozták férjét is. Három késdöféssel volt leszurva: a megcsalt barát kétségbeesve rohanta meg a csalót s a biró szemeláttára gyilkolta le azt; azután kirohant s a második emelet folyosójáról levetve magát, szörnyet halt. Imrén nem lehete segíteni többé. Egyik döfés a tüdőjébe hatott, s halála bizonyos volt; odavitette magát Matildhoz s kérte, hogy hajtsa le fülét, nagy titkai vannak. Ekkor vallá meg nejének, hogy az eltagadott pénzt nem vesztegette el, hanem elrejté szobája szegletében a padlat alá!… Matild rögtön akart rohanni a pénzzel a megcsalthoz; a férj azt felelé: Már késő, mert az is meghalt. Estefelé Imrét is kiterítették. Megjött az éj. Minden élő lény megtalálja nyugalmát az éjszakában, csak a lélek fájdalmainak nincs elavulása. Pedig mennyi áldást ad egy álom! Elveszi minden fájdalomnak élét s minden gyönyörérzetet felmagasztal. Boldogság balzsamát osztja a beteg szívekre, s paizst tart a lélek fölé, melyet míg el nem vesz róla, nem érik azt a sors lángcsapásai. Oh, ha az álom gyönyörei a halál gyönyöreinek volnának előérzetei?! Csak azon idő a miénk, mit álmodva töltünk, a többi a világé, ez idegen szerettelen világé. Tud-e aludni a bántott lélek, mikor a legelső vétek foltja rácseppen fényes öltözetére, mikor ez undok szörnyeteg, e kendőzött arczczal, a bűn, ölébe szorítja az elesett ártatlanságot, undok nyálával bekeveri arczát, s mérges lehelletét ráfujja homlokára, azután eléje ül és kikaczagja azt? Tud-e aludni a rossz lelkiismeret, s milyenek lehetnek annak álmai? Hiába tagadjátok, hogy van pokol. A lélek magával hordja azt. Kit látsz, háborodott lélek, ott az éj sötétében megjelenni? ismerj rá e halavány, élethagyta arczra, e nyitva maradt szemekre, mik holtan is rád merednek; e nyilt ajak, mely nem beszél, és mégis annyit látszik mondani, e csüggedt fej még kopaszabb, még csüggedtebb, ez öltözet még kuszáltabb, mint egykor; de az arczoknak nincs többé mosolygása, halaványan, mozdulatlanul áll az alak az álomlátások ködnimbusában. Karjai, homloka, vállai iszonyúan össze vannak zúzva, a vér hosszú vonalokban szivárog alá arczán, ruházatán. Igy jelent meg Matild álmaiban a rettenetes látogató. A látogatott lélek sírva, rettegve futkosott a szív minden szegleteiben, de nem birta elrejteni szemeit, hogy ne lássa azt a véres phantomot. A lélek szemei le nem hunyhatók. Végre megmozdult az. Legelsőbb szemeit fordítá fehérével fölfelé, azután melle látszék tágulni, feje hátra feszült, nagyot sóhajtott, azután fölemelé darabokra zúzott bal karját, s mutatóujjával merően Matildra mutatott, szemeivel pedig felnézett az égre. Matild pedig mezítelennek érzé lelkét, kit nem birt ez átkos ujjmutatás elől hová rejteni. És az ég sötét volt, még sötétebbek voltak rajta a fellegek, mik pokolcsodák alakjában huzódtak a magasságos égen keresztül; két haragos szem világított csak a mérhetetlen távolban, két haragos csillag, mintha az örök itélőbiró szemei lettek volna azok. Azután azt látta Matild, mintha ama véres embernek számtalan tövis lett volna testébe szúrva, miknek tüzései fájdalmas kelésekké mérgesedtek el. Őt pedig rémséges hatalom kényszeríté ellenállhatlan erőszakkal, e töviseket még mélyebbre nyomni és bolygatni, s nézni a martyrkínokat szenvedő torzarczát, mely kaczagva és tajtékot turva rángatódzott, vonaglott, mint egy galvanizált halottkép. Végre elkezdtek biborszín cseppek folyni a sebekből, miket Matild egy födött edénybe gyüjtött, s midőn feje fölött egy hang kérdezé: «Mit rejtesz ott?» ő reszketve felelé: «Balzsamot»… Ekkor kihullt kezeiből az edény, széttörött s a vér szétfolyt lábai előtt… – Legyen neked a te szavaid szerint! hangzék irtózatos dörgése az itélet harsonájának, melyet az ég láthatatlan sarkai reszketve dörgének vissza. Rettenetes hang, melynek hallatára a puszták tigrise idétlent szül, s maga a halál, mint korbácsolt véreb, meghunyászkodva bujdosik előle. És látta ujra ama halottaiból kelt rémet, a mint kezében az átokmondások füstölőjével borzasztó jövendőt monda a hamisan esküdöttnek. Embervérrel irt, Istenátokkal pecsételt jövendőt, le nem könyöröghető, vissza nem huzható keserű jövendőt!… A sötétkék füst, mit feléje hintett, ráragadt a lélek fehér köntösére lemoshatlanul… – Legyen neked a te szavaid szerint! mondá a rém… Esküdtél szülésed fájdalmaira… Legyen neked a te szavaid szerint: hogy élve érezz mindent a halálból, csak annak nyugalmát ne érezd; ne legyen folt a földön, melyen megpihenhess, s álom ne látogassa meg lelkednek szemeit soha… Esküvél leendő magzatodra… Legyen neked a te szavaid szerint… Legyen a te gyermeked nyomorék és világ csodája, testben, lélekben undok szörnyeteg, mérges kinövése a természetnek, kitől undorodva távozik el minden tiszta lélek, ki megrohadtan hozza szívét a világra, ki nem mondott bűnök magvaival tele; kiben a szeretet gyűlöletté fajul, és őrültség legyen az ő lelkének neve!… Te pedig légy nyomorú és mindentől elhagyott, a napok beteltéig… Ne adjon neked nyugalmat a föld, ne a sír; sem élteden, sem halálodon ne legyen Isten jobb keze. Élve tegyenek a koporsóba! Legyen neked a te szavaid szerint! – Legyen neked a te szavaid szerint!… hangzék hosszan elhaló zúgással… Az égi magányos szempár mindig messzebb látszott távozni, végre elenyészett, – a phantom ismét halottképpé lankadt, – a fellegek sietve rohantak keresztül a véghetetlen égen. Az átok ki volt mondva. Kétségbeesett sikoltás! Az álomkép eltünt, csak a sötétség maradt meg belőle, és az átok sulya. Matild fölébredett. Iszonyú lázban reszkettek tagjai. Arcza izzadság gyöngyeivel volt behintve. Keblén egy világ bűneinek nyomását érzé nehezülni, tagjai le voltak lankadva, alig birt mozdulni. Még visszhangzottak ágya fölött az iszonyú álomrém szavai, még látta a két haragvó csillagszemet a fekete égben elmerülni, s már kezdé érezni az átok erejét… Ádáz fájdalom nyilalt végig szívén, mi egy perczre minden ereiben megállítá a vért; tagjai elmerevültek, arcza elkékült, megfagyott, csak a fájdalmas kínfejezés rajta mutatta, hogy még él és szenved mondhatlan gyötrelmeket… Sokáig feküdt így mereven, áthülve, ajkai összekulcsolódtak és melle a megszakadásig feszült. Míg benről e gondolat kínzá: ha így el fognák temetni! E gondolat iszonyúsága új rázkódást tőn idegeiben s erőszakos vonaglással tért meg ájultából, és szemeit bámulva felnyitá. A szoba világos volt. Több ismert nőarcz állt körüle, kiket fájdalmas sikoltása idézett oda – aggodalmas kérdező arczok. Odahajoltak hozzá. Vigasztalák, de ő nem hallá szavaikat többé, a lázasan szilajult vér őrült tűzzel nyargalt minden erein keresztül, sebesen verve s lángolva. Halántékain lüktetve jártak az erek, az elébbi hideg merevülést forró lankadtság váltá fel, miközben iszonyú kínok vertek tajtékot sápadt ajkaira; nem hallatszék jajgatása, alig nyögött; de egy tekintet e fájdalomtól önmagából kikelt arczra, megmondá mindazon pokol szenvedést, mit éreznie kellett. Vitték egyik ágyból a másikba; az izzadság folyt róla, sehol sem találta helyét. Szivében kellett iszonyú fájdalmaknak lenni, mert kezét szüntelen ott tartotta. A nők térdre estek ágya előtt, hogy imádkozzanak érte, mert nem nézhették szüntelen növekedő kínjait. Végre irtózatosan feljajdult; rémsikoltása végig hangzott az éjen; megrázkódva félig felemelkedett, s fénylő, kitágult szemfényekkel bámult maga elé az éjlámpa világába, merően, vadul, kisértetien; azután hirtelen elhalva visszaesett, és szemeit lehunyta. Idő mulva fájdalmas enyhülést kezde érezni, minek okára nem eszmélt, s felpillantott. A körülálló nők egyike egy kis szörnyeteget tartott fel lábánál fogva. A szörnyetegnek hosszú szőrös kezei és lábai voltak, mikkel hyénai visítás közt hadonázott maga körül, miközben szájában alul és felül két-két fog látszott meg, s szegletes fejében villogtak a vad kancsal szemek. Roppant feje volt. A nők épen azon tanakodtak, vajjon ne fojtsák-e a fürösztő vízbe a kis tátost? – Micsoda állat az? kérdé a nő féldeliriumban. Senki sem felelt kérdésére, de ő minden arczból e feleletet olvasá ki: «fiad!» s megujult fájdalmakkal rogyott ismét párnái közé. De a fájdalmak már nem valának oly tépők, nem oly őrülésig vivők, mint az elébbi, s rá csöndes, nyugalomadó szender következett, melynek felszakadtával, midőn újra feltekinte a nő, piros szalagos fehér pólában egy nyugvó kis angyalt vivének eléje, kinek félig csukott pilláin keresztül ragyogtak szelid kék szemei, s arczán az ártatlanság mosolya tündökölt. Ily angyalkáktól küldheti a haragnemtartó Isten bocsánatát a megtérőnek. A nő lázas kéjjel nyujtá kezét a gyermek felé, s a körülállók vigasztalóan mondának neki: – Leányod! A nő ikreket szült. * * * Tizenhat év folyt le. Tizenhat hosszú, nyomorúságban gazdag év. Ez alatt sok boldog meghalt, sok szenvedő született. A föld évenként megtermé virágait és töviseit. A nap meleg, a hold hideg, az ég kék maradt. Az emberen és ember művein kívül semmi sem változott. Sok fekete haj megőszült ez alatt, sok arczról lehervadt az ifjuság rózsája; gyermekek lettek férfiakká, a férfiakból öreg emberek, az öregekből halottak levének. Ki ismerne ebben a redős, halvány arczban, ez összeesett termetben, a roskatag elvirult alakban ama fiatal, életvidám virágra, kinek egykor, a világ verőfényében ragyogónak, térdhajtásokkal áldozott minden érző lélek, s kiről most senki meg sem emlékezik! A virágnak először lefujja leveleit a szél, azután magvait szórja szerte, azután nem törődik vele. A vénség minden szépséget elrutít, s ez egy előnye van a nemszépnek a szép fölött, hogy őt a vénség megszépíti. Halavány, magasztos arczot ad neki. Szomorú, fenkölt tekintetet, s fejére a vénség ezüst koronáját – fehér hajfürtöket. Fehér hajfürtei lettek Matildnak is tizenhat év alatt. Oh – és mindegyik szálnak megfehérülése egy élet kínjainak volt elhordozása. Üldözte őt sors és az emberek, nem adott fejének a föld megnyugvó helyet, ki volt taszítva a világba. Mindentől elhagyatva, csak a nyomorúságtól nem; elhagyatva reményeitől is, de nem az emlékezettől. Kit az egész földön egy fekhelynyi folt sem nevez gyermekének, ki előtt zárva van minden ház ajtaja, kire «feszítsd meg»-et kiált minden emberi ajk, – a világ átkát viselő kitagadott számára áll egy templom, melynek szent küszöbén túl őt semmi üldözés keze meg nem kínozhatja, mely templomban csak a lélek lakik és az örökhatalmú Isten. E templom a tiszta öntudat. De Matildnak nem volt szabad e templomba belépni. Rettenetes itélőbiró foglalta el abban a királyi széket, ki, midőn a nyomorgatott lelket a káröröm, a gúny, a megvetés, a könyörületlen emberi szív hideg kisértetei az oltárig üldözék és korbácsolák kaczagásuk ostorával, – hidegen tevé föl annak porig alázott fejére a szenvedések töviskoronáját e szavak sujtó haragjában: – Lőn neked a te szavaid szerint.