# Thury Zoltán összes művei (1. kötet) Ketty és egyéb elbeszélések

## Part 18

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/thury-zoltan-osszes-muvei-1-kotet-ketty-es-egyeb-elbeszelesek-19749/index.md

--Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy, megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj, ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom, hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?

Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni az istállókat is.

--Drágáim...

II.

Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.

Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba, hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az nagyon dühbe jött.

--Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?... Pusztuljatok mindjárt...

Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett magára.

--Vége, vége... agyontapos...

Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva, ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután meg a ló után mosolygott.

--Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe jött...

--Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!

A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.

--Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.

--Többet ér neki egy lova, mint mi mind...

Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a tanítót és huzta maga után.

--Jöjjön, jöjjön.--Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:

--Czézár! Menelaus!

Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.

--Hallja! Hallja!--Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, némelyikkel beszélgetni kezdett.--Hogy vagy? Jó volt a zab, a széna?--Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a pillák alatt, az a bánat.--Valami baja van. No mi az, mért sirsz? Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.--Egy nagyszügyü pejnek átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni kezdte. Gyéres kaczagott.--Igy, igy mulassunk.--Egyszerre eleresztette a ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.

--Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...

A tanító kiabálni kezdett.

--Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.

--Maga nem érti, nem érti...

A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a gyermeket.

Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.

--Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint kettő neki, aztán egy nekünk.--A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes dühhel mentek el.

--A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.

--Segítnek abban a lovak is.

III.

Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét, akkor baj van.

Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar. Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy gyermek.

--Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...

Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s eltünt az utcza végén.

A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.

--Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.

A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.

--Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé... Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...

Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje zsebéből előrántotta a revolvert.

--Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.--Már lőtt is. A golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással lehullott a falról.

Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a nekibolondult embert.

--Ne még. Két-három hét mulva...

Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte, hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.

--Doktor! Doktor!

Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe. Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s imádkozni kezdett.--Miatyánk, ki vagy a mennyekben...--Nem tudta tovább mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.

--Sohase jön vissza... vége, vége...

Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.

Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart, valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s aztán ő is beesett közéjük.

Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.

End of Project Gutenberg's Thury Zoltán összes művei, vol. I, by Zoltán Thury