# Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

## Part 19

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/teli-zold-valogatott-elbeszelesek-az-ifjusag-szamara-44216/index.md

Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint midőn én az uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leirta, azzal végezve a mysticus regét, hogy az elhagyott sírbolt ajtaja itt meg itt van – befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá s a helyiség egészen feledésbe ment.

Mingyárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva.

Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém s ugy hozattam fel e szobába.

Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak fordulva.

Rendesen ugy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a titokteljes tényről s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte többé megczáfolni.

Gábor ur szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e csodás titokról szemlátomást meggyőződni.

Melyik huszonkét éves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna érdekelni?

Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.

Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.

Azzal megmutatta az alcovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát kivánt és egyedül hagyott.

A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főur pitvarnokával. Cselédsége mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája között három kisebb nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden emberi lehellettől.

Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi philosophiát tartottam meg magamnak hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.

Azontul még egy biztositékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői redőzeteket képezett.

Elővettem utitárczámat s a függönyt legkisebb redőivel lerajzoltam abba.

Ez igen furfangos ötlet volt.

Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre ugy el fognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem hasonlíthat.

Azután uj hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a karos gyertyatartót a kis egylábu asztalra, s ledűltem a pamlagra azzal az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.

Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren tartja, ujra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé. Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van feltéve. Gábor ur kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen különös, hogy most ugy ohajtom ezeket az erős szeszeket.

Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt; csészémbe töltöttem belőle s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem vissza theaasztalomhoz.

Szép meglepetés várt rám.

Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült, a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju, hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy kerek kopaszság volt látható.

Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.

Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.

Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájok közeliteni, leültem egy sötét szögletbe s onnan néztem hogy mit csinálnak?

A két ur sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben beszélgettek is egymással.

– Jó estét öcs.

– Jó estét bátya.

– Itt vagy megint öcs?

– Itt is maradok bátya.

– Szük kettőnknek ez a kastély.

– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék.

– Hol odaalant? A pinczében?

– Még alantabb: a sírboltban.

– Ezt el kellene végezni egymással öcsém.

– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.

– Pisztolyt szeretsz-e jobban, vagy kardot?

– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.

– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.

– Méreg pohár volna jó és sorshuzás bátya.

– Nem volna rosz, de meglátszik a hulla arczán.

– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le egymást.

– Hát azután?

– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti. Itt egy hosszu szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki se tud meg róla semmit.

– Igazad van, kivált te nálad, kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold van a fejem tetején.

– Ne félts te engem!

Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és pamlagot.

Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a nedv szine a csésze szélén fölül lebegett.

– Egészségedre bátya.

– Egészségedre öcs.

A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.

„Igyál öcs, igyál bátya.“

E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni?

A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem birtak már egymáshoz beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra s kinálták némán a kábitó italt.

– Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltünt egyszerre.

Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül voltam a szobában.

Álmodtam ezt, mondám magamban: és nevettem rajta; és a fogaim ugy vaczogtak. Álom volt, álom volt: bizonyitgatám; most már megyek lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak, kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.

A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt szükségem gyertyára, a miket ugy sem gyujthattam volna meg, mert csutakig leégtek. Az ágyat igy is megtalálom. Levetköztem nyugodtan, az órámat felhúztam, s azzal félre vontam az alcoven függönyeit az ágy elől, hogy majd bele fekszem.

Az irtózat fogta el minden érzékemet.

A vetett ágyban ottfeküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan eléktelenült két hulla. – Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje: a másik pedig mellette feküdt mellére fordítva s a feje szemközt az égfelé.

A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát s rettenetes kinnal kiáltottam valami szót, s mire azután – felébredtem.

A kik rosz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kinba kerűl az embernek akkor egyet kiálthatni.

Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül. Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem magamban, hogy nem fogok elaludni.

A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt. Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.

Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.

Hát a fülkében mi történt ezalatt?

A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske sem változott el rajta.

Ehez tehát nem nyúlhatott senki.

Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól, léptem a titokteljes fülke felé s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.

És ime… a két halálos ellenség koponyája – háttal volt egymásnak fordulva.

Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül; mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.

Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek, zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a legrejtélyesebb phantomot.

Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen tudomásuk.

Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és gyülöl és elfordul egymástól.

Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.

Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.

Igaz, de még sem hiszem.

Eszembe jutott a lelkész története, ki szintén tagadta e földfeletti csodát s rá merte tenni kezét a kisértet fejére s azután holtig viselte annak harapását.

Nem bánom.

Hadd harapjon meg engem is.

Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott. Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és megforditottam.

Hah!

Mi történt? megharapott-e?

Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem, miszerint valami furfangos óramű van belsejébe alkalmazva, mely azt, egy rugó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.

A reggelinél találkoztunk Gábor urral. Ő szokása szerint komoly volt, én is.

– Hogy aludt ön? kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.

– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet üldözött tőle.

– Hát a koponyák mit csinálnak?

– Ugy látszik, hogy engem kitüntetésben részesítettek, mert nem csak hogy hátat forditottak egymásnak; de még fejtetőre is álltak.

Gábor ur nagyot nevetett e szóra.

– Ön megnézte, hogy mi van bennök?

– Azt tettem.

– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs-e valami a koponyákban?

– Féltek, hogy ugy járnak mint az ördögüző lelkész.

– S ön nem félt?

– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom: s most már nagyon sajnálom, hogy azt tettem.

– Miért?

– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.

Gábor ur még jobban kaczagott.

– Még egyet szabad legyen kérdenem. Valjon a többi historiai adatok is mind ilyen érvényesek, a miket én tegnap följegyezgettem?

A főur mosolyogva monda.

– Bátran pipára gyujthat ön velök.

Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.

Csak arra kért Gábor ur, hogy ha tehetem, ne szólják e fölfedezésemről senkinek, hadd szerezzen általa ezentul is másoknak üdvös ijedelmet.

Megigértem; hogy tiz esztendeig titokban fogom tartani.

A tiz esztendő épen a mult héten telt le; a két kisértetes koponya története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.

A MENNYEI PARITTYAKÖVEK.

(DEBRECZEN VÁROSA KRÓNIKÁIBÓL.)

Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.

A szelid és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték, ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyaku, hamar tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: „no hát gyere!“

Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt; „no hát itt vagyok.“

A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan tégla építmények, náddal tetőzve, a miket az első ágyu-lövés halomba döntött volna; hátul rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kivülről vezettek fel rájuk, mintegy folytatásul egy köröskörül járó fafolyósóban végződvén, a honnan be lehetett a toronyba menni, ugy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.

Minden ilyen torony forma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes távolságban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek utjában ne álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s ujra kelljen építeni.

E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira, mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.

Kuczuk basa ugy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállittatott egy nagy kerekes ágyut, a mi meg volt töltve. Igy akart beszélni a debreczeniekkel.

Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki még Sztambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mingyárt karóba.

– No hát mit mondanak a debreczeni bírák?

– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt, asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba; azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kútba s a mint az ellenség megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról, vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik kapun menjenek ki? Még pedig ugy elmenjenek innen, hogy soha képpel se forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy roszul égett a pipája.

Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta neki szórul szóra.

– Átkozott vastagnyaku kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony még megteszi, a mit megmond. – Aztán pedig arról csakugyan nem akart felelős lenni, hogy egy olyan várost mint Debreczen, kiirtson a világból, csupán uri roszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának a töröknek kellett volna oda egyet építeni. – Tudja jól a kutyaházi, hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa.

Panajoti erősen bizonyitá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy egy ágyut kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek semmi haszna nem lesz, minden drágaság ellevén ásva a földbe, a nők és hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak dühödve, ki kaszát, ki kardot fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a milyen keserüségben vannak most.

A basa átlátta, hogy Panajottinak igaza van; most az egyszer a debreczeniek kifogtak rajta. Azért is ujra visszahivatá a kapuktól felállított csapatjait, befogatott megint az ágyukba és azt mondta, hogy kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bízton, nem bánt senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még külön meg is dicsérte, elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta, hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb vendégszeretettel lesz ő iránta, mint Dobozi uram volt őhozzá.

Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.

A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte, és magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tíz körmére mert állni; lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.

Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé Badrul béget; az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot bízott reá.

– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz, mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal engeded futni. Ezt cselekszed, a mig éjszaka nem lesz, akkor egyszerre letérsz a diószegi utról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes rétbe, hogy nyomot veszíts: mikor a semlyéknek végit érted, ki jutsz a mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek, azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort, a ki ugy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet és maradj lesben. – Holnap, vagy holnap után, vagy talán egy hét mulva – addig te az erdőből ki ne jöjj; – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret Tokaj felől közelítni. – A szekerek válogatott szép leányokkal és asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velük, azt vágd le; a mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet kezedben hordozod, tehát ugy vigyázz rá.

Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bizni, mert képes volt erdőn mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem szálni, mig küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen szomjan hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyakvágásig végrehajtani híven.

Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: „nevettek ugy-e? kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mingyárt el jön rátok a sírni való nap“.

* * *

Tokaj felől a széles országuton egy hosszu sor szekér közeledik Hadház felé; ez a debreczeni hölgykaraván.

Ötszáz szekér egymás hosszában, csupán asszony és leánynép, egyetlen férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni: maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába, mert annak még kis baba a neve.

Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a lárma, a mit az uton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztett? van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; óh a veszélyből kiszabadult szivek phantásiája gazdag.

Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak s elkezdenek valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától Moldováig; talán azt, hogy: „Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül anyjához, Lengyelországba“ vagy pedig azt a másikat: „Ha kérdik, hol vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok.“ Ez a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből énekelte azt szegény magyar ember.

Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát; majd felvették vele a nagy mennyezetes eget; szegény kis pacsirták ott fenn a magasban győztek velük versenyt tilinkózni.

Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé? bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.

Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák s kazaloktól körül véve látszik itt amott, messze kitérve egymásnak; szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész határ.

Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már, senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihüsselje magát; városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem törődik vele, valjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát, józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?

Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt olyan forrón a nap: hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is cserepes hasábokra szárad: – egészen a délibáb tündéri örömeihez való nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, fel megy a zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.

Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek, mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vizben; azután megint lejebb sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad, és összecsap végső pontja felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak ugy hányja veti e tünde tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat csinál belőlük, tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmulik, a szem nem lát egyebet a vándor daru csapatnál, mely onnan jő erre csendesen.

A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: nézd! az ott épen olyan, mint a két tornyu templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.