# Történet A Lógody-utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/tortenet-a-logody-utcarol-a-tavaszrol-a-halalrol-es-a-messzesegrol-19433/index.md

--Mondja csak Zelma néni,--állította meg a hölgy--haragszanak rám a Jungék valamiért? Ugy elszaladt előlem ma a kislány.

--Isten ments, kezét csókolom.--Felelte Zelma néni és nagyon elpirult.

--Hát mért? Olyan félénk?

--Nem. Kezét csókolom. Ez a szobaur miatt van.

--A szobaur miatt?

--A Róza akart a szobaurnál festeni tanulni és azt gondolta, hogy hozzá fog férjhez menni. És még valamiért. De azt nem illik mondani.

--Nem illik? Édes Zelma néni, kérem, kérem mondja meg.

--Nem. Azt nem lehet, kezét csókolom. Azt nem illik.

Zelma néni nem akarta megmondani és aztán elváltak. Este azt mondta Zelma néni a férjének:

--Mért nem beretválkoztál te disznó, mikor tudtad, hogy itt lesz a hercegné? És nem kötötted fel a nyakkendődet sem. Két év múlva, ha a szobaur ki fogja kapni az örökségét, nekünk minden hónapban ötven forintot fog küldeni. De a Jungékkal baj lesz.

Akkor éjszaka vihar volt és a favirágok ugy hullottak az udvarra, mint a hó. A tejkihordó leesett a lépcsőn.

Azután több napig nem jött el a hölgy. A szobaur minden délután felállitotta a vásznat, ifjabb Novoszád Ferenc felkötötte a nyakkendőjét és Zelma néni titokban a Szénatérig is elment nézni, hogy jön-e az automobil. Azért, mert Jung Kálmán mindig a jobb oldalán feküdt, hogy az ajtóra láthasson és többször elájult, mert ez nagyon fárasztotta.

Egy este tizenegy óra tájban megint eljöttek az alagút felől azok a fiatalemberek és lányok vagy tizen és kopogtattak a szobaur ablakán, aztán bemásztak rajta és kihúzták a szobaurat az ágyból és felöltöztették. Zongoráztak és lármáztak, aztán elmentek mindnyájan éjszaka a Jánoshegyre.

--Zelma--mondta ifjabb Novoszád Ferenc a feleségének az ágyban.--A hercegné is köztük van. Hallom a hangját.

--Hallgass!--förmedt rá az asszony.--Aludj inkább. Majd az megy ezekkel éjszaka, az erdőbe csavarogni. De el ne mondd a hercegnének, hogy a szobaur elment, mert akkor megharagszik rá.

Másnap délután megint eljött a hölgy. Az automobilból egy nagy csomagot hozott be a soffőr.

--Édes Jungné--mondta a hölgy Kálmán anyjának, aki épen a széken ült.--Kérem, ne haragudjon meg ezért rám. Hoztam valamit Kálmánnak, hogy kényelmesebben és szebben feküdjön. Ugye nem veszi rossz néven és elfogadja tőlem. Hiszen a fiáért van.

Jungné felállt a székről és karikás, fáradt szemei összehúzódtak. (A férje még mindig beteg volt és több éjjel nem aludt.) AZ arca sárga volt és merev.

--Kezét csókolom, méltósága. Kérem--mondta halkan.

Gyönyörű finom lepedők és párnahéják voltak és egy gyönyörű selyem takaró. Betették a konyhába. Jungné is bement és nem jött ki estig. A konyhában ült és sirt.

--Ülj már le Alice és dolgozz--mondta a szobaur, mert tönkre szárad minden a vásznon.

--Nem. Nincs kedvem most festeni--mondta a hölgy és kezeit himbálva járt nyugtalanul fel-alá az udvarban. Abba is fogom hagyni egészen a festést. És tavasszal nem is lehet festeni. A tavasz oly kevéssé festői motivum. Egészen grafikus. Nézd: ezek a fiatal, vékonylevelü ágak, mind külön himbáló vonal. Nincs még lomb. Minden fűszál látszik. Nincs még gyep. Ezt csak rajzolni lehet. Vagy még azt se. Tudod mit gondoltam, mikor a Jánoshegyről néztük a hajnalt? A tavaszt tulajdonképen csak modellálni lehetne. Annyira egy anyagból van. Nem érted? Fa, kő, felhő egyugyanabból a szines tavaszpárából van kimodellálva. Oh, nézd csak ezeket a gyönyörű gyikokat a kövek közt.

Akkor a hölgy a pince-falhoz szaladt és egy gyikot akart fogni. De nem tudott. Aztán Kálmán ágya szélére ült és azt mondta:

--Igértem, hogy mesélni fogok magának. Meséljek az üvegszivü királylányról?

--Igen. Meséljen--sugta Kálmán. Akkor a hölgy nagy kék szemeivel felbámult a görbe háztetőre, melyen egy összedűlt kémény téglái hevertek. Egyik felük fehér volt a meszeléstől, másik fekete a koromtól. Azokat nézte és csendesen mesélni kezdett. Mesélt egy királylányról, akinek üvegszive volt, de nem a mellében, hanem a fiókban tartotta és egy boszorkánymesterről meg egy indiai hercegről. Zelma néni is odajött hallgatni meg a szobaur is.

Mikor vége volt a mesének, akkor a hölgy látta, hogy a Jung Kálmán szeme tele van könnyel.

--No, Kálmán--mondta lágyan és megsimogatta a homlokát--hiszen ez csak mese.

Jung Kálmán nemet intett a fejével. Talán azt akarta mondani, hogy nem a mese okozta a könnyeket.

--Hercegné--sugta aztán--ugy-e, ha meggyógyulok, engem is elvisz automobilon kocsikázni?

--Hogyne vinném, Kálmán. Elviszem messzire, gyönyörű kertekbe, fényes kastélyokba.

Akkor a hölgy felállt és bement a szobaur lakásába. A szobaur utána ment. Aztán sokáig ültek szótlanul, egymással szemben az asztalnál. A hölgy két ökle közé támasztotta a fejét és kerekre meresztett szemekkel nézett ki az alkonyodó budai hegyekre, melyek egész fehér habosak voltak a virágzó fáktól. Nagy könnyek csöppentek néha a sárgamázás asztalra. Később azt mondta a hölgy:

--A múltkor még tudta, hogy meg fog halni. Ma pedig a felgyógyulásról beszélt.

--Talán még se jól van, amit csinálsz?

--Mit csinálok?

--Megszeretteted vele az életet. Ő már befejezte és te vágyakat hajigálsz belé.

--Miért vagy olyan haragos?

--Szerelmes beléd.

--Ne beszélj őrültségeket.

--Nem is lehet másképen.

Akkor a hölgy lehajtotta fejét az asztalra és sokáig maradt ugy mozdulatlanul. Mikor megint felkönyökölt, azt mondta:

--Nem bánom. És ha szerelmes is. Nem nagyobb ajándék az mindennél? Miért ne legyen még boldog? Hiszen nem fogja tudni, hogy meghal. És nem bánom. Ez oly borzasztó, borzasztó szép. Ha gonosz vagyok is, gyalázatos is, ha utálsz is. Nem tehetek, nem tehetek róla.--A hölgy felállt.--Kinek leszek valaha annyi, mint ennek a fiúnak? Kinek? És oly messziről jön. Mintha nem is ember volna már. Te ezt nem érted. Géza, nem, nem, nem tehetek róla.--A hölgy eltakarta az arcát.

--Géza,--mondta sok idő múlva--haragszol rám?

--Nem, Alice.

--Hát miért vagy olyan szomorú. Neked mindegy lehet. Nem?

Akkor a szobaúr felállt. Gyerünk, Alice--mondta--késő van már. Elkisérlek a Lánchidig, ott kapsz kocsit.

Mikor a Lógody-utcában voltak, a hölgy megfogta a szobaúr kezét.

--Ne haragudj rám, Géza--mondta.--Olyan rettentő nagy dolog a szerelem, olyan mindennél nagyobb, hogy csak a halál olyan. Istenem, istenem, milyen jó volna szerelmesnek lenni. Ugy, igazán, kegyetlenül, egészen. Látod, oly nehéz a tavasz, oly nehéz ez a sok bolonditó szépség. Az ember belefúl, eltéved, belefoszlik és semmi. De ha szerelmes volnék keservesen, fájóan, akkor az volna a legfőbb, az volnék én és ez itt mind köröskörül, csak könnyű ruha volna rajta, könnyű, szép, tavaszi ruha.

Igy beszéltek. Aztán elértek a Lánchidhoz és elváltak. A hölgy kocsiba ült. Azon az estén Jung Kálmánnak nagy láza volt. Mindig a hercegnőről beszélt és óriási kertekről és márványkastélyokról. Mindig azt mondta, hogy az: automobil menjen gyorsabban. Azután már csak négy nap múlva jött el a hölgy. Zelma néni már a Lógody-utcában várta.

--Tessék már jönni,--mondta.--Kálmán sokkal rosszabbul van. Már nemsokára meg fog halni. Rosenzweig orvos mondta. Mindennap elküldött engem a Szénatérre, hogy nézzem, jön-e már a hercegnő. Minden este sirt.

A hölgy futva jött be az udvarra és lihegve állt meg Jung Kálmán ágya mellett.

--Itt vagyok,--mondta.

Kálmán nem felelt. Hanem az arca halovány rózsaszinű lett, mint a fiatal barackvirág és a szemei megnedvesedtek. Olyanok voltak, mint két fekete tó. Akkor a hölgy leült az ágya szélére és megfogta a kezét. Hallgatva néztek egymásra.

--Mindennap el fogok jönni--mondta aztán egész csendesen.

Később meglátta a hölgy, hogy Jung Kálmán még ugyanazon a szennyes lepedőn fekszik, mint négy nappal azelőtt. Akkor odament Zelma nénihez, aki ruhákat akasztott száradni fent a keritésre, ahová délután legjobban sütött a nap és a keritésnek gyantaszaga volt.

--Zelma néni--kérdezte--miért nem húzták át Kálmán ágyát avval, amit hoztam. És miért nem adják neki azt a paplant?

--Ne tessék haragudni, kezét csókolom--sugta Zelma néni. A sógorném, tetszik tudni, olyan bolondos szegény. Sok bajlódása van neki.

--De hát miért akarja, hogy a fia ilyen piszokban feküdjön?

--Nem tudom, kérem. Ő azóta mindig sir. Azt mondja, hogy az ő fia ugy is meg fog halni. Hogy ne szeresse a hercegnét jobban azért, hogy ő szegény és nem tud neki ilyen szép paplant adni. Ne tessék őt megbüntetni azért. Szegénynek annyi bajlódása van, hogy már nincs is esze.

A hölgy lehorgasztott fejjel jött le lassan a lépcsőn. Nem ment vissza Kálmánhoz. A vászna elé ült, de nem festett sem ő, sem a szobaúr, hanem az ecset szarával piszkálták ki a földet a gömbölyű kövek közül.

--Adhatok én pénzt Jungéknak?--kérdezte később a hölgy, mindig a földet nézve.

--Most ne. Majd, ha elutazol--felelte a szobaur.

--Egy hét múlva mennem kell.

A szobaur egy vastagabb szárú ecsetet keresett ki és avval ásta a földet.

--Én is megyek--mondta aztán.--Nyolc-tiz nap múlva folyósitják az ösztöndijamat.

--Nemsokára vége lesz a május hónapnak.

--Lesz? Furcsa, hogy én nem tudok jövőt érezni.

Itt vannak ezek a virágos bokrok és itt van mellettük, hogy én Münchenbe fogok utazni. Hát ez nem most van? Egy virágos bokor ott mellettük. Ott van az a fehér felhő, ott az a fehér haldokló fiu és ott van, hogy egy hét múlva elutazol falura. Minden most van. Ha majd megtörténik, az úgyis egész másvalami lesz. De hogy Paris volt és hogy München lesz, hogy együtt voltunk és majd elválunk, az mind együtt van most a Lógody-utcában. Nem?

Igy beszéltek és az ecset szárával ásták ki a földet a gömbölyű kövek közül. Lenke odajött, mert a szétszóródó, rögöket kukoricának vélte. A hölgy odacsalta magához és megint arra akarta tanítani, hogy féllábon álljon, mint a gólya.

--Hát már ez se fog sokáig élni szegény--szólt le Zelma néni a lépcsőről.

--Miért? Miért nem?--riad fel a hölgy.

--Hát holnapután ünnep van. Csak levágjuk már, mert nagyon megöregszik.

A hölgy felugrott.

--Csak nem akarják Lenkét megölni? Zelma néni! Én azt nem engedem. Nem engedem. Én megveszem magától Zelma néni. Mennyibe kerül? Tiz forint elég? Vagy húsz forint? Itt van, Zelma néni.

A hölgy két aranyat adott ifjabb Novoszádnénak, aki ezért kezet akart csókolni, de a hölgy nem engedte.

--Most a Lenke az enyém. Ugy-e? Most csinálhatok vele, amit akarok? Nagyszerű, Géza! Tudod, mit fogunk csinálni? Felszabaditjuk Lenkét. Visszaviszszük az erdőbe. Legyen megint szabad.

--Szamár vagy Alice--mondta a szobaur. A liba házi állat. Sohse volt erdei madár.

--Mindegy, mindegy. Az ősei szabadok voltak. Mi ugyis elmegyünk. A Lenkét felszabadítjuk. Zelma néni! Zelma néni kérem, fogja meg a Lenkét. Kivisszük a hüvösvölgyi erdőbe.

Akkor megfogták és spárgával összekötötték a szárnyát, hogy ne csapkodjon. Aztán feltették a soffőr mellé az automobilra. A hölgy és a szobaur beültek és elindultak a hűvösvölgyi erdőbe. Útközben találkoztak elegáns automobilokkal, melyekben a hölgynek ismerősei voltak.

--Valamikor, nem is olyan régen, ezek közt éltem--mondta a hölgy. És nem is tudtam, hogy más élet lehetséges. Látod, Géza: amit te elhagytál, az el is múlt. De ezek itt kocsikáznak mellettem és köszönünk egymásnak. Az én egész életem huszonegy éves koromig. Semmi a világon nincs olyan érthetetlenül messze tőlem, mint ez a múlt. És kezet fogunk és beszélgetünk. Néha látom magam köztük. Azt hiszed, nem szeretem őket? Most már. Ugy-e rabok, ha kiszabadulnak, elszoktak kérni emlékbe a bilincseiket? Én ezt nagyon, nagyon értem.

Nemsokára elértek egy szép, bokros helyre az eredőben. Ott megálltak és a Lenkét is leemelték a bakról. Elébb körülnéztek, hogy van-e valaki az országuton. Aztán szétvágták a spárgát és bevitték Lenkét az erdőbe. Lenke nagyon meg volt ijedve és azért mindjárt szaladni kezdett. Sántított, mert rosszul feküdt az automobilon.--Isten veled Lenke--kiáltottak utána és nézték, mig eltűnt. Aztán visszaültek a kocsiba és hazafelé indultak. Esteledett már. A budai hegyekről kék párák váltak le és az ut szélén a gesztenyefák gyertyái olyan fehéren ragyogtak ki a feketedő lomb közül, mintha igazi lángok volnának. Fogták egymás kezét.

--Milyen nehéz, nehéz ez a gyönyörű tavasz--mondta a hölgy. Az ember alig tud lélegzeni benne. Nem érzed?

--De igen. Én azt hiszem, hogy az évszakoknak különböző fajsúlyuk van. A legkönnyebb a tél. Napos délben olyan, mint egy csillogó üvegbuborék. Az ősz is könnyű még. Minden köd, és úszik, mint a felhő. A nyár már veszteglő, élesárnyéku, súlyos. De a legnehezebb a tavasz. Azért, mert minden együtt van. Olyan tulterhes. Olyan, mint egy mámortól nehezedő, lecsukló szép fej. Mint egy esőviztől nehéz, meghajló orgonaág.

Igy beszéltek. Aztán nemsokára elértek a Margit-hidhoz és ott a szobaur kiszállt és hazament.

Akkor este azt mondta a szobaur Zelma néninek:

--Egy hét múlva elutazik a hercegnő a birtokára és én is elutazom.

--Vele tetszik utazni? Talán a kedves papájához?

--Nem. Én Münchenbe utazom. Németországba.

--Az messzi van, az a München?

--Bizony messzi, Zelma néni. Most az van a legmesszibb, mert oda megyek. Más nincs messze, mert másra úgyis csak gondolni kell.

--Hát igen. Van mindenféle. Talán Géza urnák is Teschen városba tetszik menni? A nénikémnek egy fia ment oda tiz év előtt egy gyárba. Nagyon sok fizetést kap. A gép elvitte két ujját. Azért ötszáz forintot fizettek neki. Az a Teschen, az nagyon messze van.

--Odamegyek, Zelma néni. Teschenből jöttem magukhoz és Teschenbe megyek. Milyen sokfelé vágyódik az ember, Zelma néni és az mégis mind csak Teschen.

--Hát van mindenféle.

Másnap délután megint eljött a hölgy és attól fogva mindennap eljött még egy hétig. De nem festett többet. A vásznat, meg a festőállványt, meg a szép világoszöld festékesládát felpakolták az automobilra. A hölgy pedig mindennap Jung Kálmán ágya szélére ült és mesélt. Nézte a mohosodó háztetőn az összedült kémény tégláit, melyeknek egyik fele fehér volt, a másik fekete és mesélt. Mesélt egy emberről, aki egész egyedül élt a tenger közepén egy óriási virágon. Mesélt egy leányról, aki egy gyönyörű kertben volt rabságra bezárva, mert a szive a fákba volt elrejtve, a vére a szökőkutban folyt és a haja össze volt nőve a szomorufűz hajával. És mesélt egy asszonyról, aki nem szerette az urát és elment tőle, hogy másikat keressen, amilyet ő kigondolt magának. És elérkezett kincses barlangokba, magas hegyi várakba és százszorszép kertekbe. De sehol se mondta meg a nevét, nehogy megismerje őt az az ember, akit kigondolt magának. Némelyik mese két napig is eltartott. A szobaúr se festett már később. Elpakolta az ecseteket és vásznakat a kufferbe és a pincefalnál egy kiálló kőre ült és hallgatta a történeteket. Ifjabb Novoszád Ferenc is keveset dolgozott azon a héten. Nem is kell,--mondta,--mert kaptak húsz forintot a libáért. A kis fehér faszögek csendesen feküdtek a gömbölyű fatányérban és a kerek, fényes szék sokszor üresen állt. Ha a nap rásütött, ugy ragyogott, mintha ezüstből lett volna. A sovány Róza is kijött többször az udvarra azért, hogy hallgassa a meséket és azért is, hogy még lássa a szobaurat, mert nemsokára úgyis el fog utazni, Akkor a pincefal már majdnem egészen zöld volt, mert a kövek közül sok füvek

nőttek ki és másféle növények. A kertből lelógó vadszőlő pedig egészben az ágyig ért már és a levelei szélesek voltak és kemények. Rá lehetett fektetni a Jung Kálmán ágyára. A nap mindig szépen sütött és az udvarban is lehetett érezni, hogy a fehér kerítésnek gyantaszaga van és a barna lépcsőn csillogtak a kvarcok, mint száz kicsi gyertya. Hanem a barackfáról, meg az almafáról nagyon hullottak a virágok és néha egészen teleszórták Jung Kálmán ágyát.

--Már lehullanak a szép virágok--mondta Zelma néni egyszer.

--Bizony Zelma néni--felelte a hölgy--mint a hervadt levelek ősszel. Hervad a tavasz. Hullanak a virágok és mi elmegyünk messzire és a május hónapnak vége lesz.

Akkor már kevesebbet beszélgettek és mindenki csendesebben járt az udvarban, mert Jung Kálmán mindig gyöngébb lett. A hangja már nem hallatszott, az arcán két piros folt égett és nagy szemei tétovák lettek és messzire nézők.

Az utolsóelőtti napon már nem mesélt a hölgy. Csak fogta Jung Kálmán kezét és simogatta. Ugy ültek csendesen. A szobaur a pincefalból kiálló kövön ült és rajzolta őket. Aztán a földre ejtette a vázlatkönyvet és felállt. Csomagolnom kell már--mondta--és bement a szobába. De nem csomagolt, hanem az asztalra könyökölve bámult ki a hegyekre és az ujjaival fésülte a haját. Később kijött az udvarra Zelma néni és selyemszalaggal összekötött leveleket hozott a köténye alatt. Rózsaszínű levelek voltak. Mindegyik boriték sarkába egy kis kép volt ragasztva. Zelma néni elhivta a hölgyet.

--Tetszik látni--súgta neki.--Ezeket a leveleket mind a Róza irta a szobaurnak. Tessék nézni, milyen szépen tud irni. Azt mondta, hogy tegyem a kufferjába.

--Adja ide nekem, Zelma néni? Adja. Egy szobaur sem érdemli meg, hogy ilyen leveleket kapjon.

A hölgy eltette a selyemszalaggal összekötött leveleket és bement a szobaurhoz.

--Igy csomagolsz?--kérdezte tőle.

--Igy. Pakolom a Svábhegyet, a Jánoshegyet, meg a Hármashatárt.

--Embereket nem lehet igy elpakolni. Kár. Rosszkedvű vagy, Géza. Megbántottalak valamivel?

--Nem, Alice. Csak hervad a tavasz.

Mikor aznap elmentek, a hölgy öt hosszúszáru, gyönyörű rózsát adott Jung Kálmánnak a kezébe. Olyanokat sehol se lehetett kapni egész Budán. A tejkihordó azt mondta, hogy legalább egy forintba kerül darabja.

A következő napon vasárnap volt. A hölgy csak hat óra felé érkezett meg. Zelma néni az ajtóban várta és azt mondta:

--Kezét csókolom. A Kálmán már nagyon rosszul van. A Rosenzweig orvos a kezét csókoltatja a hercegnének és kéri, hogy ne tessék neki semmit sem adni, mert nagyon felizgatja. Ne tessék haragudni. Kálmán még most is a kezében tartja a rózsákat. Nem akarta senkinek sem odaadni. Egész éjjel nem aludt és fogta. Már elájult. De nem lehet kivenni a kezéből.

A hölgy nekitámaszkodott a kapufélfának. Nagy kék szemei egészen elfeketedtek.

--Az udvaron van?--kérdezte nagyon halkan.

--Csak a szobában van, kezét csókolom. Nem szabad már kihozni.

--Jungné odahaza van?

--Bizony bent térdepel szegény az ágynál.

Igy beszéltek. Aztán a hölgy beszaladt a szobaurhoz és a kalapját sem vetette le, hanem ledobta magát a díványra és hangosan zokogni kezdett. A szobaur odaült mellé és megfogta a kezét. Talán egy óra is elmult igy és a hölgy még mindig sírt. Akkor a szobaur azt mondta csendesen:

--Azért ennek igy kellett lenni, Alice. Most vége, most elmehetünk. Az ember úgyis mindig mindent félbe hagy. Zelma néni és ifjabb Novoszád Ferenc tovább fognak élni és én hogy emlékezzem később róluk? Mit tudom én, milyenek lesznek később és mit beszélnek majd rólunk. De Jung Kálmánt elpakolhatod már a szivedbe és ezt a május hónapot is. Tudod, hol a kezdete, hol a vége. És szép volt.

A hölgy föltámaszkodott és a szobaur felé forditotta nedves arcát, de nem tudott mindjárt beszélni, olyan erősen juhádzott és a melle fel-felzihált.

--Géza,--mondta később--ezután már száz férfi jöhet a szerelmével. Hegyeket mozdithatnak el értem. Ölhetik egymást és magukat. Mennyit fog az érni nekem ezután? Mi lesz az most már nekem, ha valaki azt mondja: szeret? Ki szerethet igy?

A hölgy megint visszaesett a díványra és zokogott. A szobaur az öklére támasztotta a fejét.

--Igazad lehet Alice--mondta.--Talán nem is szabadna másnak ezt kimondani, csak annak, aki halálán van. Mert mi az ami még elmúlhat? Az már nincs is. Milyen hatalmas biztosság, milyen fölény a halál. Haldoklóval nem lehet versenyezni. Ha nem volna halál, festeni sem szabadna.

Akkor már rájuk sötétedett és a hölgy felállt.

--Isten veled Géza,--mondta, aztán megsimogatta a szobaur haját és egymás szemébe néztek.--Gyere ki korán a pályaudvarra, Géza.

Senki se látta, mikor kimentek ketten a Lógody-utcára, mert mindenki Jung Kálmánnál volt. Akkor este vacsora után kint ültek az udvarban. A szomszédból is átjött a fiatal házaspár. A sváb napszámos a feleségével. Egyforma keményített kék kötőkben álltak vállal összetámaszkodva. Egyszer azt mondta ifjabb Novoszádné:

--Hát már eltetszik utazni, Géza ur?

--El, Zelma néni--felelte a szobaur.--Ne sirjon. Visszajövök én még magukhoz. Ha majd ott leszek, ugyis a Lógody-utca lesz Teschen.

--De két év múlva egészen el tetszik már menni és majd nem is gondol már a szegényekre.

Keveset beszéltek. Odafent a bosnyák kaszárnyában megszólalt a takarodó.

--Jól fújja--mondta ifjabb Novoszád Ferenc. De nem nevetett utána.

Később a fiatal házaspár elköszönt. Eddig is csak ugy szótlanul álltak, vállal összetámaszkodva.

--No, Franci--mondta akkor Zelma néni--nem akarsz felmenni az öreghez egy kis bort inni?

--Nem kell nekem,--felelte ifjabb Novoszád Ferenc. Hát lent maradt ő is és talán tizenegy óráig ültek az udvarban és nem beszéltek. A szobaur még azután is sokáig kint maradt és nézte az újból vastagodó holdat és nézte, hogy a ragyogó, meszelt falak miképen dobnak egymásra nagy, görbe, fekete háromszögeket és sokszögeket, kusza vonallal vágva ablakot, ereszt, kéményt, néma és mozdulatlan harcban. És nézte fent a kertet, melyben vad és gondozatlan bokrok feketedtek valami idegen növényzetté és a fehéren csillogó kerítés rácsa közül kiömlöttek, mélyen lehimbálva a pince kőfalán, mint egy fehér kéz ujjai közül, amit már nem bir fogni. Odafent pedig az öreg Novoszád kis korcsmája világitott pirosan, mint valami őrtorony és messzi ellátszott a vérmező fölött.

--Hát vége van már a május hónapnak--mondta a szobaur. Másnap este a szobaur is elutazott. Már azután nem is történt semmi. Négy nap múlva meghalt Jung Kálmán. Küldtek a szobaurnak partecédulát. Azt nem tudták, hogy a hercegnő hol lakik. Mégis, azután néhány nap múlva egy nagy kosár jött a postán. Virág volt benne meg egy levél.

Kedves Zelma néni. Szórják ezeket a virágokat a Kálmán sirjára. A maguk hercegnője soha, soha sem fogja magukat elfelejteni.

Senki sem látott még olyan szép virágokat.