# Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

## Part 17

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/teli-zold-valogatott-elbeszelesek-az-ifjusag-szamara-44216/index.md

– Majd a fejemre teritem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem esik bennem semmi kár.

Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.

Még tán heted nap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.

– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a hitetlenek Sztambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek-tetejéről!…

… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem rohant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől utól talál, veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?

A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán neki rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.

– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a mig csak oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton, a kinek nincs: gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.

Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segitett köszörülni kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázadásba, mig egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Sztambul felé, vitte arra a nagy utra, melyet lóháton és könnyü szerrel is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.

A dühöngő csoport faluról falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsu gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karu földészek, öszvérhajcsárok lóggatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszu kantusaik végét karjaikra vetve; kik közt fényes, czafrangos lovagok ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat keverékét segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni – régi idők, keresztes háborúk emlékei, hosszunyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszurva, gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg kést dugni az övébe, ugy menni a harczba.

E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni, valamelyik darabjából öltönyének nyilván turbánt csinált, mert az meg több az elégnél.

Hanem azért e legkisebb férfiú vállai emelik a zászlót; ez a sovány, vézna alak szinte összetörni látszik a nagy sulyos lobogó terhe alatt, melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák pálmaszilva egész úti készülete; – s maga mellé fekteti, mikor aludni megy.

Husz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a száma, a másik tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen nyomorultul elmaradozott itt-amott, egyesével, párosával a lelkesült népnek fele, ott az utfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek odább.

Huszad napra megérkezének Sztambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az örömtől, midőn nehéz zászlója alatt a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.

De hát mi ő neki Sztambul, és mi ő Sztambulnak, hogy ugy örül annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?

Nincs ő neki semmije Sztambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt kivánja ő és egyebet semmit.

És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.

Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá, s megy utána, a hova az vezeti, és meghal és boldog.

A szent hit harczosai megismerték a világhirű szerályt aranyos kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khorkhori szökőkút előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent lélekkel.

Sokáig várhattak, mig valaki hozzájuk szólt: s nagy fejcsóválgatva nézték, mint járnak a tisztátalan gyaurok a szerály kapuin ki s be, a honnan ők ki vannak zárva.

Ekkor egy csomó softi elegyedett közzéjük; fiatal alkorán tudósok, kik egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.

A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.

Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezuttal látni nem fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit elől utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?

A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Sztambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésük szerint az uton.

Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musirnak, a ki épen akkor rosz kedvében volt.

Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.

Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól.

– Honnan jöttök?

– Kiki a maga tűzhelye mellől: felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk mindnyájan, a hol jó dolgunk volt, és boldogságban éltünk, onnan jöttünk ide.

– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.

– Köszöntünk musír: mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a moszkókkal.

A musir vállat vonított s azt mondá hangosan a mellette állóknak.

– Valóságos „basi-bozuk“ (őrült fejű).

Rajtuk maradt a „basi-bozuk“.

Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.

Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fatetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.

Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólitá őket, hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak tán valamit.

Csak egy intés kellett a zavart fejűknek; hiszen ezért jöttek ők oly messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy magával vitte őket.

Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn; egyszerre két oldalról előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.

A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb oldalának s keresztültörték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafáti sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.

Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők fogtak el husz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább állt.

Az elfogott lovakon ülve, ugy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a táborig s odaküldték őket ajándékba a musirnak, a ki olyan lenézve bánt velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.

A musir rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentul éhezni nem szabad.

E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre arra lógg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint ugy összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; ugy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.

A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyuval lövöldöztek egymásra az emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig mig más ő rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mire fölkelt, még is a muszka volt halva; lovakkal elgázolták a földön, föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem eresztette élve.

Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, ugy akasztá azt nyakába, mint valami drága lánczot, ugy lépett a musir elé; ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.

A musir pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára adván eképen, hogy ez nem illik katonához, ellensége holttestét szabdalni; vágja addig, a mig él; a halottnak hagyjon békét.

A basi-bozuk átlátta, hogy a musirnak igaza van, s azután még jobban ragaszkodott hozzá.

Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is basi-bozuk volt: minden uj rendeletre duzzogott, nem lehetett vele parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.

Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállitá seregeit a musir; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a musir parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind egyet értenek vele.

Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.

Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musir: egyszer csak utját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.

– Nem arra musir, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a gyalázat, és te hátrafelé mégy-e? Hogyha előre törsz, nincs oly muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogyha árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.

A musir megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.

A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s elkezdé lázítani a harczosokat, ugy hogy egyszer a vezér azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdék hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musir.

Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musir rögtön kiküldé altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.

Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött: elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.

Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló nyele alatt, melyről a lobogót ugy lelövöldözték már, hogy csak egy foszlány fityegett még rajta.

– Álljatok rendbe, mondának nekik a musir altisztjei. Nem volt ez kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jó barátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.

Ekkor megjelent a musir egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:

– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?

– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musir. Viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy „ugy van!“

Ekkor mást kérdezett tőlük a musir.

Akartok-e visszatérni hazátokba, és elhagyni ezt a földet békeséggel?

– Ne mond azt, musir! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Muhamed hite veszélyben van; és a mig háboru van, vissza nem térünk tüzhelyeinkhez.

A musir arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:

– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázzadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?

– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen sehova.

A musir kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyilt a kaszárnyának, s nyolcz ágyu egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.

Azután ismét becsukódtak a kapuk.

Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.

De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: „éljen a musir!“

A musir pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.

– Szegény jó fiuk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.

A GYERKŐCZ.

– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsinyt föleszi a szájat; de gyermekkoromban én is igy próbáltam.

– Köszönöm a szivart; dohány füstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.

– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…

.......

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyült tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a vizárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt mig ők nagy fáradsággal haladnak előre.

A megszólitó egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetü férfi, a kinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptul s veresek a hidegtül, de még sötétebb és veresebb azokon a dacz és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.

Az pedig a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona; tiszti vállrózsával és kardrojttal; s a legszelidebb tej és rózsa-arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még nyakkendője is ugy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arczon azt a gyönge csókot, a mely azt tetszik mondani: „gyermekem éltedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, gyermekem meg ne halj!“

Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.

– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.

– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.

– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok közül valónak látszik, a kik azért jönnek háboruba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.

– Ne féltsd tőle; vigasztalá, egy hórihorgas irlandi tüzértiszt. Majd megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyülni, egy ilyen tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova leszálljon, s ha egy pár bombát hallott szétpattani, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.

– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinü volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystalizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.

– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; – a hol ember ember ellen kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája elől?

– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt; tréfálózék a tábor legvigabb vitéze, Brownie; – szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyuhoz…

A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósitásaival, vagy leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.

* * *

Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugati szél, mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpenyegeket, s reggelre csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a vizárkokban, kiket tiz óra hosszat lucsokká áztatott az ónas eső, olyan szép ragyogó mázt kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának candirozva. A köpönyöget nem facsarni, hanem törni lehetett, s a kinek csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a ráfagyott sártól.

– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!

Ezt a fütés szót ágyuira érthette; a jó keresztyén! maga fázik és mégis ellenségeinek akar fűteni.

– Valjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy belefagyott a sárba, ugy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom huzott-e valamit az orrára? Sajnálom, ha az orra megveresednék, vagy épen lefagyna.

Reggelfelé elkezdték az ambulenceok sorba szedni az éjszaka megbetegült katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.

– Valjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!

Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyü nyakkendő volt rajta csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ingelejét, ugy hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben semmi változás sem látszott az urfin, a patent sáron kivül, melyet Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.

– Egerton ezredes kéreti önt magához: szólt az ifju tiszt a tűzér parancsnokhoz, tiszta csengő hangon.

Valóban, még csak el sem volt rekedve.

– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.

– Ott.

– Önöknél nem esett az eső?

– Esett.

– Hát a szél fújt-e?

– Fújt.

– Nem találja ön, hogy hideg van?

– Nem.

– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.

– Szükségtelen.

A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható könnyüséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember télen nagy botosokban, hosszu köpönyegben, kiállott lábakkal járni.

A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon olyan sebesen.

– Uram! Ön igazán nem fázik?

A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz ez a mosolygás.

– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.

– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?

– A milyen például Uj-Seeland, és a Behring öböl tájékán szokott lenni.

– Volt ön ott?

– Igen: a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.