# Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára ## Part 20 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/teli-zold-valogatott-elbeszelesek-az-ifjusag-szamara-44216/index.md – Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet. – Nézd! kiáltanak egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon, mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel. Mi támadt egyszerre az égen? Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz, puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halavány sárga égre vetett világos kék alakja volna. – Jézus Krisztus ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda tünemény láttára, minőt a természettudósok többször több helyen láttak már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási ködszellemmé. Másik pillanatban uj meg uj alakok támadnak elő a léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból, azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, kardok és fegyverek; egyszer ismét lassankint ismét összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély alapon, a földből felfelé sugárzó. – Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk; sikoltának a némberek; összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen a puszta síkság közepett. Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek elszórták drága kendőiket, fülön függőiket, hogy a míg a rablók azokat felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a veszedelem a nyomukban. „El innen, el! a böszörményi utra! Fussunk a nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!“ A szegény kétségbe esett had rémülten tért félre az utról; a szekerek lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi ut sem vezet; nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak ugy titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: „te felséges ur Isten odafenn, ki elárulád csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk; oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől, kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, ur, mennybéli Isten!“ És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra. A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra; egyszerre eltüntek a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst szegélyü fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant hab-buborékokat fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz hang ugy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: „fussatok, fussatok!“ A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé. * * * Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől útbaigazitást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna, a mit látott, meghalt; lelőtték nyillal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik hős tettével, mint a nagyszáju puska. Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta, és megmutatta őket délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az ármányos cselt jókor. Dicsértessék az ur neve! Harmad nap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek, hogy a pusztán a távolban egy hosszu vonal látszik porzani, mintha száz meg száz szekér jőne egymás után. – Ezek ők! Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen, puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején? – Ezek ők! Csak hadd jöjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket a veszélyre, – senki. Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen, azzal egyszerre sebesen el kezd oldalvást tartani, s nem miként az elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak. Badrul bég dühödten tekinte széljel: „Ki árulhatott el bennünket előttük?“ Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon, süvöltve bömbölve s sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget. Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki Kuczuk basa. – Előre a dárdát; kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani, utol kell érnünk a menekülőket! ki a síkra! Hah, de ott a síkon más ur parancsol most! A rónán keresztül, épen az üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a szilaj forgószél, ez a karcsu tündér, a ki délczegen tánczol végig a sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra, hajlik balra, karcsu derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közel jut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak ugy tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve, a haragos vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát, tűzkorbács a kezében; azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek szerelme szörnyű! Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a forgószél, hogy senki sem tudta többé merre van előre, merre hátrafelé? A lég elvakult; egyik lovas sem látta a másikat a felkavart portul, melynek sötétjén még a villám sem bírt keresztül rémleni, csak közeledő mennydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s el-elnémítá a szél szilaj vihajgását. Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt, dárdájáról letépett minden lobogót. – Hej te Isten! magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az ég felé, pártját fogod a magad népeinek; de azért még sem mentheted meg őket tőlem! A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben ugy sujtotta meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá. Mi volt az? Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, mi izenetképen jött a többi előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a menny sujtó parittyáit; ormótlan jégdarabok kezdtek sürün paskolni az égből; némelyik olyan, mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra küldve izenetét; a jég-paskolta föld a távol síkságon messze olyan hangot adott, mintha elakarna sülyedni a rászakadó égtől. – Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a riadalt; s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám, mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sürü jéghullást, mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá. – Nincs menekülés, egyedül az ur Istennél! orditák a törökök; s rohant, kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte sudarak, kifacsart szálfák fogadták; más előre nyargalt, bele iramodva a fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak utjába került s verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhuzódott, Badrul bég nem találta több lovasát ötvennél. Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt amott elszórva; iszonyu sebekkel homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul agyonvert a jég; mást ugy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta, a mely végig van hintve apróbb nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek és olyan hidegek. Az aethiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget. – Ime csodák történnek a földön; monda csüggedten Badrul bég. Ki harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istennek haragjától. Nem volt azonban bizonyos felőle, valjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő asszonyokat; elhiszi-e mondására azt a csodát? a mihez hasonlónak soha igazhivő még hirét sem hallá. Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanu, mintha azon vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok ékszereit azokba zárja; ezuttal megtölteti amaz égből hullott parittya kövekkel; miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset elmondójának. Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával lovak hátára kötve, maga után indítatá. Nagyobb biztosság kedveért minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat. Két nap tartott neki Váradig visszautazni; azalatt szálinkozó hadai összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék zöld folt nélkül egyetlen egy sem. Ez alatt reggeltül estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral, alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég, s elmondá neki a történetet, még akkor is reszketett bele. Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket. A mint a pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi. Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek. – Badrul bég megszaggatá keblén köntösét. – Allah kegyelmes! Ime a magyarok istene a bezárt ládákból eltünteté a köveket, mikkel vitézeimet agyonverte. – Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt el semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek ugy meg benneteket. Ezzel kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé: ott függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté, a többieknek levágatta fél fülét, s igy küldte le Belgrádba. – A debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba vissza. Kuczuk basa soha nem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptul fogva kezdte őket nagyra becsülni. Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városnak tanácsi jegyzőkönyvében; te ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él még az az Isten, a ki az ő hiveit meg tudta védelmezni mindig magas mennyből – s keze most sem rövidült meg. EGY BUKOTT ANGYAL. Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással. A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszort falut és maga a magyar oly egyedül van a világon. Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak… Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripákon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait. A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér? A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás: – Ne bántsd egymást testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot! Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A mogyoródi csata megvivatott. Magyar győzött, magyar veszett. A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett a korona is örökre. Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette utját az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon gondolkozott, mint lehetne azt ujra kezdeni. A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába ügetni képzelt, a csöndes hallgatag völgyek. Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, még kardját apródai kötöttek föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e vezérnek is együtt veszni vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni? A király lélekben testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró könyekkel áztatták azt. Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a királynak mégis ugy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok dallait hordozná hozzáig, tündéres töredékben. – Figyelni kezde s ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a „de profundis“t. Az üldözöttnek jol esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak ellenségei üldözték, hanem saját lelke is. Fölkelt s követve a szent hangokat egy völgy hajlásában kisded fehér keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifju leány térdelt, – tán inkább örökké ifju angyal, vagy valaki a tulvilágról. A király döbbenve állt meg, félve háboritni a szent hölgy áhitatát, s mig annak csengő éneklése hangzott, ugy érzé, mintha lelke megfürödnék e hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt. A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is fris lomb árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős szarvastehén bejárt hozzá reggel este édes tejével adózni. A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá pillantani. – Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szüz, kit társai elhagytak a vadászaton, s ki nálad menedékért esd. A szent szüz csendes szemrehányással viszonzá. – Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva jösz. Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni. – Ha ismersz, rejts el és szabadits meg, s ha ura leszek egykor e földnek, kolostort épittetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend menedéke. A nő jóslatterhesen felelt: – Ura nem léssz te e földnek, s nem kőfal az, mi a világ elől menedéket ad, hanem az erény. – Nem rémitesz el szavaiddal. Ha elhagyott az isten, nem hagytam el magamat én. – Nem isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek keze, az istené ejte el téged. Salamon összeborzadt. – Ki adott neked hatalmat szivembe és jövedőmbe látni? – Az a kinek keze megszabadita tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: „te, ki mindenkit üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor!“ – Jehova istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt. – Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, – szólt a szent szüz felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az térdre hullott. Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen volt az, mint az angyaloké, kik csak istennel beszélnek, hajfürtei hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott mint egy álomkép, mit a szellő jobbra balra ingat. A király halvány dicsfényt vélt homloka körül látni. – Teljesüljön jóslatod egészen! – szólt a király meghajolva. Mondád: „te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő előtt fogsz térdelni magad.“ Im itt térdelek előtted. – Kelj fel oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. Irmén megátkozott, Charitás imádkozik érted; Irmén gyülölte szerelmedet, Charitás szeretni tanit. A szüz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szoritá azt; mintha soha sem akart volna tőle megválni. – Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a világból. – Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az istenhez közelebb. Oh Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a tulvilág gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az isten közellétét. Én boldogabb vagyok mint voltam. – És mégis miattad vert meg isten. Egy átok sem eshetett rám oly keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először ingadozni. Im most azért találtalak fel ujra, hogy megmondhassam: lásd, országom elveszett. – Van egy boldogabb ország! oh király, melyet nem szerez meg kard, s nem vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik azt, kik nem sohajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a bün előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés üdvözöltek ajkairól; hol az öröm mindig uj és soha el nem fogy, angyalok hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak koszorut csillagokból homlokodra s isten mosolygása napként süt reád, ki ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel titkos sohajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el számodra, oh király! Salamon elmélázva hallgatta a szüz szavait, lelkében uj hurokat halla megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szüz által illatos diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behunyt szemére leszálltak az álom tündérei s megnyilt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb jönni, a felhőket mosolyogni, meg annyi angyalarczczá válva, hallá a nyájas köszöntéseket láthatatlan ajakakról suhanó szellő képében, látta a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyü cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a kedves leányt, kit a világból rut szenvedélyével kiüldözött, s ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon, és csodálkozott rajta; hosszu ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér haj vállaira és a fényes királyi öltöny helyett durva szőr kámzsa volt tagjain. Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó király egy csoport lovagot látta a barlang felé sietni, kiknek vezérében Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen legvitézebb lovagot, ki valaha hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le. A hü lovag összegyüjté a csata után Salamon hiveinek megmaradt töredékeit és elindult a királyt fölkeresni. Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sirt örömében, midőn meglátta királyát s leborult annak kezét csókjaival s könyeivel elhalmozni. – Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon. – Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, – én nem hagylak el, s ha az egész világ rád támad, én megvédlek vagy elveszek. Salamon a mint a kivont kardott látta megvillanni, elfeledé boldog álmát, ujra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megujult büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve felkiálta: – Elbuktam, de nem törtem össze! A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszin felhőcskék usztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszu ezüst szakállát végig simitandó. Azzal csüggedten tekinté szét, szemeivel Charitást keresve, a szent szüz nem volt látható sehol, Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza sem tekinte többet. Már látszottak Pozsony-vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmü vad kedve annál erősebben tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas tulvilági arczának körrajzait elmosták szivében a szép királynő, Judith, ragyogó vonásai. Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon uj bajnokokkal szaporodott; a vár melyhez közelite, azon időben Magyarország legbiztosabb erőssége által volt meg szállva, a császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is beszórva. – Nyargalj előre, Opos – szólt a király a kapuhoz érve – gondod legyen rá, hogy midőn megérkezünk, – temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jöjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza. És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy aggnő jött ki reá szemközt, nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt köritve. Opos megdöbbenve ránta vissza lovát. A király anyja volt a nő. Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott gyermekies zugolódással mondá: – Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz? – Nem illet az már engemet – szólt reszketeg hangon a matrona – mankó illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra jutott. – Minő háborodottul beszélsz anyám? – Hát nem vesztéd el a koronát? – Azt igen, de megmaradt a kard. – Vesztetted volna inkább a kardot! – Asszonyok igy szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék. – A kard az átok a földön, a béke az áldás.