# Vadon virágai ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/vadon-viragai-55632/index.md Szélvészes az éj, – az égnek nincsen csillaga, – széles fehér pusztaság a föld, – a havas förgetegben farkasok üvöltnek; – e széles fehér pusztaságban, e havas förgetegben egyedül bujdosom én, egyedül, magányosan, míg egy terebélyes fához érek. E fának ágain egykor lomb zöldelt, most jégcsapok és zúz fehérlik rajtok. Tövéhez ülök és elgondolom, hogy egykor e fa alatt minő boldog voltam, és hogy most minő boldogtalan vagyok; búsan kérdezem magamban: miért van ez így? Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken… Kerestem azon csillagot, mely ama boldog órákon oly szépen mosolygott le reánk… Nincs többé az égen. Két hó előtt elkezdett halaványulni; mindig fehérebb, mindig homályosabb lett, utóbb végképen eltünt. Marie, Marie! hová megyünk, ha a földről eltávozunk? Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken… Midőn utolszor elváltam Mariemtól, egy igéretével ajándékozott meg. Azt igérte, hogy minden évnek azon napján, mely elválásunk napja volt, éjszínű hajából egy fürtöt fog azon fa odvába rejteni, hova egykor édesebb tudósításainkat rejtettük, s egy levélkét, annak emlékéül, hogy még nem szünt meg az enyém lenni. Tudom, hogy fejemmel játszom, midőn e tájra közelítek, hol mint orgyilkos vagyok kihiresztelve és mégis eljöttem; kerestem a fa odvában emlékeimet: ott volt a hajfürt, egy fehér lap körül csavarva, rajt e két szó: «Reád emlékezem.» De ennyi is elég. – Bekötözöm vele szivem sebeit; egy csepp rájok az emlékezet balzsamából, – a kínok csillapulnak. Ismét utamra indulok, egy év mulva ismét eljövendő… Az éj viharos, – csillagtalan az ég, – a föld fehér, – e viharos éjben, e fehér földben egyedül utazom én. – Meglátsz-e álmodban engem, Marie, mint én téged meglátlak, hogyha szemeimet lehunyom? beszélsz-e lelkemmel álmaidban, mint én beszélek a tieddel?… vannak-e örömeid és minőek? Bántanak-e, és van-e, a ki védelmezzen? Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken… Jó éjszakát… Jó éjszakát… – – A többi ezután következő lapok nagyobbrészint ki voltak égve, csak egyes összefüggetlen szavak maradtak eléghetetlenül a sorok elején, minő szavak voltak a «nyomor» – «fájdalom» – «emlékezet» s nehány hosszabb kitételek, mint «hosszú bujdosás» – «Wagram alatti ütközet» – «nyomorú megcsonkítás», – mik mind arra mutattak, hogy a bujdosó élete hosszú volt és nehéz, útja bús és enyhtelen… A napló hátulján azonban több lap maradt meg épen, mely a többiektől egy, a kéziratba kötött rézlap által volt elválasztva. – E rézlap tele volt apró jegyzésekkel vésve, mely jegyzéseknek némelyike csillaggal vagy kereszttel volt kitüntetve. Ezek szomorú jegyzetek voltak. Mintha sajátságos gondot fordított volna arra, hogy mindazon haláltadó eszközöket, mikkel az ember saját sírját megnyithatja, adatról adatra összegyűjtse!! A legkülönczebb erőszakos halálnemek voltak ide feljegyezve. Lassan ölők és rögtön elaltatók, kikeresettek és egyszerűek. ✝ A szív az ötödik és hatodik borda között van, – a jobb felé irányzott lövés rögtön halál. ✝ A borostyánmeggy magjának leve megölő méreg; ez a leveleiben is van, de nem oly erős. Tíz csepp belőle az életet egyszerre kioltja. ✝ A széngőz bizonyos és csendes halált szerez; fájdalmai szelidek, hatása csalhatatlan, egy serpenyő szén, jól bezárt szobában meggyujtva, elvégez mindent! mire a szén kiég, az élet is kiégett. ✝ Az életeret meg lehet ismerni arról, hogy pirosabb a többinél és erősebben lüktet; – ha az ér felhasíttatik, rajta a vér az utolsó cseppig elfoly. Így halt meg Seneca és neje az ó világban; karjaikon és lábaikon metélték szét az ereket, s azokat meleg fürdőbe dugva csendesen elaludtak. ✝ Az úszni tudóknak nem lehet magukat vizbe ölni; az élet ingere feltámad bennök önkénytelenül a veszély éreztekor. Shally angol egy hajón levő több mázsás horgonyhoz kötözte magát, s így bukott, a horgonyt tartó köteleket elvagdalva, a tengerbe. * A fekete hyosciamus mérge iszonyú gyomorgörcsöt okoz, de nem soká tartót. A növény gyapjas, virágai harangalakúak, belől pirosak, kívül sárgák. * Az opium-adta halál csendesen elközelgő, de bizonytalan; megtörtént, hogy kit tőle elájulva eltemettek, a sírban ismét fölébredt, s mikor történetesen felnyitották koporsóját, meg volt fordulva benne. * Az atropa belladonna uton-utfélen terem. Gyümölcse bódító. Hat szem belőle elbánik egy élettel. Az acidum hydrocianicum kékszínű nedv; egy csepp belőle, az ember nyitott erébe cseppentve, rögtöni gutaütést okoz. ✝ Münchenben egy fiatal hölgy a torony ablakából ugrott alá; csak ruhájáról lehete megismerni, hogy valaha emberi alak volt. ✝ Esős időben egy levegőbe eresztett papiros-sárkány, melynek abroncsa ércz és zsinegén vékony sodrony van végig eresztve, igen erős villámvezető; ha valaki ilyenkor puszta kézzel a zsineghez ér, a villám rögtön ott üti agyon. Így történt ez Römer tanárral Philadelphiában. A vipera-kigyó csípése halálos. Cleopatra két viperát ereszte keblére, s ezektől öletett meg. Sapphó, görög lantköltőné, a tengerparti sziklákról ugrott le. Jó magas torony szintén megteszi ezen szolgálatot. Sardanapal, babyloni tirann, palotáját gyujtotta magára, s kedvesei ölelése közt, azokkal együtt elégett. A halál kínjait nem érezé, mert hálótermét ambra- s fahéjjal s a legingerlőbb keleti illatszerekkel halmozta el, miknek buja kábító füstje elvette a halál perczei előtt öntudatát. Monteverdói Estella a Vezuv égő craterébe szökött. ✝ Lachaine Amalie grófnő hűtlen kedvese leveleit összeszaggatva, azokat arsenicummal összefőzte, s ennek levét itta meg. Öt percz alatt meghalt. A fogoly négerek igen sajátságos módját tudják az öngyilkosságnak: nyelvöket nyelik le – vagy a lélekzetet mindaddig folytonosan szíjják magukba visszalehelés nélkül, míg szívök egyszerre megszakad. * * * Ilyszerű jegyzetekkel volt tele irva az egész érczlevél, mintha e sötét szeszélyű ember különös figyelemmel gyűjtött volna életuntak számára halálos recipéket. * * * A következő lapok kuszált, reszkető kézzel rótt sorokkal voltak beirva; a sorok szine megvörösült, mintha vér lett volna a nedv, melylyel irattak; az esztendőszám volt 1822, fél század az első lapok történetei után. December 21. Ismét e tájon vagyok, – ősz – nyomorék – koldus. Testemet sebhelyek fedik. – A csatát mankóval hagytam el. Alamizsnakenyér mindennapi falatom. Már két esztendeje, hogy emberi lényhez nem szóltam. – Azt hiszik, hogy néma vagyok. Ma éve láttam fiamat a marquist, és anyját a marquisnét. Őszek és öregek mind a ketten. A marquis félretaszított útjából, anyja pedig egy ezüst pénzt vetett kalapomba. – Nem ismert rám. Rongyos voltam és ősz. – Ő most is szép volt. – Szemei most is azon szelid szemek voltak, melyek ötven év előtt a boldogságot mosolyogták szivembe. Pedig negyvenkilencz évig járogattam el évenkint a titkainkat rejtő fához, s mindannyiszor ott találtam emlékeimet ugyanazon szavak a levélkén; csak a fekete fürtök változtak lassankint fehérré… És ő nem ismert rám. Hiszen oly sokat szenvedtem – ötven év nagy idő. Ez a föld hajdan virágokat termett, most be van nőve tövisekkel; ez a fa hajdan zöld volt, most fekete és kiszáradt; ez az ég hajdan menyország volt, most villámok és zivatarok hazája. Közel e kiszáradt fához nádkévékből készíték számomra gunyhót. Ha én nem vagyok honn, egy gazdátlan kivert eb megy hálni nádpalotámba, s rendesen elszalad, midőn jöttemet érzi. Minden jó lélek kerüli elhagyott tanyámat; azt mondják, hogy ez avar pusztán kisértet lakik. Az a kisértet én vagyok. Ősz hajak, roskatag test, kínszenvedett szív; meddig hordozzalak még benneteket??? Mit fog hozni a holnapi nap? – Ha e fa odva meg nem termi emlékeimet, az azt fogja jelenteni, hogy Marie kiszenvedett, s így nincs miért élni tovább. De míg ő meg nem hal: addig én sem halhatok meg. A tenger visszaokádott öléből, – a szívemnek irányzott fegyver kezemet lőtte meg; – a méreg kínt adott, de nem halált, a csata lábamat vitte el fejem helyett. – Élnem kell addig, míg ő él. Minő hideg van. – Nincs annyi rongyom, melylyel testemet befedjem. – Éhezem. – Zivataros ég! meddig fogsz még rám haragudni?? December 24. A mult éjjel valaki az odvas fához közelíte. – Nem Marie volt, annyit kivehettem. Félénken sietett el, miután az oduba valamit leejtett… Talán?… talán?… Tegnap, hogy gunyhómba jöttem, a vén kutya nem futott el, mint szoká, mert meg volt fagyva. – – Az én életem sem lehet erősebb az övénél! * * * Eddig szólt a nyomorék naplója. * * * A marquis úr pedig legfőbb gondjának tartotta a kéziratot tüstént hamuvá égetni. Mint mondják, C* S. marquis úr rendkívül sokat tartott magas származására és az ereiben folyó előkelő nemesi vérre. A BŰNTÁRS. Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél! Meglátogatsz olykor súlyos bal kezeddel, teher teherre nő roskadó vállamon; rendes lakótársam minden kínszenvedés, velem aluszik el, velem ébred újra, de örömest viselem sorsomat, tűrök és lelkem terheit hordozom zúgolódástalan; nem hagy elroskadni, fölemel, meggyógyít, megvigasztal e gondolat: «férfi vagyok!» Minden teremtésnek jutott a természet anyai kezéből védelem áldása, csak a nőnek semmi. Tán a szépség? Hát a ki ebben sem osztozott? Minden lélek jogát szentesíté a törvény. Betakarta paizsával még a vétkezőt is, megszabta árát a sértett becsületnek, korlátokat emelt ember és ember viszonyai között, hogy ne kegyelem, hanem jog legyen neve a kormánypálczának. Csak a nő az, kinek minden falatja irgalomkenyér, hivatása türelem, sorsa rabszolgaság! Csak a nő van a jog ægisén kívül felejtve! Ő az, kitől a legpiszkosabb lelkű is erényt követel s ő az, kit erényeiért kinevetnek. – Ő az, kitől a megőszült erkölcsbiró is vétket követel s ő az, kit vétkeiért megköveznek! Férfinak kezében van saját sorsa. Mehet, merre őt lelke vágyai híják, akarhat mindent, tehet mindent, lehet jó, lehet rossz. Nőnek mennie kell, merre lánczai viszik; akarni azt, a mit más akar, tennie azt, a mit más parancsol, szenvedni és vétkezni, élni és meghalni azért, a kit nem szeret… Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél! * * * Hol és mikor? nem tartozik a dologra, – élt egy nagy úr, kinek egyetlen leánya volt és egy szép fiatal ember, kinek nagy volt az élhetetlensége. A leány neve volt Matild, a férfié Imre. Matild egyike volt a természet azon mostoha leányainak, kiktől a külszépség talizmánja is meg lévén tagadva, nekik a női szív benszületett ideálképein és soha nem teljesülendő szomorú reményeiken kívül semmi, de semmi osztályrészökül nem jutott; kiket a lélek mindazon széppel, mindazon kedvessel megismertet, mikkel a fiatal szív jövendője kertjét fel tudja ékesíteni, csakhogy azt tőle ismét e kevés szóval elvehesse: nem vagy szép… nem fog szeretni senki. Imre, élete javát túlélt fiatal vén ember, ki a világ minden sikamlós útjait bejárta, rajtok sokszor el is esett. Minden élvezet poharát fenékig üríté; szenvedett is olykor, a mint érdemelte s immár oda jutott, hogy vakmerő homlokkal kérkedhetik vele, mikép tettetni minden érzést képes, érezni egyet sem többé. És ezzel valóban szokás dicsekedni. Divatba jöttek a bűnök: atheismus, emberölés, rablás, szolgalelkűség, érzéketlen szív, honfeledés, mindezek dicsekedés tárgyai lettek. Hová jutunk még, Úristen?! Nem templom többé az emberi lélek, hol a becsület, az erény, a szerelem oltár szentségei; bolt az ember lelke, hol e szentségeket veszik és eladják s alkudnak fölöttük s mikor nincs mit eladni többé, azt mondjuk: hogy ez az ember kiművelte magát! Ilyen kiművelt férfiu volt Imre. Egy alkalommal azon nagy úr, ki Matildot leányának szokta nevezni, ily szavakkal mutatá be Imrét leánya előtt: – Im jövendő férjed. Bizonyos viszonyok, mikhez Matildnak semmi köze nem volt, határozák el a két úriember között ez összeköttetés létrejöttét: hihetőleg kereskedelmi viszonyok. S minthogy ők elhatározák, természetes, hogy a dolog kifogást nem szenvedhete. Matild és Imre rövid idő alatt nő és férj levének. Azonban a nagy urak nem szoktak mindig gazdag urak is lenni, mint szintén a szép fiatal emberek sem mindig egyszersmind jó fiatal emberek. Már ezek a mindennapi élet apró csalódásaihoz tartoznak. S ki volna elég vakmerő meghatározni: melyik fájdalmasabb a kettő közül? A férj csalódása-e, ki azon áhitatos reménynyel vezeté oltárhoz jegyesét, hogy e lépéssel mindazon botlásokat, miket gazdasági tekintetben elkövetett, ismét helyre lépi s e helyett a nélkülözések Eumenida-seregét idézte korán megőszülendő fejére…? vagy tán a nőé, ki azon férfinak, kiben lelke ideálját vélte feltalálni, a legszebb reményekkel álmodva nyújtá kezét, nem kérve tőle egyebet, mint szerelmet szerelemért, s mikor sorsa királyává tette őt, meglátja ezt egész undokságában, piszokkal kevert lelki öltözetén a le nem mosható szennyfoltokat, mindennapi, semmirevaló, romlott szívvel, melyben egy érző gondolat meg nem fogamzik többé, – aljasan, prózaian, szemtelenül…? Természetes, hogy ilyenkor a férfi sajnálatra méltó, a nő pedig legjobb esetben is nevetséges. Hisz ez megszokott eszme. A nő odaadja lelke megtartogatott fényes aranypénzét, – s a férfi kopott, penészes rézgarasokkal váltja be azt, miken száz kéz rajta hagyta szennyét!… Csodák történnek ugyan a mai világban is. Megesik, hogy az észszel és lélekerővel megáldott nő visszavezeti férjét az útra, melyről letévedt, vagy melyen tán soha sem volt, – megjavítja őt, lelkét felemeli, megnemesíti; mint szintén az is megesik, hogy az erőtlen nő, ki lelke első csalódásában oly magasról és oly mélyen bukott, nem birja magát tájékozni többé e soha nem képzelt vad világban; elveszti hitét, elveszti lelke jobb érzéseit s alásülyed az emberhez, kit magához felemelni nem tudott, s lesz kényszerű társa és eszköze annak minden bűneiben. Hanem az utóbbi eset már nem tartozik a csodák közé. Az említett házastársak sem voltak hajlandók csodákat elkövetni. A fiatal nő házassága első havában néhányszor el akarta magát ölni, később elválást emlegetett; majd, hogy kellő gyakorlatába jött a türelemnek, a házi béke, a szomszédok és atyafiak tudtára, tökéletesen helyreállott. Többé nem sírt, mikor férje mogorva képekkel riasztá vissza gyöngéd közeledtét, nem iparkodott ábrándképei romjainak beteg életét tartogatni, nem esett kétségbe, ha férje titoktartó jellemébe egyes elvétett pillanatot vetve, abban a lélek szörnyeit halomra nőve látta s megszokta lassanként azon geniuszt, kinek álneve «szerelem», igaz keresztnevén «önérdeknek» nevezni. Az ember mindent megszokik, kivált a nő. Nő hivatása szenvedés és türelem. No de arról ki tehet, hogy ők oly érzékenyek és oly ábrándozók? Hisznek mindent, mit az angyalokról és a férfiszivekről mesélnek; építnek várakat a fellegekre és ideáljaik jellemére; hiszik, hogy a ki halavány, annak bánata van s a ki mosolyog, az jó kedvű. Csalódásokkal fordul fel az ember élete. Sok bánatot ért ezentúl a szegény nő, nagyobb keserv felejteté el a kisebbet vele s a boldogság kerülte házának küszöbét. Megvigasztalá végre Isten ennyi bánatában; leküldé hozzá áldása legédesebbikét: anyává tette őt. A legmosolygóbb remények koszorújával ajándékozta meg. Mi éltetőbb azon eszménél, midőn egy nő legelső gyermeke életét érezve szive alatt fejleni, titkon, örömrepesve térdre hull Istene előtt s könyes arczát kezeibe rejtve, hálafohászszal sóhajt fel hozzá: «Anya vagyok»! Két szív egy testben. S ha e nő még szerencsétlen is és mindenkitől elhagyatott és nem szeretett: van-e vigasztalás, az övéhez fogható? mely ezen eszmében összpontosul: «Lesz, a ki fog szeretni». Mi boldog gondolat! de hogyha tudná sok anya: mi sorsra fogja szülni gyermekét, bizony bizony nem örülne e gondolatnak. Egy reggel Matild szokott elvonultságában magánosan üldögélt hálókamrájában s az új világvendég számára apró öltönykéket hímzett, rózsa- és égszin szalagokkal cziczomás öltönykéket s mulatta lelkét ama boldog gondolatban, midőn férje egy idegen úrral együtt szobájába lépett, kit karöltve vezetett odáig. Igen jó képű, szelid úriember volt e bizonyos idegen, kopasz tetejű aláhajtott fejjel s felfelé pislogató apró kék szemekkel; egész arczán s magatartásán valami álmos melancholia és lekötő szórakozottság terült el, miben osztozott öltözetének minden része: nyakkendője félreállt, mellénye fölül jobbra, alul balra volt gombolva, csokoládészín kabátjának leffentyűs zsebéből félig kilógott a fakó keszkenő, s sarui nyilván félre voltak tiporva. – Ime, ez egyetlen barátom, Lentey Pál! így mutatá be ez idegen urat a férj s azt ott számtalanszor összevisszaölelve, egy karszékbe nejével szemközt leülteté. Az idegen úr ez ajánlásra igen mosolygott, később felelni akart rá, de abba hagyta; azután ismét mosolygott s e közben szemöldeit fel-, szempilláit pedig lehúzta s fejét édesdeden félrehajtá. – Mi vagyunk az igazi Castor és Pollux, folytatá a férj, szikrát hányatva szemeivel s rázta e közben a szende férfiu kezét, ki is e mondásra a legvékonyabb madárhangon válaszolá: – Bizony. – Hihetőleg többet is akart mondani, de röstelt fáradni vele. – Oh mi nemcsak szájjal vagyunk egymásnak barátai, szónokla tovább a férj nemes haraggal, tudjuk mi, mit tesz e szent szó: «barátság!» mit a világ úgy félreért; s e monolog folytában bemutatá, miszerint a világ szíve romlottabb, semmint igazi érzelmek felfogására képes lehessen; kikelt egyszersmind az emberek önzése és szívtelensége ellen, összekapott az általános világromlottsággal, magát természetesen, mint dicséretes kivételt állítván föl mindenekben. Ki e nagy szavak tizedrészét sem hitte, az bizonynyal saját neje lehetett. Érdekházasság és barátság!? Hanem a jó barát úr nagy kedvét lelhette bennök; gyakran monda ilyen szép szavakat: Hm hm. – Hja – ja. – Biz úgy. – Miközben nem szünt meg fejét bológatni s szemeivel felnézni a padlásra. Olyan bárgyú kinézése volt szegénynek, hogy a madár sem félhetett tőle. És Matild nem mert rá tekinteni. Valami borzadályos előérzet futotta át szivét, midőn ez ember arczát meglátta; mintha egy eddig alvó érzés lett volna felzavarva álmából, hogy megsejtse a közeledő fátumot és ki ne tudja azt mondani. Valahányszor elfordította szemeit az arczról, mindannyiszor újra meg újra visszakényszeríté azokat arra valamely ellenállhatlan ösztön, melynek titkos nyomása alatt elfordul az ember lelke. – Tehát, édes barátom, én – elutazom; szóla hajszál vékony gyermekhangon az idegen, minden szava között mérföldnyi pausákat hagyva s mereven nézve csizmája orraira. – Igen, felele ez, mint kinek tudvalevő dolgot mondanak. Matild erőt vőn magán s szorult, el-elakadó hangon kérdezé az idegentől, csupa udvariasságból: – Messzire tetszik utazni? – Csak – szólt a kérdezett, azután megállt, hallgatott, kifútta orrát s folytatá: Kolozsvárra. – Szép tájék! fejezé be Matild. Gyaníthatá, mert soha sem járt arra. – Én, kezdé az idegen nagy lélekzés után, most kaptam ki örökségemet készpénzben, most magammal nem vihetem, visszajövetelemig kamatra adni nem akarom, nem is tudnám. Tehát biz én kedves barátomnak adom azt át őrzeményül, ha oly szíves akar lenni. Jobb helyre nem tehetném. – Oh igen szívesen, felele a férj nem rejthető mohósággal. Majd ha aztán családoddal együtt visszajösz, tőlem ismét átveheted; ne félj, nem teszek hozzá. S gyötrelmesen nevetett erőszakolt elménczsége fölött. Matild e perczben férje arczára tekintett. És olvasott belőle. Szerencsétlen! – Ha megfogadta volna akkor az intést, mit onnét leolvasott, talán egy élet szenvedéseit kerülte volna ki. Mennie kellett volna azon helyről, vagy behunyni szemeit, füleit elrejteni és nem látni és nem hallani semmit. De ott maradt. Az idegen jó barát egy veres bőrtárczát húzott elő oldalzsebéből, azt kicsavargatta s ötven darab ujdon ezer pengős bankjegyet számlált le az asztalra belőle, mind szép új pénzek, miken az ezeres szám ragyogni látszott s a felrajzolt czirádák mintha megannyi bálványalakok lettek volna. Azután meg egy smaragdos családi ékszert s több rendbeli gyémánt- s rubintgyűrűket s egy hosszú sor legtisztább vizű keleti gyöngyfüzért szedett elő a barát úr, miket mind katulyákba elhelyezve, a férjnek átadott, ki is azokat a legkimértebb phlegmával összeirta, lepecsételé, s szekrényéhez járulva, annak legbelső fiókjába elrejté. – Adjak róla nyugtatót? kérdé igen nagy közönyösséggel. – Minek volna? szólt szelíden mosolyogva a szende úr. Nem tegnap óta ismerjük egymást, barátok között nincs szükség ilyesmire. – Különben is, hisz nőm is látta, veté oda könnyedén a férj s igen elfogulatlannak iparkodott látszani. A nő pedig, nem tudta, miért? reszketett, mint a ki a halál lehelletét érzi. Az idegen még sokáig ült ott mélázva, s olykor nagyokat fohászkodott; végre felczihelődött, lábra állt, magát ajánlotta, elment az ajtóig, ott eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett s visszatért. Matildnak kezet csókolt, azután szórakozottságában a férjnek is kezet akart csókolni; végre szokott tisztes búcsúvétellel eltávozott. A férj meg nem szakadó kézszorítások közt kisérte őt ki, minden ajtónál megállt vele, mindannyiszor megölelé, összecsókolta, kiment vele az utczára, ott a botránytevésig agyon siratta, s míg csak beláthatá, utána kiáltozá az utazónak a «szerencsés utat», az «Isten hozzádot» s egyéb stereotyp búcsúphrasisok özönét. Mikor pedig nem látta már azt többé, letörlé arczáról a csókok nedves nyomait, lefrecskelé a barát kabátjáról öltönyére ragadt tubákport s visszament szobájába. Neje az alatt az ablakhoz ment s így férje nem vette őt észre a függönyöktől. – Sietve nyitá fel szekrényét. Kihúzta a rejtett fiókot s a rábizott kincseket egyenként tenyerébe szedegetve, azokat sokáig, sokáig nézegette. Kezei reszkettek, homloka és arcza nekihevült. Szemei villogtak, villogott a gyémánt és smaragd is, kék, vörös és zöld ragyogványnyal, mintha két atyafi dæmon, egyik a gyémántok, másik a szemek lakója, beszélne egymással lángnyelven, sugárhangokon. Az ember egészen magánkívül látszott lenni. Melle zihált, arczizmai vonaglottak, egész tekintete olylyá lett, minővel magányos helyeken, egyedül nem örömest találkoznék az ember. A nő félelmes figyelemmel néze reá. Nézé annak fokonként vaduló arczát s mikor nem állhatta tovább e tekintetet, oda szökött hozzá, átkarolta, félsikojjal kiáltva neki valamit, mi alig volt érthető. Az ember összerázkódott, térdei megcsuklottak alatta; egy perczig merően bámult nejére, hajzata felfelé volt tűrve: úgy nézett, mint egy őrült, vagy kit gyilkosságon kaptak. Azután torzmosolylyal kérdé: Mi bajod? szinte rám ijesztesz. – Oly különös voltál, hebegé a nő. Imre összeszedte magát s nevetni akart. – Bohó te, az forgott eszemben, hogy mikor jutok én oda, hogy te neked ily szép ékszereket szerezhessek? S ezt mondva, túlságos gyöngédséggel ölelé át nejét, annak szemeit és ajkait csókolá, gyöngéden czirógatá kezeivel és ismét csókolá, azután odavonta maga mellé a pamlagra, karjait nyaka körül kapcsolta s édes egyetlenének nevezte őt. E percz óta csupa nyájasság és szelídség lőn az egész ember, kivált neje ellenében. Szolgailag iparkodott annak minden gondolatát megelőzni; ölelte, csókolta, a hol csak érte s ritka példánya volt a férji hűségnek és gyöngédségnek. Soha neje nélkül ki nem ment a házból; vitte őt minden társadalmi körökbe; ha beszédre került a dolog, neje dicséretéből s saját boldogsága magasztalásából ki nem fogyott; kis hivatalkát szerzett, oda pontosan eljárt, pontosan megjött s mikor megjött, neki-ült és nejével ostáblát, sakkot, passianceot és minden kigondolható unalmas játékokat játszék példás türelemmel és kitartással; pénzt soha magával nem hordott, hanem a mi pénze volt, mind nejére bizta; gondos, rendszerető lett, s rendesen legkorábban feküdt le, legkorábban kelt fel a háznál. Rövid idő alatt minden ismerői megegyeztek abban, hogy ez ember végtelenül megváltozott s hogy Matild érdemein felül boldogítva van. Végre a nő maga is elhitte a dolgot.