# Szirmay Ilona: Történeti regény ## Part 12 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/szirmay-ilona-torteneti-regeny-32816/index.md Abdul khán valóban megkapta a várt segedelmet, ez nagyrészt török jancsárokból állott, kik a beszarábiai és moldovai várakból küldettek, most a hegyes tájakban igen használhatók. Bennök is bízott leginkább Abdul, és azért négy ezer tatárt, serege leggyengébb katonáit kiválaszta, ezek a foglyokat s a zsákmányt közben vévén elindultak prédájokat a havasokon biztos helyre hozni. A hosszú sorban induló rabok siránkozása, már előre, mint diadalének zengett a büszke herczeg szívében, melyet még fegyveres társaikon nyerend. Elfordult tehát e szívét örvendeztető látványtól, seregeit csatarendbe állítani akaró, mely, a mint agyában kifőtt, igen jól alkalmazott lett volna a föld minéműségéhez, de még első parancsolati között megzavarta őt a magyarok előnyomulása, kik már tökéletes csatarendben haladék nélkül látszattak seregét megtámadni akarni. Első pillanatban önszemeinek nem akart a herczeg hitelt adni, de a tompa zúgás és fegyverek csillogása csakhamar meggyőzék őt a szomorú valóságról, már első tervét eszközleni lehetetlen vala, azért egy másikhoz folyamodék, mennyire az idő rövidsége engedé. Szükséges, hogy az ütközetről élénkebb képzetünk legyen, annak helyét leírni. Borsa falujánál a hasonnevű patak a Visóba ömlik. Nehogy ismét, mint Ujvárosnál oldalt vagy épen hátulról támadtassék meg, Abdul khán jobb szárnyát az embereivel megrakott falura támasztá. A helységtől Erdély felé egy meglehetős tágas völgy terjed el, melynek nyugati részébe már leereszkedtek a magyarok. A folyamok körül és Borsa előtt halmok, mély utak, bokrok, és földszakadások által annyira egyenetlenné volt téve a tér, hogy csupán gyalogság harczolhatott rajta. Ide akarta Abdul khán négy vagy öt ezer gyakorlott jancsárait állítani, hogy a víhatatlan helyen elterjedvén, a szokások szerint előrerohanó magyarokat körül szárnyalhassák. Dél felé a domborodások egyszerre lekonyultak, és a völgy sík rétekben s mezőkben nyúlt el, mint egy maga magát ajánlón a számos tatár lovasság fölállítására. A jancsárok délkelet felől érkezvén meg, a téren pihentek, s épen, midőn Abdul khán parancsolatját vevék Borsa előtt helyet foglalni, jelentek meg a magyar dandárok. Abdul khán elébe vágtata a jancsároknak, és tömegekben akará őket a téren ellenségeinek kiszegezni. Már ezen rendelését hirdeté körüle álló tiszteinek, midőn eszébe jött a magyar lovasság gátolhatatlan rohanása, mely jancsárai szoros rendét könnyen felbonthatná, míg gyalogjaik az általa kinézett helyet elfoglalnák, a mily gyorsan belátá azt, oly gyorsan változott ismét szándéka is, és első tervére visszatért. Még egy elszánt lovagtámadással föl lehetett a magyarokat annyira tartóztatni, hogy a jancsárok időt nyerjenek magukat a völgy magasabb részében megfészkelni. Ezért hirtelen rendbe szedé a herczeg első lovas csapatjait, s maga vezeté őket ügetve a magyarok ellen. Ezeknek gyalogságuk megállapodott, s ágyúi által is segített tűzzel fogadá az ellenséget, a lövések robogása szolgált jelül Szodoraynak, ki szokott hevével rontott elő, s mint mennykő a fellegekből úgy termett a füst és por ködéből egyszerre az ellenség nyakán, mely úgy is az erős tüzelés által megcsökkent. Szerencsétlen csillagzata Abdul khánnak a már kétszer megvert seregeket adá mellé, ezeket futásra indítani elég volt a magyarok puszta látása is, és így az első összeütés határozó volt az ütközetre nézve, mert az egész támadó tatár sereg hátat fordított, a magyarok majdnem vakon üzék őket, és nagyobb részük a tér hosszában futó lovas tatárok után, míg Szodoray alig néhány százat gyűjthetett a jancsárok ellen; de ezen csekély szám is elég volt a vitéz ifjúnak megtörni ezen hires dandár sűrű rendeit, bár őket képes nem vala elzárni végkép Borsától. A jancsárok sűrű tömöttsége inkább kitevé ugyan őket a magyar lovagok csapásainak, de hatalmasan gátolá egyszersmind ezeknek előhaladását, s míg az elsők halál áldozati lettek, addig a hátulsóknak szerencsélt a domborodások közé vonulni, hol mint egy természetes sánczban, még mind számra mind erőre egy félhető hatalmat képeztek. A tatár lovasság hevesen űzetve a magyaroktól, hasonlólag Borsa felé fordult, hol ágyúik és körülök lovasságok még illetetlen szakaszai állottak. Alig érkeztek a falu közelébe, midőn a tatár ágyúk durrogni kezdének a magyarok ellen, nem kimélőn saját hátrább maradott embereiket is. A magyarok visszavonultak, s az addig még vesztegálló tatár lovas osztály most rohanásra készült, mely nagyot fordíthatott volna a csata menetelén, mert a két tűz közé szorított üldöző sereg vezér nélkül már eszméletét kezdé veszteni, s kevés pillanatok mulva talán utat engedett volna a védtelen gyalogság megtámadására. Szerencsére Bagosy és Babocsay ekkor érkeztek Szodorayhoz, ki is reájok bízván a jancsárokat, maga elszakadt része után indult hadának, s épen azon perczben jutott hozzájuk, midőn hátrálások fölbomláshoz kezdett hasonlítani, de Szodoray az előnyomuló ellent hamar vissza ijeszté, s alig észrevehető időben serege ismét a régi rendben állott, csupán az ágyúk folyvást tartó tüzelését félhetve, ennek is véget akart Szodoray vetni, s egy osztálylyal a meredek konyulatnak vágott, az ágyútanyáig ellenség útjában nem volt, és így csak a föld nehézségeivel kellett küzdeni, melyek valóban csak kevéssel gyengébb lovasságnak is meghághatlanok valának, sőt gyalogoknak is nem kis dolgot adtak volna, de Szodorayt az elfoglalás nyomosságának érzete lelkesíté, s a bátor merény kevés perczek mulva kivánt sikerrel végződött, s most minden erejét a lovasság ellen fordíthatá, melyet a fáradhatlan Abdul khán újra tűrhető rendbe szedett, de ennyi csüggesztő eset után gyenge volt ellentállása, s ismét elszéledt a meredek partokon leugratva átuszni Borsa patakát, mert ezen csak egy híd emelkedék a falunál, honnan el voltak zárva. A csermely körül összetódult sokaság föltartá Szodoray haladását. Bagosy és Babocsay nehéz harczba keveredtek a jancsárokkal, s minden erőlködésök alig vala képes a jancsárokat léptenkinti hátrálásra kényszeríteni. Az alispánnak minden percz drága volt, mert az alatt könnyen áttöretheték Karácson kisded csapatja, s a foglyok menthetlenül oda vesznek, ezen aggodalom hevíté minden katonája keblét is még elszántabb küzdésre s végre az ellenség már a falu körébe volt szorítva, de itt még kétségbeesettebb lőn védelme. A nap már messze haladt, s annál alább szállt a magyarok reménye társaik szabadítása felől, midőn egy a határ felől, és a falu túloldalán emelkedő zaj figyelmüket magára vonta, az utóbbi Szodoray volt, ki lovagjai egy részével az egyenetlen földön átvergődvén véletlen a falu hátulsó részére rohant, s abba szerencsésen berontott, a jancsárok ezt észrevévén, utolsó menedékökre, a hídra veték magokat s felhagyva, minek utána minden remény elveszett, kétségbeesett védelmökkel, inkább tódultak, mint futottak rajta által, így tökéletes diadalmat nyertek a magyarok. A másik említett zaj, mely a határ felől hallatszék, azonban még örvendetesebb vala, mert vegyest omoltak le a bérczekről tatárok és magyar rabok, a mint észrevenni lehetett, már szabadon, az elsőbbek pedig megverettekhez hasonlón. HUSZONKILENCZEDIK SZAKASZ. Melyben elmondatik, miként hajtá végre Karácson Tivadar merész tervét, s miként a nagybányai borbély borotváját a hazáért föláldozza.--A rabok sorsa. - Tatárvölgy. Karácson Tivadar harmincz hajdúval szerencsésen elért még a tatárok előtt a borsai szoros útba. Ez két magas hegy között vezeti az utast ki hazánkból, oldalait részint súlyegyenes sziklák, részint fenyőkkel vastagon benőtt s meredekségök miatt járhatlan konyulatok képezik, egy laposhátú domb rejti el ezen völgytől, melyben a hasonnevű helység fekszik, és mely nézhelye volt az imént leírt csatának. Az út maga torkolatjainál meglehetős széles, de közepe felé annyira szűkül, hogy alig lészen végre egy nagyobb szekérnek elegendő tág, itt falai egyszersmind legalacsonyabbak, felül omha kődarabokból állva. Ezen pontot szemlélte ki Karácson, mint a védelemre legalkalmasabbat. Lehengerítteté tehát felülről az elvált köveket, melyek egymásra halmozva az utat elzárák, s földdel és galyakkal kitömetve elég erős falat képeztek bármily támadás ellen. Jól fegyverkezett hajdúit Karácson, részint ezen sánczra, egy hamar fölhányt mellvéd mögé állítá, részint mind a két oldalon szirt tömegekbe rejté, hogy nagyobb kiterjedésből lődözvén, az ellent számok csekélysége felől megcsalják, ez által még azt is nyerte, hogy a szoros közepe felé befordulván, sánczolását az ellenség előbb nem láthatá, míg hozzá igen közel nem ért, a hajdúk pedig magas állásokból az út oldalain nemcsak mindent átnézhettek, de kényökre is irányozhaták lövéseiket. Ily rendelkezésben vígan várta Karácson a tatárokat, s nemsoká föltüntek az említett lapos domb hátán, és lassan ereszkedének le a szoros torkolatja felé, semmi ellenségtől nem tartván éppen minden elővigyázat nélkül, minden figyelmüket csak rabjaik és zsákmányokra fordíták. Annál inkább meghökkentek a tatárok elsei, a sánczolathoz érvén, minél váratlanabb volt ez. Használá az első meglepést Karácson s jeladására először is már előkészített szirtdarabokat hengerítenek a hajdúk le, és hamar puskáik dörögtek utánok. A tatárok mennyire a helyszűke engedé, visszafordultak, s ijedség ordításaival rohantak társaikra, kik a csupa puskaropogásból itélvén, melyet a százszoros visszhang rettenetessé tett, még nagyobbnak képzelék a veszélyt, és megállottak, talán futásnak eredendők, ha ezt a rabok és zsákmány tömege nem gátolja, és az eddig láthatlan ellenség mutatná magát. Azonban az ormokról folyvást durrogtak a puskák, mind inkább közeledve, s a sokaságban egy golyó sem téveszté czélját. A zavarodást még az is nevelé, hogy a legtávolabbak semmit sem tudván a veszélyről, folyvást előre nyomák a rendetlen tömeget, de az elsők inkább rohantak volna a tüzes pokol, mint a szűk út torkába, mert annak kínait legalább hírből ismerék, de az itt váró veszedelem majd egészen ismeretlen volt előttök, s így, ha az út kezdetéig szoríttattak, jobbra és balra vonultak el a hegyoldal hosszában. Végre már a foglyok eleje érkezék a helyre, a puskaropogás elnémult, és egy hatalmas szózat dörge le a szirtekről. - Tépjétek el a béklyókat, és szabadok vagytok! A foglyok bámulva láták kiséretöket jobbra és balra eloszlani, de ereje egynek sem volt a szirti hang parancsolatját teljesíteni, és erősen megkötözött kezeik nehezen szabadulandanak, ha a világot kormányzó előrelátás, mely a leggyengébb férget is használni tudja, egy ily megvetett lény által segedelmet nem nyujtott volna. Az elrablott magyarok között egyedül Piócza Kristóf volt kötözetlen, részint, mint Gerai Mahmud Abdul khán borbélya, részint mivel sokkal gyávábbnak tartatott, mint sem tőle félni lehetett volna. De a szerelem mindenhatóságát ki nem ismeri? ennél csak a szerelemféltés mindenhatóbb, s ezen nyavalyában sinlődék a leírt gyulafalvai éjszaka óta Piócza s ő, kinek eszébe sem jött ezelőtt a tatároknak ártani a nyájas Jeszid Murza miatt, kész lett volna most egy borotvametszéssel az egész nemzetnek nyakát szegni. E felett több tatár ócsárlotta Piócza Kristóf egészen a híres Paré Ferencz elveire alapított borbélyi ügyességét, a kettő közül nem tudni, melyik volt hatalmasabb inger borbélyunk szívében a bosszúra. Elég az hozzá, ő volt az úr kezében a gyenge edény, melylyel Izrael szabadulását eszközlé. Ugyan is kihúzta Kristóf mester borotváját s egy izmos legényhez fordult, ki ezen pillanatban szomszédja volt, fölemelé a csillogó aczélt, de hirtelen eszébe villant, hogy drága szerszáma elcsorbulhatna a kemény kötelen, s már lankadt föltétele, midőn a szerelemféltés, s a megsértett művészet képei feltüntek, lelkét a nagy tettre erősíteni, sebesen fölmetszé az említett izmos legény kezét, és ennek is egy borotvát nyujtott, s most ketten folytaták a szabadítást, és mielőtt a tatárok csak álmodtak volna felőle, már egy sereg rab elhullott pajtásaik fegyvereivel kezökben rohant rájok. Most a hegyekből is leomlott Karácson s a mindig nevekedő szabadult foglyokkal egyiránt nyomta az ellent. A tatárok minden tartásokat elvesztve hátat fordítottak, és harczoló főseregök irányában futásnak eredtek, hová éppen a csata gyászos végének tanúi lehetni érkeztek meg. A magyar sereg, és a még bosszúsabb szabadult rabok fegyvere annyira dühöngött a tatárok között, hogy egy, Abdul khánnal menekedett kisded csapatot kivévén az egész seregnek Borsa völgye vált temetőjévé, a mely nevezetes nap emlékére máig «Tatárvölgy» nevét viseli. HARMINCZADIK SZAKASZ. Minő kincset mente meg Abdul khán a zsákmányból. A tatárok végveszedelme és üldöztetése.--Kínjai egy szerelmesnek. Nagy volt a magyarokra nézve következése a csatának, de tetemes veszteségeken vásárolva, mert főkép Bagosy és Babocsay seregéből sok nemes halt meg a hazáért; de a magas czél el vala érve, s a hon és annak gyermekei megmentve; tízezer tatár fedte halva és sebesen a völgyet Borsa szorosától a falu környékéig, nevezetes szám elfogatott, némelyek a hegyekbe futottak, s ott a pórnép áldozataiként estek el. Csak alig ezer emberből álló csapat tartotta magát Abdul khán mellett. A diadal öröme zavart okozott a magyarok között, s ezt megmentett rokonaik tolongása nevelé. Az út Borsa szorosa felé szabad lett, csak nehány lassabban jövő rabok és Karácson hajdúi fedék azt. Abdul khán hamar észrevette a szabadulásra ajánlkozó rést, és arra fordítá kisded seregét. Alig kelt által Borsa patakán egy helyen, hol partjai alacsonyabbak valának, midőn szemei húsz vagy harmincz lassan ballagó rabra vetődtek. - A nagy prófétára!--kiálta Abdul khán--ez Szirmay Ilka; még nem veszett el minden, ha ő az enyém marad!--Kardja szétosztá a csoportot, s földre lökvén a leányra boruló anyát, nyergébe emelte félholtan a leányt. Jeszid Murza követé herczege példáját és Jutkát ragadá föl a földről, de nem félholtan, s ezen nagy sebességgel végzett kettős ragadás után tovább vágtatott a csoport. Karácson, ki még útjokban volt, átlátván, mily lehetetlen légyen a sík völgyben magát a sokaság ellen tartani, jó eleve félre tért, s oldalról lövetett az elnyargaló tatárokra. Egy golyó szegény Jeszid Murza fejébe csapott, de feszesen ült a bajnok nyergében, s keményen karolta által elragadt kedvesét, ezen okok tehát s a rémült csoport sűrűsége nem hagyák őt lováról leesni, s Jutka csak a szoroson túl vette észre imádója halálát. A magyarok figyelme későn vonaték Abdulra, s midőn űzésére utána eredtek, már az út legveszedelmesebb részét hátra hagyta. Szodoraynak első gondja volt a megmentett foglyok között Ilkát fölkeresni. Jó darabig hiában voltak tudakozásai, míg az öreg Szirmayra akadt, ki a pataknál Ilka anyját ápolá; a szegény asszony majdnem élet nélkül feküdt a puha pázsiton, sógora és cselédei vízzel locsolák halavány arczáit, melyekre a halál szomorú bélyegét nyomni látszaték, és keblét, mely lassú pihegése által egyedül adta jeleit az életnek. Szodoray ezen szerencsétlenség által elfogódva nem is vevé Ilka hiányát az első pillanatban észre, csak, midőn a frissítő habok ereje által Szirmayné magához tért s töredező hangon tudakozódék az elragadott felől. - Ilkám!--édes Ilkám--gyermekem hát nem láthatlak többé -! - Hol van Ilka?--kiálta magán kívül Szodoray.--Az egekért: szóljatok. Szirmay csak most vevé észre az ifjút, s könnyeit törülve karjaival a szűk út felé mutatott. - Őt a hegyeken túl keresd Abdul khán karjai között. Villámpillanatokat lőtt Szodoray a kijelelt táj felé, harag és fájdalom együtt háborogtak arczán, s első kínjában átkozá a fényes győzedelmet, melynek legszebb jutalmát egy tatár ragadta el. - Lovamat!--lóra legények!--kiáltá, s felveté magát lovára, melyet sebesen elővezetett szolgája, s a hegyen legközelebb álló osztályával azok után nyargalt, kik már Abdul khán után eredtek. Szirmay a föleszmélt özvegyet nyugalmasabb helyre vezeté, hol sokáig egyedül maradtak, csak fájdalmokra hagyatva. Végre meghallván Bagosy barátai új baját, vigasztalni jött, élesztvén bennök a reményt, hogy Szodoray meg fogja Ilkát menteni. Boldizsár a nélkül, hogy a tatárokat elérhette volna, már a szorosig érkezett, itt a torkolat tömve volt ellenséggel, mert Karácson sáncza még állott, s ezen csak lassanként lehetett átugratni. Az első, ki rajta által megszabadult, felső részét nagy ügygyel-bajjal lerántván, Abdul khán vala, és Ilkával rögtön tovább nyargalt, utána többnek szerencsélt megmenekedni, Judith itten vevé észre rablója halálát; de nem volt ideje sopánkodásra árvaságán vagy özvegységén, egy más csinos tatár csakhamar pártfogása alá vévén. A mondott akadály miatt Abdul csapatának felénél több lelte halálát a szoros torkában; de mire a holttetemeken keresztül rést törtek a magyarok, a futó tatároknak már porok is eloszlott, s messze beűzte ugyan őket az idegen földön Szodoray, de csak annyit akarunk említeni, hogy alkonyat előtt kénytelen volt minden remény nélkül visszatérni. Szirmayékat még Borsán találta, az anyát sok eltűrt szerencsétlenségei veszedelmes nyavalyába vetették, s csak ebből származott gyengesége miatt nem foghatá búját szavakba, azt csak könyekben és sóhajtásokban fejezhetvén ki. Szodoray e beteg ágyára borult, és annak forró kezeit ajkaira nyomván esküdött: addig nem nyugodni, míg kedvese a kínos rabságból mentve nem lészen. Az ifjú hő érzelme jótékonyan látszék hatni a betegre, mert ez tekintetét reá fordítva, már többé nem oly meredten pillantott, s egy mély sóhajtással könnyítve keblét, fájdalmas hangon mondá: - Boldizsár!--add vissza leányomat! - Vissza hozom őt, s ha Abdul khán palotájából kellene is kiragadnom. - Felelé Szodoray, és hirtelen kilépett a szobából. Bagosyval találkozék, s tudósítván őt a baj mivoltáról, tanácsot kért. Itt hirtelen semmit sem lehetett tenni, s legjavalhatóbb vala a már nem sokáig késhető békét megvárván, Eugen herczeg által kieszközlött úti levéllel Krímbe utazni s Ilkát a rabságból kiváltani, ez valóban az egyetlen mód vala, mely némi hihetőséggel igéré Ilka megszabadítását; de a várakozás talán törekvései nem sikerülésénél is nagyobb szenvedés volt a tüzes Szodoraynak. Élte legkínosabb éjszakáját tölté el, s a nappal is csak hasonló búval virradt rá, mert barátjai, sőt maga Szirmay sem engedék, hogy a béke előtt Krimbe utazzék. HARMINCZEGYEDIK SZAKASZ. Karácson Tivadar az erdőbe megy, kit talál ott, és mit tud meg. - Egy szerencsétlennek utolsó pillanatai. Az alkonyat csendesen és szendén ereszkedék le, s már csak a hegyormok pirulának a nap végső sugaraiban, s a bérczek óriási árnyakkal látszának eltakarni a gyilkoló csata műveit tövökben, csak imitt-amott zavará a köz némaságot lassú halálhörgés, s talán sebesült rokonaikat keresők zaja, mert a diadalmasok mintegy öntettektől borzadva visszavonultak a véres csatatérről. Karácson büszke új szerencséjére az utolsók között vala, kik a harczmezejét elhagyák,--Bagosy őt egy szomszéd faluba rendelé, hová szállását tette, további parancsainak elfogadására; még a betörő éjnek sötéte előtt oda szándékozván érni a hajdú, most arra irányzá menését, s a rövidebb ösvény, melyet választa, egy erdőbe tekeredett; Tivadar sebes léptekkel haladt: még az érezhető esti szél a lombokon susogott, midőn egyszerre emberi hang, s mint vélte egy haldokló utolsó nyöszörgése hatottak füleibe, - megállott, és jobbját puskája sárkányára tévén, kevés pillanatig hallgatózék; de csak a szellőt hallotta rengeni, tovább ment tehát, s az erdő egy nyiltabb és világosabb részére jött, hol újra az előbbi hangok gátolák lépteit. Egy vastag fa mögé vonulván, szorgosan átnézé a vidéket. Ez, mint mondtuk, egy szabadabb hely volt: három terebély fenyő a sűrűségtől nem gátoltatva óriási növésében, borítá homályos lombjait egy patak felett, melynek lassú folyása egy magányos szikla tövében akadozott. Fejét a szikla talpára döntve mozdulatlan feküdt egy ősz férfi a pázsiton, hosszú fehér fürtjei és szakálla vállain és mellén szétterjedtek, de rajtok vérfoltok mutatkozának: tanúi egy erőszakos megsebesítésnek. Ugyan ezen jelek valának láthatók durva remeteöltözetén is, és jobb kezén, mely görcsösen befeszített markába egy arany lánczot szorított. Arczán a halál bágyadtsága minden érzet s minden szenvedély jeleit eltörlé, csak hosszú fájdalmak véste redőiből lehete olvasni a felette háborgón elvonuló időt, és életét csak tompa halálhörgés árulá el. Már segedelmére akart sietni Tivadar; de eszébe juta, hogy ő ép erős férfihangot is hallott, s az egyik fa ágáról egy puska függött le, melyet a gyenge öreg oda nem akaszthatott. Ezek mind bizonyíták, hogy az öreg egyedül nem lehet, s egy titkos érzelem visszatartá lépését. Kevés perczekig lehetett ezen kínos várakozásban, midőn a patak magas partján egy embert látott emelkedni; kezében kulacs volt, termetét guba takará, mely azonban fegyvereit el nem fedheté, mindig háttal fordulva Karácsonhoz, az öreghez közelíte, föloldá ruháit, s a kulacsból kiöntött vízzel mosni kezdé sebeit, egyszerre leveté gubáját, mely munkájában hátráltatá, s ezen perczben egész arczát mutatá az elrejtezett Karácsonnak, ki meghökkent bámulásában, midőn benne Pintye Gregorra ismert. Mit akarhatott a haramia ezen haldokló öreggel, kit közel a sereghez önveszedelmével oly gondosan ápolt, s mi közösülésben lehetett azon öreg a zsiványnyal? Karácson bár egyedül volt, s Pintye Gregornak könnyen lehettek több czinkosai lesben, nem győzheté meg ujságvágyát s kivánatát régi ellenét meggyőzni. Kilépett tehát rejtekéből, s az ismét elfordult haramiára kiáltott. - Istentelen zsivány! ki akarod rabolni ezen haldokló öreget is? - Ember, akár ki légy, tiszteld ezen helyet, mert--felelé elszánt hangon Pintye Gregor, s tovább szólott volna, de Karácson szava fölrázá az öreget halálos álmából, gyenge veres futá el arczait, szemeinek utolsó tüze látszott fellobbanni, s kezeire támaszkodván félig fölemelkedék s kényszerített erejű hangon kiáltott föl: - Zsivány, az istenért, zsivány és fiam! - Hát a pokol mindenüvé elhoz kínomra!--Ordítá a haramia, s baltáját Karácsonnak irányzá, ki az öregre figyelmezvén, nehezen kerülte volna ki a haramia halálos csapását, de ez hamar elváltoztatá szándékát, s lebocsátá fejszéjét. - Nem atyám!--bár haramia vagyok is,--de előtted--halálod óráján, még halálos ellenségemet sem gyilkolhatom meg.--Földre szegezé szemeit a haramia, vonásait a fájdalom szaggatá ki idomokból, de ábrázatát nem szelidíté a fájdalom, mert nyers élete keményebben belé edzette a vadságot, mint sem bú vagy öröm gyengíthették volna. - Vedd vissza ezen boldogtalan jelt.--Folytatá az öreg előbbi beszédét, már gyengébb hangon, s fia lábaihoz veté az arany lánczot, melyben egy vastag arany emlékpénz függött.--Vedd vissza és vidd el azt, hogy testvéred soha se akadjon nyomodba, mert a szégyen őt is eldönthetné. Gépelyként hajlott le Pintye Gregor, s fölvevé a lánczot; a zárható emlékpénz fölnyilt, s belőle egy kis fél ezüst karika esett ki, mely hosszában ketté volt metszve, és vert munkában egy boldogasszony képnek felét mutat. Karácson reá mereszt szemeit, szótalan bámulván darabig az ezüstre; egy gondolat látszék fejébe villámlani, melyet ismét elnyomni küzdött. Végre érzékeit és lelkét aggódó várakozás legfőbb polczára feszítve, kérdé társait: - Öreg!--Pintye Gregor!--mit jelent ezen ezüst darab?--s fölemelvén azt, még élesebben vizsgál. - Pintye Gregor!--Kiált a haldokló és kiszáradt merevény szemeiből újra sűrűen folytak a könnyek, s a fájdalom őket ismét forgásba hozta, mint zivatar az utolsó szikrában pislogó tüzet.--Pintye Gregor hát az elhírelt gonosztevő: fiam!--kinek hazája az akasztófa, sírja a hollók gyomra, s temetése az emberek átka lesz.--Gyilkos!--útonálló! - Távozzál tőlem kárhozat gyermeke, mert az enyhítés általad méreg lesz sebeimen. Fuss innen, s atyai átkom kövessen a vesztőhelyig, s az rázzon össze halálos álmodon.