# Szirmay Ilona: Történeti regény ## Part 15 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szirmay-ilona-torteneti-regeny-32816/index.md - Tekintetes Magistratus! én valóban átlátom, mily nagy dicsőségben akar részesíteni, de egy esztendeig herczegeket, grófokat borotváltam Bécsben, mégis soha sem vágtam le csak egy csirke nyakát is, efelett a halhatatlan hírű Pare Ferencz, a chirurgiáról és borbélymesterségről irt bölcs munkájában semmi útmutatást sem ad lenyakazásra, tehát megvallom, hogy igen gyenge vagyok ezen munka teljesítésére, s könyörgöm alázatosan, méltóztassék azt valamely erősebb emberre bízni. - Hát Bécsben tanult kend szófogadatlan lenni a bölcs tanács végzése ellen? Tudjuk mi jól: barátságban áll mesteruram a haramiával, s ha parancsunkat pontosan végre nem fogja hajtani, mint egy tolvaj czinkost fogjuk megbüntetni, de ha kend Pintye Gregor fejét a városházára hozza, privilegiumot kap tőlünk, mely szerint csak kend egyedül lehet borbély Nagybánya egész vidékében, s efelett még a város chirurgusának is nevezzük. Ezt akarja a Magistratus. Deliberatum est. - Deliberatum est.--Mormogá a visszhang. - Tehát determinálja el kend magát szabadon, mert innen csak úgy megy el, ha fölfogadja, hogy első megjelenésekor Pintye Gregort lenyakazza, különben a tömlöczbe vele, mint orgazdával.--S a tanács-szolgára tekinte Stiffelbauer Tóbiás uram. A szegény sanyargatott borbély összehúzta lábait, mintha már is béklyó terhelné, s Jutkáját kiváná maga mellé, ki őt e szorongásból bizonyosan kimentené. Azonban összeszedé minden erejét, s beszélni kezde: - De megigéri-e a bölcs tanács, hogy védelmezni fog, ha Pintye Gregor társai merész tettemet megboszúlni akarnák? - Védelmezni fogunk, mint saját szemünk fényét, s két város-hajdút adunk őrül házadhoz.--Felelé a városbiró. - Ugy tehát föláldozom magamat a város boldogságáért. Holnap borotválkozó napja van Pintye Gregornak, majd eltéveszti borotvám az utat s szakálla helyett gégéjébe fog vágni; bár Pare Ferencz ebben, mint mondám, utasítást nem adott, de reménylem, elég ügyesen fogom azt véghez vinni, mert Bécsben egész esztendeig borotváltam herczegeket és grófokat. De még csak egyre kérem a bölcs tanácsot, ha finom borotvám a haramia kemény nyakában megcsorbulna, meg fogja-e azt nekem a város fizetni? - Kétségkívül,--felelé a városbiró,--tehát most menjen kend, s készüljön a nagy munkára. Uraim, finis sessionis. - Vivát!--kiálták a senatorok s fölkelének, csak Hundeshagen főnotarius mosolyga ismét gúnyolódva, s a rossz szappanszínű borbélyra tekintvén, így biztatá őt: - Kristóf mester jőjjön hozzám, egy pohár bátorító nem fog ártani, a bölcs magistratus által kendre árasztott dicsőség megszerzésére. Piócza köszönettel fogadta el az ajánlást, s ment a távozók után. Csak a tanács-szolga maradt meg a teremben, egy nagyot nevete, mormogván magában: - Senator uraimék megint az én javamra dolgoztak, ezt még ma tudtára adom Pintye Gregornak, már szinte peng a jutalom kezemben. HARMINCZHETEDIK SZAKASZ. Miképen felelt meg Piócza Kristóf a reá bizott halálos dolognak. A leírt tanácsülésre következő nap délutánján készen állott már nagy munkájához Piócza Kristóf; de ha valaki tudja, hogy halála előtt áll, nem remeghet annyira, mint Piócza remegett, tudván, hogy neki ölnie kell; legjobb borotváját vette elő, köszörülte és fente, csakhogy vághasson reszkető keze. De mindazonáltal sohajtva tekinte a ragyogó eszközre, s lelkének háborgó érzelmeit tragikus hősként egy monologba önté, mely borotvái legjobbikához volt intézve: - Egy egész esztendeig voltam Bécsben; de mégis, édes borotvám! téged csak akkor vettelek elő, ha egy herczeget kelle borotválnom, még csak egy gróf szakállát sem nyírtad le, s most egy haramia gégéjét kell fölmetszened. Oh be el fognak rútítani a vérfoltok, csak csorba ne esnék éleden, mert az lelkembe fog gázolni és örökre megszomorít. Oh Pare Ferencz lelke, légy velem! S leült az asztalhoz, melyen Pare Ferencz folio munkája, és Hundeshagen főnotarius bátorító bora állottak, s hol egyikből, hol a másikból erősíté csüggedő lelki tehetségeit. Végre kopogás hallék az ajtón s Pintye Gregor közönséges öltözetében lépett be. - Jó egészséget, borbély!--kiáltá a haramia borzasztó vígsággal, míg baltája és pillanata egyiránt élesen látszottak a nyomorú borbélyon függeni.--Adjon Isten!--felelé Piócza, de a két szó több fáradtságba került neki, mint egy egész borotválás. - Hát hogy fogod ma szakállomat elpusztítani?--Kérdé a haramia. - Csak úgy, mint mindig.--Viszonzá Kristóf mester. - Szappanlelkű gazember, hogy válnék minden szó borotvává, s hasogatná össze áruló gégédet. Jól tudom, hogy a tanács kivánatjára meg akarsz ma ölni, de nem félek, te nyomorú habkavaró,--ez a hála jótettemért? - Riada a haramia Pióczára, ki elbálványult a hallottakra. - Uram irgalmazz, ennek az embernek spiritusa van, mint Teophrastus Paracelsusnak.--Kényszerítettek rá. - Hallgass!--dörgé tovább a haramia, és leült a borotváló-székre. - Szappanyozzál be és borotválj meg szokás szerint, de itt ezen felhúzott pisztoly, s csak egyszer rántsd félre kezedet, a lelkedet úgy félrelövöm, hogy a sátán szedi fel.--S övéből kivont pisztolyát lövésre készen tartá jobbjában. Még gondolatodat is látom, nyomorú teremtés. Piócza reszketve késett, de a haramia új intésére a munkához kezdett, s ha valaha, most éltében először kárhoztatá mesterségét, mert az átkozott pisztoly minden mozdulatát követé, s egyenesen szívének volt irányozva, félelmében az egész tanács, minden privilegium s városi chirurgusság kiesett a fejéből, s a borotválás közben nem is tudta már szegény, hogy neki Pintye Gregort meg kellett volna ölnie. Végre kész lett, a haramia letörlé arczát, övébe dugta a pisztolyt, fölveté gubáját, s baltáját megragadván, nagy kaczajjal hagyta el a műhelyt. Künn már Stiffelbauer Tóbiás uram, a városbiró. Kordován János és még egy senator várták a dolog kimenetelét, mert tudósítva valának Pintye Gregor megjelenéséről. Képzelhetni tehát elhülésüket, midőn ezt fejestül láták a boltból kilépni. A haramia röhögve fordult feléjök, de uraimék egy melléksikátorba vonultak, s csak futtokban hallották Pintye Gregor kiáltását: - Majd megborotválom én ezért városbiró uramat, de úgy, hogy bőre is szakállával megyen. HARMINCZNYOLCZADIK SZAKASZ. Új fordulat a rabok sorsán. Ilka új búja, Judith új boszankodása; ki jelent meg nálok és mit cselekedett. Mingyer egy takaros tatár falu volt a Fekete-tenger kis öblénél, a Krimi félsziget déli csúcsán; a hullámok által hűsített nyári szellő kellemesen lengett illatos bokrai között, s csak itt-ott vereslett ki egy fedél a terebély magas fák között. Ezen faluban lakott Jeffi murza, nőkereskedő, ki midőn az öreg Abdul fiának háremét, a mint feljebb említettük, oly erőszakosan szétűzé, a fösvény uralkodótól Szirmay Ilonát megvette, s már rég Konstantinápolyba szándékozék őt vinni, ott a szép leányt valamely török nagynak roppant nyereséggel vélvén eladni, s erre ösztönöztetett az uralkodó khán által is, ki fia közeléből minden előbbi vonzalmait el akará távoztatni, s csak apja szoros vigyázata gátolá az ifjút kedvese meglátogatásában. Egyidomún folytak Ilona napjai Mingyerben, lakának kerte a tengerig ért, s egy sűrű myrthus-bokor koszorúzá annak sziklás partját, s a rostély- kerítés szabad kilátást engede a határtalan vízlapra. Ilkát leginkább ijeszté Jeffi fenyegetése, hogy őt túl a tengeren Konstantinápolyba viendi, alig bírá a leányka őt tartóztatni, rokonaitól szabadítást és gazdag váltságdíjt igérvén. Hetekig reménylett és tűrt a fukar öreg; de midőn Ilka feljebb említett levelének elküldése óta hosszú idő elfolyt és Magyarországból semmi tudósítás sem érkezék, eluná tovább is várakozni s elhatározottan csak kevés napokat engede még a leánykának, őt azok elfolyta után minden bizonynyal a szomorú vásárra hurczolandó, mely minden emberibb érzet daczára, oly rég divatozik a keleten, s most sem irtaték még egészen el, művelt századunk szégyenére. Ilona egész idejét a kertben tölté, itt szívdobogása jelenté minden nap elmulását, s mindenik elmultával egy reménysugára látszott a tenger hullámiba veszni, és esti harmatként öntözék könyei a körüle ragyogó virágokat, kik mintegy megindulva búsan zárák el kelyheiket és saját fájdalmok jeléül tündöklött hervadó leveleiken a gyöngycsepp. Már az utolsó nap vala. Jeffi murza jövő hajnalra várta a hajót, az őket Stambulba viendőt. Ezen előtudattól gyötörtetve ült Ilona alkonyat felé a tenger partján, körüle a szomorgó myrthus, mely mivel a hanyatló nap sugarai többé nem érék, esteli árnyékban sötétlett, s a gyászos küpresz szomorúan lefüggő ágai homályosíták körüle a léget, mint lelkét s érzelmeit a bú, míg a fa koronáján a nap némely sugarai fényben ragyogtaták a leveleket, egyszerűen, de mélyen jelentőleg, hogyha alant elborulnak napjaink, bízva tekintsünk föl a földi homályból, s a remény arany sugarai fogják lelkünket vigasztalni. Ilka a gyepre dűlt, majdnem elnyomatva bújától, és könyezése zokogássá vált. Pióczáné, kit Jeffi Ilka vásárlásakor úgyszólván ráadásul nyert, fölvidítani akará úrnőjét, de a huzamos rabság, elzárva minden férfiaktól, csupán a vén kalmár társaságában, őt is elkedvetleníté, s bár régtől ismerjük bő nyelvét, most mégis meg kell vallanunk, hogy minden szó panaszszá vált szájában mostoha sorsa ellen, s így tehát minden fáradozásai a vigasztalásra, csak azt következteték, hogy Ilka neki hallgatást parancsolt, s erőt véve magán, fölkelt és tiszta csengésű hangján, melyet a fájdalom elnyomása inkább lágyabbá és epesztőbbé, mint tompává tett, énekelni kezde, s mintha szavait éghez és tengerhez intézte volna, méré fölváltva szemeivel a két határtalan elemet, kérőn talán az elsőt, hogy nyújtson segédkart gyötrelmeiben, s a másikat, hogy ne ragadja őt még távolabb hazájától. Szirmay Ilona éneke. Tenger iszsza könyemet, Búm hazámba nem mehet Vad habokba járva, Honomért e köny omol, Sírok itt,--s ki tudja hol? - Én szegény kis árva! Kínoz a bú véresen. Jó anyám, hű kedvesem Mentsetek meg engem. Vad pogánynál rab vagyok, Szenvedésim oly nagyok. Tán ez óra végem. Im leányod itt sohajt Egy végetlen hosszú jajt, Tengerár keserve. Ah! szerelmem hajnala Vész s homályba elhala, Bút szivembe verve. Ott, hol a Szamos dagad, Vajha lenne még szabad Kedves keblen égnem. Itt csak a halált lesem, Jó anyám, hű kedvesem Mentsetek meg engem! Egy gyöngéd érzékes keleti rege, hogy a fülemile a rózsa halálát gyászolja szomorú dalában, s ezen egyszerű idea lelket és érzelmet önt a természet dalába, de talán búsabbá teszi azt, mert azon édesen epedő panaszok egy bizonyos tárgyért ömlenek; úgy a legigénytelenebb dal, ha az éneklő akkori lelki állapotját fejezi ki, mélyebb, úgyszólván lelkiebb benyomást tesz a hallgatóra, mint a legfellengzőbb hymnusz, mely puszta időtöltésül zeng, s csak a művészet és az ének mechanismusa által bájoló. Itt nyilván mutatta az ének ebbeli hatását, mert maga Judith, ki minden baleseten és szerencsétlenségen legfeljebb is csak mérgelődni, de sírni épen nem tudott, ha csak haragból nem, könyekre fakadt, melyek mindig sűrűbb és sűrűbben potyogtak szemeiből, s később egyes megszakasztott sóhajtások következtek, folyvást gyorsabban, végre hangos zokogásra fakadt, mely szüntelen növekedvén, már jóval az ének vége után szinte nevetségessé vált erőszakossága által, s mivel már zokogáshoz jutott a fürge menyecske, jónak vélheté egyúttal elvesztett férjét is megsiratni, mert búja egyszerre panaszos szavakba ömledezett, melyek, bár melodiájok nem volt oly gyászosan epesztő, s nem gerjeszték a hallgatót oly lágy fájdalomra, mégis legalább nevető szánakozást támasztottak keblében. - Jaj Istenem! irgalmas Istenem! meglátom-e még valaha Nagybányát? - Mily keserűség ezeknél az átkozott pogányoknál rabnak lenni,--hiszen itt bezárják a szegény asszonyokat, mint nálunk a tömött libákat. - Jaj édes Kristófom, megrepedne a te lágy szíved, ha tudnád, mily szomorúságban él kedves Jutkád. Kristóf, édes Kristófom, hát te mennyit fogsz sírni érettem.--Csak újra meg ne házasodnék az átkozott, míg haza vetődöm. Csuda, hogy még eszem el nem hagyott, ha még sokáig így tart, holnapig meghalok.--Jaj segíts Istenem!! Még talán tovább is folytatta volna Pióczáné siralmait, de egy új tárgy vonta a két szomorú hölgy figyelmét magára: egy sajka ereszkedék az öbölbe, s a kedvező szél s evezők ereje által hamar a part közelébe jutott, tövébe azon alacsony sziklának, melyen Ilka és Judith ültek. A sajkában nehány tatár, s két idegen moldovai öltözetű volt, az egyikben Ilka tüstént Bogdanu Gyurka kapitányra ismert, s talán öntudta nélkül elsikoltá magát, a kapitány reá tekinte, s mintha meglepetve a látványtól, kételkednék, merően nézé jó darabig a leánykát és tatár kisérőivel szólván, a partra szállott, hol hamar eltűnt Ilka szemei elől. Ha Ilka valaha különös érzelemmel viselteték a moldvai kapitány iránt, ez legfeljebb is nem gyülölség ugyan, de az utálatnak és megvetésnek valamely neme volt, mégis maga sem tagadhatá a szegény leányka, hogy ezen régi ismerősének véletlen megjelenése örömre gerjeszté inkább indulatait, a mennyire tudniillik elfogult lelki állapotja s hosszú bú által bágyadt rugóssága lelkének az öröm élénkségét fölhatni engedék. Mert Bogdanu legalább oly ember vala, kit ő honában és boldogabb napokban tanult ismerni, s így a magában kellemetlen jelenés, édes emlékezeteket ébresztvén föl, maga is, ha nem édessé, legalább elfogadhatóvá változik. Aggva függtek Ilka szemei azon úton, melyen Bogdanu eltűnt, s már huzamos ideig várakozván, félni kezde, hogy a kapitány vagy reá nem ismert, vagy épen boszúságból fölkeresni sem akarja. Ezen kétségből nem soká maga Bogdanu vonta ki hősnőnket, Jeffi murza társaságában közelítvén. - Tehát ezen leány az, kit te megvenni, vagy a mint mondod, megszabadítani akarsz?--Kérdé a tatár, Ilkára mutatván, Bogdanut. - Ugyanez.--Felele a bojár, szokott hidegsége egy kevéssé, de alig láthatólag fölolvadván.--Mit kivánsz érte? - Négyszáz zechint. - A khánnak százat sem fizettél, ez iszonyú nyereség volna oly rövid időre--viszonzá alkudólag Bogdanu Gyurka. - Ha Stambulba viszem, ezeret is megkapok.--Mondá szárazon a kalmár. - Egy szó mint száz! százötven zechint adok, még úgy is elég nyereséged lesz. Ilka örömmel hallgatá a két alkudozó beszédét, eszébe sem jutván, mily illetlen volt a bojártól jelenlétében alkuba bocsátkozni saját személye felől, s fukarkodni egy leány megszabadításában, kibe ő mégis szerelmes vala. De csüggedt a leányka reménye, midőn tapasztalá, mennyire távoznak az árban egymástól az alkuvók. - Százötven! ha-ha-ha!--röhöge a vén murza hosszú szakállát simogatva,--egy fiatal legény ne legyen ily zsugori leányvásáron. - Nem akarok sokat csevegni, tehát röviden mondom: kénytelen vagy a leányt százötven zechinen nekem adni.--Mondá szokásánál valamivel erősebben Bogdanu. - Ha-ha-ha! guar kénytelen! a próféta szakállára ez iszonyú!--kiálta föl Jeffi murza, és szakálla jobbra-balra lengett nevettében. - Korán kaczagsz, öreg!--szóla a bojár diadalmas gúnynyal.--Vedd ezen írást és olvasd--s ruhájából egy iratot húza és a kalmárnak nyújtá. Ez még mindig nevetve tekinte bele; de alig futá által tartalmát, s a vénség minden redői megkettősültek homlokán, s csak azért nem sápadt el, mert arczai különben is vetekedtek az aszott falevél színével. - Hát uram?--Abdul khánt nehéz volt megőrzeni, hogy minden törvény ellen lakodra ne rontson, s azért az öreg khán jobbnak találta Szirmay Ilonát egészen elküldeni a Krimből, én vajdám dolgaiban épen Bakcsi- Szeraiban voltam, s elvitelére ajánlám magamat, s azért ezen írásban rád parancsolt a khán, hogy Ilkát mérsékelt áron tüstént által add. - De uram, százötven nagyon kevés--mondá már könyörgőleg a tatár. - Egy párával sem többet--viszonzá határozottan a bojár. - Legyen áldott a próféta neve. Vidd el, ha a khán parancsolja - viszonzá fájdalmasan Jeffi murza. - És hazámba fogsz-e vinni?--kérdé örömöt lihegve Ilka a bojárt. Ez habozott a felelettel, végre mégis alkudozó hangon rebegé: - Előbb Jászvásárba, onnan--azután--onnan hazádba, ha egy kérésemet teljesíted. Ilka örömében nem is hallá a bojár végső föltételét s örömtől eltelve borult Judith nyakára, de ez sírt. - Hát a kisasszony elmegy, én csak egyedül maradjak itt? Ilka megszáná szenvedése társnőjét, s kéré Bogdanut váltsa ki őt is, mind magáért, mind Judithért bő visszafizetést igérvén. Bogdanu hamar rá állott, kétszáz zechinért mindketten szabadok voltak--de csak Bogdanu Gyurka hatalmában. Ha eddig Ilka éjszakáit a bú miatt tölté álmatlanul, most az öröm tartá őt ébren, s így annál könnyebben készülhetett az elutazásra, melyet Bogdanu a következő nap kora reggelére határozott. Egy tatár katona-csapat kisérte őket a határokig, kiket a khán maga rendelt Bogdanu, mint a moldovai vajda követe mellé, s talán még más okokból is. Az utasok minden kellemes vagy kellemetlen kaland nélkül értek el Jászvásárba. HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ. Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán a moldovai kapitány nagyon elhűlt. Ilka az egész úton okot lelt elégedve lenni a bojár bánásmódjával, s ez Jászvásárba érkeztekor is megmaradt, de csak egy-két nap örülhetett tisztán a leányka, elmélyedve azon édes reménybe, hogy nemsokára otthon kedveseit karolandja, de ezek egéből hamar kirázta őt Bogdanu; ugyanis egy este, kevés nappal megérkezésük után, belépett hozzá a kapitány, s a leányka már haza utazhatása hírét várá ajkairól hallani, midőn amaz egy házassági ajánlással lépett elő, szokása szerint minden tekervény, de egyszersmind minden szükséges előzet és ügyesség nélkül is. Ilka elhalaványult, s első pillanatban felelet sem juta eszébe, annyira meg volt lepetve a váratlan ajánlás által. Ámbár még a Krimben félni kezdett, hogy őt Bogdanu csak nőjéül vehetni váltja ki, de azótai barátságos s minden haszonleséstől tetszőleg ment magaviselete, egy az előbbivel ellenkező és jó véleményt keltettek a kapitány felől lelkében, innen magyarázhatni némító meglepetését, mely a bojár ajánlatánál hülesztő ijedéssel fogta el szívét. - Nem értett talán a kisasszony? ismét esedezem tehát nyújtsa nekem kezét, mint férjének, s az oltártól egyenesen anyja karjai közé vezetem.--Szóla másodszor a bojár, első kérése felelet nélkül maradván. - Nem gondoltam, hogy az úr ily föltétellel váltott ki a tatár rabságból. Van ugyan joga hálámra és kérje a váltságdíjt kétszeresen, háromszorosan, rokonim megadják, de hogy egy tetszésem elleni házasságban boldogságomat föláldozzam, azt tőlem józan észszel senki sem kivánhatja.--Felelé Ilka majd több, mint asszonyi határozottsággal, de inkább egy megbántott, mint egy megbántó hangján. - S ha ki nem váltottam volna a kisasszonyt, eddig már egy török karjaiban rabnő lenne és nem feleség.--Viszonzá Bogdanu Gyurka, és könnyen kitetszék beszédéből, hogy nagy erőlködésbe kerülhetett neki a szemrehányás hangját elnyomni. - Talán az Isten máskép segített volna rajtam, de ha úgy is, ok lehet- e az egy keresztény előtt kényszerítésre, hogy egy pogánynál rosszabb lett volna állapotom? - Igen, de én szeretem a kisasszonyt--mondá majdnem tüzesen Bogdanu. - De tudja már, hogy anyám és bátyám e házasságot ellenzik, s remélhet-e boldogulni velem, tudván, hogy én mást szeretek? Kérem, azért álljon el ezen szándéktól, s fogadja egész hálámat, s kérjen pénzt eddigi jótettiért, a mennyit akar.--Mondá esdeklőleg Ilka. De a bojár, ki fentebbi szerelemvallásakor talán minden tüzét kilobogtatá, ismét szokott hidegségébe esve, csak előbbi kérelmével vítta a leánykát. Bogdanu szerette ugyan Szirmay Ilonát, de a szerelem talán csak az egy fösvényen nem mutathatja mindenhatósága egész hatalmát, így Bogdanu szerelme sem volt mellékes vágyaktól ment, s épen, mivel tüze nem volt oly heves, félrelépései sem valának oly csapongók; a leányka kezét óhajtotta ugyan, de mellette nem találta megvetendőnek az általa nyerhető gazdagságot, s ezért akarta kérésekkel megnyerni a leánykát, hogy rokonai megegyezését és kincseit is megkaphassa. Sikeretlen látván azonban első lépését, egy második, ezen esetre előre betanultra tért. - Jól van, a kisasszony Szodoray után búsul, eddig szánakozásból szólani nem akartam, de tudja meg most a szörnyű megcsalatást: Szodoray előbbi kedvesét elveszettnek tartván, azóta megházasodott. - Ez hazugság, lehetetlen!--kiáltá Ilka, s bár valóban kétlé a bojár állítását, mégis minden vére arczaiba lövellett. - Ugy van, ő megházasodott,--ismétlé Gyurka--s most az ajtó megnyilt s elhülve tekinte ki a kapitány. NEGYVENEDIK SZAKASZ. Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai kapitánynak nagy oka volt az ajtónyiláskor elhűlni.--Judith szúrós beszédei.--Hosszú éj után hajnal kezd hasadni. Pióczáné ifjasszony, ki Bogdanu minden vigyázata mellett is ki tudott lopózni, lépett be s kezénél fogva vezeté Szodoray Boldizsárt. - Kisasszony! kisasszony, itt van Szodoray úrfi! az utczán leltem őt, Tatárországba akart utazni, minket kiváltani! - Boldizsár!--Ilka!--kiálták a szeretők, s egymás ölébe forradva, adák és vevék a nem reménylett viszontlátás kéjeit, mely szerelmeseknél a föld minden üdvei között a legnagyobb, legtisztább lehet, csak azért is, mert az egész külvilágot, s magát az életet is elfelejteti. De Bogdanu, mint hinni lehet, egészen ellenkező érzésekkel tekinté a magas öröm jelenetét, mely neki minden reményeit egy rövid percz alatt tönkre tette, azt gyenge lelke is átlátá, hogy itt állapotját jóvá tenni, vagy azon becsületes módon segítni nem lehet, erőszakot pedig gyávasága elkövetni nem hagyott, ha talán roszasága javallott volna is, és e felett most békés időkben ily valamit tenni nem is vala tanácsos. Azért legjobbnak találta a dolgot, mennyire lehet, javára fordítani, s abból a legnagyobb hasznot húzni, így legalább, ha szerelme üres kosarat kapott, fösvénysége teli erszényt nyerhetett. Judith pedig, míg a szeretők boldogságukba merülve a bojárt egészen elfelejték, nem mulasztá el dicső szokása szerint ezt boszantani.--No uram, most kegyelmed nélkül is elmegyünk Magyarországba. Ezen szavakra föleszmélt Szodoray, s Bogdanuhoz fordult. Azonban mindeddig a bojár tetteinek csak nemesebb részét, a kiváltást tudván Pióczánétól, igen nyájas barátsággal viselteték iránta. - Most valóban tiszteletet és hálát gerjeszt keblemben, kapitány úr, azért baráti jobbomat nyújtom. Bocsásson meg, ha valaha talán nem mai barátságommal állottam kegyed előtt. Kérem, mondja meg: mi tartozásom ezen drága kincs kiváltásáért, hogy legalább ezen csekélységben meghálálhassam tettét. Bogdanu egy hosszút pillanta a beszélőre, és azon henye elbizottságot vévén föl, melyet ő talán férfi méltóságnak tartott, széles lusta hangján, de még sem oly bátran, mint hajdan Jeffi murzával, alkudozni kezdett. - A kisasszonyért négyszáz arany, s ezen párduczbőr és fényes forgó, mely most kegyelmeden díszlik, de csak úgy, ha ezen menyecskéért is száz aranyat fizetnek. - Nem fél kegyelmed az Istentől?--kiáltá Judith--hiszen Tatárországban mindkettőnkért csak kétszáz aranyat fizetett. - Szodoray szemei haragosan villogtak a bojárra, s máskor talán kérdőre vonta volna alávaló fukarságáért; de itt Ilkája bírhatása forgott fenn, s mik valának ezért a föld minden kincsei? s alig megvetőleg szóla a fösvény kapitányhoz: - Kegyelmed a föld legtisztább lényével is kalmárkodik, de itt a pénz. - S kiolvasa ötszáz aranyat egy erszényből;--itt a párducz bőr,--s maga veté azt a bojár nyakába. Most könyezve simult oldalához Ilka, s kérőleg tekintve a bojárra esdeklé:--Csak a kócsagot engedd el, az édes atyámról Boldizsárra maradt ajándék. - Épen azt kivánom,--viszonzá szárazon a bojár. - Lásd Boldizsár!--folytatá a leányka kedveséhez fordulva--mily rosz ember ez; nem csak, hogy ily sokat kér kiváltásomért, sőt még téged is hűtlennek rágalmazott, azt mondta, hogy már megházasodtál.