# Thury Zoltán összes művei (2. kötet) Emberhalál és egyéb elbeszélések ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/thury-zoltan-osszes-muvei-2-kotet-emberhalal-es-egyeb-elbeszelesek-42143/index.md – Bizony nem fogod pedig katona-iskolába küldeni, ezt én mondom neked. – Csak legyen hét éves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja tönkreteszi a nevelését. – Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahoz… – Már pedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát tanulhatna. – Tán még abroncsot is ugratnál vele? – Miért ne, azért fiu. A lánynyal persze egészen másként lesz. – Hiszen nincs is lányod. – Majd lesz. – Most már meg az Isten dolgába is beleszólana. – Nekem is van ahoz egy kis közöm. Most majd még könyvet is fogok irni arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a fiukról, egyet meg a lányokról. – Én meg kidobom az ablakon mindakettőt. – Majd fölszeded. – Mit akarsz a leánynyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apáczát akarsz belőle csinálni? – Nem, orvost. – Mit? – Orvost. – Hogy az egyetemre menjen? – Igenis oda fog menni. – Nem fog odamenni. – Majd megmutatom. – Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megérjem. – Meg kell neki élni. – Akkor is legyen tanítónő. – Azok éhen halnak. – Ha arra való lesz, ugyis férjhez megy. – Nem kell. – Azt majd ő fogja elhatározni, nem te. – Majd csak én is beleszólok. – Ez az ő dolga, meg az enyém. – Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az asszony egyebet se tud. – Te talán az vagy. – Az. – Én tettelek azzá? – Te. – Mivel? – Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok… – Azt nem is engedem meg. – Lovagolni akarok… – Csak nem veszem a lelkemre, hogy kitörd a nyakad. – Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted? – Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen. – A lány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt állok. – Előbb majd a sirba teszel engem, aztán tehetsz, a mit akarsz. – Teszek is. – Tégy… Erre félreültek két sarokba. A férfi ugy nézett maga elé, mintha közel állana már a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét s azon gondolkozott, hogy vajjon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még türjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos urfi ide-oda csuszkált köztük, mintha a póstát hordaná egyiktől a másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan. Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az asszonyhoz, simogatni kezdte az arczát és a haját. – Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is. Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga után az ajtót s csak visszakiáltott. – Most már az se kell. AZ ELSŐ LÉPÉS Hardy Pál ur a fiát várta haza. Az asszony ment ki az állomásra. Sokáig nem jöttek, az öreg ur odahaza már türelmetlenkedett. Már egy másik kocsiba akart fogatni, hogy eléjük menjen, a mikor gyors ügetésben a tornácz elé kanyarodott a kis sárga bricska s leugrott róla a fiatal Pál, hogy gyöngéden, mintha a mig emelte, addig is csak simogatná, lesegítse az édes anyját. Hardy Pál ur, az öreg, csak egy kicsit megkésve jött ki a szobából s akkor is a szivarját ropogtatta az ujjai közt, mintha azzal volna nagyon elfoglalva. Mikor már befelé hordták a ládákat, akkor kezdett beszélni, egy-két kurta szóval megemlékezvén a mult esztendőről, a mi bizony pedig belekerült az ifiu ur révén háromezer és egynehány pengőkbe. – Letetted az érettségit? – Le apám. – Hát a zálogházzal hogy állunk? – Itt vannak a czédulák. – Azután nem buktál meg? – Nem apám. A felesége kiszólott a szobából. A nagy ut után egy kis pihenést akart kikunyorálni a fiának. – Hagyd öreg, tán ledül egy kicsit a kanapéra. – Pokolba… – Megint jól megnézte a fiatal urat s a hogy a megelégedés egy mosolygásban átszaladt az arczán, látszott a piros, nekigömbölyödött képén, hogy gyönyörködik benne. A fiatal Pál ur szép, erős, izmos falusi legény volt. Karján megfeszült a kabát, a miből ugy látszik, kinőtt egy kicsit; nagy, a korához mérten talán tulságosan is nekifejlődött mellén követ lehetett volna morzsolni pörölylyel, széles vállain pedig könnyedén emelhette volna a zsákot, nem pedig nyögve, hanem csak ugy mulatságból. Csak az arcza maradt meg gyermeknek. A nagy erő nem borította rá azt a durva keménységet, a mi ruttá tesz majdnem minden nagy erejü embert. A szemei mosolyogtak, hamvas-piroskás arcza ragyogott a gondtalan csendes megelégedésben, lekaczagott róla az a vad jókedv, a minek nincs semmi különös oka, csak beállít s rózsás, csiklandós felhőbe takargatja az ilyen okos nagy fiut. – Sok szamárságot összetanultál? – kérdezte az öreg, kifordulva az udvar felé, hogy a kocsist is lássa, meg a lovakat. – Nem, nem sokat, igazán nem sokat. Benn már terítettek. Egy vén legény járt az asztal körül régi, nehéz, czimeres ezüsttel s egy szobalányt dirigált, a ki meg a tányérokat hozta. Az öreg ur megkinálta a fiát szivarral, nagy szemöldökei alatt alattomosan lesve, hogy vajjon nem fog-e tikogni a füsttől. – Erős? – Nem baj. Este korán lefeküdt az öreg. A fiu sokáig fenmaradt az anyjával s az ebédlő nagy lámpája alatt édes jó gyermek lett a szép öreg asszony mellett. Szorongatták egymás kezeit, néha ráhajtotta a fejét az anyja vállára s elmesélte, a mi éppen eszébe jutott. Az öreg asszony nyelte a szavát. Minden érdekelte s néha egy-egy perczre behunyta a szemét, hogy jobban hallja a gyermek kellemes, fiatalos hangját, a mi elbájolta, mint a muzsika. – Mamám, nem vagy álmos? – Nem fiam, csak mondjad. Másnap reggel az öreg ur befogatott az urfikocsiba négy lovat s a mikor már a kezében tartotta a gyeplőt, bekiáltott a fiának. – Gyere hé, ülj mellém. Megyünk. – Hova? – Mi közöd hozzá? Csak elindulsz még egy uton az apáddal… Már elindultak, a mikor visszakiáltott az asszonynak. – Megyünk mutter korhelykedni. Mikor a városban beállottak a vendéglőbe, tiz forintot adott a kocsisnak s ezzel aztán el is bucsuzott tőle. – Egyhamar nem lesz szerencsénk egymáshoz. Kitekerem a nyakad, ha baja esik a lónak. Azzal karonfogta a fiát s a nyakukba vették a várost. Elmentek a boltokba, itt is ott is vásárolt valamit, s mindenütt megmutogatta a szép nagy gyermeket is. – A fiam. Most végzett… Diák volt, de nem igen sokat ette a betüt. Olyan magamfajta svihák lesz belőle. Ugy látszik. – A jogra tetszik menni? – kérdezte az egyik ismerős boltos. Az öreg felelt a fia helyett. – Még nem lehet azt tudni. Majd kipróbáljuk, hogy mihez van hajlandósága, már próbálgatjuk is. – Este visszamentek a nagyvendéglőbe, beültek egy sarokba s rendeltek és unatkozva ettek. Valami kis bort is rendeltek hozzá, egészen közönséges fajtát, a mit alig lehet nyelni. Akkor villant meg az öregnek a szeme, mikor egymásután jöttek az ismerős uri vendégek, a főispán, meg egy más birtokos, a szomszéd faluból, a kivel csak követválasztáskor szoktak néha összejönni, meg egy másik ur, a ki a bariton hangjáról nevezetes. Lassankint összejött a társaság. Paroláztak, s a mikor már hangosabbak lettek, előkerekedett a czigány is körülnézni, hogy vajjon nem adja-e elé magát valami. Még nem jutottak el a nótáig, arról panaszkodtak, hogy már az idén se lesz semmi ára a buzának, ugy hogy a cseléd mind kötnivaló. Ezen közben dudorászni kezdett az öreg valami monoton keserves nótát s még csak az ajtó mellett csendesen kisérni kezdte a czigány is. Kedvet kapott más is s egyszerre hangos lett a nagy füstös szoba. Már tánczoltak is, félredobálták az asztalt, hogy hely legyen. Közben ittak, belerepedt egy-egy pohár a koczintásba s mikor bejött a rendőrkapitány, hogy egy kis csend legyen, odaültették az asztal mellé s a czigány tust huzott, a mig a szájába öntötték a bort, hogy ne óbégasson. Már éjfél után vetődött be a nagy szálába két tiszt, egy főhadnagy meg egy vén szürke kapitány. Ezek is jól vacsorázhattak valahol, mert muzsikát akartak. Telerakatták az asztalt borral, belecsapkodtak az üvegek közé a karddal, hogy csörömpölve hullott szét a sok csengő szilánk s kiabáltak a czigánynak, hogy oda menjen, a katona az ur. Az öreg Pali urnak felragyogott az arcza, megpödörte a bajuszát s mig lassan fölemelkedett a székről, odaszólott a fiának: – A tied a főhadnagy, az enyém a másik. A többiek egyszerre körülvették őket, de már hiába. Az öreg előre ment, a fia meg utána s aztán egyszerre vége lett mindennek. Mig az ember tizig számlál, a katonák már az utczán voltak. A rendőrkapitány szaladt utánuk, hogy a sapkájukat kivigye nekik, a többi meg benn éljenezte a vitézeket, a kik csendes nyugalommal hajtottak fel egy-egy pohár bort a munkára s nem néztek egymásra, nehogy összemosolyogjanak, a mi kérdésnek látszanék. Egy óra mulva már ott volt négy tiszt. A két Hardy is adott hozzájuk négy urat s aztán hamarosan rendbe jöttek. Másnap már az egész város tudta, hogy mi lesz a kaszárnyában. Elállották az utczát, alig tudott helyet szorítani a kocsiknak a rendőrkapitány ur. Kilencz órára vége volt mindennek. Az öreg ur az arczára kapott egyet a szürke kapitánytól, a főhadnagy pedig egy derekas vágást a mellén keresztül le a csipőjéig. Még egy kicsit mámorosak voltak. Összecsókolóztak mind a négyen s most már együtt mentek vissza a nagyvendéglőbe. – Bevezettem a fiamat a világba, öreg czimborám, – mondta a vén Hardy a szürke kapitánynak. Épen kapóra jöttetek… VIRTUS I. A mi fiatalságunk hires volt a nagy duhaj bálokról. Nem afféle közönséges tánczok voltak azok, a milyet másfelé is produkál a tüzoltóság, meg a polgári egyesület, hanem egészen különleges sárvári bál, a hova messze földről eljöttek mulatni a könnyü lábu lányok. Beleszédültek a tánczba, elkábultak, részegek lettek a muzsikától, csupa tüz lett az arcza a leghalványabbnak is, a legénynép pedig kurjongatott, fölleget taposott föl a padlóból, por volt az egész nagy szála föl a padozatig, a melyben elkeveredtek a párok s csak ugy ki-ki fordultak belőle a szomszéd szobákba, mintha a forgószél kavargása dobta volna ki őket magából. Hogy tovább dicsekedjem a hirességünkkel, ezek azok a bálok, a hol az egyik banda arra vár, a mig kidül a másik, hogy a helyébe álljon s aztán ujra fölváltják egymást, mert az urak birják akár három nap és három éjszaka egy huzamban, a czigány kezéből pedig a sok friss után kiesik a vonó. Itt kerülnek össze sok jó tánczu legények sok jó tánczu lányokkal az egész hosszu tánczra, a mi a bál után következik s vénségben végződik s itt ismerkedett meg Gerbenczey Pál, a világ lumpja Heves Margittal, a kinek az apja pedig az utóbbi időben maga volt a józanság, ámbátor hogy fiatal esztendeiből sok emléket beszélnek a vénebb emberek a behajigált tükrökről és a csapatonkint lenyakazott borosüvegekről, a melyeket az ifju Heves György ur küldött át a másvilágra egy-egy jó pillanatban. Szóval, a fiu nem illett bele a Heves-családba. Az öreg dühbe jött, ha csak hallott is a dologról. – Mit? Az a korhely akarja a Margitot. Az éjjel is reggelre virradt a czigány mellett. Ilyen mulatós urfi nekem nem kell, ha mondom… Az öreg asszony engedékenyebb volt. Azt mondta, hogy nem illik ilyen hebe-hurgyán kimondani, hogy igy vagy ugy. Vannak emberek, a kik hajdanában szintén éppen ilyen nagy korhelyek valának s azért mégis jutott nekik feleség. Aztán meg mit csináljon a szegény fiu. Iszik, ha boszantják… – Ki boszantja? Csak nem én! A miért nem dobom oda neki a leányt? – Nem azért mondom, csakhogy hát elkeseredik szegény. Az öreg Heves pedig nem engedett és igy esett meg az a skandalum, a mi egy következő bált egészen tönkre tett, ne rójja föl az isten ezt bünül a fiataloknak. Az urak a szomszéd szobában ittak vagy tizennégy asztalnál. Közben némely asztalon kártyáztak is, de azért inkább a borban volt tulnyomó a mulatság. Heves György ur több tekintélyes és mindig nagyon józan életü polgárral poharazott, mig távolabb, a harmadik asztalnál a lumpok koczintgattak. Ezek közt volt az öreg Gerbenczey is. A két vén ember csak lopva pislogott egymásra s ha rajta kapták egymást azon, hogy oda-oda pillantgatnak a másik asztal felé, hirtelen elkapták a fejüket s rettenetes mogorván bámulták meg maguk előtt az asztalt. – Az a fráter ugylátszik haragot tart velem, a mióta fiának kiadtam az utat – mondta mogorván – hanem hát csak tessék. Ha volna egy csöpp becsület benne, idejönne, aztán mondana az embernek egy két jó szót. Ugy tán mennénk valamire. Én ugyan nem sokra becsülöm a karakterét, hanem szeretem a barátságot. Egyszerre csak egy cseléd rontott be, utat tört magának a pipafüstben a Heves ur asztaláig és elkezdett jajgatni. – Tekintetes ur, tessék hazajönni. A tekintetes asszony azt izeni, hogy hamar szedje a lábát. A kisasszony nincs sehol, elvitte a Gerbenczey ifijur. Én láttam, a mikor felültek a kocsira, fusson ki a szemem, ha nem láttam, hanem azt hittem, hogy csak ugy trappolni mennek a lovakkal. Egyszerre ugrott föl az asztal mellől a két öreg, a lump meg a józan. Heves ur méregbe jött, a mikor még mindig ott sipítozott előtte a cseléd s rákiabált: – Fogd be a szádat. Mondd Jánosnak, hogy adja ide a bundát s szaladjon haza. Fogják be a négyest. Agyonverem őket, ha nem lesz készen minden, mire haza érek. Gerbenczey ur is kikiabált az előszobába. – Mihály szaladj haza. Rud mellé a Rigót, meg a Mocskost. Tedd a puskám a kocsiba. Te is ülj fel a bakra. Itt legyetek, a mig ötvenet számolok. Heves ur rákiabált a lányra. – Mit állsz itt! Merre mentek? – Az országuton Galambos felé. – Indulj haza. A másik asztalnál meg Gerbenczeyt faggatták az urak, hogy mit akar a puskával. A vén korhely már nyugodt volt, mosolygott. Látszott az arczán, hogy tetszik neki az állapot. – Nem hagyom, hogy akárki is viczczeljen a fiammal. Ha szereti, az övé a lány. Most már majd ketten beszélünk. Heves ur átkiáltott a tulsó asztaltól. – Én is ott leszek. A vén Gerbenczey fölrántotta a vállát, mintha azt akarta volna tudomására hozni mindenkinek, a kit illet, hogy ezzel ugyan nem sok van mondva s visszakiáltott: – Hát leszünk hárman. II. A faluból előbb hajtatott ki a Heves ur kocsija, de rögtön utána ment a Gerbenczeyé. Irigykedve nézett utánuk mind, a ki csak szereti a lovat meg a hajtást. A kisebb urak, a kik ilyen becsületekben némely itt nem eléggé méltatható okok miatt csak a passziv gyönyörüségre tarthatnak számot mindaddig, mig a földek föl nem szabadulnak egynémely zár alul, fogadásokat kötöttek, hogy melyik ér hamarabb nyomába a lánynak. Meghányták-vetették a kérdést s általában az volt a vélemény, hogy a vén Gyuri négyese csak négyes, szép, formás, hanem a Gerbenczey lovai jobban futnak. Azonban hát mégse volt bizonyos, egyáltalában beérik-e őket, mert ma már gőzös van, ha arra felülnek, szaladhatnak utána. Annak meg aztán nem kell országut, hanem repül Pest felé is, meg lefelé Brassónak, üthetik a nyomát bottal, ha egyszer megindul. Még a telegráf is olyan, hogy csak a tolvajnak meg a policzájnak jó, de a ki igaz uton jár, eltévelyedik rajta, hát nem egészen bizonyos, hogy utólérik-e őket. A két kocsi pedig rohant egymás után az uton. Néha az egyik emberelte meg magát, majd meg a másik. Egymás elé vágtak, de a ki vadabban hajszolta a lovait, annak pihenni kellett egy-egy hágón s csak nem tudtak egymás nyomába érni. A közben bolondul mentek mind a ketten előre az országutra. A kerekek küllői összeszaladtak egy karikába a kocsik alatt, a lovakról sárgás, tenyérnyi foltokban szakadt le a tajték s egyik-másik már reszketett és összerogyni készült a hajszában. Hátul meg kiabáltak az urak. – Csapj közibe! Repüljön a kocsi, mert szíjat hasítok a hátadból, ha nem haladsz. Már csak egy nagy lejtő választotta el őket Bereghalomtól. Ez volt a czél, mert köröskörül nagy vidéken ez volt az egyetlen hely, a hol meghuzódhattak a szerelmesek. Itt már valóságos hajtóvadászat lett a hajsza. Minden különösebb ok nélkül, voltaképpen csak a becsületért előbb akart mindenik bejutni a városba, mint a másik. A leány meg a fiu csak másodrendü kérdés lett. A fontos csak ez a verseny volt, a miről évekig fog beszélni a megye. A lovak nekivadulva iramodtak neki a hegynek s fejüket a szügyükbe vágva rohantak le a lejtőn, a kocsikban pedig kipirulva állottak föl az urak, mintha ezzel is segíteni akartak volna a repülésben. Gerbenczey hátul volt és sehogyse tudta beérni a négyest. Rekedten kiabálva a lovakra, meg a kocsisra, de hiába, a távolság csak megmaradt közöttük. Egy fordulónál hirtelen felkapta a puskát, egy pillanatig czélzott s bele lőtt a csendbe. A kocsis jól összefogta a gyeplőszárakat, hogy ne veszítsék el a fejüket a lovak a nagy durranásra s mint a vihar rohantak el a Heves ur kocsija mellett, a melyben hiba esett, mert az egyik első ló fölfordult a lövés után. Már messze jártak, a mikor Heves ur még mindég rettenetesen káromkodott. A kocsis lekapcsolta az első két lovat s kettesben rohantak a másik kocsi után. Ez a kis veszteség azonban eldöntötte a versenyt, már nem tudták beérni a kocsit s mire a megmaradt lovakat bekötötték az istállóba, akkorra már javában párolgott a jászol mellett a Gerbenczey két sárgája. Heves ur zsebrevágta a revolvert s bement az étterembe. Azt mondta, hogy most már kiadja ennek a betyárnak az apai jussát is, meg az anyait is, ugy agyonpuffantja a gyönyörüséges fiával egyetemben, hogy többet egyet se szólnak. A leányt meg viszi haza. III. Benn Gerbenczeynek már kompániája is akadt. Egy pár városi pajtással ült egy sarok asztalnál s éppen a vendéglőssel tárgyalt. – Aztán igazán itt vannak? – Itt tekintetes ur, a nyolczas számban. Gerbenczey ur az urakhoz fordult s csillogott a szeme, a mint eldicsekedett a históriával. – Szereti a gyerek a lányt, hát csak nem hagyja magát. Az övé, ha hozzá huz a szive. A lány mindég azé, a kibe szerelmes. Ha akadnak olyan vén bolondok, a kik az utjába állnak, hát segít magán. Nem igaz? Az urak ráhagyták, hogy igaz bizony, már hogyne volna igaz s telerakatták az asztalt borral. Heves ur a másik asztalnál telepedett le, félig hátat fordítva a kompániának és hivta a vendéglőst. Erre már felpattant Gerbenczey. – Nem megy egy lépést se. Ide áll mellém. A ki beszélni akar magával, az jöjjön ide, majd a szemébe nézek. Az urak kaczagtak s az egyik egy termetes poharat szinig megtöltött borral s átküldte Heves urnak. Rátette a névjegyét illendőképpen. A felkinált falusi uraság azonban csupa méreg lett a kötözködésre. Falhoz csapta a poharat s fölszedelőzködött, hogy kifelé menjen. Azt mormogta, hogy a kinek nincs helyén az esze, azzal nem áll szóba. Gerbenczey fölugrott az asztal mellől s odakiabált a szomszédhoz. – Engem tart az ur bolondnak? – Olyan formán. Nagy szünet következett. A két ember veszedelmes mérgesen meresztette egymásra a szemét s Gerbenczey erősen szorongatta egy üveg nyakát, hogy most mindjárt odavágja a Heves ur fejéhez. Mielőtt azonban idáig jutottak volna, elkaczagta magát. – Igaza van neki. Heves urnak az se tetszett. – Már miért volna igazam. – Nem az urhoz szóltam. – Nem-e? – Nem hát. A ki velem a másik asztaltól tárgyal, – azzal szóba se állok. – Tán hogy odamenjek? Meg is indult, de nem valami barátságos szándékkal. Kifeszítette a mellét s egyenesen Gerbenczey urhoz akart férkőzni, a ki pedig az asztal tulsó oldalán ült. Az urak pedig hamar utját vágták a verekedő kedvének. Egyszerre négyen is körülvették, lehuzták róla a kabátot s e közben azt tárgyalták vele, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza. – Ha szereti a fiu a leányt, hát neki kell adni. – Ki mondja azt hogy kell? Én nem adom. Ha még másforma volna, nem ilyen, e fajta. Gerbenczey büszkén kivágta a mellét. – Jó faj ez. Nem kérem az urtól kölcsön a magáét. Az urak leültették a vendéget, bort töltöttek a poharába s biztatták, hogy igyék. Fel is köszöntötték s aztán a fiatalokról kezdtek el beszélni, a mire különösen Gerbenczey érzékenyedett el. – Szegény gyerekek. – Mit szegény! Van annak a lánynak annyija, mint az ur fiának. – Nem azért mondtam, hogy pattogjon az ur. – Nohát. Sokáig hallgattak. A fiatalokra gondoltak mind a ketten s a nagy csendben rábámultak egymásra, de már mintha nem lettek volna olyan mérgesek. A Gerbenczey ur szeme lassankint vizes lett abban a nagy örömben, hogy milyen szépen megsegítette a boldogságát a fia s áthajolt az asztalon Heves urhoz. – Öreg czimbora, csak nem haragszol. Megölelte s magához szorongatta a vén embert, a ki pedig még mindég nagyon haragos volt és dörmögött, ámbátor már mosolyogni kezdett az arcza s a mig beszélt, remegett a hangja. – Leszedik az embert a lábáról. Sok gazember… KATONÁK I. Éppen a mi szobáink alatt, a földszinten lakott egy honvédszázados, Gáll Ferencz. Nagy családja volt, a gyermekek néha olyan lármát csaptak náluk, hogy rengett bele a ház. Ő nem lehetett mindig otthon, a szegény, gyönge felesége nem igen tudott rendet tartani a rakonczátlan népség között. A hosszu nyári szünidőn mindég igy imádkozott szegény: Uram Isten, csak add meg már, hogy beálljon az iskola. Ha rám nem halgattok, majd megtanít benneteket más a becsületre. Szép lakásuk volt, hétszáz forintot fizettek érte évenkint. Persze ez nem telt volna a kapitányi fizetésből, de az asszonynak is volt egy kis hozománya s jó gazdák voltak a katonavoltuk mellett. Soha se költöttek többet, mint a mennyit megengedtek a viszonyaik, sőt az asszony, a mint az később kitudódott, minden hónapban félrerakott egy pár forintot a takarékpénztárba. Ezzel készült meglepni az urát, mikor majd férjhez adják a leányt. Szigoruan féltette a titkát s jámbor, megelégedett mosolygással jött mindig haza egy-egy ujabb manipuláczió után. E mellett nagyon maguk között éltek, rosszul érezték magukat a kincstári asszonyok társaságában. A kapitány sokat erőszakoskodott, hogy nem tesz az semmit, ha nem is szivesen, de a tiszti familiákkal fenn kell tartani az összeköttetést, mert ez hasznukra van. Az asszony engedett is, de nem szivesen ment ki a családból. Mikor aztán hazakerültek egy társaságból, sehogyse voltak megelégedve egymással. Az asszony csak a férjéért hozta meg az áldozatot, hogy beüljön a másik asszonyok közé, de nem tudta beletalálni magát a helyzetbe soha. Ha az urára nézett, mindjárt észrevette, hogy annak is rosz kedve van s csak vontatottan, minden érdeklődés nélkül szólt bele egyszer-egyszer a társalgásba. Körülbelül egyre gondoltak mind a ketten. A mellett, hogy unják magukat, az otthonmaradt gyermekek töltik be az agyukat nagy gondokkal. Pali ezóta már bizonyosan fölmászott az asztalra és leverte a lámpát. Jenő nem tanulja meg a leczkét holnapra, menjünk, menjünk haza, a milyen gyorsan csak lehet. Őket sem igen szerették a társaságban. Jobb anyagi körülmények közt éltek, mint a többi tiszt, e miatt félig-meddig irigyelték is őket. Az asszonynak nem tudta elfeledni a többi asszony, hogy faluról került a városba, s pénzt hozott az urához. Azt mondták, hogy föltolta magát közéjök azzal a néhány ezer forinttal. Érezték mellette szegénységüket s ha tehették, megbántották. Finoman, élesen szurtak egyet rajta s bosszankodtak, mikor a maga egyszerüségében észre se vette, hogy mit akarnak vele. Ilyenkor egy-egy megjegyzést tettek reá francziául vagy németül. Klári ugy nem tudott, csak magyarul beszélni, mint az apja, meg az édesanyja. Szóval sehogy se ment a barátkozás, utóbb már nem is erőszakolta a kapitány a dolgot, belenyugodott, hogy legyen hát igy. Könnyü volt belenyugodnia, mert máskülönben nagyon boldogok voltak. Néha zsörtölődött a kapitány, de nem igen volt rá oka, csak szokásból ugy tette. Nagyon szerették egymást. Öt gyermek futkosott körülöttük, de azért ugy megölelgették, megcsókolgatták egymást, akár egy héttel az esküvőjük után. Apró gondjaikat megbeszélték egymással, semmi titkuk se volt vagy ha titkolóztak, az csak szeretetük és gyöngédségük kifolyása volt.