# Szirmay Ilona: Történeti regény ## Part 13 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szirmay-ilona-torteneti-regeny-32816/index.md Az öreg annyi erőlködés után visszadőlt, s arczát ismét az előbbi néma fájdalom fogá el; de redőit már halálgörcs kezdé összevonni, s a hirtelen megáradt szemek éppen oly hirtelen elapadtak, előbbi nedvök jéggé válva úszott homályosan ragyogva, elmaradt sugáraként egykori tüzöknek. A haramia arczán minden szenvedélyek zavarogtak, s talán éppen azért, mivel zabolátlan életében mindeniknek szabad útat engedett, egyik sem volt képes magát a másik felett kitüntetni. Karácson mindezeket észre venni sem látszott; szemei folyvást az ezüst darabra lévén szegezve, s türelmét vesztve az öreg átkozódásán, újra nagy hévvel kérdezé. - Öreg az istenért meg ne halj, míg ezen boldogtalan jelről nem tudósítottál.--De az öreg hallgatott, s halkan emelve kezét mutatott a haramiára, mintha a rimánkodót ahhoz utasítaná fölvilágítás végett. - Pintye Gregor, én halálos ellenséged vagyok; de most kérlek, mint csak istenemet kérhetem lelkem üdvösségéért halálom óráján, beszélj el mindent, a mit tudsz, de igazat szólj.--Rimánkodék Karácson a haramiához fordulva, ki csudálkozva azon nagy érdeken, melyet ezen dologban ellensége vett, fájdalmasan felelt: - Mi közöd e dologhoz, vagy talán evvel is kínzani akarsz? de ha ennyit láttál, tudj mindent. Ezen öreg, kit végső vonaglásaiban látsz, atyja lett egy iker párnak, kiket balesetek miatt elhagyni kénytelen vala. Ismertető jelül nekem, mint öregebbnek ezen arany lánczon függő emlékpénzt hagyta a belé rejtett boldogasszony képnek felével, öcsém az ezüst másik felét kapta. Most sebesítve találtam őt a csatatér körül, és segedelmet kérvén tőlem, a szerencsétlen jel által bennem öregebb fiára ismert. S a pokol minden kínjai azért reád, hogy miattad egyszerre kellett atyámat és rettenetes átkát föltalálnom. - Az ördög szól belőled és szörnyű hazugsága. Kiálta Tivadar, és mellben ragadá a lecsapottan álló haramiát.--Igazat szólj ember, mert megfojtalak. A haramia egy hosszú pillanatot vetett Tivadarra, és éppen nem törekedék magát annak kezéből kimenteni.--Haldokló atyám mellett nincs kedvem hazudni, s halálos ellenségem előtt éppen nem akarom magamat hazugsággal alacsonyítani.--Felelé sokkal nagyobb nyugalommal, mint állapotjában várni lehetett. Karácson lelke azonban mindig küzdött a haramiának szavai ellen, újra az öreghez fordult, kezeit Pintyéről levonván, s előbbi heves rimánkodó hangon szólítá meg a haldoklót. - Boldogtalan öreg! csak egy szóval, egy jellel add tudtomra, igaz-e, a mit fiad mond. - Igaz!--sóhajtá keble mélyéből a haldokló. Karácsont ezen kis szó összerázta, baljával eltakará arczát, s jobbját hirtelen mellén dolmánya alá dugá, s valamit ránta onnan elő, de mit látni nem lehetett, mert markába rejté, míg az öregre borulva föl nem kiáltott. - Atyám, tartsd vissza lelkedet! im én is fiad vagyok! Az öreg tagjaiba új élet látszék magát önteni; szemei ismét forogtak, kezeit Tivadar felé emelé, s ajka többször megnyílt a szólásra, de mindannyiszor ismét elcsukódott talán gyengeség, vagy egy örömgörcs által, mely a halál fájdalmán diadalmaskodni akart; végre sikerült törekvése, s Tivadar karjára támasztva csüggedő fejét, megszólamlott: - Hát legyen dicsérve az Isten, ki minekutána hosszú szenvedésimet még haldoklásom között is tetézte, az utolsó perczben vígasztalásomra elhozta második és jó fiamat is.--Mi a neved fiam? - Tivadar!--felelé Karácson. - Tivadar, hát szálljon reád atyai áldásom s kisérjen mindenütt, s a mit azon elkárhozottól elvontam, az áradjon mind reád; de téged haramia, atyai átkom üldözzön sírodig, téged, ki emlékezetemet az akasztófára hozod, az ég iszonyú büntetései kínozzanak! távozzál halálom helyétől, mert melletted nem húnyhatnám be szemeimet. - Atyám, ne átkozzál meg, mert átkod az utolsó gonoszságra kényszerít. - Kiált magán kívül a haramia. - Félre!--volt a megsértett atya rövid válasza. Pintye Gregor térdeire omlott, megragadta az öreg jobb kezét, s inkább kényszerítő, mint esedező hangon folytatá rimánkodását, míg ábrázatján vad szenvedelmei elnyomák a látszólag fölküzdő jobb érzelmeket, s az a kétségbeesés legmagasabb pontját mutat. - Térdeimen rimánkodom én, ki parancsolni és kényszeríteni szoktam. Vedd vissza átkodat, s még talán más ember lesz a haramiából. - Félre gyilkos! az átok örökséged.--Kiált az ősz, s végső erejét összeszedé, hogy jobbját, melyet utált fia szorosan tartott, kezéből kirántsa, s ez megtörténvén, újra fölemelé szavát, de beszédét alig lehete minden erőlködés mellett is halálhörgéstől megkülönböztetni. - Áldás reád, Tivadar, és átok a haramiára! S a természet elleni erőszak, melylyel élte végső perczeiben haragját és örömét érezhetővé tenni akará, ezennel véget vete a szerencsétlen életének. Szemeire a halál köde borult, s arczai kényszerített verese hirtelen mély sárgává vált. Tagjai még egyszer megrándultak, mintegy fölizgatva a halál vitája által, és azzal kinyújtóztak az örök nyugalomra. Fiai boldogtalan atyjok hült tetemére borulván, lassú és ritka könyűkkel, de talán annál véresebb fájdalommal siratták halálát, mert bár mélyebb a szelidebb lélek fájdalma, de a vadé erőszakosabb. Sokban különbözött ugyan első tekintetre a két iker testvér, de a különbség nem annyira a természeté, mint az életmódé, s a körülményeké vala. Alapja volt mind a kettőnek egy-egy megtörhetlen, s talán vad és ádáz akarat, mely nem eredetében, csak munkálatiban különbözött, Tivadarnál a jóban, Gregornál a roszban tüntetvén ki magát. S abban is hasonlítani látszottak, hogy Tivadart ki ki inkább félte és tisztelte, mint szerette, a szeretethez kivántató szelidség idegen lévén nála, míg a nálánál nyersebb haramiát sokan nem utálták oly mértékben, mint czimboráit utálni szoktuk; mert az, a mi Tivadar, mint az emberi rendes társaság egyik tagjában iránta szeretetet gerjeszteni kevés volt, a haramiában, kitől minden vadságot vártunk, elegendő vala, hogy őt, mint haramiát ne gyűlöljük annyira, mint kegyetlenebb sorsosit. Ezen pontban hajlottak tehát össze a két lélek, ki egy anya méhéből származva, csak egymás üldözésére látszottak teremtve lenni. Születésök őket szorosan egyesíté, de már a legközelebb időszak szétszakasztá egymástól, hadi életökben, mint irigy vetélkedők léptek föl, s már jó ideig csak öldöklő szándékkal keresék föl egymást; míg rég elveszettnek vélt atyjok teteme felett őket, mint testvéreket ismerteté meg a sors, de meghajthatlan lelköket engesztelni nem bírta. Szó nélkül borultak folyvást atyjokra a testvérek, némán tartva mindeniket kínos érzelme, s nehéz lenne meghatározni, mint búsult-e inkább mindenikök, atyja elvesztésén-e a megismerés pillanatában, vagy testvére föltalálásán, mert hosszú villongás és halálos gyülöltség kiirták régen a szeretet szikráját keblökből. Tivadar atyja ruhájának belső zsebében egy papiros tekercsre talált, előhúzá azt, s futólag átnézvén, benne atyjának életét röviden följegyezve lelte. - Gregor--kérdé tehát bátyját--fedett-e föl valamit atyánk neked élete sorsáról? - Semmit.--Vala a felelet. - Ezen papiroson följegyezve vagyon, s te is bírsz joggal azt ismerni; ülj le tehát és hallgasd meg.--Mondá a hajdú, s mindketten helyet foglalának egy szikladarabon, mire Tivadar töredezett és gyakorlatlan hangon olvasni kezdé a papiros tartalmát, melynek mi a jövő szakaszt tartottuk föl. HARMINCZKETTEDIK SZAKASZ. Egy szerencsétlennek életrajza. Én Szatmár vármegyében születtem Aranyos-Megyesen, hol atyám Vesselényi, s ennek magas lelkű özvegye Lónyay Anna, később Kemény János erdélyi fejedelem hitesének szolgálatjában volt; nagylelkű uraságom engem a szatmári és debreczeni oskolákban neveltetett maga költségén.--Kilépvén az oskolából, Vesselényiné egy tanulásomhoz illő hivatalt adott saját házában, és állapotomat minden tekintetben szerencsésnek lehetett mondani. A várban lakott Lenka, árvája asszonyunk egy hű cselédjének, kit a kegyes uraság nevelt, és ápolt; a leányka szép volt, alig láttam, már szerelmet érzék iránta, melyet kedvesem viszonozott; asszonyunk megáldá szövetségünket, s nem sokára az oltár előtt köttettünk össze. Két esztendő kevés zavarral, boldogan folyt el; ezen idő alatt atyja lettem egy iker fiúpárnak, de gyanakodó heves lelkem nem volt képes azt állandóan bírhatni. Gyermekeim! ha valaha ismét föltalálhatlak, vagy akárki, kik ezen írást holtom után olvassátok, vegyétek, vegyétek szavaimat, mint a legtöredelmesebb megbánás ömledezéseit, mely éjféli kisértetként ült szívemben, marczangoló kínokká változtatva minden érzéseimet; s ha van engesztelődés vétkeinkért, én reménylem megbűnhődtem azokat, mert negyven esztendeig háborog már lelkiismeretem szélvésze, pillanat szünet, egy perczi csend nélkül, s nem tudom, meddig fog még gyötreni életem, melytől szabadulnom volna legnagyobb szerencsém. De nagy vala bűnöm, s így csak hozzá mért az iszonyú büntetés. A szatmári őrsereg tisztjei gyakran jártak Megyesre. Egy tiszt Lenkámra veté szemeit, gyalázatos lelkében a csábítás csak egy mulatságos, nevetséges mű volt. Épen ekkor készíté Lónyay Anna dicsőséges munkáját, megboszulását a kínzott hazának; a távolabb nemesség összehivására én valék küldve, s így távollétemben hölgyem védetlen vala kitéve az idegen incselkedéseinek. Asszonyunk kényteleníttetett, hogy szándékát elrejthesse, barátságot színlelni a katonák iránt,--így nekik szabad bejárások vala Megyesen. Alig érkeztem haza útamból, midőn azon szomorú tudósítást kelle hallanom, hogy feleségem épen nem látszott erősen ellenzeni ama tiszt szerelem ajánlásait.--Ugy is véghetlen gyűlölséget tápláltam szívemben hazám bitangolói ellen, könnyű tehát képzelni, milyen lángra gyúlt minden csepp vér ereimben e hír hallásánál: a kik eddig csak hazám által sértettek meg, azok most, legközelebb, legédesebb érdekeimben önmagamat véreztek meg. Eddig az epesztő búval párosodott boszú csak lappangott lelkemben, várván a kitörésre másunnan jövő alkalmat; de most ily erőszakos inger által riasztva föl, szűk lett hatalmas szenvedélyének előbbi foghelye.--Elragadó tüzes természetem következésében mindig könnyen hivő voltam, hirtelen föllobbanásom időt a meggondolásra nem engedvén; ily állapotba helyezett ezen hír is, s a nélkül, hogy csak kételkedtem volna valóságán, rohantam nőm szobája felé.--Egek!--épen a kevély katona lépett ki ajtajából, zavarodásomban nem is láthatám: győzedelmet mutatott-e vagy boszúságot; fegyvertelen valék, de a kétségbeesés dühe pótolá azok hiányát.--Megragadám a katonát, de ez hidegvérűbb, s talán erősebb lévén nálamnál, könnyen lerázott magáról,--harsány gúnykaczajjal távozott el.--Az első kifakadás sikeretlensége még inkább nevelte indulatom lángjait, a fő tárgy, a fő bűnös elszabadult.--Jaj tehát a hátra maradtnak!--kiáltá bennem a gonosz lélek. Feleségem szobájába rohantam. - Hitván gyalázatos szentségtörő!--vala halált lihegő üdvözletem. Az asszony elsápadt és reszketett, én oktalan őrültségemben bűne következésének tulajdonítám azt, mi csak dühöngésem által gerjesztett ijedéséből származott, ő szólani akart, de én nem hagytam, s a minden gonosznak elősegélésére kész pokol egy kést láttata velem az asztalon feküdni, a jobb lélek többé nem parancsolt tagjaimnak, egy ördögi indulat ragadtatá kezembe az éles aczélt, mely vérszomjas villongással, még inkább ajánlá szívemnek a boszút: magasra emelém a kést; s félájultan rogyott el az asszony lábaim előtt. - Hah! elnyomott bűnöd, ocsmány megfertőztetője becsületemnek. Jól van, föl se nyisd többé szemeidet, mert nem akarom bennök meggyalázásomat olvasni. S e szavaim között mélyen döfém magasan habzó kebelébe a vasat, egy hosszú hörgő sohajtás volt a felelet, s lelke egy átok, egy áldás nélkül hagyá el testét, vére sűrűen ömlött el kebelén, s a padolaton, s vele elfolyni kezdett boszúm indulatja. Már lágyulni érzém keblemet, midőn a zajra fölébredt gyermekeim sikoltásuk egész hatalmában ébreszté föl lelkiismeretemet, hozzájok akarék fordulni; de a mellék ajtó nyilt föl, s egész fölséges méltóságában lépett elő Lónyay Anna; egy pillanat,--és lelke megismeré az egész borzasztó tettet.--Így fog valaha Istenem reám tekinteni, midőn azon iszonyú napon itéletét fogja reám kimondani, ezen magas haragú pillanat tükrében látám csak által egészen tettem undokságát, s a boszú lángja helyett borzadás hevíté véremet. - Őrült ember! mit tevél? Feleséged ártatlan volt!--Szóla Keményné, s egy könny, haragot és szánakozást egyiránt jelentő, gördült ki szemeiből.--Szolgák, tömlöczbe a gyilkossal. - Tömlöczbe? nem, Istenemre nem!--ordítám mint egy eszeveszett, s kirohantam a szobából,--ki a várból s eszmélés nélkül folytatva útamat, csak akkor tértem magamhoz, midőn a Szamos árjai gátlák tovább haladásomat. Itt egy sűrű bokor rejte el az emberek szemei előtt, mert mindenikben hóhéromat tekintém, ki bűnömért a vesztő helyre akar hurczolni: de annál inkább marczangolt lelkiismeretem furdalása, mert rejtekemben semmi egyéb tárgy nem vonhatta másfelé figyelmemet. Az első bűn ritkán szokott megtörődésre és bánásra okot adni, főleg oly indulatos s oly szenvedélyek által háborított embernél, mint én valék; ha átlátja is az ilyen iszonyúságát tettének, fölgerjesztett szenvedelmei tovább űzik őt a véres pályán. Én is így valék. Nem tekinthettem magamat, mint okát a gonoszságnak, a galád katonatiszt még tízszerte nagyobb bűnösnek tetszett szememben, ő volt feleségem gyilkosa, nem én, s ha az ártatlan sírba szállt, a bűnösnek tovább élni nem lehetett. Csupán az új boszú végrehajtása tartott vissza ezen tájékon, melyet örökre elhagyni szándékoztam. Több napokig rejtve tartám magamat a vidéken; ezen idő alatt csendesült ugyan bennem vihara szenvedélyeimnek, de erősödött is. Gyermekeimre gondolék, a szerencsétlen árvákra; de azokat nagylelkű asszonyom kezeiben tudám, s bár búsongott, de megnyugodt atyai szívem. Ez alatt közelgett a boszú pillanatja. A szatmári őrsereg egy zsarolásból tért vissza Nagybánya vidékéről, a szegény pórnéptől elragadt zsákmánynyal terhesen. Szatmár és Megyes között Gombás erdejénél a Szamos partjain pihentek. Itt ütött rájok a vármegye titkosan összegyűjtött nemességével Lónyay Anna. Én álruhába öltözve csatoltam magamat a Megyesről induló sereghez. A történet ismeretes. A bősz magyarok tökéletesen diadalkodtak zsarnok elleneiken, s csak én valék, ki a boszút nem eléglé, mert a tiszt, ki feleségem halálát okozta, nem vala jelen. Ő az őrsereg Szatmáron hagyott részénél maradt, s nem sokára, mint követ küldeték Megyesre, a vérengző tett felől magyarázatot kivánó; én útjába akadtam, s kezem által terült le halva lováról. Végrehajtott boszúmon nem soká örvendheték. Lónyay Anna, a hőslelkű asszony keményebb, talán halálos büntetés elkerülése végett nem soká kénytelenítteték Erdélybe futni; én mint házának embere, e felett feleségem, s főleg a katonatiszt gyilkosa nem leheték többé bátor egy helyen, hol az önkény eddigi gyilkos erőszakát már törvényes lepelbe burkolá. Most, midőn a boszú hatalmas ingerei kielégítve némultak el, az atyai érzet elfogá egész jogával keblemet. Ki legyen gyermekeim védője, midőn egyetlen pártfogónéjok kénytelen futással menteni saját életét. Megyesre lopóztam, s az ott uralkodó zűrzavar könnyen engedé gyermekeimet elvinni. Mintegy két nap futhattam velök többnyire az erdők homályos útain tágítlanul üldöztetve; végre nem bírhaták fáradt tagjaim a gyermekek terhét, és sikoltozások minden rejtekemben elárult volna, e felett nem lelék a vadonokban semmit gyenge éltöket táplálni, ők velem az éhenhalásnak valának kitéve. Mind ezen okok reá vettek, hogy elhagyjam őket, kiket úgy sem valék képes saját veszedelmemmel is kimenteni, mert kegyelmet ártatlan gyermekeim sem várhattak az irgalmatlan ellenségtől, ha velem együtt jutnak kezeikbe. Azért egy fa tövébe tevém le őket, s feleségemnek egyetlen hagyományát, egy vékony ezüst lapba vert boldogasszony képet ketté törvén, mindenik fiamnak egy darabot nyakára akaszték ismertető jelül, ha valaha megtalálnám. Magam futottam, Erdélyben tölték több éveket, s csak, midőn tettemet már felejtve gondolám, s az idők nyugalmasabbak lettek, tértem vissza Megyes vidékére, fölkutattam az egész környéket, minden gyermek, ki fiaimmal egykorú lehetett, vizsgálatim tárgyává lőn; de hiába valának minden fáradozásim, mert azokat, kik után szívem majd megszakadt, föl nem találtam. Azon remény, hogy gyermekeimet föllelem, kötött még a világhoz, s az mérsékelte bűneimen érzett bánatomat. De ezen egy kecsegtető várakozás is megcsalt, s még évekig, mint egy kisértet, önnyugtalanságomtól űzetve bolyongtam a világban, míg a vénség képtelenné tevé békétlen vándorlásaim folytatását. Ismét Szatmár vármegyébe tértem vissza, itt veszedelmes betegség kényszeríte magamat Lónyay Anna egy még élő barátjának fölfedezni; a nemes lelkű férfi szánakozva fogada engem töredelmes bűnöst, s kigyógyulásom után ide küldött Mármarosba egy félre fekvő jószágára, hol kegyelméből most is élem magányos, zarándok éltemet; nemes jóltevőm azóta meghalt, s ismét egyedül bírom tehát titkomat, melyet ezen papirosra bíztam. Gyermekeimet, nem tudom, látom-e valaha; de ha egy ily bűnös, mint én, az egektől irgalmat várhat, csak arra kérem Istenemet, hogy ők zárhassák be halálom óráján szemeimet. Ezen csekély remény egy elalvó mécsként pislog át fájdalmaim éjszakáján, s bármily gyenge is, de kimúlni nem fog, míg az Isten, kinek irgalmát inkább reménylem, mint érdemlem, itélőszéke elébe híni fog. Áldás gyermekeimre, kik miattam lettek árvák és talán boldogtalanok. HARMINCZHARMADIK SZAKASZ. A testvérek érzetei apjok holtteste felett. Fölfedezések előbbi életökből. Tivadar ajánlása, mint fogadja azt a haramia, s megrögzött szenvedélyei.--Elválás. - Áldás gyermekeimre!--Sohajtá Pintye Gregor, midőn testvére olvasása elhangzott,--áldás, de átokká vált halálod óráján, bár soha se leltük volna föl egymást!--A keserűség és fájdalom egy darabig erőt venni látszottak a haramia indulatján; de hamar, mintegy szégyenkedve gyülölt testvére előtt magát, mint vélé gyengének mutatni, egy erőszakos fölrázkódás után, mintha valami kedvetlen gondolatot akarna fejéből kiverni, kiáltá:--Nem,--nem volt ő atyám!--nem lehetett atyám! - Az Isten adná, hogy ne lenne, mert így nem volnék kénytelen testvérem gyilkosa lenni.--Mondá Karácson utáló szánakozással tekintve a haramiára, kit azonban a megvetés igen fölingerlett. - Hajdú!--kiálta--s te a rettenetes Pintye Gregort nem akarod testvérednek ismerni.--Jól van,--tehát csak daczodra is atyámnak ismerem őt. Átkozom átkát, s átkozom reád adott áldását! - Te haramia vagy, s rablás által juthattál az ismertető jelhez. - Mondá Tivadar, ki mindenkép szerette volna kétségbe hozni testvérséget a gyűlölt haramiával. - Nem úgy--viszonzá a haramia,--halljad a bizonyságot: egy mármarosi paraszt utazott vagy negyven s egynehány év előtt Szatmárból haza, s a Bikkalján3 által, gyerek visítás csapott füleibe, s a mint a tájék felé fordult, egy farkas ugrott ki a bokorból, vigyorgó fogai közt egy pólyába takart gyermeket tartva; egy gyors csapása a pór fejszejének elkábítá a farkast, egy második megölé, s a megmentett gyermek én valék, kit az orosz paraszt haza vitt, s önfiaként nevelt. Későbbi éltemet tudod, katona is voltam Rákóczi hadában, s te átkozott testvér tevél engem haramiává! Ezen ezüst darab nyakamban függött, midőn nevelőm a farkas fogaiból kimentett; s azóta híven elrejtve viselém azt keblemen, azért nem láthatád azt ezen szerencsétlen óra előtt. S te hasonlókép rejtéd el kincsedet; így nem ismerhettünk előbb egymásra. Karácson mindig növekedő figyelemmel hallgatá a haramiát, s midőn ez elnémult, egy gyászoló tekintettel mérte a hallgatót, gyűlölsége küzdeni látszott a hallott dolgok valósága ellen, s annál inkább, mert Pintye Gregor sem szeretetből vallá magát testvérének lenni; sőt minden szava által nyilvánítá, hogy Tivadart ez által boszantani kivánja. De ellenkező is a lélek törvényeivel, hogy két durva szív, melyek közül az egyik vad vérengző életében mindennemű kegyetlenséggel rokonult, s a másik, ettől csak abban különbözött, hogy szenvedélyeinek gyakran törvényes kifakadás engedteték, hosszú évekig tartó halálos gyűlölség után egymáshoz, bármily kevés lépésekre is közelítsenek, ha mindjárt a vérrokonság legerősebb lánczai erőltetnék is. Tivadar tehát átallotta ugyan a haramia testvérséget tovább is tagadni, de épen ezen dolog megismerésében akarta egész utálatát és gyűlölségét iránta kifejezni. - Gergely, úgy van, nem tagadom tovább, az ördög testvéremnek adott; mert az Isten ezt nem tehette. Elbeszélésedből világos a dolog. Nevelő apám egy Karácson nevű kalmár volt; ez egy szilágysági vásárról tért haza Szatmárba, s a Bikkalján egy terebély fa alatt két gyermeket látott a fűben heverni, egy farkas állott előttök. Az utasok lármájára a vad állat fölriadt, s egyik gyermeket fogai közé ragadván a sűrűben eltünt, s az üldözők többé föl nem lelték, engem a magtalan kalmár saját fia gyanánt nevelt, s téged bár tépett volna szét azon farkas, úgy nem lenne testvéred kénytelen testvérét az akasztófára segíteni. - Akasztófára!--ember ne említsd ezen utálatos szót, tőled legkevésbbé tűröm el, és esküszöm apám holttetemére, még egyik fia halva dűl, s a megátkozott-e, vagy a megáldott? a sors választja el. - Kiálta, mintegy nyugtalan kínos álomból fölriadva a haramia, és magasan emelé fejszéjét, melyet hirtelen előkapott, de ezt talán inkább szokásból cselekedte,--mint haragból, mert ismét lebocsájtá azt, midőn testvérét védelemre készülni látá, mi által Karácson kissé szelidülve nem előbbi mély gyűlölésével szólítá Gregort. - Öcsém! vagy bátyám; mert ki tudja, melyikünk öregebb; hosszú zsivánkodás által te bizonyosan sok pénzt szerezhettél magadnak, menj, fuss innen idegen országba, én magam kisegítlek a határon, élj ott; ha lelkiismereted és az atyai átok engedik békével; nehogy itt a tested szálljon föl, és lelked alá. E kevés szavak egészen kivetkezteték a haramiát habozásából, megszokott elszánt vadsága lett úrrá vonásaiban, s ha eddig kétkedett, miként bánjék ujjon föltalált testvérével, most, midőn az barátságosabb leve iránta, ő gyűlölségének egész tüzével feszíté reá szemeit, s hátat fordíta apja holttestének, nehogy talán ennek látása szelidítő eszköz gyanánt hasson reá. - Ha ha ha! azt gondolod Tódor, hogy néhány zsák összerabolt pénz kielégít engemet? nem úgy van az,--inkább a boszú, mint a pénz után pezseg vérem. Szirmay kiszabadult a tatárok kezéből, de nem még az enyimből, te is élsz még, s ha már az atyai iszonyú átkot lerázni fejemről nem bírom, legalább te is részesülhetsz foganatában, úgy is szép testvér, egyrészt neked köszönhetem azt! De épen atyám átkára esküszöm, hogy torlatlan senki sem marad, a ki Pintye Gregort megsértette, s ha előbb meghalok, még az ördögök kezéből is ki fogja lelkem magát csavarni, hogy visszatérhessen a megboszúlásra. - Elkárhozott zsivány, ne szitkozódjál ily ocsmányul; mert tudod-e? kötelességemben áll, bár atyánk lábainál is, halva teríteni el. - Felelé harag és borzadás között Karácson. - Csak rajta! hiszen még gyilkolásodra is atyánk s az emberek áldása fog ömleni, mint szomjú torokba a bor.--Viszonzá a haramia vad, nyers gúnyolással.--Én ugyan e halott előtt haramia létemre sem gyilkolok, mert az elöntött vér meleg esőkint nevelhetné az átkot. Tivadar ismét szelidebben nézett testvérére, s mintegy megbánva előbbi föllobbanását:--Gergely, ne haragudjál, előbbi káromlásod fölhevített; de még egyszer kérdezlek, nem fogod elhagyni a haramia életet? - Nem. - Ismerem makacsságodat; de még egyszer: hagyd el, előbb-utóbb csak kerék vagy akasztófa a díjad.