# Thury Zoltán összes művei (2. kötet) Emberhalál és egyéb elbeszélések

## Part 8

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/thury-zoltan-osszes-muvei-2-kotet-emberhalal-es-egyeb-elbeszelesek-42143/index.md

Olyan időjárás volt itt a mult héten a milyenre senki se emlékszik vissza. Szilaj, ordítozó szél rohant végig a pusztákon, a gyolcsos tótok szekerét befordította az árokba, a lovak összedugott fejjel, orrlikaikból egymás szügyére fujva a gőzölgő párát, remegve állottak meg az országut közepén. Recsegve dültek ki a fűzfák, a leomlott törzseket ugy hurczolta továbbb a vihar, mintha föl akarta volna szántani a havat. Egy csőszkunyhót eltelepített a másik határba s a parasztok házairól leszedte a fedelet. Hegyeket rakott a hóból, meg elfujta ujra, hogy megint felépítse valahol másutt, fagyával megdermesztett mindent, ugy hasogatta az ember arczán a bőrt, mint a szekercze suhogása belenyilallott az agyba. Az asszonyok sírva szaladtak a paphoz, hogy huzassa meg a harangot, a férfiak komor nyugalommal bámulták ezt az istenítéletet s találgatták, hogy mikor lesz vége. Az uradalmi kasznár pedig szétküldte a béreseket a faluba, megmondani, hogy a ki fél a házában maradni, jöjjön a kastélyba.

Egy félóra se telt bele s tele lett a kastély tornácza reszkető, síró asszony- és gyermeknéppel. Már annyian voltak, hogy nem lehetett járni közöttük. Miklós, a hajdu, be is fütött nekik a két nagy czifra cserépkályhába s a mint a zárt folyosón terjedni kezdett a meleg, gőzölögni kezdtek a párolgó ruhák, valóságos felhő szakadt fel egy-egy átázott bekecsből, ki kellett nyitni nehány üvegtáblát, mert elviselhetetlen lett a levegő. A nép pedig folyton jött, már majdnem a kasznárékat szorították ki a lakásukból, istálló, cselédszoba, a sok béreslakás mind tele lett velük. Zsongtak mint egy nagy méhkas, szokatlan, idegen lárma verte fel a máskor csendes udvart.

A kasznárné aggodalmasan járt a férje után erre-arra. Egy nagy keszkenőbe ugy be volt bugyolálva a feje, hogy alig lehetett megérteni a szavát.

– Meglátod, Ferencz, hogy baj lesz ebből a dologból.

– Ugyan mi lehetne?

– Elmaradhattak volna ezek otthon is.

– El is pusztultak volna.

– Megharagszik a báró.

– Majd meg békül.

– No no, nem te vagy az ur. Észre se veszed s künn vagy az uradalomból.

– Ezért? – s rámutatott a nyüzsgő embertömegre. – Talán csak nem olyan lelketlen ember, hogy veszni hagyja őket. Ha igen, ugy nem bánom, ha elcsap. Van más uraság is.

Később a kasznárné fejéről is lekerült a nagy szürke kendő, egy fagyoskodó gyermeket bugyolált bele, maga meg keszkenő nélkül is kipirult a nagy munkában. Ennyi ember között igazságot tenni nem gyerekség. Enni adott annak, a ki nem hozott tarisznyát magával, a gyermekeket elparancsolta a fal mellől, mert már firkálni kezdtek rá egy-egy kurta plajbásszal; ha összevesztek, kibékítette őket s a melyikkel nem birt az anyja, annak jót vágott a hátára a husos tenyerével s rá kiabált, hogy mindjárt kidobja a farkasoknak. Mikor alkonyodott, meglánczolták a kutyákat, nehogy lehuzzanak valakit, a ki még jönni találna s hamar elcsendesültek, mert mindenkit elcsigázott ez a borzasztó nap. Mikor békülékeny, szelid pofával feljött a hold, már csak az a lassu zümmögés hallszott az egész nagy lármából, a melylyel sok ember suttog. Szegényeknek volt mit megbeszélni, hogy vajjon mit is ad hát holnapra az Isten?

II.

Másnapra se változott semmi. Az utakat befujta a hó, egy feszületből csak a szenvedő Jézusarcz s a kereszt tetejére lerakodott idomtalan hótömeg látszott, ott lehetett sejteni valami utfélét, de nem próbálkozott neki menni senki. A kastély kéményeibe besüvöltött a szél s fütyölve verte ki a kályhák ajtaján a füstöt. Csupa homály, szürkeség mindenütt.

Délfelé egy nyakig havas ember állított be a kasznárhoz. Fáradtan lihegett, nagy munkájába került, mig átverte magát a havon. Sokszor belesüppedt a fuvásokba, hogy csak a kucsmája teteje feketéllett ki a végtelen fehérségből s csoda, hogy meg nem ették a farkasok. Az állomástól jött s alig nyögte ki a hirt.

– A nagyságos ur jött meg a kisasszonynyal. Tessék szánkót küldeni eléje.

A kasznárné nagyon megijedt s ugy nézett az urára, mintha mondta volna: no látod, mondtam. Az ember azonban nyugodtan maradt, négy jó lovat fogott be egy könnyü szánba, s egy csomó cselédet elindított utat csinálni s maga a kapuban várta meg a bárót. A hirre rendbe szedelőzködött a népség s elkészültek arra is, hogy most mindjárt kidobják valamennyiüket a meleg fészekből.

A kisasszonyt már ismerte itt mindenki. Annyit tudtak róla, hogy komédiásné fenn Pesten, szeretője a nagyságos urnak s néha lejönnek ide mulatni. Olyankor ott áll az orfeum hirdetésein, hogy: Vanda beteg. Egyes tapasztalatlanabb ifju urak még sajnálkoznak is felette: szegény – ő pedig lenn a falun éli a világát, iszsza a frissen fejt tejet, előveszi a legfalusiasabb szoknyáját, adja a háziasszonyságot s ő mulat a legjobban a felett, hogy milyen furcsa is igy az élet. A báró is csendes falusi ember lesz mellette, szinét se látják egy pár hétig a városnak. Olyan gyönyörüségekre vetemednek, mint például a kukoriczafosztás s nem győznek bámulni azon, hogy vannak emberek, a kik ezért a nagy mulatságért még pénzt is kérnek. A mikor megunják, hamar fölszedik magukat s visszaszaladnak Pestre.

A lovakat négy jármosökör segítette ki az uton, mert elakadtak. Jámbor bambasággal huzták maguk után a kis szánkát s lekanyarodtak az istállók felé a kastély feljárója helyett. A báró gyorsan kiugrott a szánból s gyöngéd figyelemmel segítette ki a bundák közül a kisasszonyt. Csak mikor már a leány is leszállott, vette észre az udvaron a nagy sokadalmat.

– Mi van itt, vásár?

– Méltóztassék megengedni – védekezett a kasznár – rettentő idő volt itt. Ezek a szegény emberek nem maradhattak bátorságban otthon. Minden perczben elseperhette volna a vityillóikat a vihar; behivtam őket ide. Nem tudtam, hogy hazajön a báró ur s derekasan rendbe szedtünk volna mindent, ha elmulik ez az istenverte idő.

A báró kedvetlenül hallgatta s boszankodva intett kezével. – Jól van hát, ha már idecsődítette őket a nyakamra, hát csak maradjanak. – Karját nyujtotta a kisasszonynak s felindult a lépcsőkön. A nagy bundaszag majd elszédítette, de a leány gyorsan válaszolt:

– Ugyan, Viktor, ne legyen olyan gyáva.

– Meg kell itt fulladni.

– Nézzen nyájasan, jól fog esni ezeknek a szegény embereknek.

– Még azt is? Nem elég hogy kiturnak a házból?

– Maga fád. – Gyere ide kicsi fiu ne félj, nem bántalak. – Egy kis paraszt gyerkőczöt édesgetett magához. A gyerek hamar felbátorodott, verekedni kezdett a szép uri asszonysággal s kis kövér kezeivel belekapaszkodott a hajába.

– Fáj, te ne huzd!

– Ereszd el a kisasszonyt, te Pista! – ijedezett az anyja.

A báró felvonta a vállát, mint a ki mutatni akarja, hogy nem tud kitanulni minden szeszélyt s bement a szobákba. Lassankint a lány köré gyült a többi gyermek is. Csókoltatta magát velük s hatosokat fizetett nekik minden csókért. Leterítette a nagykendőjét a padlóra, elkérte az anyjától a legszebb kis gyereket s járni tanította. A többi kis maszatos belefogózkodott a ruhájába, kiabáltak reá, kaczagtak, mulattak s egyszerre jó barátok lettek. A leány arczára pedig kiült valami őszinte, igazi öröm, eszébe se jutott, hogy elhagyja őket. Egyszerre megszerette a sok apróságot a nagy ragaszkodásukért s önkénytelenül az jutott az eszébe, hogy milyen jó volna, ha neki lenne egy gyermeke.

Valahol falun maradna s ő ki-kiszöknék hozzá. Nagyon szeretné.

– Nem jön még be, Vanda? – kérdezte a báró az ajtóban.

– Mindjárt, csak még egy kicsit hagyjon.

– Meghül ott a földön.

– Dehogy.

– Ne akaratoskodjék, legalább öltözzék át előbb. Jöjjön, felhozták már a ládáit.

A leány szeretett volna még maradni, de ránézve a báróra, annak az arczán is őszinte aggodalmat látott. Ez meghatotta. Egyszerre mintha jó férjet látott volna benne, szivesen engedelmeskedett, lerázta magáról a sok apróságot s bement öltözni. A gyerekek tátott szájjal bámultak utána s az asszonyok maguk közt áldani kezték.

– Milyen jó lélek, áldja meg az Isten.

A leány sehogyse tudott rendbejönni benn a hajával. A szőke hajhullámok végig omlottak a vállain, ha egy csomót rendbeszedett belőle, kibomlott a másik fele. Ügyetlen is volt az ilyen munkában, szégyenlette magát, a mikor sehogy sem tudott boldogulni. A báró fölhivatta a kasznárnét, hogy segítsen. Az aztán segített is a maga módja szerint. Beerőszakolta két nagy fonatba az egészet s fölszegezte a fejére egy nagy kontyba vagy tizenkét hajtüvel. Elmosolyodott a leány, mikor a tükörbe nézett.

– Talán nem jó? – aggodalmaskodott a jó asszony.

A leány sietett megnyugtatni. Ugy nézett ki ezzel az egyszerü hajtekercscsel a fején, mint egy parasztleány, csak a selyemkendő hiányzott a nyakáról. A jó asszony tipegett körötte jobbra-balra, lesimította a ruháját, megnézegette innen-onnan, hogy egészen rendben legyen s nagy gondoskodást fejeztek ki szemei. A leány ugy magában nem tudta elgondolni, hogy miért ilyen jó hozzá mindenki? Szeretik? De hát miért, semmi érdeme sincs reá. Valami anyás vonást látott az öregasszony arczában, mert egyszerre elérzékenyedett. Mikor utoljára itt volt a báróval, igazán csak sportból jött faluzni, ezeket az embereket meg se látta. Milyen egyszerüek, jók, becsületesek, lesütötte szemeit az öreg asszony előtt s a földre nézve gondolkozott.

– Van leánya? – kérdezte egyszer gyorsan.

– Nincs, csak egy fiam, katona az is. Miért kérdi a kisasszony?

A leány majd kiszalasztotta a száján, hogy: fogadjon engem leányának, a mig itt leszek – de elszégyenlette magát. Izléstelenség lenne ilyent mondani. Egyedül szeretett volna maradni, az öreg asszony észre vette ezt s kiment a szobából.

Künn hiába zörögtek a gyermekek, a szép asszonyság nem hallotta meg őket. A bárónak is azt mondta, hogy egyedül akar maradni.

– Beteg?

– Az.

– Mondtam, hogy meghül ott a hideg kövön.

– Nem az a bajom, egyéb, sok minden. Majd máskor beszélek róla, most nem tudok.

III.

Másnap hazaszállingóztak a parasztok. Vanda szomoruan nézett utánuk. Nagyon megszeretett egy-egy jóképü asszonyt közülök, kezdte egyedül érezni magát nélkülök. A gyermekektől alig tudott megválni. Semmi szinpadias nem volt most benne, igazán érzett mindent. Egy kis fiu ott felejtette az ostorát, a mivel a társait szokta hajtani, mikor a hátukon lovagol. Ezt az apróságot bevitte magához s az ostort felszurta a tükör mellé. A gyermek csinál majd másikat helyette, egy kis füzfaágra fölköt egy darab ócska madzagot s készen van az uj ostor.

Az idő is enyhült. A goromba orkánt langyos tavaszi szél váltotta fel, dél tájban ki lehetett nyitni az ablakokat is, szinte ömlött be az üdeség s a napsugarak friss tánczot jártak a padlón. A lány az ablak mellé hozott egy nagy karosszéket s rákönyökölve a párkányra, nézte a falut, pedig sokszor nem látott belőle semmit, ugy elfoglalták a gondolatai. Telve volt nagy gondokkal, érett, fejlődött az agyában valami, maga se tudta volna megmondani, hogy mit akar, de valamit nagyon szeretett volna. Ha ilyenkor a báró meglepte, még inkább elkomorodott s szép sugár termete előregörnyedt a székben, mintha igazán beteg volna. A báró nem is sokat háborgatta, érezte, hogy terhére lenne. Vadászott, átjárt a szomszédokhoz, nagyokat mulattak s kitért a felelet elől, ha valaki a lányról kérdezősködött. Vele született gyöngédsége nem engedte, hogy közpréda legyen a szeretője neve. Mindent a maga utjára hagyott, várta, hogy mi lesz a dolog vége, tudta, hogy egyszer majd megszólal magától is, hát nem zaklatta.

Egyszer meg is szólalt a leány.

Egy este azt kérdezte a bárótól.

– Megint elmegy Viktor?

A báró érezte, hogy most beszélni akar a leány s bátorítani igyekezett. Leült melléje, kezébe fogta a kezét s másik tenyerével gyöngéden végig simította a haját, mintha apja lenne.

– Itthon maradok, ha akarja.

– Maradjon, egy pár nap alatt annyi minden összegyült a fejemben, hogy most talán el tudom mondani, ha egy kicsit biztat rá.

– Mondja, lányom, mondja… Nem lesz valami nagy sületlenség? – Mosolyogva simította végig a leány arczát.

A lánynak nem sok bátorsága maradt már, ujra huzódozott s szerette volna, ha bele se kezd az egész beszélgetésbe. A báró jóakarattal nézett reá és várt. Egy cseléd bejött s meggyujtotta a szamovár alatt a borszeszt. Egy kis asztalra a kemencze mellé kikészítette a csészéket és a czukrot. Székeket tett oda, az alatt a leány nem beszélhetett, de összeszedhette magát. Mikor a cseléd kiment, elkészítette a teát, felgyujtottak egy halvány fényü lámpát s egymással szembeülve hallgattak. A leány sok rumot öntött a csészéjébe s megkerülni igyekezett, azt a mit mondani akart. Besüppedt a székbe s beszélni kezdett.

– Tanítónői diplomám van, az igaz, hogy német, de egészen jól beszélek magyarul. Nem lehetne azzal nekem valahol állást szerezni?

A báró tágra nyitotta a szemeit s ugy nézett reá.

– Tanítónő akar lenni? Minek az?

A lány elgondolkozott s rászegezte szemeit egy pontra a sarokban, hogy ne is pillanthasson a báróra.

– Sok okom van reá. Az első az, hogy nagyon megutáltam már ezt a haszontalan életet. Nem vagyok még olyan rosz, hogy ne lenne számomra visszatérés. Ha valahova messze elmennék, nem mondhatná rám senki, hogy ni: ez valaha ki volt. Tisztességes, jó leány akarok lenni, érzem, hogy szivem van hozzá. Nem tudom már tovább kiállani, hogy igy nézzenek reám. – Mutatta is, hogy hogy néznek reá az emberek, le, mélyebbre pillantott, mint a föld.

A báró komolyan hallgatta s részvéttel nézett reá. Ez fölbátorította a leányt s most már biztatás nélkül beszélt tovább.

– Lássa, nem tudok ugy elmondani mindent, a mint érzem. Tudom, hogy különös az egész. Egy lány – olyan, mint én – egyszerre csak azt mondja, becsületes akarok lenni. Nem nevet ön most magában rajtam?

– Nem.

A leány ráfigyelt, hogy vajjon igazat mond-e? A báró olyan komoran nézett maga elé, hogy a lánynak köny szökött a szemébe.

– Ugy-e lehetetlen az, a mit mondok?

– Nem, nem, csak gondolkozom, de most ne beszéljünk erről többet.

Fájdalmasan kérdezte a leány:

– Unja?

A férfi majdnem megharagudott erre a kérdésre.

– Olyan semmi embernek tart engem, a ki unja az ilyen beszédet?

– Nem, nem azt akartam mondani. Ne haragudjék.

A báró bucsuzott s azzal ment el, hogy majd folytatják holnap.

IV.

Az éjszakájukat különböző módon töltötték el. A leány nyugodtan, a csendes álmodók egyforma, mély lélekzetével aludt, a báró pedig az éjjeli lámpa fényét nézve gondolkozott. Nem azon töprengett, hogy mi lesz a leánynyal, hanem, hogy mi lesz ő belőle, ha a leány elmegy mellőle? Roszul érezte magát arra a gondolatra, hogy nem fogja többé látni, látta, hogy őszintén, nemcsak a pénzéért vonzódik hozzá s ilyen viszonynyal még nem igen találkozott.

Tegnap óta másként is gondolkozott róla. Érezte, hogy nem üres és mikor a szemébe nézett, őszinte mélységet látott benne. Boszankodott azon, hogy ezt eddig nem vette észre s erre is csak ugy nézett eddig, mint a többi ilyen fajtáju leányra.

– Pedig nem olyan, határozottan más, mint a többi.

A maga életét pedig soha se látta üresebbnek, mint most. Futás a faluból a fővárosba és vissza, minden czél nélkül. Egy olyan teremtést adott karjaiba a végzet, a ki több, mint az a közönséges nivó, melyre szerelmeiben leereszkedett és azt sem értette meg mostanáig. Nincsenek gyermekei, még a névre se gondolt soha. Most mit tegyen?

– Ej, hogy ezen még csak gondolkozni is lehet! Ez már magában gyöngeség.

Reggel mosolyogva csókolta meg a leány kezét, ezt még sohse tette eddig.

– Feleségül jön hozzám, leányom, jó lesz?

A leány elhalaványodott s ijedten nézett a báróra. Nem tudta mindjárt elhinni, hogy komolyan beszél.

HARMINCZEZER FORINT

I.

Csősz Gyula, mióta lemondott a dohányzásról, mindig egy-két almát vitt magával a bankba s ha a főnöke kifordult egy-két perczre a hivatalból, harapott egyet-egyet belőlük. Munkaközben jóizüen csámcsogott a szomszéd asztalnál dolgozó pénztáros nagy boszuságára. A pénztáros ideges ember, többször hangsulyozta is már, hogy a hivatalban tulajdonképen nem azért fizetik az embert, hogy almát egyék, de Csőszre semmi hatással sem volt az ilyen beszéd. Jókedvüen nevetett reá s rámutatott a nagy csomó üzleti könyvre. Alig látszott ki közülük.

– Ugyan, medve, ne morogj, van itt sok szép munka.

Valamelyik napon Csősz ballábbal kelt ki az ágyból. Sokszor megesik az egy szegény emberrel. A kisebbik fia keservesen sírt már hajnal óta minden ok nélkül, a szomszéd lakásból átizentek, hogy csend legyen. Mit csináljon? Csak nem dobhatja ki a gyermekét? Bántotta a dolog. Ugy érezte, hogy ebből a fiuból okvetlenül valami nagyon haszontalan ember válik idővel. A nagyobbik készületlenül, félve ment az iskolába s hazudozott az apjának, hogy ő tudja, nagyon jól tudja a leczkéjét s tegnap délben csupán azért nem jött haza ebédre, mert egy barátja magához hivta. Nem volt bezárva, bizony Isten nem! Az apja sóhajtott, belelegyintett kezével a levegőbe s azt mondta: menj, menj. A feleségére két rosz almát tukmált egy kofa. Ezt is észrevette még otthon, valami olyast mondott, hogy egy kis élvezete van az embernek s azt is elrontják. Rosz kedvvel ment föl a bankba s szó nélkül dolgozott, robotba.

Kilenczkor elővette az egyik almáját, kitisztította belőle a rothadt részt. Szórakozottan harapott egyet-egyet belőle s néha a könyvből felnézve, sokáig egy-egy jelentéktelen pontra függesztette szemeit, mintha keresne valamit. Megint átszámított egy lapról a másikra egy-egy numerust, de nem ment ugy a munkája, mint máskor. A pénztáros sürün pillantgatott át hozzá, ma nem idegeskedett vele, hanem sajnálta a rosz kedvéért.

– Mi bajod? – kérdezte tőle. – Rosz az almád?

Csősznek sok minden szaladt át egyszerre az agyán, nagy bajai vannak egy szegény családos embernek. Intett, hogy minden rosz.

– Majd megdoblak valamivel, ha nekem ilyen szörnyü képet vágsz.

– Hagyj békét.

– Nem hiszed, nem?

– Hagyj el.

A következő pillanatban egy lágy papircsomag repült a fejéhez a szomszéd asztalról. Mikor a földre esett, tovább rugta. A pénztáros kaczagott, felvette a csomagot s kötekedve lóbázta meg a Csősz orra előtt. A csomag négy oldalról le volt pecsételve s nagy kerek számokkal volt rá irva a tartalma: 30,000 forint.

– Kellene, ugy-e, rongyos?

Csősz gyöngén elmosolyodott, de már nem felelhetett, mert az üzlet tulajdonosa lépett be az ajtón. Mind a ketten felállottak s ugy hajoltak meg előtte. Csősz meg jól végignézte, a mikor elfordult. Ezé az emberé az a sok pénz, a mit az előbb dobáltak. Van neki még több is, ez a csomag csak egy kis része a vagyonának. Boldog ember! Hátra dőlve székén, egy perczig azon gondolkozott, hogy mit tenne ő, ha harminczezer forintja lenne? Magántanítót fogadna a fiai mellé, szerény banküzletet nyitna valami kisebb városban, ezt is, azt is, sok mindent lehetne már azzal kezdeni. Ez járt a fejében egész délelőtt s mikor a főnök valami kis tévedésért nagyon leszidta a pénztárost, megfogadta magában, hogy ő emberségesebben bánik majd a személyzettel, mint ez a pénzestarisznya.

II.

Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.

– Károly bácsi már nagyon a végét járja – mondta nagy titokzatosan, hogy a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.

– S mit mondtak?

– Már talán a reggelt se éri.

Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon, igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson. Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.

– Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok – gondolta magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly bácsihoz.

Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a jövendőről.

– Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a fizetésből.

– Életében ugysem adott semmit, – mondta az asszony.

– Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy kis segítség kell, kell okvetlenül.

Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet, mintha ki akarná szakítani a fájdalom.

Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a többi rokon közé.

III.

Az öreg ur egyszerre nagyot köhögött, jó sokáig tartott, a mig valamennyire rendbe jött utána. Alig észrevehető csendes mosolygás szaladt végig az arczán, mikor a nagy sápítozást hallotta, melyet kinlódása alatt csaptak az asszonyok. Szemével intett az apáczának, hogy hajoljon föléje, valamit mondani akar.

– Küldje ide azt barna szakállu szemüveges embert a sarokból – s Csősz felé integetett.

Csősz egészen az ajkaira hajolt s ugy hallgatta a mit beszélt. Igy is elszalasztott egy-két szót, olyan halk volt már az öreg ember hangja.

– Te vagy, Gyula?

– Én, bátyám.

– Köszönöm, hogy eljöttél, hozzád akarok utoljára beszélni. Téged becsüllek valamire az egész családban, szeretem, hogy látlak. Egy ilyen szegény öreg embertől fogadj el pár jó tanácsot.

– Ne erőltesse meg magát, édes bátyám.

– Már mindegy, hagyd csak. A mim van, reád hagytam. A szekrényben alul, a fehérnemü közt van a végrendeletem. A kulcs pedig a párnám alatt. Vedd magadhoz.

– Hagyja ezt most, édes bátyám – mondta gyöngéden Csősz, de bár küzdött ellene, öröm szaladt végig az arczán. Az öreg ember szemei haragosan forogtak, izgatta a sok szószaporítás.

– Vedd ki, ha mondom – s gyönge hangján is érezni lehetett az ideges sietséget.

Csősz a beteg feje alól magához vette a kulcsot.

– Vigyázz jól a vagyonodra, sok bajod lesz vele. A ki itt van, az mind igyekezni fog, hogy elvehesse tőled. Ugy neked rontanak, mint a hogy most várják a halálomat. Czudar emberek, vigyázz.

Csősz egyszerre ijedten nézett körül. – Eddig eszébe se jutott az, a mit az öreg mondott.

– Nagy veszekedés lesz – mondta az öreg. Még beszélt volna többet is, de már nem birta. Csak nyögött. – Most hagyjatok békében – mondta s azon igyekezett, hogy a fal felé forduljon. Egy fiatal orvos a szomszéd szobában aludt. Az apácza gyorsan behivta, de már nem volt szükség reá, az öreg ur meghalt.

Nem sokáig maradt ott már ezután senki. A rokonok komoran, suttogva beszélgettek egymás között. Csőszhöz is eljutott valamelyik szegletből ez a két szó: behizelegte magát. Hivta a feleségét s elmentek ők is a többivel.

– Mit beszélt, kérdezte az asszony, mikor már nem volt körülöttük senki.

– Minden a mienk.

– Lesz vagy harminczezer forint.

– Lesz… de beszéljünk egyébről.

– Hallgatva értek haza. Az asszony azon gondolkozott, hogy mit fognak csinálni annyi pénzzel. Egy falusi birtokra gondolt, meg azután rögtön egy bérházra, az üzlettől nagyon félt, abban nagyon koczkáztatva van a pénz. Gyanakodva nézett az urára. Ő bizonyosan abba akarja belefektetni a pénzt, pedig baj lesz abból, érzi, érzi már előre. Csősz magában tépelődött s megizzadt hazáig, pedig recsegett lábuk alatt a hó.