# Thury Zoltán összes művei (3. kötet) A kapitány és egyéb elbeszélések ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/thury-zoltan-osszes-muvei-3-kotet-a-kapitany-es-egyeb-elbeszelesek-42207/index.md Jött az orvos meg a rendőrbiztos s aztán meg még a kirendeltség: két gyalogos rendőr és egy detektiv. Kocsikból szállottak le. A kapu mellé hajtattak föl a gyalogjáróra, hogy egyenesen a küszöbre léphessenek a kocsik szőnyegéről. Az utczában mindenfelé tenger volt a sár, szürke, hig piszok, a mit idegesen szaglásztak meg a lovak s a miben elmosódó zagyva képekben tükröztek vissza a kétfelől rendetlen glédába sorakozott házak. Az orvos finom, pászmás füstü virzsiniát szivott s kinálta a biztost is. – Köszönöm, csak gyengébbet szoktam. Ez nagyon megköhögtet. – Magam is inkább amolyannal élek, de ha kijövök ezek közé, erős szivart szivok. Közben a rendőrök kizörgették pinczéjéből a házmestert, egy idétlen piszkos embert, a ki káromkodva jött elő s csak akkor kapott a sapkájához, a mikor észrevette a hatósági népeket. A rendőrök rákiabáltak, hogy minek váratott magára. – Nem látja, hogy a komisszió van itt? Ugy mozog, mint egy nagyságos ur, tempósan… Az urak a nedves szürke falhoz lapulva mentek végig az udvaron egy keskeny, a fallal együtt kanyargó ösvényszalagon, a mit nem lepett el a habarcs. Az a kezük, a melylyel hozzátámaszkodtak a falhoz, penészszagu lett. A biztos meg is járta, mert lesiklott a sárba s bokáig merült bele a hig mocsokba. Mig az egyik rendőr zsebkendőjével a czipőjét törülgette, mérgesen kiabált: – Egy deszkát, vagy valamit lehetne ide tenni… A teremtésit… – Ellopják a lakók… – Mit, ellopják? A ki lop, azt be kell panaszolni. Majd elbánik vele a törvény… Egy-egy ablakon félrelibbent a függöny, ijedt arczok mutatkoztak itt-ott s némely partájban hangos lett a beszéd. A lakók érdeklődni kezdtek. Valahol hátul nagyon sírt egy gyerek, de rögtön elhallgatott, a mikor meglátta az urakat és a száját eltátva bámult. Egy lépcső alul előkuncsorgott egy kis kopott szürke kutya. Vonított, de nem erőszakoskodva, dühösen, mintha valami gazdag embernek a kutyája lett volna, hanem panaszosan, inkább megilletődve… Mikor közelebb jöttek az urak, elsompolygott s alattomosan pislogott hátra. Közben apró, szemcsés hóval vegyes, hideg eső csapott le sürü ferde sugarakban, felzavarva a sár szürke mozdulatlanságát. Az urak felgyürték a kabátjaik gallérját, még inkább elkedvetlenedtek. A házmester kihozott egy ócska kék esernyőt s udvarias akart lenni, bár egy cseppet se illett az esetlenségéhez a vállalkozás. Benyitottak minden kis ajtón köröskörül az udvarban. A nagy csendbe, a mit csak néha szaggatott meg a kis kopott kutya nyöszörgése, erélyes kiabálás hallatszott ki a lakásokból. – Megmondtam! Hallották! Magyarul beszélek! Csendes, a nyomoruságos embereknél közös hangon feleltek itt-ott valamit, de halkan, beleveszve a hatalom dörgésébe. – Nyolcz nap alatt kihurczolkodik. – Igenis kérem, de hova?… – Az a maga baja! Fölvesz valami tisztességes, egészséges lakást… – Igenis kérem. – Tovább, tovább. – Belenéztek egy megrubrikázott iv papirosba s a biztos a tizenegyes számu lakás után kérdezősködött. – Havár Simon suszter, az lakik benne? – Az. Mikor beléptek a szobába, mintha az orvosba is, meg a biztosba is belenémult volna az erélyeskedés. A rendőrök már nem is fértek be, csak az ajtóból bámulták némán ezt a lakást, a mikor már hozzászokott a szemük a gőzhöz, a mit a fal és az agyagpadló kilehelt magából, hogy megegye az ember. Az ajtót pedig elzárta egy emeletes ágy, a miben lenn valami párnaféle vörös rongyot gyürögetve a feje alá, egy sovány vén asszony köhécselt és kiabált, a mennyire megengedte az ereje. – Az ajtót, az ajtót tegyék be… A többi butor ugy egymásra volt hányva, mintha csak tegnap költöztek volna be. Ép holmi nem volt közte semmi. Félrelibbenve támaszkodott neki a falnak egy piszkos szekrény, az asztal lapjából éppen a közepén hiányzott egy deszka, bele lehetett nézni felülről a fiókba, a hol a kenyérhulladék penészedett s részegen tántorogtak a székek. Az ablaknál, éppen a három ép üvegszem alatt, a hol valamicskét engedett a szürkeség, a hosszu, száraz Havár Simon kalapált. Boszankodva nézett föl, a mikor bejöttek az urak, még kettőt-hármat ütött a vastag bőrre s csak azután hagyta abba a munkát. Az orvos az asszonyhoz ment, a sötétben a keze után tapogatózott s az ütőerét vizsgálgatta. – Hogy van? – Csak ugy ni, se jobban, se rosszabbul. Havár közelebb jött s egy kicsit megreszketett a hangja, a mint beszélni kezdett. – Ha szives lenne a doktor ur, hogy talán be lehetne vinni a kórházba. Nem szivesen hagynám el magam mellől, de hát itt csak beteg lehet az ember, meg nem gyógyulhat. – Hja, nehéz dolog… A kit otthon is ápolhatnak, annak nem való a kórház. A hosszu, sovány ember felhuzta a vállát s visszament a munkájához. – Hát akkor rendben van, nem szóltam semmit. – Már a multkor megmondtuk magának, hogy innen ki kell menni. – Mondták, mondták… – Miért nem hurczolkodik hát ki? – Hova? Minek? Jó itt. Megvan az embernek a csendje. Az kell a suszterséghez. – Maga is belebetegszik. – Egyszer csak ugyis betegnek kell lenni. Örökké egészséges senki se lehet. – Bolond beszéd. – Hát bolond, bolond… Kinek az, kinek nem… Nekem elég okos. – Ha nem megy szépszerével, majd kiteszszük. – Hová? – Az utczára. – Aztán ott jobb lesz? – Ugy látszik, hogy arra vár. – Nem várok én az uraktól semmit. Az egyik rendőr jónak látta közbelépni. – Másként is beszélhetne, hallja. A száraz ember végignézett rajta, már a torkán volt a szó, a mit felelni akart, de lenyelte s visszaült a székre kalapálni. Nyugodalmas lassusággal, mint akit most már nem érdekel semmi, apró faszegeket öntött ki maga elé a kis asztalra, hosszu fonalat fejtett le egy karikáról s kibámult az ablakon a szürke világba. – Hát megértette, hogy kitelepítjük? – Meg, kérem alássan. – Akkor jól van. Az urak megindultak. A suszter fölállott s elkisérte őket az ajtóig. Itt a biztos még megállott s pár szóval igyekezett a lelkére beszélni ennek a makacs embernek. – Mi már ismerjük egymást Havár? – Hogyne, találkoztam párszor a tekintetes urral. – Meggondolhatná… Az a gyülésezés, meg a sok beszéd a levegőbe, nem sokat használ. Maga is azok közé tartozik, a kik nélkül semmi skandalum nem eshetik meg. Mindenütt ott van, a hol veszekedni kell a hatósággal, pedig hát, a mint láthatja, a a felsőbbség gondoskodik a polgárságról. Ez az egész ház piszokfészek. Betegség meg halál terem benne. Nyolcz nap alatt ki kell innen menni. – Megyek én uram, csak még alázatosan kérdeném, ha nem veszi rosz néven… – No mit? – Hogy hová?… Csak az ilyen piszokfészek a szegény embernek való. Mert, hallja-e uram, én nem iszom… Iszom-e asszony? – Nem, nem… – … Ide teszek a fiókba minden krajczárt, a mit szerzek, lemondtam a pipáról, a mikor beteg lett az asszony. Azt mondtam: Havár Simon, vége a füstölésnek és azóta vége. Hajnalban ülök le a kicsi székre, éjfél van már, a mikor felkelek róla s még sincs még levesre való se. Hogyne pusztulna igy asszony. Mennék én uram, kibérelném én a Károlyi-házat is, a miben kert is van, hogy sétálhatna az asszony, mennék én. De ingyen kívánják a munkát, garasért. Erről nem cselekednek az urak semmit. A piacz drága, ez ellen sem próbálnak valamit a tekintetes urak, a patikába egy pengőnél kevesebb pénzzel be se nézzen az ember. Hát csak kinlódom, aztán összejövünk egy-két szót beszélni erről, mert jól esik, ha kilocscsantja magából az ember a tanácskozásban, a mi már sok. Csak tessék egyszer eljönni, aztán mondani, hogy: hallod-e te bolond suszter, minek lakol ebben az ólban? Építtetünk egy nagy házat, kapsz benne tiszta szép szobát éppen ennyi pénzért, hát csak gyere. Az urak már mentek, a mikor még egy pár szót mondott utánuk Havár Simon. – Ha egyszer azt mondaná az Isten, hogy no Havár, mától kezdve te vagy a gondviselés, nem az utczára hordatnám ki a szegény embert a rendőr urakkal. Ő FENSÉGE A szoboszlói erdőben csütörtökön kezdődött el a nagy hajtás. Már hajnalban körülzárta a rengeteget a hajtók láncza s a mint összébb és összébb szorultak, szimatolva, remegve sejtették meg a vadak a veszedelmet s itt-ott ijedt bőgés és ordítás verte föl az erdőt. Az erdészházba egymásután érkezett a sok szán. Csilingelve kanyarodtak be a lovak a veranda elé s a sok bundából lassankint kikászolódott a környék földes urasága, öreg urak, fiatal vadászok, köztük egy-egy mágnás, a ki félreállott a többi mellől s egy csomóba gyülve várta a herczeget, a ki még mindig késett. Közben karcsu czilinderekben pálinkát hordtak körül, az urak ittak, némelyik megborzongott utána, mintha a hideg rázná. Lenn a nagy udvaron nyihogott a sok ló, káromkodtak a kocsisok és egyszerre csönd lett, a mikor merész ivben bekanyarodott a kapun a pej ötös, a mi a herczeget hozta. Az erdész kiszaladt, néhányan az urak közül utána s hajlongva kisérték föl a lépcsőn a nagy vendéget. Fenn az ebédlőben maga a háziasszony hozta egy tálczán a pálinkát s a főispán lassan, rangszerinti sorban bemutatta a vendégeket. A herczeg fiatal arczu ember volt, élénk, nagy, értelmes szemekkel s jól megnézett mindenkit, a kivel kezet fogott. Közben a főispánnal beszélgetett s türelmetlenül várta, hogy megadják a jelt az indulásra. Egyszerre eszébe jutott valami s gyorsan fordult oda a főispánhoz. – Nos, hát az ön embere, az a kurucz, hol van? – Még nincs itt. – Reá várunk? – Dehogy, fenség. Azt hiszem, hogy rögtön indulunk. Az én emberemmel pedig majd csak találkozunk valahol. Az udvarról csengetyüszó hangzott be s még egy utolsó szán fordult be a kapun. Gyönyörü négy sárga tánczolt előtte, mig a kocsis még egy utolsót csördített a fejük felett az ostorral, erős kézzel egy helyen tartva őket a veranda előtt. A bundák közül egy bekecses kis ember ugrott ki a lépcsőre s mig a csizmáiról letopogta a havat, fölmosolygott a többihez a verandára. – Megkéstünk, pedig hát csak tudjuk, hogy mi az illendőség, vagy mi. Gerend táján ez a büszke ni kiugrott a hámból, beletelt egy félórába, mig visszavarrtuk bele. Akkor már indult fölfelé s csak ugy hátra mutogatott arra a büszkére, a melyik toporzékolva dobálta föl csinos kis szikár fejét a gyeplőszárak között és a zablát rágta. Fönn már kifelé tolongott a társaság s a főispán csak ugy futtában kapta el a későn érkezett vendéget. – Laczi, gyere csak… Fenség, ez az a barátom, a kiről már volt szerencsém megemlékezni fenséged előtt. Babarczy László… A herczeg nyujtotta a kezét, a kis öreg pedig összeverte a bokáját s kivette a szájából a szivart. – Van szerencsém! Jöttem volna korábban is, hanem az a büszke, ott ni, ugy Gerend táján kirugta magát a hámból, aztán eltelt az idő. El bizony… Szép állat, ugy-e? – Szép, szép… – No, mert azért mondom, mert hogy a Pálffy-ménesből hoztam el, a mikor még csikó volt. Vén kupecz vagyok én… A herczeg szeme jóakarattal tapadt rá a fürge kis öregre, a ki ott ugrált előtte. Kicsi, alig serkedő bajuszát pödörgette s a falura szabadult gyermek jókedvével gyönyörködött ebben a különös fajtáju emberben, a ki egy csöppet sincs megilletődve, mert őt látja. Beszélni szeretett volna még vele, de az udvaron egy jótorku vadász megfujta a kürtöt s a kocsisok, lovászok elővezették a lovakat. Még jó félórányira mentek be az erdőbe s most már nyeregben, mert itt-ott kicsit szükes volt az ut. A herczeget egy nagy mohás száraz levélrakás mögé állították föl két vastag tölgyfa között, alig harmincz lépésnyire az uttól, a melyen majd végigrohan a hajtás, ha egyszer egészen összeszorul az embergyürü, a minek már most idehallszott a lármája. Jobbra, egy vastag tölgyfa mögött, a főispán állott, balra pedig Babarczy huzta elő a vedlett bőrtokból a gyönyörü, karcsu agyu lankasztert s mig mégegyszer végigtörülgette a szarvasbőrrel, rámosolygott, ölelgette a pillantásával. Egyszerre mozogni kezdett az erdő. Most már közelről hangzott a hajtók lármája, a rekedt ordítozás s egy-egy szörnyü puffanás a tágcsövü, nagyhangra szánt csőszpuskákból, a melyeket a levegőbe sütögettek nagy óvatosan. Messze, a sor végén már belevegyült a vaklármába egy-egy vadászlövés is. Rövid, hangos csattanás, mintha uri parancs szólt volna bele a sok káromkodásba… Már sürübben is ropogott a puska, nehéz, savanyu salétromszagot hozott magával a felsővégről a szél. Egyszerre aztán megint csöndesebb lett a világ, mintha ujra messzebbről hallatszottak volna a lövések is. A főispán átkiáltott a szomszédjához, egy megyei aljegyzőhöz, hogy mi történt? Az se tudta, hanem elindult hirt hozni. Babarczy is otthagyta a helyét s a herczeg mellett telepedett le egy tuskóra. – Bizonyosan letért a hajtás a csapásról. Oda se neki! Majd csak visszajönnek… – Boszantó… – Igen, igen, de hát nem veszem rosz néven, ha nem akarnak a puska elé jönni… Körül elszéledtek a vadászok. A zavar fölbontotta a rendet, kiabálás hallatszott erre is, arra is, de ebben már nem volt semmi rend… Egyszerre azonban messze, jobbra, mintha összehuzódott volna egy vonalba a lárma, megint egységesebb lett s ujra puffogni kezdtek a csőszpuskák is. – Hová menjünk? – kérdezte a herczeg. Szaladva jött egy legény az üzenettel, a mit az erdész küldött. – Kegyeskedjék itt maradni. – Minden a régiben marad. Ugy látszik azonban, hogy nem ment már rendben a dolog, mert egyszerre ujra elhallgatott a lárma. A főispán boszankodva állott föl, hogy utána nézzen a zavarnak. Megunta a várakozást a herczeg is és elindult befelé a csapáson. Vele ment az öreg Babarczy is mindjárt a nyomában. Közben alig szóltak pár szót, csak figyelték az erdőt, a minek a zizegésébe most már beleveszett minden egyéb zaj. A mint tovább mentek, mindig sürübb és feketésebb zöld lett a világ. Lábuk alatt az esztendőről-esztendőre fölgyült vastag puha levélréteg vizet is eresztett s messzebb egészen sötétfeketébe omlott össze egy csomó alacsony bokor. A széleiről fürtös sárga bogyógyümölcs világított le, mintha valami óriás beláthatatlan nagy szőlőtőke volna az egész. – Ne menjünk tovább – mondta a vén kurucz, de a herczeg csak ment tovább, mintha magához vonzotta volna a sötétség. Már arra sem fordult vissza, hogy messze a hátuk mögött ujra elkezdődött a hajtás. Ugy látszik, megunta már a mulatságot. Mint az elkényeztetett gyerek, ment a maga utján. Pár lépésre a sürütől egyszerre dermedten megállott. Óriás fekete állat meresztette rá a szemeit és indult feléje lassu czammogással, nyugalomban, mint a ki biztos a dolgában. A herczeg nem tudott mozdulni, föl se emelte a karját, csak éppen valamicskét hátrafordult és elrémülten hebegett… – Medve, medve… A vén kurucz is abban a pillanatban látta meg a veszedelmet és szörnyen méregbe jött. – Az hát! mondtam, hogy ne menjen tovább. – Már lekapta a válláról a puskát, de azért folyton beszélt. – Vén jáger vagyok én, de a fiatalok mindig okosabbak… Éppen akkor sült el a puskája, a mikor a medve megint négylábra ereszkedett le. A golyó fütyülve repült bele a sürübe, a durranásra rekedt ordítással felelt a vadállat s néhány nagy ugrással olyan közel jött már, hogy többé nem lehetett lőni reá. A vén kurucz dühösen csapta le a puskát a sárba, bal kezével maga mögé lódította a herczeget s mikor az állat megint fölemelkedett, már a kezében villogott a kés és gyorsan rávetette magát. Eszeveszett birkózás következett. A medve egy borzasztó öleléssel akarta megfojtani az embert, a vén ember pedig kiszabadulni igyekezett, görcsös, emberfeletti erővel taszítva el magától az állatot csak a balkezével, a jobbat magasra tartva, hogy el ne érhesse a fogaival a nála magasabb medve. Azonközben ráért hátraszólani a herczeghez is. – Szaladjon, menjen innen… Az pedig a puskájával babrált. A kezei reszkettek, de azért lövésre emelte a fegyvert. Mikor ezt észrevette a vén kurucz, elrémülve kiáltott, rá. – Ne lőjjön! Ebben a pillanatban megint ur lett fölötte egy pillanatra a vad. Belezuhantak mind a ketten a süppedékes falevél rétegébe s az állat marczangolni kezdte az öreg ember balkarját. Előbb a zekét tépte le róla, aztán a husba mart bele s kiszakított belőle egy czafatot. Az iszonyu fájdalom képtelen erőt adott a vén legénynek, utolsó erőfeszítéssel ellökte magától az állatot s mikor lomhán visszaesett rá a nagy test, beledöfte a kést nyeléig. Az állat még pár lépést tovább vánszorgott a sebbel s csak a sürüség szélén gubbaszkodott össze gyönge mormogással. A vén ember jobb karjára támaszkodott s a szemével magához intette a herczeget. – Hozzon vizet, hogy igyam s itt fenn a hónom alatt kösse át a karom kendőjével. Elfoly minden vérem. Messziről szaladva jöttek az emberek és kiabáltak. – Laczi! az istenért! mi baj, ő fensége… Az öreg gyöngéden mosolygott a még mindig reszkető herczegre s halkan felelt pár szót. – Nincsen a fiatal urnak semmi baja. Ugy adjuk vissza az édes mamának, a hogy ide kaptuk. A CSIZMADIÁK LAPJA Hadak Sándor, a kiről ebben a néhány sorban szó lesz, iró volt. Töprengő, finom lelkü ember, utálta a vásárt, roppant nagyra becsülte a pennáját, csak akkor irt vele, ha igazán volt valami mondani valója. Különben azt hitte a kis hegyes szerszámról, hogy: fegyver, a mivel harczolni kell a közért s ennek folytán csupa tendenczia lett minden sora, a mivel azt érte el, hogy akik csak az esztetikai szépért irnak s megvetik az akcziót, mélységesen lenézték. Hadak Sándort ez nem keserítette el. Azt gondolta magában, hogy ez a világ nem olyan tökéletesen boldog, hogy most már csak esztetikai gyönyörüségről kellene gondoskodni számára. Előbb valami általános nivellálásnak kell elkövetkeznie, ezt pedig nem adják csak ugy a maguk jószántából azok, a kik megrövidülnek vele. Szurni kell rajtuk egyet-egyet a pennával s ha aztán majd minden rendben lesz, jőjjenek a fülemilék és daloljanak. Addig azonban a romboló és építő erőé a hatalom. Hadak ujságiró is volt azonkivül és a miről ő is gyakran megfeledkezett s én is ime majd hogy elfeledtem, szegény ember is. A mit irt, azt nagyon értékesnek találták a többi irók, meg is beszélték a kávéházban, meg a klubban, hogy milyen nagy a becse, de csodálatosképpen éppen azoknak tetszettek a dolgai, a kik nem vásárolnak könyvet. Ilyenformán nagyon szükkeblüeknek mutatkoztak vele szemben a kiadók. Jó tanácsokat adtak neki, hogy nádból faragjon magának tollszárat, mert az könnyü s virgoncz, mondhatnám játszi lesz ennek folytán az olvasmány, a mi kikerül alóla. A közönség ezt szereti. Ha folyton csak ugy ir, hogy az embernek teletölti a fejét megoldhatatlan kérdésekkel meg gonddal, nem használhatják a kéziratát. A polgárember egész nap dolgozik, izzad, estére ki van merülve. Most már vagy szinházba megy, vagy elővesz valami könyvet, de mindenképen mulatni akar. Tessék valami nagy szerelmes mesét kigondolni, jól teszi, ha sok humort vegyít bele, jőjjön ide, mondja el, s akár előleget is adunk reá – mondták egynémely könyvkereskedők s Hadak Sándor mérges volt, gorombaságokat felelt, azonközben pedig mikor otthagyta a czifra boltot, a szemébe szökött a köny és belül marczangolni kezdte a sikertelenség tompa fájdalma. Tanulni azonban sehogyse akart a könyves boltosoktól. – Öt esztendő, tiz esztendő – gondolta magában, s mi leszünk az urak. A literatura nem kutyakomédia, hogy csak mulattasson s fölkeltsen az agyban némely olyan érzéseket, a mik hasonlatosak a gyönyörüséghez, annak vezérszerepe van abban a nagy munkában, hogy át kell gyurni a sziveket meg az agyakat s istenibb formát kell adni az ember lényegének. Már annak ez a rendje, mert máskülönben a világ végéig csináljuk a mi kis politikánkat s nyom nélkül szalad el felettünk minden tanulságaival egyetemben a nagy idő. Ezeken gondolkozott Hadak Sándor, mig hazafelé bandukolt egy este s megfordult a fejében egy novellacziklus tervezete… Szó lenne benne egy pékről, meg egy diurnistáról… különben ez már csak részlet… A fő az, hogy az üzérkedésbe kellene behozni valami becsületes rendszert egyelőre, hogy minden hizott libával és pulykával egyetemben ne egye meg a pék a diurnistát is. Mig eljönne az igazi rend, a mi szörnyen lassan bontakozik ki a tegnapból meg a mából, legalább valamit biztosítani kell… Fenn az asszony azzal fogadta, hogy ott volt Nagy Náczi a csizmadia. Megmérte a kis fiu lábát s azt mondta, hogy még este visszajön. – Mit akar? Elsején küldtem neki hat forintot. – Nem azért, valamit akar veled beszélni. Azt mondja, hogy valami ujságot akar. Különben hiszen majd elbeszéli… Azért szép tőle hogy rád gondolt. – Igen, igen… Micsoda ujságot? – Nem tudom, de pénzt hozna, azt mondja… – Majd meglátjuk… Alig vacsoráztak meg s már megérkezett Nagy Ignácz. Kapott egy poharat, a mit az asszony szinig tele töltött borral, letelepedett az asztal mellé, maga mellé csapta le az abroszra a vizes sapkáját s a mikor már ivott és uj bort kapott, elmondta, hogy miért jött. – A mint hát már bizonyosan tudja is Hadak ur, az ipartestületben én vagyok az elnök. Nem azért mondom, mintha sokra tartanám a rangot, hanem hát igy van, bennem összpontosult a bizalom. Van is ott egy kis tekintélyem, keresztülviszem, a mit akarok. Hát most ugy esett, hogy egy jó pennáju ember tisztességes keresetre tehetne szert nálunk. Pár nagy mester fölvetette az eszmét, hogy csináljon szakközlönyt az ipartestület. Én is pártfogoltam s rögtön magára gondoltam Hadak ur… Gondoltam, vékonypénzü legény az ilyen irófajta, nem árt neki egy kis mellékes haszon… – Aztán mit akarnak a lappal? – Egy az, hogy van a czipészeknek is, pedig hát az ipartestület nem engedheti, hogy éppen ők előnkbe vágjanak. Meg aztán meg kell védeni a mesterek érdekeit, mert ujabban mindig magasabbra akarják srófolni a legények a munkabért. Czéh már nincs, a ki közibük vágna, hát igy a sajtó utján remél valamit az ember. Különben hiszen nem sok irás kellene abba az ujságba. Ugy kontempláljuk, hogy a fődolog lenne a hirdetés: Bécsből sokat lehetne kapni, mert nagyon aspirálnak a német bőrösök a magyar csizmára. Meg aztán meglehetne nyerni a fejbőrösöket, a lakkosokat, a kérgeseket, a kik nagyban árulnak s lenne benne egy lap, a min a legények ajánlkoznának a mesterekhez, meg a mesterek keresnének legényt. A legények huszonöt-harmincz krajczárt fizetnének a hirdetésért… – S a mesterek… – Hogy mondja? Hát a mesterek semmit. Az övék az ujság. Az asszony kedvetlenül hallgatott az asztal végén s csak néha pillantott föl az urára nedves, kunyoráló pillantással. Mikor az kikerülte a nézését, hozzáment és a fülébe sugta: – Ne légy goromba hozzá… kérlek szépen… – A haszonnal meg aztán ugy leszünk, hogy osztozunk. Fertálykor, vagy a mikor jónak látja, leszámol a titkárral. Zsebre vágja, a mi a magáé, idővel szép kis summára nőheti ki magát a pénzecskéje. Az irással nem lenne sok dolga. Ellátnók mi… Magam is megeresztenék minden két-három hétben egy-egy czikket, csak éppen, hogy simítani kellene rajta itt-ott. Ha ugy benézne hetenkint kétszer-háromszor egy-egy órácskára, összeütné az egészet. A ki ért hozzá, annak rááll a keze… Igazán mondva, hát én ugy gondoltam magára Hadak ur, hogy egy kis pénzt szerezzen. Elkel erre, arra… Az apáink is jó ismerősök voltak, az öreg urnak harmincz esztendeig dolgozott az én öregem, hát mondok az asszonynak, az ilyen diák nép, a ki csak mindig ir, akár kell, akár nem, rá van szorulva a pénzre, juttasson neki az ember, ha már elnök… Hadak némán bámult rá a csizmadiára. Ez a zsiros, poczakos ember egyszerre nőni kezdett előtte, szélesedett, mintha az övé lett volna most már az egész asztal, a sapkája nagy feketesége mellett is elvesztek a poharak meg a hamutartó, uralkodni kezdett, az övé lett a hangos szó, a másé csak a csendes, kipöfögött belőle a gőg s most már ismételte is azt a mit utoljára mondott. – Ugy gondoltam, hogy nem árt majd egy kis pénzmag. Nő a gyerek, iskoláztatni kell, hát majd hozzájárulunk mink is. Hadak nem mert fölnézni. Félt, hogy kiordít belőle a düh. Közben a háta mögé került az asszony is, simogatni kezdte a haját a homlokán kezdve szép csendesen hátra, le a nyakáig. Ez csillapította… Hátra is mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: ne félj – s mikor a vendég kérdezte, hogy hát mi lesz, csendes türelemmel felelt: – Beszélünk még róla, majd meggondolom…