# Thury Zoltán összes művei (2. kötet) Emberhalál és egyéb elbeszélések

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/thury-zoltan-osszes-muvei-2-kotet-emberhalal-es-egyeb-elbeszelesek-42143/index.md

Azt tette a mit az asszony akart. A kis leánynak alig volt beleszólása a dologba. Gyorsan ment minden. Ezt nem Stolz ur akarta igy, mert ő a komoly, megfontolt cselekedetek embere volt az üzleten kivül is, hanem Bodóné. Nagy buzgalommal lökdöste ki leányát a házból. Az ura olyan bután nézte az egészet mint a kit fejbe vágtak s nem tud gondolkozni. Mikor igazán elment a leánya azzal a jól megtermett, derék, komoly emberrel, nagyot sóhajtott s kimeresztette utánuk a szemét. Valami rosszat érzett a jövendőben és ez szomorította.

III.

Bodóné pedig megfiatalodott vagy tiz esztendővel. Előszedegette a régebbi ruháit s megint az a kaczagó szép asszony lett a ki volt. Folytatta ugy, a mint elkezdte. Adott még magának egynéhány esztendőt s ezt a kis időt még szépen akarta keresztülélni. Azután már lehetetlen lesz minden. Eljön az az idő, a mi az ilyen mulató asszonynak a halál kezdete, nem lehet már letagadni az éveket, fátyolozottabb lesz a hang, meg kell barátkozni a gondolattal, hogy vénülünk. Addig is előre! Mig a férje kopaszodott mellette és őszült, őt szörnyen leszólták a többi asszonyok. Ugy mulatott, mint egy betyár, aki már érzi, hogy jönnek a zsandárok. Udvaroltak neki, tánczoltatták, pezsgőzött is néha, a szemei égtek, rohanva ment előre az utján. Telhetetlenül szivta magába az életet, tiltott, édes gyönyörüségeivel együtt. Bodó szájtátva, lecsüggesztett fejjel bámult; három ember helyett dolgozott, sok pénzt kellett előteremtenie a szép asszony feleségének.

– Éljen az élet! – mondta az asszony a maga emberei között.

– Jaj de nehéz már, – sóhajtott Bodó s ugy törülgette a homlokát, mintha ki akarta volna szorítani belőle a vért is.

A leány pedig sehogy se vált be a Stolz-házban. Ennek a hires czégnek mindég másfajta asszonyai voltak, nem ilyen gyerekleányka, a ki a czicza mellől jött az üzletbe. Nem értett semmihez.

Stolz ur tanítani akarta, de nem igen volt türelme hozzá. Mig haszontalanul vesződött a magyarázatokkal, az asszonyka önkénytelenül is csak a lelke ürességét látta s megijedt attól a nagy távolságtól, a mely közte és férje között áll. Keveset foglalkozott lány korában azzal, hogy mi lesz majd azután, ha férjhez megy, de mégis egészen másképen képzelte el az asszony helyzetét, a férjet, a környezetét, mindent, mindent, mindent, Stolz uréknál szörnyü nagy szerep jutott ki a numerusoknak, az asszonyka megijedt, ha arra a sok vonalozott nagy könyvre nézett, a melyekkel a férje foglalkozott s a melyekbe ugy elmélyedt néha, hogy alig vette észre háta mögött az asszonyt. Csupa kiváncsiságból átnézett egyszer a vállán, hogy vajjon mit csinál, de nagyon mogorván mordult rá Stolz ur:

– Maga ehhez ugy sem ért.

Ebbe bele is nyugodott az asszony. Nem igen érdeklődött semmi iránt, a férjétől pedig idegenkedett, mert Stolz ur egészen olyan idegen és üres volt számára, mint a könyvek. Köröttök tolongott a nagy város, de ez sem érdekelte. Megrémülve érezte néha, hogy mennyire egyedül áll s felülkerekedett lelkében a kérdés, hogy: mindig igy lesz hát ez? Csak annyit érzett, hogy ha igy kell tovább is lemorzsolnia a napjait, elviselhetetlen lesz számára az élet. Jobban közelébe akart férkőzni az urának, erősen föltette magában, hogy ezután már ugy gondolkozik róla, mint a hogy más asszonyoktól látta otthon, tiszteli, megbecsüli, szereti, de mint a gyermek, mindig csak holnapra tüzte ki a munka kezdetét.

– Holnap reggeltől máskép lesz minden, – ezzel vigasztalta magát.

Annyira nem volt tisztában semmivel, hogy az érzelmekből is leczkét akart csinálni.

– Kérem érdeklődjék egy kicsit – mondta néha Stolz ur, s látszott rajta, hogy boszankodik.

Az asszonyka egy perczre felrezzent, ölébe hullatott kezei megmozdultak s igért mindent, mintha csak nagyon megijedt volna ujra.

– Érdeklődni fogok, igen igen…

Sehogy se ment. Lassankint valami csendes nembánomság vett erőt rajta, napról-napra messzebb ment Stolz urtól. Már nem félt, hanem irtózott tőle. A folytonos együttlétben megunta és meggyülölte a husos arczát, kifejezéstelen szemeit s magában őt vádolta minden veszteségeért. Megismert néhány fiatal embert s ugy gondolta, hogy mindenkinek inkább lenne a felesége, mint éppen a Stolz uré. Miért jött közéjük ez a hájas, numerusokkal teli ember, miért tolakodott bele az életébe. Mikor egy-egy lányismerőséről hallott hirt, megsiratta a maga lányságát, vénült és fonnyadt. Kesernyés lett a modora, csupa elhallgatott szemrehányás, sokat sirt és még többet ült hallgatva, mozdulatlanul, eltompulva egy helyen. Olyan volt, mintha már nagy mult állana a háta megett, pedig csak most kellett volna kezdenie az életet, ha mással kezdhette volna el. Sokszor napokig nem mondott többet, mint _igen_-t és _nem_-et a kérdésekre, lassan, csendesen pusztult Stolz ur mellett.

Végre a férje is megunta a dolgot, pedig nagy türelemmel áldotta meg az Isten. Nem, nem való ez az asszony a Stolz-házba. Még próbált. Elkezdett kedves lenni, de akkor még gyülöletesebb lett az asszony előtt, máskor meg dühöngött, ha már nagyon kijött a sodrából, de ez se használt semmit.

– Érdeklődni fogok, mondta az asszony, – de nem tudott.

– Készüljön, mondta egyszer Stolz ur – délután utazunk.

– Jól van – felelte az asszony.

– Nem is kérdi, hova?

– Mindegy.

– Hazaviszem.

– Jól van.

– Igy tovább nem mehet.

– Nem.

Este már visszaadta Idát Stolz ur az anyjának. Nem az volt, a kit két év előtt elhozott. Bágyadt, erőtlen teremtés, a ki még a maga dolga iránt se tud érdeklődni. Semmi megjegyzése sem volt, a mikor Stolz ur azt mondta az anyjának:

– Mama, itt a leánya, maradjon is itthon.

AZ ÉJSZAKA

I.

Akik egy-két esztendő óta ülnek egy asztal mellett, sok mindent össze-vissza beszélnek. Az én társaságom is régi és bizalmas. A ki nem tetszett az embereink között, azt már kinéztük az asztal mellől. Igy járt nem rég egy fiatal olasz is. Szép bariton hangja volt, hanem tulságosan rosz nyelve. Folyton pletykát hordott közénk, mint valami megsavanyodott vén leány, mindenkiről tudott valamit hazudni, sohase tudtuk, hogy mikor kezdi el a meséit rólunk. Most már bizonyosan bemártott valamenynyiünket valamelyik más társaságban. Elmesélt rólunk sok roszat, a mit nem követtünk el, bizonyosan azt is mondta, hogy bambák vagyunk egytől-egyig s azért nem tudott közöttünk maradni s e mellett veszedelmes bombavető, világfelfordító gazemberek is, a kikkel nem érdemes szóba se állani.

Pedig alig politizálunk egész este egy-két szót. Annyi országból kerültünk össze, hogy a mig mindnyáját letárgyalnók, nem jutna idő egyébre. Csak egy veszedelmes ember van közöttünk, egy bizonyos Vronszki nevü lengyel. Erről beszélhet az olasz, a mit akar, mindent elhisznek felőle.

Különös ember. Már harminczkét éves és csak most jutott hozzá, hogy pingálni tanuljon. Eddig egyebekkel volt elfoglalva. Három esztendeig tömlöczben volt Varsóban s ez az idő nyomokat hagyott a testén is, lelkén is. Homloka telve van ránczokkal, mintha föl volna szántva, szemei tüzesek, de olyan mélyen be vannak ásva üregeikbe, mintha hamuból világítana elő a parázs, arczán nagy gond és keserüség borong. Haja, szakálla rendetlen, hosszu és meggörnyedt testéről ugy lóg le a ruha, mintha egy fogason függne minden darab, czipője, kézelője, gallérja csak nagy ritkán tiszta, olyan az egész ember, mintha az üstökénél fogva huzták volna elő egy ószeres raktárból. A feleségét és a kis fiát otthon hagyta s azt mondta, hogy majd csak akkor hozza el őket, ha egy kis pénzt szerez, hogy nekik is adhasson. Ez azonban vagy nagyon későn lesz meg, vagy soha, mert csak az akarata nagy, tehetsége pedig semmi sincs. Hisz, rettenetesen hisz magában, azért nem mernek vele őszintén beszélni, csak jobban elkeserítenék, de ki nem gyógyíthatnák mániájából, hogy nagy, hatalmas müvész lesz valaha.

Idióta mindenben, nemcsak magával szemben. Csupa szélsőségekben csapong, olyan a fantáziája, mint egy sas repülése. Fel, fel szikla tetejére! Csak gazembereket és erényhősöket, rabokat és zsarnokokat, feketét és fehéret ismer. Tele van eszmével, vágygyal, dühhel s egy perczben imádkozni és veszettül káromkodni is tud, ugy a mint elragadják az indulatai. Semmi se normális benne. A ki messziről nézi, az előtt nevetséges is. Csak a maga zagyva hitvallásának szeretne megnyerni mindenkit, fanatikus misszionáriusa mindannak, a mi a lelkében felgyulad s a mit nem tudhat rendszerbe szedni ugy, hogy mások is megértsék, mert maga sincsen teljesen tisztában semmivel. Ide is, oda is csapkod, mindig forr, lebeg testében valami, a mit elmondani nem tud és sokszor olyan, mintha már félig elhagyta volna az esze. Azt hiszem, hogy igy fog elégni. Egyszer csak összeesik, hamu lesz belőle. Nagy indulataihoz cseppnyi az ereje.

– A királyok! – kiáltotta egyszer s rácsapott az asztalra – a királyoknak köszön a világ minden romlást. Mondom, no mondom, ne vágjanak bele! Ők a nemzetek megölői. Ráülnek egy-egy országra s mi már alig birjuk. Játszák az Istent s olyan közönséges semmik, mint én, vagy más. Átkozott valamennyi.

– Van jó is talán közöttük, Vronszki ur.

– Nincs. Ha jó, menjen hát dolgozni, mint más. Ne egyenek meg minden ember kenyeréből egy darabot. Ugy néz fel reájuk sok bolond, mint a feszületre. Ez a czudarság! Miért olyan bambák az emberek? Ezt mondják meg nekem. No, feleljenek rá.

A társaság egy részét megvette az a meggyőződés, a melylyel beszélt, mások pedig azért nem szólottak bele a dologba, mert ugyis tudták, hogy hiábavaló minden ellenmondás. Ez a szegény ember beteg lesz, ha vitáznak vele, csak akkor van elemében, ha hisznek neki. Ilyenkor boldog, érzi, hogy hódít, kipirul, ujjong.

– Nem adok el királynak sohse képet. Ha hallom, hogy meg akarja venni: nem eladó! Inkább meghalok éhen, vagy összetépem az egész vásznat.

Apró darabokra tépdelt egy ujságlapot, mintha a vászon lenne s körülnézett, hogy hisszük-e mindnyájan, a mit mondott. A szomszéd-asztaloknál hüledezve néztek össze az emberek, – borzasztó, borzasztó, ilyet mondani! Egy katonatiszt kiosont az ajtón. Ő nem látott, nem hallott semmit, rá ne hivatkozzék majd senki.

II.

Már festett, de a királyokkal még soha se jött összeütközésbe. Annál több baja volt a kiállításokkal. Visszautasították itt is, ott is azokat a csodálatosan megfestett képtelen ideákat, a melyekkel jelentkezett. Eladogatta mindenét ugy, amint vették, alig került ki így is a kenyérrevalója. Lassankint kezdett rájönni arra, hogy hiába beszél, semmi sulya sincs a szavának. Valami nagyobbra készült, mondta is egy párszor:

– Ölni, ölni kell már, máskép nem megy semmi.

A királyok után következett az egész világ, czudar, haszontalan minden, csupa aljasság, tányérnyalás. Azután az Istent káromolta. Az sem segít már! Napról-napra foszlott le róla a ruha, észre se vette, hogy a könyöke kiállt a kabátból s elrojtosodott a nadrágja alja, mint egy nagy keszkenő széle. Mintha végső vonaglásban élne, ugy kapkodott levegő után. A mienk nem volt jó neki, más, más, a mi az ilyen ember lelkét élteti. Egyszer titkos társulatot akart összetoborzani. Hogy mi legyen vele, azt nem tudta volna megmondani, csak valami nagyot akart. Másik órában már lemondott róla, ilyen emberek semmire sem valók. Az egész világ felégetni való. Kiválni belőle, ez lehet az egyetlen igaz hivatás. Felszállani, megtisztulni…

A felesége megunta már odahaza várni, utána jött a kis fiával együtt. Megirta előre, hogy jön, de ez a levél olvasatlanul hevert a férje valamelyik zsebében. Vagy az is meglehet, hogy elolvasta, hanem rögtön el is feledte; nem törődött semmivel, egy-egy perczre szaladt át az agyán, hogy családja is van, de akkor sem maradt utánuk semmi nyom a szivében. Mikor az asszony megérkezett, dühbe jött.

– Mit kapaszkodnak belém!

Ez se tartott, csak egy pillanatig, azután rájuk se gondolt. Ha ott ültek az asztalnál, észre se vette őket.

Az asszony mindig kisirt szemekkel jött közénk és sokat panaszkodott. A gyermek soha. Csendesen meghuzódott az asztal végén. Tizenkét esztendős lehetett, de sokkal többnek látszott. Valami csendes, gyöngéd aggodalom volt a vonásaiban, a mikor az apjára nézett s figyelemmel kisérte minden mozdulatát. Talán ez nem tetszett benne az apjának, mert ha rá is pillantott, hamar másfelé fordult. Mikor a mások arczán is ugyanazt a gyöngéd aggódást látta, még idegenebb lett.

– Mit bámulnak ugy reám!

Magyarázatot nem hallgatott meg, csak ugy odacsapott kezével a levegőbe: elég, köszönöm. Nem is próbálta mérsékelni senki. Csak haladjon a maga utján, tudja az Isten, hogy hol lesz a vége ennek az utnak.

III.

Az asszonyon határozottan meglátszott, hogy része van a férje nyomoruságában. Halvány, kicsi teremtés volt, csak sápítozni, sóhajtozni tudott. Nagyon alkalmatlan lehetett a férjének, mikor még törődött vele és most sírva beszéli el, hogy mint hagyta ott éjjelenkint csak azért, hogy a társaival mindig zajosabban és több keserüséggel beszélje meg a világ dolgát.

– Mit akar a világgal, ha családja van? Törődjenek a nőtlen emberek a világgal, azok tehetik. Egy házas embernek első a családja, ugy-e?

– Persze.

– No, mondtam én neki, de rám se hallgatott.

– Majd máskép lesz minden.

– Az lenne jó. Forduljon a dolog vagy erre, vagy arra. – Hogy mi ez az _erre_ és mi az az _arra_, azt nem mondta meg, csak sóhajtott. Nem igen tudtunk neki mondani semmit.

A Vronszki arczán pedig néhány nap óta valami sunyi tervezgetés ült ki. Zavaros vonásai között is lehetett olvasni, hogy valamire készül. Kettőzött figyelemmel, szinte reszketve és félve leste apját a gyermek. Nem szólott senkinek, de mintha minden perczben azt mondta volna magában: most, most! – arra készült, hogy oda ugrik az apja mellé és föltartja, ha tenni akarna valamit. Szegény kis fiu többet szenvedett, mint az anyja, mert jobban látott. Valami korai ösztön adta meg neki azt a férfira valló éles szemet, a melylyel be-bepillanthatott az apja lelkébe. Látta, hogy forr valami benne és félt. Pár nap óta folyton kisérte, észrevétlenül a nyomában volt mindenütt s figyelte a kezét, szemeit, hangját.

Vronszki nem tudott róla semmit, ő szabadon közeledett a végzete felé s ehhez nem kivánt tanut. Minket is ritkábban keresett fel, ha jött is, gyorsan elment. Sokat szaladgált az utczákon czél nélkül s ha elfáradt, odaült egy-egy ház falához, mint egy koldus.

Tegnap sebesen ment feléje egy kocsi. A lovak majd letapostak egy utczaseprő asszonyt s az ágaskodó paripák e perczben nagyobb uraknak látszottak, mint a mekkora asszonyság egy ilyen szegény asszony. Már alig volt tiz lépésnyire a kocsi, a mikor Vronszki gyorsan kikapta zsebéből revolverét s rálőtt. A gyermek elkiáltotta magát a háta mögött: Apám! Az emberek összeszaladtak, egy rendőr elvette tőle a revolvert, a másik a kezeit fogta le, még mindig tartottak tőle. A fiu hang nélkül sírt, sürün folyt végig az arczán a köny. Az összekötözött ember zavaros tekintete rá is tévedt egy pillanatra, de már nem ismerte meg. Nem értett semmit, csak messze eltekintve a tömeg feje fölött, ugy állott a sok ember között, mint egy oszlop.

– Apám, apám! – kiáltott a gyermek még egyszer s megrázta a mozdulatlan embert. – Én vagyok, nem látsz, ide nézz!

Az apja rá se hallgatott, zavarosan mondott egy pár szót az embereknek. Mindenki látta mindjárt, hogy milyen emberrel van dolga.

– Csütörtök, sziklák, történelem, a kutyák, száz, ezer, millió…

Minden kerék veszettül kezdett forogni az agyában. Lárma is lehetett odabenn a koponyája alatt, mert félt behunyni a szemeit, egy utolsó pillantással inkább kifelé vágyott a világba, a mely épen akkor kezdett derülni, a mikor elkezdődött az ő hosszu sötét éjszakája.

SEDAN

Ugy érzem magam, mintha egy csillogóra öblögetett kristálypohárban laknám itt Münchenben, a Schrandolf-strassén. A háziasszonyom egy szegény könyvkötő felesége. Ügyefogyott kicsi asszonyka, majd meggörnyed a nagy krigli sulya alatt, a mint délben az urának jóféle fekete sört hoz fel a korcsmából, de azért folyton takarít. Mikor hazakerülök, mindig a szobában találom. Porol, törülget, surol, kefél, dolgozik szegény feje annyit, mint nálunk hat cseléd. Még két szobaur van rajtam kivül, az egyik kereskedő, a másik technikus. Olyan szépen megférünk, mintha egy familia volnánk. Általában nem vagyunk kötekedő emberek s tultesz rajtunk békességes természetben a gazda, a ki a maguk kis szobájában teméntelen könyveket füz össze s mig dolgozik, dudorászsza, de nem énekli azt a sok német nótát, a mit inaskora óta megtanult.

Az első éjszakám után reggel bejött az asszony. Tett-vett és fecsegett.

– Hogy aludt, uram?

– Jól.

– Szereti a lakást?

– Szeretem.

– Magyar?

– Az.

– Van anyja?

– Van.

– Hát apja?

– Az nincs.

– Nagy baj. Meghalt?

– Meg.

– Mi volt?

– Katona.

– Jesszus! Meglőtték?

– Nem, csak ugy halt meg, mint a czivilek.

– Azért, mert ott sok katonát lőttek meg.

Látszott a szegény asszonyon, hogy nagyon töri magát valami kis alkalomszerüségért, a melylyel rámutathasson a falon arra a képre, a melyen nagyon sok katonát lőttek meg. Milyen szerencséje, hogy katona volt az apám, különben végig kellett volna, hogy kérdezze az egész rokonságomat, a mig egy katonát talál. Nagyon békés emberek voltak az őseim, csak anyai ágon emlékezünk kegyelettel egy Zudor Balázsra, a ki Thököli mellett harczolt és nagyon vitéz ember volt. Mig odáig eljutottunk volna, ujra beesteledik.

A kép alá az van irva: _Sedan_.

Napoleon átnyujtja a kardját Vilmos császárnak. Arcza azt a benyomást tette reám, a mit egyszer akkor éreztem, mikor egy falusi állatseregletben a czigány szelidítő kegyetlenül elpáholt egy rókát, a miért nem akart átugrani a tüzes karikán. Ilyen rókaformájura van festve a legyőzött franczia császár. Előtte áll Vilmos, egy kétakkora alak, arcza kemény, mint fején a sisak, termete szilárd, mint egy oszlop s a karjával parancsolólag mutat a földre. A francziák mind kétrét vannak görnyedve a képen, a németek pedig egyenesebbek a nyársnál. A földön, félig összegázolva fekszik egy franczia zászló, alig lehet fölismerni rongyán a szineket, a háttér pedig napos, világos, ragyogóbb, mint a legszebb májusi reggel.

– Sedan – mondta az asszony.

– Látom.

– Ugy-e szép? Itt marad a szobában, nem visszük el. Ragyogott a szeme, a mint a képet nézte.

– Az uram is ott volt.

– Katona?

– Nem, könyvkötő, hanem azért ott volt.

– Jól tette.

– Én is azt mondtam neki. Van még ilyen kép a másik szobákban is, nálunk is. Megnézi?

Végig néztünk minden Napoleonos képet a lakásban. Majdnem egy volt valamennyi, szines, merev és tulságos rajta minden, uraság, rabság egyaránt. A győző: Isten, a legyőzött: hangya, de hát igy esik ez nekik jól, ám lássák.

– Ugy-e szépek?

– Szépek.

– Részletben fizetjük, az uram minden héten három márkát visz értük a boltba. Már a vége felé járunk. Ha ezekért már nem kell fizetni, veszünk egy szép nagy, uj képet, az a kicsi már fakulni kezd – és megtörülgette a rámát.

– Hát azután arra mi lesz festve?

– Rám nézett csodálkozva s olyan természetesen beszélt, mintha arról világosított volna fel, hogy a krumpli nem baraczkfán terem, hanem a földben.

– Sedan.

A kávéházban Fräulein Anna fogadott. Hosszu sovány leány, a feje szőke, dereka elfoly a termetén, mintha nem is volna s csak ugy találomra kötné fel a kötényét, lábai nagyok, szóval tipusa azoknak az eldolgozott testü munkásleányoknak, a kikkel telve van ez a város. A fal telve van képekkel, egyik a római kolosszeum, a másik valami olasz mező, a harmadik a kávés és egy vastag óraláncz és igy tovább. Anna látta, hogy én a képeket nézem, nem zavart, hanem a mikor elhagytam a vásznakat, lelkesülni kezdett.

– Ez mind semmi – azt mondta. – Tessék velem jönni az emeletre, ott van egy kép.

– Mi az?

– Sedan.

A kép valami olyas, mint a milyen az én szobámban van, csak nagyobb és finomabb, s a leány nem viczog, mint máskor, csendes és komoly.

– Az én papám is ott volt.

Lassankint, a kivel csak szóba állottam, mindenkinek volt valami köze Sedanhoz. Egyiknek a bácsija, másiknak az apja volt ott, harmadik, negyedik pedig maga sütögette a puskáját a francziákra. Én Istenem, vajjon kik lehettek idehaza, ha mind háboruzni voltak? Ezt azonban meg kell szokni, mint a vizet vagy a levegőt. Kissé csendes hősök, hanem nagyon komolyan adják elő a dolgot. Éreznek minden szót, a hol egyszerre száz ágyu szól, ott nagyot ütnek az asztalra, krétával megrajzolják a plánumokat, gyujtóval kirakják a szituácziót s megemelik a kalapjukat, mikor azt mondják: a császár. Közbe elfütyölik az indulókat mind a két részről s mikor végre gulába vannak rakva a franczia fegyverek, olyan nagyot hörpentenek a fekete sörből, a milyent odahaza a legmerészebb fantázia se tud elképzelni. A gyerekek körülveszik az asztalt, eltátják a szájukat s szivják magukba azt a dicsőséges, győzedelmes levegőt, a minek a neve Sedan.

Hanem én már untam. Hol a házigazdám fogott elő, hol valami másik bácsi és az obsitos katonák itt is éppen olyan otrombán hazudnak, mint másfelé. Aztán örökké egy nap, egy helyzet, egy hangulat, egy szó…

– Sedan, Sedan… aztán ujra meg ujra Sedan.

A technikus lakónk valami nagy nyaralót épít a város mellett, kiköltözött oda. Mikor üres lett a szoba, a házigazdám hóna alá vette a csirizes tálat s teleragasztotta az utczában a csatornákat lakófogó czédulákkal. Másnapra már beköltözött az uj ember.

Kis fekete ember volt, de a mellett jámbor, mint egy bárány. Nagy könyvet csapott a hóna alá minden reggel s estig nem is láttuk. Bejárt mindenhova, a hol csak képet talált ebben a nagy müvészfészekben és másolt. Ugy dolgozott, mint egy favágó. Mindig és ernyedetlen szorgalommal rajzolt, zsebében csörögtek a vékonyra hegyezett szénrudacskák, a mint le és fölszaladt a lépcsőn s az elmaradhatatlan fehér könyv egyre feketébb lett a sok rajztól. Képviselve volt azokon a lapokon Rubenstől Munkácsiig minden nemzetiségü mester, de azért minden rajz alá a maga nevét irta a kis fekete ember: Jules Buarde. Ez a legolcsóbb formája a teremtésnek, az bizonyos és nem is kell hozzá valami nagy ambiczió. A kis franczia nem is igen törődött senki véleményével, csak rajzolt a maga gyönyörüségére nagy jámboran. Nem vétett senkinek, csak a mestereknek, a kiket lemásolt a fehér könyvbe, de hát azok nem sokat törődnek az ilyesmivel.

Tegnapelőtt alig tudtam feljutni a lépcsőn. A folyosót is elállották az emberek, a kik a földszinti kocsmából gyülekeztek fel a nagy csete-patéra és zsongtak, mint a darazsak.

– Kutyaság, agyon kell ütni.

Mellettem rohant le a lépcsőn a kis fekete ember. A kabátja gallérját egészen a füléig felhuzva szorította az arczához s fájdalmasan lihegett. Fenn ökleikkel fenyegetőztek és ugy egybefolyt a szavuk, hogy nem értettem meg semmit. Egyszer-egyszer hallottam ki a nagy zsivajból ezt a szót: Sedan.

A könyvkötő elém jött, hebegett, hadonászott a kezeivel s reszketett, a mint beszélt.

– Hazajött tegnap, nem tudom mi lelte, valahol leitatták.

– Kit, miről beszél?

– A franczia, az a kutya, összetépte a képet…

– Melyik képet?

– Sedant…

A többi is rámondta, hogy azt, azt, Sedant.

– Itt van, csupa rongy. Mérges lettem, kiabáltam ma reggel, a mikor észrevettem, ő is kiabált, gőzölgött a feje, megütöttem, visszaütött, megvertem, ő is megvert…

Az arcza össze volt karmolva s néhol még csepegett a vére. A fején egy nagy daganat kéklett le a homloka közepéig. A felesége hivta a szobába, hogy mosogassa meg hideg vizzel, nem ment. Lássa az egész világ, hogy ő nem hagyta magát.

Még a folyosón is sokáig beszéltek a dologról. Egy-egy hang eljutott hozzám is nagy zavarosan, csak azt értettem ki belőle, a mit már megszokott a fülem.

A FECSKÉK