# Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

## Part 21

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/teli-zold-valogatott-elbeszelesek-az-ifjusag-szamara-44216/index.md

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten hajitott alá, mely a félvilágot tanitá remegni, s melyet négy századon át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán állsz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen nem eszik meg egymást; igy legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba megölte Pétert, az ő feje is legördült.

Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a csatában, Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zuzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! – kiálta föl elszilajult daczczal a király.

Az agg királyné eltaszitá fia kezét, s eliszonyodva forditá el tőle arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad, a hol jársz: ellenséget találj akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sirrá akarsz ontani, ne találj magadnak egy sirt, melyben megpihenj!

– Asszony ne tovább! ordita Salamon magán kivül, s ádáz dühében annyira elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével feltartóztatá annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utóljára! – szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását vidámabb gondolatokkal csillapitva. Első kérdése volt odafenn.

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszonlátás öröme volt benne az egyetlen világos kép s most ez kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanitá, hogy jövök.

– Sőt hallotta uram balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, mert félt hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Ugy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon ugy szeretett volna kérdezősködni.

Nem volt-e beteg? nem érte-e az uton valami baj? volt-e elegendő kisérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kisérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sirjon. Rögtön leült levelet irni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes férjek szoktak nejeiknek levelet irni.

Salamon nem volt ember addig, mig a hirnök válaszszal vissza nem érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kivül, tizszer fölment egy órában a vároromra vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? Kiszámitá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett nejének, hogy levelet irjon, s azután vissza az utat. S midőn elmult az óra nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. Tán a hirnököt fogták el az uton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a viz elvitte a hidakat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a hogy más nap is elmult, nem állhatá tovább; uj hirnököt küldött uj levéllel, harmad nap harmadikat, s ez igy ment egy hétig, a levelek mindig panaszosabbak, mindig szemrehányobbak kezdtek lenni. Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden izgatta. Végre mint egy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon tudósitja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza elveszett országát.

Ez keserü orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zugolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis szerelmi vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a Duna balpartján, veje országát visszahóditandó.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok hire elterjedt a katonák közt, s azok az ut felén megálltak vezéreik ellen fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban láttak.

Salamont elhagyta isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hirére mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől futni látott.

A kun és bessenyőfajok, elűzve a Szávántuli erdők menedékébe, összegyüjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett boszuállót meggázolni.

A király hivei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját elleneivel a sik mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos vasalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak ugy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival Mosonyba.

Derék termetes ifju vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszu bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje hires volt hetedhét országon, mert a patkót csak ugy tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasitani a pánczélos embert. Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet felkelni, s ha egyszer a lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s más nap mindjárt neki indult, megtudva hol az ellenség, s igérte keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő partja mellett tartva s naponkint elismerést érdemlő ovatossággal és körültekintéssel nem téve több utat, két órainál, végre egy szép esti órában meglátta a tulsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, miknél a barbar emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a viz nagyon széles volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is veretve mellé, azon hadi tervet készitvén magában, hogy onnan addig meg nem mozdul, mig ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem kényszeriti, hogy sánczait megrohanja a vizen keresztül, vagy pedig megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezére kisétálának a tópartra, fölállitának egy hordót s azt körülülvén, poharazának emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörüen behinté aranynyal a Fertő sima tükrét.

A Fertő sima tükrén itt-ott egy uszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. Mjesko, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől megmagyaráztatni, hogy azok tündernádasok, miket az elfek és érlek, s más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet mint békát és szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni hogy usznak erre arra! bárcsak egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, és spiritusba téve bemutatnánk a tridenti synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani, szép egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a viz szine felett csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná őket alól.

Már egészen közel ért az uszó nádberek. – Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjesko. – Hja azok a viz alatt vannak, ott készitenek sipot és dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálot kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a nádberek, s helyette száz torzpofáju rémalak bukott föl a viz szinére, vad orditással rohanva a parton iddogálokra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjesko táborát, a tóba bocsátkoztak mindegyik egy hosszu nádszálat fogva szájába s azon keresztűl sziva levegőt a viz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek volna, rajtuk rohantak görbe fürészfogu késeikkel, s kikeresték a helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak, a pokoli lárma, e vizből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vizbe s átusztak, a honnan jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlök fogságra, ki Mjeskóval magával eredvén birkozásba, azt ugyan felbirta taszitani, hanem a herculesi erejü ember ekkor ugy magához szoritotta őt két kezével, hogy az meg sem birt motszanni, s ha Mjeskónak azon már elébb emlitett sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem tudott, legyürhette volna ellenségét, s igy azonban be kellett érnie azzal, hogy ott tartsa magán, mig emberei oda érnek, s elébb azt jól megkötözve őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rugták vagy ütötték, semmi jelét nem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszoritád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni. Kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de kész akarva nem tevém, hogy tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és szakála leégett, a tüz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta hogy él, mig a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor egyszerre felugrott a tüz közől, s egy égő hasábbal szétcsapva maga körül, a felriadt csoporton keresztül összeégett testtel kirohant s belevette magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással forditá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk. Mondának Mjesko zsoldosai, ha a csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek világosan ördögök, kik tüzben vizben hadakoznak. Te is fogj magadnak ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjesko mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjesko szörnyüképen kegyes képpel. Tudod hogy én a mult husvét előtt való nagy héten bűnös vallástalansággal vadászatot tartván, lovamról leestem s kitörtem a bokámat, ekkor fogadást tevék szent Hubertusra, hogy soha az egész nagy bőjtön keresztül semmiféle vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólitál, nem jutott eszembe, hogy épen a nagy bőjtben vagyunk, most figyelmeztet rá a castellanusom. Én kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagy bőjt végit, hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácsolom neked, állj ki te magad a mennyi embered van e gaz pogányok ellen, igy te fogod kezdeni a harczot, nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, és bele elegyedem a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kivül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hova neki tetszik, maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s összegyüjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd reszketéstelen hangon szólt.

– Itt az idő, hogy meghaljak, és ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámitotta volna mindegyik: hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem ugy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém oszágomat, szólt a király, az aggodat is nehezen ül szivemen, hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki számüzött, ez fáj és kétségbeejt, de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem a magyar királyt s bepiszkolja nemzetemet, azt nem türöm, s ha nem maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvivok vagy elveszek.

A harczosok elkeserült orditása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók megmutatom, hogy még nem gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ez alatt a Hanság téreit a barbar gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad, térre kapott az erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak söppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép maguk is rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers hust nyergeik alá tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra forditák; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédelgő sánczormokat is lóháton nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre kezdtek átlövöldözni nyillal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbóka kötve, mely jobbra balra fityegett.

Közepén feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike képes volt lovon nyargaltában ellőni nyillal a repülő fecskét, s egy kötéllel elkeritett térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszu kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s ugy csüngtek végig hátaikon, ugy hogy messziről kétszarvu ördögcsordának lehete őket bátran nézni. Köröskörül iszonyu tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem azért hogy süssenek nálok valamit, mint hogy megvilágitsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, engedék gyanitni mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király, saját harczias leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyezett vőlegénye, Zolta segélyére.

Hadilán volt neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó rendet nézzük, ismeretség előtt gyanitanunk kell, hogy nevét megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul „hadi lányt“.

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek visszaérkeztek azon hirrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (igy hivták a táborigyülést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg meg-mozdult, jót rugott azon, a ki költögette, s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a a riadót, s a mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Mi hir? kérdé meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagot.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak Hadilánra várakoztak még. Ez alatt zajgott, lármázott mindenki; minden vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket csalni a Hanságba s ott megszoritani; a jászok rögtön akartak menni, a kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart hátul, vagy oldalvást állani, hanem valamennyi első akart lenni, ki az ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállitani csordáikat s behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok, észrevéve, hogy őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, mig a kazarok, kik a magyar sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenve a lármás korultájon, a hol már akkor senki nem halotta saját szavát.

A magas karcsu amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, – miknek villanása többször tudott győzni mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja mint egy palást borult le kereken domboru csippejéig, s utána lobogott, ha vágtatott a csatában. Gömbölyü karjai fedetlenek voltak, arany pereczekkel körülszoritva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez csattos boglárokkal, és gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon s nem vevé észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagy sokáig piperézted magad. Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap: – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

– Az éjjel kimentek a jósok e berkekbe a farkasok szavait hallgatni és megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot lemenni, s kezdj harczot azután.

– Veszsz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s engedik magukat asszonytól vezérleni, gyávák valamennyien. Szálj le lovadról némber, s végy guzsalyt s pártát, kard és sisak helyett, és ti gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán fölemelve fokosát; megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; hanem azt nem gátolhaták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros kiabálással és fütytyel ne boszontsa a kunokat s egy merész ficzkó szekérsánczuk szélére egy kopjára szurt szoknyát zászló gyanánt fel ne tüzzön.

Ez alatt lassanként előre mozdult a tábor, nagy hihó és rikoltozás között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékútait, ha sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor csak a közepén járható az út.

E sikon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől volt, mig a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, hadsereg-felállitásnak, haditervnek hire sem volt. Iparkodott mindenki mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mint elszánt bátor vitézek, – azonban hátukat egy fűzes dombnak vetve várták ellenségeiket, készek vagy győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyil őt keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataorditás. Az elősietett jászok kibukkantak a fűz erdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel kapták le lovaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból, sürű nyilfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémiteni akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak le Salamon harczosai lábaihoz egy-kettő megüté a király pánczélját is és visszapattant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyilzáporral rémité a magyarokat, mintha isten szavára viszhangoznának, megdördültek egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva a villám végig czikázott az égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg legfélelmesebb fegyvere, a nyil, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani többé.