# Történet A Lógody-utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről

## Part 1

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/tortenet-a-logody-utcarol-a-tavaszrol-a-halalrol-es-a-messzesegrol-19433/index.md

Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the books.

BALÁZS B.

-

Történet

BALÁZS BÉLA

TÖRTÉNET A LÓGODY-UTCÁRÓL, A TAVASZRÓL, A HALÁLRÓL ÉS A MESSZESÉGRŐL

BUDAPEST ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADASA

Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött. (IBSEN)

A szerző minden jogot fentart magának, a forditás jogát is

Volt Budán a vár oldalában egy meredek, nagy rendetlen telek. A Lógody-utcától fel a Lovas-utig. Az idősebb Novoszád Ferenc birtoka volt. Hanem ő már csak a fent levő kis korcsmát tartotta meg a hozzávaló kétszobás lakással. Ott mérte az uj móri bort három asztal vendégének. (Inkább csak a szomszédság járt oda). Lent is volt két kis ház, a Lógody-utcai kaputól jobbra meg balra, melyek szűk és különös formájú sikátort alkottak az alsó udvarban. Két-két szoba konyha mindegyikben, Azokat a gyermekeinek adta jussba már régen. Az egyikben a lánya lakott férjével és két gyermekével. (A férje, Jung János, irnok volt fent a várban.) A másik házban ifjabb Novoszád Ferenc lakott. Ő foltozó varga volt. Kissé félkegyelmű lévén ezt a mesterséget is alig tudta megtanulni. Hanem a felesége mosni és takaritani járt és igy--gyerek nélkül--csak megtudtak élni. Az egyik szobát kiadták tizennyolc forintért. Egy fiatalember lakott benne. Valami festő féle.

Igy hát csendesen éltek és nem is volt más zavar, minthogy a szobaurhoz néha mindenféle furcsa fiatalemberek és lányok jöttek. Az alagút felől jöttek Pestről késő vacsora után nagy lármával, és hajnalig is fent voltak és zongoráztak. Aztán az, hogy a Jungék fia egy félév óta feküdt már száraz betegségben és Rosenzweig orvos azt mondta, hogy nem is fog többet felkelni. És még bajt okozott a tavaszi viz, mert kimosta a felső lépcsőt a kőboltiv alatt. (Az öreg Novoszád azt mondta, hogy száz év előtt ott pince volt, mely a régi várhoz tartozott és hogy ott egy alagútnak kell lenni.)

Egyszer vasárnap vacsora után kint ültek az udvarban. A szomszédból is átjött a fiatal házaspár. Egy sváb napszámos a feleségével. Egyforma keményített kék kötőkben álltak vállal összetámaszkodva.

Egyszer azt mondta ifjabb Novoszádné:

--Hát már május hónap van.

--Miért gondolja Zelma néni?--kérdezte a szobaúr, aki a maga ajtaja küszöbén ült törökösen.

--Mert a hold alatt olyan szép világoskék bárányfelhők vannak. Tessék nézni. Ha a hold alatt ilyen szép bárányfelhők vannak, akkor május hónap van.

--Akkor van május, mikor a kalendárium irja.--Szólt bele Jungné.--Hamarabb kiolvashatja onnan, aki tud.

Zelma néni nem tudott olvasni. De Jungné a sok nyomorúság miatt volt olyan és ezért nem vette zokon senki. Ő most is csak az ajtóig jött ki, mert odabent a férje is betegen feküdt.

--Semmi az, amit a kalendárium ir--mondta a szobaúr. Felállt és tiz ujjával fésülte hosszú, borzas haját és nézte a holdat.--Semmi az, amit a kalendárium ir. Mikor áprilist irt, olyan köd és hideg volt, hogy az október sem mindig olyan. Tizenkét táncos az, aki nem megy mindig rendesen egysorban. Január van mondják, az emberek: szánkáznak és korcsolyáznak. De egyszerre csak egy fényt tükröz egy ablak. Mi volt az? Egy júliusi alkony szaladt keresztül. És többen is vannak, mint tizenketten. Csak a többinek nincs neve. Például mi az, mikor hóolvadáskor olyan bágyadt, puha az erdő, mint nagy nyárban és még fénye sincs? A többi névtelen. De ma este majus van.

Jungné vállat vont és hirtelen fordulással bement a lakásba.

--Hát persze--mondta Zelma néni szégyenkező hangon, mert ő sem értette ezt a beszédet.--Hát persze. Van mindenféle.

Akkor fönt a bosnyák kaszárnyában megszólalt a takarodó. Csendesen hallgatták.

--Jól fújja--mondta ifjabb Novoszád Ferenc és nevetett utána. Mindig nevetett utána, ha valamit mondott.

--Most már meleg van--szólt vissza a felesége--holnaptól kezdve idekint is dolgozhatsz az udvaron. Legalább kilehet takarítani már a szobát.

--Igazán--kiáltott fel a szobaúr--az enyimet is, Zelma néni. Én is idekint fogok dolgozni.

--Ki lehet hozni a Kálmán ágyát is,--folytatta Novoszádné.--Mért ne legyen szegény még egy kicsit jó levegőn. Hát nem igaz?

Igy beszéltek. Aztán a szép fiatal házaspár elköszönt. Eddig is csak ugy szótlanul álltak, vállal összetámaszkodva. Zelma néni is fölállt a sámliról.

--No Franci--mondta--menj fel az öreghez. Kapsz egy kis bort. Vigyázz majd a lépcsőn, ha lejössz.

Mikor ifj. Novoszád Ferenc már a boros pince fölött a kert keritésébe kapaszkodva haladt fölfelé, akkor Zelma néni egy tányéron tésztát hozott ki.

--Géza úr--mondta--hoztam egy kis vacsorát. Tessék megkóstolni. Ugy se tetszett máma vacsorázni.

--De nem is akartam Zelma néni.

--Csak tessék. Ugy is sokat csináltam. Minek egyen meg mindent a férjem? Eleget esznek-isznak ők odafent Novoszádéknál. Hát nem igaz?

--Megtöltötte a lámpámat, Zelma néni?

--Nem töltöttem. Hogy máma korán feküdjön le, mert az éjjel későn tetszett megint haza jönni.

--Igaza van. Kár, kár, hogy aludni is kell. Pedig hát mi különbség van? Nincs fal a nappal és az éjszaka között.

--Csak tessék lefeküdni.

Igy beszéltek. Hanem a szobaur még sokáig állt az udvarban az ajtóhoz támaszkodva és nézte, hogy a holdfényben ragyogó meszelt falak miképen dobnak egymásra nagy, görbe, fekete háromszögeket és sokszögeket, kusza vonallal vágva ablakot, ereszt, kéményt, néma és mozdulatlan harcban. És nézte fent a kertet, melyben vad és gondozatlan bokrok feketedtek valami idegen növényzetté és a fehéren csillogó kerités rácsa közül kiömlöttek mélyen lehimbálva a pince kőfalán. Mint egy fehér kéz ujjai közül, amit már nem bir fogni. Odafent pedig az öreg Novoszád kis korcsmája világitott pirosan, mint valami őrtorony és messzire ellátszott a vérmező felett.

--Hát már május hónap van--mondta hangosan.

Másnap reggel nagy rendezkedés volt az udvarban. Ifjabb Novoszád Ferenc már hat órakor kihozta az alacsony suszter-asztalt az ajtó elé és izgatott gonddal minden egyebet is, amire nem is volt szükség. Kilenc órakor, mikor a szobaur melléje telepedett a festőállvánnyal, vásznakkal és festékes ládával, ő még mindig az asztallal foglalkozott, hogy biztosan álljon az udvar gömbölyü kövein. Később délelőtt, mikor már melegebb volt, kihozták Jung Kálmánt. Mindenki segitett az ágyát vinni, csak Jungné ment vissza a szobába sirni. Odakint jobban látszott, hogy milyen sovány és vértelen. Pedig már tizenhét éves szép fiu volt és sok pénzt költöttek rá. A nagy pincefal mellé tették, ahol a kert bokrai hajoltak föléje. Kecskerágó, bodza és vadszőlő. De cseresznyefa, barackfa és almafa is állott fölötte. Bimbóztak épen és még keresztül látszott az ég. Mikor mindenki visszaült már a helyére, Novoszádné körül-körül nézett mosolyogva:

--Hát szépen elférünk mindnyájan--mondta.--Kieresztem már a libát is. Miért guggoljon szegény mindig a ketrecben? Hát nem igaz? Ő is elfér még.

A szép, nagy liba, melyet két hét előtt vásárolt, hogy felhizlalja, óvatos, paskoló lépésekkel próbálkozott előre. Végre felfogván szabad mivoltát, hirtelen égnek nyújtotta nyakát, felágaskodott és gágogni kezdett, szárnyával csapkodván. Ifj. Novoszádné kihozott egy tál kukoricát számára. Akkor délelőtt sem ifjabb Novoszád Ferenc, sem a szobaur nem dolgoztak semmit, mert délig mindig kukoricát dobáltak a libának. A szobaur elnevezte Lenkének.

Azután több napig igy éltek és nem volt semmi zavar. Minden reggel kijött ifj. Novoszád Ferenc a rossz cipőkkel és a csirizzel. Később pedig kijött a szobaur a festőállvánnyal, ecsetekkel és odaült melléje. Szemben a pince magas kőfala mellett Jung Kálmán feküdt csendesen és mozdulatlanul. Az ágy fejénél kissé hátrább volt egy szék, melyen vagy az anyja ült, vagy a tizenhatéves huga, a Róza, vagy más. Azért volt a szék kissé hátrább, hogy Kálmán ne láthassa, ha az ember sirt. Hát Kálmán csak maga elé nézett borzasztó nagy szemeivel. Leginkább azt nézte, hogy ifjabb Novoszád Ferenc meg a szobaur hogy játszanak a Lenkével. Dobáltak neki kukoricát és tanitották.--Délfelé gyakran mondta a szobaur:

--A fene egye meg ezt a Lenkét. No, Novoszád ur már megint nem dolgoztunk semmit.

--Majd haragszanak a kuntschaftok. He-he-he.

Az enyéim nem--felelte a szobaur és komoly lett és a vászon elé ült.

Jung Kálmán csak feküdt és nézte a nagy kőfalat. Megszámlálta a köveket fel a kertig, a fákat, amik a kertből kihajoltak és az S alakú vékony ágakat, melyek majdnem az ágyáig lógtak le. Ha meglengette őket kicsit a szél, akkor ruganyos, finom levélujjaik végigkapirgáltak a falon. Olyankor Kálmán összerázkódott. A huga ijedten neszelt fel, pedig ő csak azt gondolta, hogy talán a tavasznak vannak ilyen finom, zöld, puha ujjai, melyekkel most szertemászik és érezte a sarkától a hátgerincén a hajáig. A kövek közt néha vékony gyíkok villantak. Délfelé erősen rásütött a lépcsőre a nap és csupa szép kvarcok gyulladtak ki, mint a kis gyertyák. Ezeket nézte Jung Kálmán. És május hónap volt.

Egyszer, egy péntek délután, mindnyájan együtt voltak az udvarban. Csendesen dolgoztak. A szobaur nem fütyörészett és ifjabb Novoszád Ferenc vigyázott, hogy ne csattanjon nagyot a kalapács. Mert a Lenke aludt. Éppen kettőjük között, a Novoszádék ajtaja előtt. Hat órakor hazajött Zelma néni a ruhakihordásról. Egyenesen Kálmánhoz ment és azt mondta:

--Nesze egy könyv. Nagyon szép képek vannak benne. Nézegesd csak, akkor nem fogsz unatkozni.

--Mi az?--Honnan hozta?

--A Kerner uraságtól. Egy széken volt. Nekik ugy is annyi van, hogy ez az egy meg se látszik. Hát nem igaz?

--Biztos igaz,--mondta a szobaur.--De jobb azt elvinni, ami a polcon áll rendben, mint amelyik a széken hever vagy a földön.

--Miért?

--Jobb azt elvinni. Mert az ember gyakran jobban szereti amit ugy eldobál.

--Hát van mindenféle--mondta Novoszádné.--Aztán Géza ur is olvassa el.--Mikor jöttem, egy nagy automobil fordult be az apácáknál a Lógody-utcába. Már hallatszik is, hogy pöfög.

--Egy automobil, egy automobil.

Mindenki az ajtóhoz szaladt és a szomszédban is mind kinéztek.

--Kihez megy?... Csak az lehet, hogy eltévedt,--vélték.--Lassan megy, mert a kocsis nézi a számokat.--Milyen nagy.--Ez biztosan egy grófé a várból.--Ennek minden kereke száz forintba kerül.

Igy beszéltek. Hanem a szobaur visszajött és fésülgette az ujjaival a haját, aztán a kezébe vette a palettát, de nem ült le a vászon elé.

--Mit szaladgálsz Lenke, mint a bolond--mondta a felijedt libának. Alhatunk nyugodtan.

Aztán az automobil elment a ház előtt és a szobaur is lassan leült. De egyszer csak szaladva jön be Róza és utána ifjabb Novoszád Ferenc.

--Az automobil visszajön. Ide fog jönni. Idejön.

Róza elsápadt és ifj. Novoszád Ferenc reszketett és dadogott.

Akkor egy magas, szép nő jött be az udvarba. Tiszta selyem ruha volt rajta. Telistele drága csipkékkel. Könyökig érő keztyüi voltak és lobogó tollak nagy kalapján.

--Kérem szépen--kérdezte a hölgy.--Itt lakik Dési Géza festő?

--Ne-e-em--dadogta ifj. Novoszád Ferenc. Hanem a hölgy épen jobbra nézett a szobaur felé, aki mozdulatlanul állt. Akkor kitárta karját és felkiáltott:

--Géza!--Szervusz Géza!

--Szervusz Alice--mondta a szobaur és földhöz vágta a palettát és az ecseteket. A paletta egészen összetört és két ecset is. Aztán fogták egymás kezét és a hölgy azt mondta:

--Géza.--Hát itt vagyok. Milyen nagyon-nagyon szép itt. Miért is megy az ember el Parisba, Olaszországba? Itt festesz az udvaron? És ez mindig ilyen? Ezek a bokrok, ezek a fantasztikus falak és lépcsők?... Oh be nagyon szép. Én is idejövök. Jó? Én is itt akarok festeni. Szabad?

A hölgy olyan nagyon gyorsan beszélt, hogy ifjabb Novoszád Ferenc nem tudott felelni. Hanem Zelma néni már ott volt és azt mondta:

--Kezét csókolom. Csak tessék, amit tetszik. Van hely még kezét csókolom.--És a hölgy kezei után kapkodott.

--Nem szabad néni, nem szabad--mondta a hölgy.--Maga Zelma néni, ugy-e? Adjon szépen kezet. Igy. Istenem be szép, be nagyon szép itt maguknál.

--Hát igen, kezét csókolom. Itt jó levegő van.

--És itt dolgozik a suszter ur is? És ott valaki beteg?

--A sógornőm fia, kérem--felelte Zelma néni.--Csak kihoztuk a jó levegőre, mert már ugy is meg fog halni.

--Nem akarsz bejönni Alice az odúmba?--kérdezte akkor a szobaur csendesen.

Hát bementek a szobába és leültek az asztalhoz, az ablak elé és sokáig nem szóltak.

--Hát itt is lehet nálad lenni, nem csak Parisban.--Mondta később a hölgy.--Milyen jó az ilyet kipróbálni.--Mért van az a vastag krétavonal a padlón?

--Ez a fal--mondta a szobaur.--Itt van a műterem a vonalig és azontúl van a lakás. Zelma néninek, ha takarit, ide kell tennie a vásznakat, oda pedig a kottákat a pianinóra és ami még a lakáshoz tartozik.

--Te igaz, hogy az a fiu meg fog halni?

--Nézd mit látni az ablakomból. Ellátni a vérmező fölött a budai hegyekne. Itt a Svábhegy, meg a Jánoshegy. Ott meg a Hármas-határ. Ott a kis Svábhegy mögött megy le a nap. Este pedig nem lehet tudni melyik a felhő, melyik a hegy. Azért aztán minden felhő. A Lógody-utca is. Olyankor az ember ül és azt hiszi, hogy egy kis szél kellene csak, hogy mindezt elfujja és akkor megint a Mont-Parnasson van.

Akkor a hölgy megfogta a szobaur kezét és kék szemei megsötétedtek. Aztán igy hallgattak sokáig.

--Hát mit csinálnak a fiuk a Lucien Simon iskolájában?--kérdezte később a szobaur.

--Már majdnem mind elment, Szécsi Pista Olaszországba utazott. Harald Svendsen meg haza. Roppant fejlődött az a fiu. Nem hinnéd. Nelli összeállt megint valami brüsszeli gyárossal. A többivel nem tudom mi van.

--El muszáj menni az öregtől. Mert festeni lehet tőle tanulni, de komponálni nem. Különben azt senkitől sem lehet tanulni. De az ember mégis elmegy.

--Ugye? Ugye?--Az ember azt mondja, itt nem lehet boldognak lenni. Ugyan biztosan tudja, hogy sehol sem lehet. Azért mégis elmegy.

--Akarsz itt festeni az udvarban?--Jó hely. Van egy libánk is, melyet tanítunk ifjabb Novoszád Ferenccel.

--Persze, hogy idejövök. Ide, ide. Milyen nagyszerű, hogy te magaddal hordod a te bolondos környékedett a legjózanabb helyre is, mint a csiga a házát. Hej, Géza élni, élni, élni kellene. De nem máshol, hanem otthon. Mert ha az ember máshol él, az olyan, mintha csak álmodna. Sohasem olyan valóságos mint otthon. Tulajdonképen csak ezért jöttem haza. Csak ezért.

--Nem fog itthon nyakadba ülni a nagyúri, gazdag familiád és a társaság?

--Fütyülök rájuk. Ugy is levették már a kezüket rólam.--Főzz teát Géza, aztán mutasd meg mit dolgoztál.

--Jungéknál vendégek voltak és odakölcsönöztem a csészéimet. De lehet a lábosból enni kanállal.

Igy beszéltek. Aztán a szobaur teát főzött a lábasban és két kanalat hozott. És mikor a teát megitták, előhuzta a kész képeket a zongora mögül és azokról beszéltek. Aztán visszaültek az asztalhoz és sokáig hallgatva bámultak egymásra.

--Furcsa, hogy te itt vagy.--Mondta később a szobaur.

--Mért?

--Mert több mint egy esztendeje, hogy nem láttuk egymást és furcsa, hogy valaki máshol is lehet, mint ahol az ember megismerte. Mintha kivágnám egy németalföldi szobából a figurákat és egy olasz tájképbe raknám. Te nekem egy vászonra voltál festve Párissal.

--Igen.--Mondta a hölgy elgondolkodva.--Te is nekem. De én ugy vagyok, hogy nem tudom kivágni az embert a tájképből, melyben megláttam. Rajta marad és magával viszi. Igazán Géza: én itt körülötted ugy érzem Párist, de ugy, hogy soha Párisban ugy nem éreztem.--Sajátságos.--A legmesszibb dolgok olyan egymás mellett vannak.

--És egymásra tükröznek.--Tudod Alice hogy van az?

--Hogy?

--Páris egy szin, meg Umbria is, meg Buda is. Ezeket aztán keverni lehet a lélekben, mint a festékeket, Igy van ez.

Akkor már esteledett és egyszer hallatszott az automobil pöfögése. Messziről hallatszott már, mert a Lógody-utca nagyon csendes. A hölgy felállt.

--Itt a motor--mondta.--Mennem kell már. Nem akarok mindjárt első héten összeveszni a familiával.

--Hát holnap eljössz?

--El, el. Hiszen úgyis csak júniusig maradok Pesten. Holnap és holnapután és mindig.--Ugyan ez szomorú pótkávé. Ne haragudj Gézám. Kár, hogy nem vagyok szerelmes beléd. Egyszer van az embernek ilyen jó pajtása.

--Isten tudja jó pajtások volnánk-e akkor?

--Mond Géza: Mikor leszek én már végre igazán szerelmes? Ha tudnád mennyire, mennyire szeretnék. Akkor kimentek az udvarra. Hanem alig tudtak tovább haladni, oly sok ember volt ott, hogy lássa a hölgyet, aki a szobaurhoz jött automobilon.

Átjöttek a szomszédok mind és lejött idősebb Novoszád Ferenc a korcsmából és valamennyi vendég is lejött. Mindenki levette a kalapját és köszönt.

--Oda mehetek a beteghez?--kérdezte a hölgy Zelma nénitől.

--Tessék, csak tessék kérem--felelte Zelma néni izgatottan, lelkesen és félrelökdösött mindenkit az útból.--Tessék itt van egy szék, ha tetszik leülni.

--Hogy érzi magát?--kérdezte a hölgy halkan Jung Kálmántól és elpirult, mert az egész udvarban mindenki hallgatott. Aztán lesütötte a szemét, mert Jung Kálmán nem felelt, csak sápadtan kitágult szemekkel bámult az arcába.

--Néha fáradt, tetszik tudni--szólt közbe Zelma néni.--Akkor már nem tud beszélni.

--Hiszen majd felgyógyul nemsokára. Nem fázik a nyaka? Hűvösödik már. Takarjuk be. Igy. Jó?

Jung Kálmán szája megrándult, de nem tudott szólni. Akkor a hölgy hirtelen elfordult.

--Isten velük--mondta és gyorsan kiment az udvarból. A selyem ruha suhogott a köveken és a kalapja kék tollai beleütődtek az alacsony szemöldökfába. Jung Kálmán utána forditotta a fejét.

Odakint azt mondta a hölgy a szobaurnak:--Jár hozzá tisztességes orvos? Holnap elküldöm az enyimet.

--A szénatérig gyalog sétáltak és később azt mondta a hölgy:--Milyen borzasztó szemei vannak ennek a fiúnak. Így még sohase nézett senkise rám. Nem fogok aludni tudni az éjjel.

Mig a szobaur visszajött, az udvarban össze-vissza beszéltek az emberek. Találgatták, hogy ki ez a hölgy és mindenféle történeteket mondtak grófnékról.

--Én ismerem ezt.--Mondta a kövér asztalos a Lovas-utról.--Ez a méltóságos gróf Hohenbergné a várból. Dolgoztam náluk. Biztosan tudom. Minden délben láttam.

Arcképet jött csináltatni a szobaurnál. Százötven forintot fog fizetni érte.

--Én megmondom--mondta a tejkihordó a szomszédból, aki mindig részeg volt. Szerelmes a szobaurba. Ez az. A grófnék csinálnak ilyet. Tegnapelőtt volt az újságban egy grófné, aki megszökött egy pincérrel. Ez az.

--Fogja be a száját, maga disznó!--förmedt rá Zelma néni. Inkább fizesse ki az adósságát. Ez nem olyan. Tudja? Ez egy rokona a szobaurnak. Tudja? Mert ő is ide fog jönni festeni. A szobaur is nagyon előkelő gazdag familia. Tudja? Csak nem kapta még ki az örökségét. Két év múlva, már ki fogja kapni. Százezer forintot.

Igy beszéltek. Aztán a vendégek visszamentek a korcsmába. Mindenki szidta a tejkihordót. Vacsora után a szobaur megint az ajtófélfához támaszkodva nézte, hogy apró kék bárányfelhők vannak a hold alatt és ujjaival fésülte a haját. Szél volt és a feje felett zugtak a fekete kerti bokrok.

--Most hánykódik a tavasz.--mondta a szobaur. Este nem látni, merről jön a szél és melyik fa zug. Ha nem az éjszaka mozog, mint egy hajókabin.

Akkor éjszaka ifjabb Novoszádéknál és Jungéknál is éjfélutánig égett a lámpa. És fent a kocsma hajnali két óráig világos volt.

Másnap délben kétlovas fiakkeren jött egy beretvált ur. Azt mondta, hogy orvostanár és megvizsgálta Jung Kálmánt. Négy órakor pedig megint eljött a hölgy. Behozták az automobilból az állványt és egy világoszöld festékes ládát, aztán betették az ajtót, hogy senki se jöjjön be bámulni. Aztán a hölgy is leült a szobaur mellé és ő is ugy festett több kis képből egy nagyot

--Csodálatos, hogy emlékeztet ez az udvar egy régi perugiai házra--mondta a szobaurnak.--Itt valami titok van Géza.

--Hol?

--Olyan nyugtalanitó, olyan gyanus nekem, ha a tájak igy emlékeztetnek egymásra. Követnek mint egy álarcos ember. Ez a virágzó cseresznyefa, meg ez a ferde barackfa is olyan ismerős. Ez talán valami üldözési mánia. Nem? Kihúzzák éjjel hosszú görbe gyökereiket és utánam jönnek.

--Minden lélekben van néhány tájkép. Az ember csak azokat látja. Ami kivül van, az csak felidézi.

--Az ember talán nem is utazik, Géza. Csak emlékezik, meg felejt. Milyen csodálatos a világ.

Később a hölgy felállt és odament ifjabb Novoszád Ferenchez és nézte, hogyan ver be kis fehér faszögeket egy cipőtalpba, két sorban köröskörül.

--Novoszád bácsi engedje meg, hogy én is verjek be néhány ilyen kis faszöget. Borzasztó szeretnék.

Ifjabb Novoszád Ferenc felugrott a kis kerek székről, mely már oly szép fényes volt az üléstől, mint egy tükör. A hölgy kalapált egy kicsit és kért egy marék kis faszöget, hogy hazavihesse. Aztán nem festett többet, hanem ő is kukoricát dobált a Lenkének és arra akarta tanitani, hogy féllábon álljon, mint a gólya. Később odament Jung Kálmánhoz.

--Idejöhetek kicsit?--kérdezte a sovány, hosszú Rózától, aki akkor a széken ült.--Hogy aludt Kálmán az éjjel?

Jung Róza felállt és pislogó, ijedt szemekkel nézte a hölgyet.

--Kérem tessék--mondta majdnem siró hangon és hirtelen beszaladt a lakásba. A hölgy csodálkozva nézett utána, aztán leült a székre.

--Hogy érzi magát?--kérdezte Kálmántól. Nem fárasztja, ha beszélek magához?

A fiu nem felelt, csak forró, komoly szemekkel nézett rá.

--Ne is beszeljen. Majd hozok máskor könyvet és felolvasok magának vagy mesélek. Nemsokára jobban lesz, akkor maga is olvashat.

Jung Kálmán csendesen csóválta a fejét.--Én tudom, hogy meg fogok halni--mondta alig hallható, súgó hangon.

A hölgy felugrott.--Dehogy fog. Maga azt nem is tudhatja. Verje ki ezt a fejéből. Nyárig egészséges lesz.

Jung Kálmán alig látható ajka megvonaglott. Mosolygott. Akkor a hölgy föléje hajolt és letisztogatta válláról a barackvirág szirmokat, melyek a kertből ráhullottak. Hirtelen megsimogatta a homlokát és az arcát. Aztán gyorsan megfordult és a szobaurhoz ment.

--Elmegyek. Kisérj el.--Mondta fojtott hangon és már tüzte is a kalapját.

--Várj egy kicsit.--Felelte a szobaúr.--Valamit beakarok fejezni.

--Rögtön gyere. Rögtön. Én megyek.--Akkor a hölgy el is indult és futva ment fel a meredek lépcsőn.

--Kapaszkodj a keritésbe.--Kiáltott utána a szobaur.

Fent a korcsma előtti szőlőlugasban érte utól. A hölgy egy fához támaszkodva várta és lihegett a futástól. A lemenő nap aranyos-piros fénye az arcába és a nyakára sütött.

--Gyalázatos emberek vagyunk Géza,--mondta.--Oh milyen gyalázatosak vagyunk.

--Miért?

--Hogy örülünk és játszunk tavasszal, bánattal, szépséggel és nem törődünk vele, hogy az a fiu a szemünk előtt meghal. Az orvosom azt mondta: menthetetlen. És a fiu tudja. Istenem, milyen rosszak vagyunk.

--Nincs igazad, Alice. Fáj neked az a sok halott, ha egy temetőkert mellett elmégy?--Nem láttad őket élni. Jung Kálmánt sem láttad. Ő már messze van. Nekem nem fáj. Ha arra nézek, ahol az ágya van, mintha egy óriási nyitott kapu volna mögötte a pince falában és messzire el lehetne látni a világ mögé.

--Milyen nyájas, gyönyörű fiu!--Estig telehull a párnája cseresznyevirággal. Az egész fehérségből csak a szeme sötétlik.

--Milyen kegyetlen a szépség Géza, Hogy minden szép. Minden, minden.

--Látod ott a Kis-Svábhegy mögött épen lebukik a nap. Az az Isten palettája. Egész nap festi a világot. De estére ugylátszik nincs megelégedve, mert rákeni, ami festék a palettán maradt. A Svábhegy fekete, a Jánoshegy kárminvörös és az ég szinarany.

--Hogy nézett rám.

--Azt mondtam itt az embereknek, hogy hercegnő vagy, de hogy annak titokban kell maradnia. Mondd meg a soffőrödnek, hogy ne fecsegjen.

--Miért csinálsz ilyen komédiákat?

Ezek egész életükben ötven emberrel ismerkednek meg, a Szénatéren és a Krisztinavároson soha tul nem mennek. Az a fiu majd egy év óta nem mozdult ki az udvarból se és tudja, hogy nem is fog többet.--Ezért.

--Hogy nézett rám.--Gyere. Nem jövök többet ide. Nem akarok soha többé ide jönni.

Igy beszéltek, Aztán kimentek a Lovas-utra és találkoztak Zelma nénivel, aki ruhakihordásról jött haza.

--Kezeit csókolom, méltósága--köszönt Zelma néni és tovább akart menni.